Václav Havel

A SZABADSÁG VISSZATÉRÉSE

1993 tavasz

A SZABADSÁG VISSZATÉRÉSE

Egy dolog bizonyosnak látszik: még ha a mai helyzetben valaki nevetségesnek vagy donquijottériának vélné is, kötelességemnek érzem újra meg újra hangsúlyozni minden igazi politika morális eredetét, az erkölcsi értékek jelentőségét a társadalmi élet minden területén, ideszámítva az ökonómiát is, és újra meg újra elmagyarázni, hogy ha valamennyien nem kíséreljük meg fölfedezni vagy újrafölfedezni vagy kifejleszteni magunkban azt, amit én „magasabb felelősség”-nek nevezek, akkor hazánk igen rossz sorsra jut. A szabadság visszatérése egy erkölcsileg velejéig szétzüllött közegbe olyasvalamit hívott életre, amit alighanem életre kellett hívnia, ami tehát várható volt, de ami még sokkal jelentőségteljesebb, mint ahogy azt bárki előre láthatta volna: a legkülönbözőbb emberi rossz tulajdonságok óriási és úgyszólván káprázatosan megnyilvánuló kirobbanását. A legkülönbözőbb problematikus vagy legalábbis kétértelmű emberi hajlamok, amelyeket hosszú évekig feltűnés nélkül tenyésztettek a társadalomban, és egyben hosszú évekig feltűnés nélkül a totalitárius rendszer folyamatos működésének szolgálatába állítottak, mintha most hirtelen kiszabadultak volna ebből a kényszerzubbonyból és végre teljesen szabadon érvényesülhetnének és fejlődhetnének tovább. A rend — ha egyáltalán annak nevezhető —, amelyet az autoritatív rezsim kényszerített rájuk (és amellyel egyben „legalizálta” őket), összeomlott, de új rend, amely nem használná ki, hanem korlátozná, vagyis a közösséggel szemben és a közösségért szabadon vállalt felelősség rendje egyelőre még nem épült és nem is épülhetett ki, mert az ilyen építmény létrehozása és tökéletesítése hosszú évekig tart.
tudatos félrevezetés
Így rendkívül furcsa helyzetnek vagyunk tanúi: a társadalom felszabadult ugyan, de sok tekintetben rosszabb utakon jár, mint amikor nem volt szabad. Nemcsak villámgyorsan elszaporodott a bűnözés minden fajtája és a médiumokban (különösen a bulvársajtóban) rendkívüli sebességgel kiáradt az a szennyvízcsatorna, amely mindig a történelmi fordulatok pillanataiban tör felszínre a közgondolkodás valamiféle sötét rejtekeiből, ennél komolyabb és veszélyesebb tünetek is megjelentek: nemzetközi gyűlölködés és gyanakvás, rasszizmus, sőt a fasizmus jelei is, szemenszedett demagógia, intrikák és tudatos hazudozás, bulvárpolitizálás, módszerekben és eszközökben nem válogató, kifejezetten szűk körű érdekekért folyó féktelen harc, hatalomvágy és puszta törtetés, a legkülönbözőbb fajta fanatizmus, a tolvajlások egészen új, példátlan módozatai, maffianizmus, a tolerancia, a mások iránt tanúsított megértés, az ízlés, a mértékérzet, a megfontoltság általános hiánya. És persze az új ideologizmus (mintha az elveszett marxizmus valamiféle nyugtalanító űrt hagyott volna maga után, amelyet mindenáron ki kell tölteni). Elég körülnéznünk politikai színterünkön (amelynek csekély kulturáltsága csupán a kulturáltság általános válságát tükrözi): egy évvel a választások előtt csaknem minden politikai aktivitás, ideszámítva a legfontosabb törvényekről folyó vitákat a parlamentben, teljes egészében a választások előtti küzdelem, a szertelen hatalomvágy uszályában vergődik, miközben a tanácstalan választónak a tetszetős ostobaságok tarka palettáját kínálják föl. A politikai ellenfél lebecsülése, rágalmazása, gyalázása nem ismer határt, egyik politikus akadályozza a másik hasznos munkáját csak azért, mert más politikai párt tagja, az ésszerű és közérdekű megoldásokra törekvő elfogulatlan és pragmatikus kezdeményezések egyre szembetűnőbben meghátrálnak a pártok és egyéb csoportosulások kalkulációi előtt, az objektív elemzéseket kiszorítja a sajtóból a botrányhajhászás (a kormánynak valamely jó ügyben segíteni és törekvéseit alátámasztani már-már szégyennek számít, de bokán rúgni érdemnek), a más csoporthoz tartozó politikusok lába alól kirántani a talajt magától értetődő cselekedetként könyvelik el, bárki bárkit cselszövéssel, kontársággal, sötét múlttal és sötét fondorlatokkal vádolhat, az ember lépten-nyomon demagógiába ütközik, sőt még olyan komoly dolgok, mint amilyen egy nemzet magától értetődő önállósági vágya is hatalmi licitáció tárgyává és a nyilvánosság tudatos félrevezetésének eszközévé válik. Sokan azok közül, akik — az ún. nomenklatúra tagjaiként — a legutóbbi időkig csalárd módon azt színlelték, hogy a szociális igazság elvei és a munkásság érdekei fekszenek a szívükön, úgyszólván egyik napról a másikra levetették álarcukat, és egész leplezetlenül spekulánsokká és tolvajokká vedlettek át, úgyhogy sok tegnap még rettegett kommunistából mára tetőtől talpig gátlástalan kapitalista lett, aki egész nyíltan és szemérmetlenül szemébe nevet ugyanannak a munkásnak, akinek érdekeit azelőtt, úgymond, védelmezte. Az embereket ez mindinkább elkeseríti, és elkeseredésük természetszerűen a demokratikus hatalom ellen fordul, amelyet ők maguk választottak. Ebből a helyzetből aztán a legkülönbözőbb kétes egzisztenciák húznak hasznot, olyan ötletekkel keresve a lakosság kegyeit, mint például hogy a kormányt a Moldvába kell dobni.

Mindez végtelenül szomorú és deprimáló.

De azt mondom magamnak, hogy ha — egy maroknyi barátommal — beláthatatlan közöny-óceán közepette hosszú éveken át a falba vertem a fejem azzal, hogy igazat mondtam a kommunista totalitásról, akkor a legkisebb okom sincs arra, hogy ne verjem a fejem továbbra is a falba azzal, hogy az unalomig és minden leereszkedő mosoly ellenére a felelősségről és erkölcsről fogok beszélni szemtől szemben a mai társadalmi fásultsággal, és most nincs okom ezt a küzdelmet automatikusan eleve elveszettnek tartani. Eleve és biztosan csak egyetlen küzdelem vész el: az, amelyet előre feladunk.

havel2_0118

Természetesen nem vagyok olyan elbizakodott, hogy az egyetlen igaz embernek tartsam magam ebben az országban. Ha ez így volna, akkor valóban a legjobb lenne sutba dobni mindent és világkörüli útra indulni. De én újra meg újra azt látom, hogy a mi társadalmunkban nagy jóakarat-potenciál szunnyad. Csak éppen atomizáltan, riadtan, hátba támadva, megtévesztve, megbénítva és tanácstalanul, mintha nem tudná, mire támaszkodjon, mihez kezdjen, hogyan és hol érvényesüljön ésszerűen.
a politikusok kötelessége
A dolgok ilyen állása mellett persze a politikusok kötelessége ezt a szunnyadó és elbizonytalanodott erőt életre kelteni, irányt szabni és utat nyitni neki, fölébreszteni öntudatát, biztosítani érvényesülési esélyeit, egyszóval reményt kelteni. Azt mondják, minden nemzetnek olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Bizonyos értelemben ez valóban így van: a politikusok csakugyan visszatükrözik a társadalmat és némiképpen megtestesítik képességeit. Ugyanakkor paradox módon az ellenkezője is igaz: a társadalom a politikusainak tükre. Nem kis mértékben a politikusoktól függ, milyen társadalmi erőket szabadítanak föl, és milyeneket nyomnak el, s hogy inkább arra támaszkodnak-e, ami az emberekben jó, vagy arra, ami rossz. Az előző rezsim rendszeresen a legrosszabb emberi tulajdonságokat mozgósította: az önzést, az irigységet, a gyűlöletet. Távolról sem volt tehát csupán az, amit megérdemeltünk, felelős volt azért is, amilyenek voltunk. Azt hiszem, hogy aki részt vesz a politikai életben, az fokozottan felelős a társadalom morális állapotáért, és ezért kötelessége a legjobb tulajdonságokat keresni benne, azokat fejleszteni és erősíteni.

Egyébként azok a politikusok sem ördögök, akik rövidlátásukkal, marakodásukkal oly gyakran fölingerelnek. Inkább tapasztalatlanok, könnyen megfertőzhetők a jelenlegi partikularizmussal, könnyen manipulálhatók szuggesztív időszerű áramlatokkal és uralkodó szokásokkal. Gyakran csak a mai idők rossz politikai örvénye ragadta el őket akaratuk ellenére, és most képtelenek ebből az örvényből kiszabadulni, mert félnek az ezzel járó kockázattól.

Állítólag naiv álmodozó vagyok, aki folyton össze akarja egyeztetni az összeegyeztethetetlent, azaz a politikát az erkölccsel. Ezt a nótát jól ismerem, egész életemet végigkísérte. A nyolcvanas években egy kaliforniai cseh filozófus nem kevés energiát fordított arra, hogy egy egész cikksorozatban lesújtó kritikának vesse alá a Charta ’77 ,,politikátlan politikáját” és különösen a módszert, amellyel ezt a politikát írásaimban ismertettem. Gőgös marxista tévhitektől elbűvölten meg volt győződve róla, hogy tudós lévén tudományos alapon megértette az egész világtörténelmet, amely az erőszakos forradalmak és kemény hatalmi harcok története. Az a gondolat, hogy az igazság ereje, az igaz szó ereje, a szabad szellem, lelkiismeret és felelősség ereje gépfegyverek, hatalmi vágy és politikai üzelmek nélkül megváltoztathatna valamit, filozófusunk felfogásának látóhatárán kívül maradt. Kioktatva arról, hogy a burzsoázia önként sohasem adja föl vezető szerepét, és ezért erőszakos forradalommal a történelem süllyesztőjébe kell söpörni, úgy vélte, hogy a kommunista kormányt sem lehet másképpen megdönteni. De kiderült, hogy lehet. Sőt, hogy csakis így lehet. És hogy csakis így van értelme: az erőszak, mint ismeretes, megint csak erőszakot szül, ezért fajult a forradalmak többsége diktatúrává, amely felfalja saját gyermekeit, hogy új forradalmároknak adjon életet, akik új erőszakra készülnek, nem sejtve, hogy a maguk sírját ássák, és a társadalmat a forradalmak és ellenforradalmak újabb halált hozó körforgásába sodorják. A kommunizmust az élet, a gondolat, az emberi becsület győzte le. Újabb történelmünk bebizonyította, hogy az említett filozófusnak nem volt igaza. Ugyanígy nincs igazuk azoknak sem, akik ma is azt állítják, hogy a politika mindenekelőtt manipulálás a hatalommal, a közvéleménnyel, és így az erkölcsnek nincs helye benne. A politizálás nem politika, helyettesíteni a politikát ugyan lehet vele, de vajmi csekély reménnyel a tartós sikerre. A politizáló ember persze könnyen válhat néhány évre miniszterelnökké, de sikere ezzel tetőzik és véget ér — és a világ ettől aligha javul meg.

A politizálást szívesen átengedem másoknak, versenyezni nem óhajtok velük és kiváltképp nem az ő fegyvereikkel.

Az igazi politika, az a politika, amely egyedül méltó erre az elnevezésre, és mindjárt hozzáteszem, hogy az egyetlen politika, amelynek hajlandó vagyok szentelni magam: embertársaim szolgálata. A közösség szolgálata. Azoknak a szolgálata is, akik utánunk jönnek. Ennek a szolgálatnak őseredete erkölcsi jellegű, mert lényege a közösség iránti és a közösségért vállalt felelősség, azaz ama magánvaló, ,,magasabb felelősség”, amely csakis és kizárólag metafizikában gyökerezik: abban a tudatos vagy tudattalan bizonyosságban, hogy halálunkkal semmi sem végződik, mert mindent örökre beírnak és értékelnek, nem itt, közöttünk, hanem valahol máshol, valahol „fölöttünk”, abban a szférában, amelyet egykor „a lét emlékezetének” neveztem, a kozmosz, a természet és az élet titokzatos rendjének e tagadhatatlan összetevőjében, amelyet a hívők Istennek neveznek, és amelynek ítélete mindenre kiterjed. Hiába tagadnánk: az igazi lelkiismeret, az igazi felelősség végső soron csak annak a kimondatlan feltételezésnek megnyilvá
nulásaként magyarázható, hogy onnan „felülről” mégiscsak figyelnek bennünket, hogy „odafönt” mindent látnak, hogy ott semmit sem felejtenek el, tehát hogy a földi időnek nem áll hatalmában kitörölni lelkünkből a földi kudarcokért érzett szemrehányást: lelkünk ugyanis sejti, hogy nemcsak ő egyedül tud e kudarcokról.

havel3_0118

Mit is tehetek mint elnök, ha nemcsak hű akarok maradni a politika ilyen értelmezéséhez, hanem legalább részleges sikerre is akarom vinni? (Egyébként az első célkitűzés elképzelhetetlen a második nélkül; ha semmit sem valósítanék meg a politikámból, annak mindössze két következménye lehetne: előbb-utóbb lesöpörnének a porondról — ez az emberhez méltóbb lehetőség —, vagy megtűrt különccé válnék, aki unos-untalan fecseg — ami nemcsak emberhez kevésbé méltó lehetőség, hanem ráadásul szerfölött tisztességtelen is, mert valójában csak az önmagamról és eszményeimről való lemondás más formáját jelentené.)
ahogy természetem diktálja
Mint mindig, ezúttal is magamnál kell kezdenem. Azaz: feltétlenül igyekeznem kell tisztességesnek, igazságosnak, toleránsnak és megértőnek, de ugyanakkor megvesztegethetetlennek és becsaphatatlannak lennem, röviden minden erőmből és szüntelenül fenntartanom az összhangot lelkiismeretemmel és jobbik énemmel. Például minduntalan azt tanácsolják nekem, legyek taktikusabb: ne mondjak ki mindent mindjárt és kertelés nélkül, időnként színleljek egy kicsit, ne féljek ezt vagy azt az embert jobban megnyerni, mint ahogy természetem diktálja, a másiktól pedig rokonszenvem ellenére elhatárolni magam, pozícióm szilárdsága érdekében tegyek eleget egyesek hatalmi törekvéseinek, nyugodtan hízelegjek egy kicsit ennek vagy annak csak azért, mert az jólesik neki, máskor viszont ne féljek meggyőződésem ellenére lemondani valakiről csak azért, mert ezek vagy amazok nem szeretik. Szinte naponta még másfajta tanácsokat is kapok: keményebbnek, határozottabbnak, követelőzőbbnek kell lennem, nem szabad félnem időnként az asztalra csapni, ráordítani valakire, a jó ügy érdekében egy kis ijedtséget, rémületet kelteni. De ha hű akarok maradni önmagamhoz és politikai felfogásomhoz, nem szabad az ilyen és ehhez hasonló tanácsokat megfogadnom. Mégpedig nemcsak valamiféle személyes higiénia érdekében (amely végül is az én teljes mértékben privát és voltaképpen önző kedvtelésemnek tekinthető), hanem főként annak az elvnek az érdekében, amelyet alapvetőnek tartok: az egyenességet sohasem lehet köntörfalazással, az igazságot hazugsággal, a demokratikus szellemet tekintélyelvű rendelkezésekkel megvalósítani. Hogy sikerem lesz-e, azt természetesen nem tudom. De tudom, mikor feneklek meg a biztos sikertelenségben: ha a célokkal ellentétben álló eszközöket választok. Ez ugyanis, amint azt a történelem is mutatja, a legbiztosabb út a kitűzött célok felszámolásához. Vagyis: a tisztességet, a józan észt, felelősségérzetet, őszinteséget, kultúrát és toleranciát — hogy legalább egy kicsinyke remény legyen a sikerre — csak egyetlen módon lehet szorgalmazni: becsületesen, okosan, felelősségteljesen, őszintén, kulturáltan és toleránsan. Elismerem, hogy a napi politika szempontjából ez nem éppen praktikus út. De egyúttal tudatában vagyok annak, hogy ezen a téren van egy nagy előnyöm: különböző rossz tulajdonságaim közül szerencsére tökéletesen hiányzik egy: a hatalomvágy, vagy ha úgy tetszik, a hatalomszeretet. Nem lévén kötve általuk, lényegesen szabadabb vagyok, mint azok, akik mégis kissé fontosabbnak érzik a hatalmukat és funkcióikat, és így sokkal könnyebben engedhetem meg magamnak a taktikátlanság luxusát.

havel4_0118

Az újságírók, különösen a külföldiek gyakran kérdezik tőlem, vajon az „igazságban élés”, a „politikában politika” vagy a lelkiismeretnek alávetett politika elve megvalósítható-e a gyakorlatban, és hogy vajon nekem mint állami tisztviselőnek nem kellett-e behatóan revideálnom sok mindent abból, amit a politika és politikusok független kritikusaként írtam, vagy nem kényszerültem-e engedni azokból a követelményekből, amelyeket mint ún. másként gondolkodó a politikával szemben támasztottam, vagyis azokból a követelményekből, amelyeket „másként gondolkodói” tapasztalataimból vontam le, és amelyek aligha voltak érvényesíthetők máshol, mint éppen csak a „másként gondolkodás” szférájában.
ma még inkább
Sokan bizonyára nem fogják elhinni nekem, de másfél évi elnöklésem után egy olyan problémákkal küszködő országban, amilyenek a stabilizált demokráciák elnökeit még legrosszabb álmaikban sem nyomasztják — felelősségem teljes tudatában elmondhatom, hogy semmit sem kellett visszavonnom abból, amit azelőtt írtam, és semmiről sem kellett megváltoztatnom korábbi véleményemet. Lehet, hogy ez hihetetlen, de valóban így van: nemcsak hogy nem kényszerültem véleményváltoztatásra — ellenkezőleg, ma még inkább hiszem mindazt, amit azelőtt hittem!

Minden politikai nyomorúság ellenére, amellyel nap nap után szembesülök, ma is mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a politika a maga lényegében nem szennyes; szennyessé csak a tisztátlan emberek teszik. De azt elismerem, hogy a politika az emberi tevékenység olyan területe, amelyen a tisztességtelenség kísértése nagyobb, mint más területeken, és ezért magasabb igényeket támaszt az emberekkel szemben. Egyáltalán nem igaz, hogy a politikusnak szükségszerűen hazudnia vagy intrikálnia kell. Ez merő ostobaság, amelyet gyakran azok híresztelnek, akik — ilyen vagy olyan okból — el akarják riasztani a polgárokat a közügyek iránti érdeklődéstől.

Természetesen: a politikában — mint egyébként mindenütt az életben — nem lehet és nincs is értelme mindig, mindjárt, mindent és mindenkinek egyenesen megmondani. De ez nem jelenti azt, hogy hazudni kell. Csak tapintatra, ösztönre és ízlésre van szükség. A „magas politikában” szerzett egyik legmeglepőbb tapasztalatom az, hogy az ízlés fontosabb benne, mint a politológiai képzettség. Lényegében minden a formán múlik: tudni, milyen hosszan beszéljek, mikor kezdjem el és mikor hagyjam abba, hogyan mondjak udvariasan valamit, amit a partnerem nem szívesen hall, hogyan mondjam mindig azt, ami az adott pillanatban lényeges, és ne beszéljek arról, ami nem lényeges és ami senkit sem érdekel, hogyan ragaszkodjam a magam álláspontjához anélkül, hogy partneremet megsérteném, hogyan teremtsek barátságos légkört, amely megkönnyíti az igényes tárgyalásokat, hogyan folytassam a beszélgetést anélkül, hogy partnerem terhére lennék, vagy ellenkezőleg, azt a benyomást kelteném benne, hogy ignorálom, mit tegyek annak érdekében, hogy a komoly politikai témák mindig kellő egyensúlyban maradjanak a könnyed, lazító témákkal, tudni, mikor és hová kell mennem vagy utaznom, és mikor hová inkább nem mennem vagy nem utaznom, tudni, mikor és milyen fokon kell nyíltságot, vagy ellenkezőleg, zárkózottságot tanúsítanom. De ez mind nem elég. Még egyfajta ösztönre is szükség van, amely megérteti velünk az adott időszakasz jellegét, atmoszféráját, az emberek hangulatát, gondjaik mibenlétét, szellemi arculatát — lehetséges, hogy ez is fontosabb a különböző szociológiai felméréseknél. A politológiai, jogi, gazdasági, történelmi és kulturális képzettség minden politikus felbecsülhetetlen fegyverzete, de — amint arról újra meg újra meg kell győződnöm — nem a legfontosabb; a mások világába való beleélés, az emberek megközelítésének képessége, a gyors meglátás és tájékozódás művészete nemcsak a problémákban, hanem az emberi lelkekben is, a kapcsolatteremtés és a mértékérzet adománya sokkal fontosabb. Ezzel, isten ments, nem azt akarom mondani, hogy nekem mindezek a tulajdonságok megadattak, erről szó sincs! Csak megfigyeléseimet rögzítem.

havel5_0118

Amikor itt politikai — pontosabban polgári — programomról, politikafelfogásomról és azokról az értékekről és eszmékről beszélek, amelyekért küzdök vagy küzdeni akarok, semmiképp sem indulok ki abból a naiv reményből, hogy ezt a küzdelmet egyszer majd az egész vonalon megnyerem. Paradicsom, amelyben mindenki mindenkit szeretne, mindenki áldozatkész, tisztességes és jó lenne, az ország virágozna, mindent szépség ragyogna be és minden harmonikusan működne Isten gyönyörűségére, nem, ilyen paradicsom sohasem lesz a földön. Az utópistákkal, akik ezt ígérték, vannak a legkeserűbb tapasztalatai a világnak. A rossz mindig létezni fog, az emberi bánatot senki sem szünteti meg, a politikai aréna mindig vonzani fog felelőtlen kalandorokat, becsvágyó törtetőket és csalókat, sőt az ember nem fogja abbahagyni a földgömb pusztítását sem. E tekintetben nincsenek illúzióim.
soha véget nem érő küzdelem
Ezt a háborút nem nyerem meg véglegesen sem én, sem senki más. Legföljebb itt-ott egy-egy kisebb csatát nyerhetünk, és még ez sem biztos. Mégis úgy érzem, hogy van értelme tartósan és megállás nélkül küzdeni. Évszázadok óta folytatják ezt a küzdelmet, és — reméljük — még évszázadokig fogják folytatni. Elvből. Egyszerűen azért, mert így van rendjén. Mert így helyes. Vagy — ha úgy tetszik — mert így akarja az Isten. Örök, soha véget nem érő küzdelem ez. Olyan küzdelem, amelyet távolról sem csupán a jó emberek (akik közé, bevallom, lényegében magamat is beleszámítom) folytatnak a rossz emberekkel, a becsületesek a becstelenekkel, a világra és az örökkévalóságra gondoló emberek az önmagukra és a jelen pillanatra gondoló emberekkel. Ez a küzdelem minden emberben folyik. És ez teszi az embert emberré és az életet életté.

Nincs igaza annak, aki azt állítja rólam, hogy ábrándozó vagyok, aki a poklot paradicsommá akarja változtatni. Ritka az olyan ember, akinek kevesebb illúziója van, mint nekem. Csupán kötelességemnek érzem olyan dolgokért harcolni, amelyeket jóknak és helyeseknek tartok. Hogy itt-ott sikerül-e valamit igazán jobbá tennem, avagy semmit sem sikerül megváltoztatnom, azt természetesen nem tudom. Mindkét lehetőséggel számolok. Csak egyet nem ismerek el: hogy nincs értelme jó ügyért fáradozni.

kép | Filippo Bignolin, lensculture.com.