Inczédy Tamás

A SÚLYLÖKŐ

A SÚLYLÖKŐ

Véletlenül egy fürdőváros mulatójában töltöttem a szilvesztert, ahol az éjféli pezsgőzés után tombolahúzás következett. Bár ilyesmin soha nem szoktam nyerni, mégis vettem egy sorsjegyet az este elején, csak a játék kedvéért. Ezúttal nagy meglepetésemre az én számomat húzták ki. A színpadra léptem, ahol a bohócnak öltözött konferanszié olyan lelkesen gratulált, mintha ki akarta volna tépni a karomat, majd lezárt borítékot nyújtott át, és biztatott, hogy bontsam ki.

A borítékban nevezési űrlap volt, mely arra jogosított fel, hogy részt vegyek a közeljövőben megrendezésre kerülő súlylökőversenyen. Nyereményemet senki sem irigyelte tőlem.

Nem messze a fürdővároskától, egy ódon iparvárosban rendezték a súlylökőversenyt. Mire megérkeztem a sportpályára, a többi versenyző már melegített. Ez a bizonyos súlylökes azonban más jellegű sport volt, mint amire én súlylökésként emlékeztem. A versenyzők akkora vasgolyókat taszigáltak, amiket két karjukkal is alig értek át. A pályán gyakoroló sportolók velem ellentétben mitológiai félistenekre emlékeztettek, szuszogásuk robusztus gőzgépeket idézett. Mégis azt kellett látnom, hogy az irgalmatlan súlyokat a legkiválóbb versenyző is legfeljebb fél méterre képes arrébb lökni.

rendkívüli erő

Az esélytelenség mégsem szegte kedvemet, odaléptem a pálya szélén álló hatalmas vasgolyóhoz. A combom közepéig ért. Megpaskoltam, megkopogtattam. Éreztem, hogy testem súlyának sokszorosát teszi ki, és elgurításához is rendkívüli erőre volna szükség. Föléhajoltam, de nem értem át, csak görnyedten átöleltem. Aztán a tisztesség kedvéért mégis összeszedtem minden erőmet, és nekirugaszkodtam.

Történt valami, és egy darabig nem értettem, mi lehet az. Átsuhant bennem a gondolat, hogy a nagy erőlködéstől eltört a gerincem, és ezért érzem ilyen furcsán könnyűnek magamat, de hirtelen észrevettem, hogy repülök.

Egy elszabadult léggömb könnyedségével szálltam a magasba a masszív vasgolyót ölelve. Mindez természetesnek tűnt, sőt, mintha lényem legmélyén végre valami a helyére került volna. Fentről elképesztő tájak és távlatok nyíltak, nem is tudtam betelni a látvánnyal. Jó sokáig repkedtem önfeledten a golyóval. Egyszer a sportpályára esett a pillantásom. Megláttam az alant görnyedő herkuleseket, akik szánalmasan toszogatták golyóikat, és elfacsarodott a szívem. Hiába dolgoztatok hosszú éveken át megfeszített munkával, csodás képességemmel behozhatatlan előnyöm van veletek szemben! Küszöbön álló sportszerűtlenségem miatt azonban elszégyelltem magam.

Mitévő legyek? Csináljak úgy, mintha nem tudnék repülni? Ezt senki sem várhatja tőlem. És egyáltalán, miért kellene szégyellnem, hogy képes vagyok repülni? Ha más tudna, az is repülne. Ahogy így tanakodtam magamban, egyszer csak azt vettem észre, hogy zuhanok, mégpedig ijesztő sebességgel.

szabadesés

Világos volt, hogy valamit haladéktalanul tennem kell, meg kell állítanom ezt a szabadesést, de hirtelen nem jutott eszembe, hogyan kell repülni. Egyre csak zuhantam a golyóval és a becsapódás elkerülhetetlennek látszott. Végzetembe beletörődve egy utolsó nagy lélegzetet vettem és mikor kifújtam, valami végtelen nyugalom áradt szét bennem. Ekkor újra vitorlázni kezdtem.

Nem akartam, hogy még egyszer ilyen vészhelyzetben legyen részem, ezért eltökéltem, figyelek, és megjegyzem, hogyan repülök. De akárhogy próbáltam fogalmi keretek közé szorítani a dolgot, a figyelmemet végül mindig elvonta a repülés élménye. Végül fel is adtam a tervem, és elmerültem a látvány csodálatában.

Az alattam elterülő tájban gyönyörködtem, amikor a távolban óriási és különös mezőre lettem figyelmes. Nagyot dobbant a szívem. A mező fölött hozzám hasonló, repülő súlylökők gyakoroltak. Feléjük vettem az irányt, és felmutattam tombolán nyert nevezési lapomat. Már vártak rám.

kép | shutterstock.com