Szijj Márton

A SEMMIBEN EGYENSÚLYOZVA

[MIT MONDHATTAM AKKOR?]

A SEMMIBEN EGYENSÚLYOZVA

Írni nehéz, főleg ekkora felelősséggel az ember vállán,
úgy érezni, hogy miközben ír, a világon mindenki olvassa,
és mindenki ítélkezik, talán oda se figyelve, csak
zsigerből, és elég egy rossz helyre tett vessző, vagy
felesleges kötőszó, egy ágra lépés, és tessék, máris
eltörött az univerzum gerince, és ennél csak beszélni
nehezebb, mert azt meg sokáig csak a semmiben
egyensúlyozva lehet, várni közben, hogy mikor mond
egyikünk végre valamit, ahonnan már könnyebb, ajtók
nyílnak, de még mindig és mindig vigyázni kell, mert harc
ez, ami odakint van, hogy állunk egymással szemben, és
minden mondat egy lövés, és várjuk a pillanatot, amikor
összeesünk egymás előtt, és el lehet mondani, hogy igen,
ma is történt valami, vagy éppen ellenkezőleg, a valami
elmarad, és ki-ki a langyos vérben tocsogva, más-más
irányban elhagyja a csatateret, hogy keressen valakit,
akinek a karjaiban meghalhat.

kép | Bits and Splits, adobe.com