Fecske Csaba

A SEMMI PEREMÉN

2004 augusztus

A SEMMI PEREMÉN

nem bírok szabadulni a mellemre
hengeredett mázsás súly alól
bambán bámulom a dagadó holdat
kiver a veríték szívem vadul zakatol

közeledik az ég a nyüzsgő csillagok
mint tetemet csontig csupaszító férgek
a szenvtelenül világító lámpasor
fényei most nyomasztó lidércek

mint a Mariana-árok mély a csönd
olykor egy-egy bútor ha reccsen
csak ezek a semmivé foszló neszek
osztoznak velem a rettenetben

mintha az ő lépteit hallanám
görcsösen a semmibe kapaszkodom –
ez már ő jéghideg kezét
érzem matatni torkomon

kép | Lee Stevens, flickr.com