
nem bírok szabadulni a mellemre
hengeredett mázsás súly alól
bambán bámulom a dagadó holdat
kiver a veríték szívem vadul zakatol
közeledik az ég a nyüzsgő csillagok
mint tetemet csontig csupaszító férgek
a szenvtelenül világító lámpasor
fényei most nyomasztó lidércek
mint a Mariana-árok mély a csönd
olykor egy-egy bútor ha reccsen
csak ezek a semmivé foszló neszek
osztoznak velem a rettenetben
mintha az ő lépteit hallanám
görcsösen a semmibe kapaszkodom –
ez már ő jéghideg kezét
érzem matatni torkomon