A SEGUIN ÚR KISKECSKÉJE

EGY MAGYAR DIÁKLÁNY NAPLÓJÁBÓL

A Luxembourg-kertben sétálok. Az a zöld blúz van rajtam, amit a barátnőm, Yvette készített a varróiskolában, és nekem adta, amikor ráunt. Úgy érzem, nagyon illik rám. Valami egészen különösen puha selyem, a színe változik aszerint, hogy milyen szögben esik rá a fény, a redői szinte ezüstösek. Fekete nadrágot, nyakkendőt és ujjatlan mellényt hordok hozzá, és tudom, hogy a lapos sarkú cipőben fiús vagyok. A sildes sapkám is voltaképpen férfisapka. Talán azért öltözködöm mostanában ilyen nőietlenül, mert még soha életemben nem voltam ennyire nő. Csinosnak érzem magam, és a Candide-ot olvasom, illetőleg azt tartom nyitva a kezemben. Ma vettem ki a könyvtárból, mert szükségem van rá a szakdolgozatomhoz. Szeretem Voltaire-t, és ez a könyv bizonyára érdekes. Érdekel is, csak éppen nem tudok rá figyelni. Pedig igyekszem. Az ujjaimat ropogtatom, és a halántékomat is ütögetem, hogy a gondolataim koncentrálódását elősegítsem. Közben Georges-ra gondolok.

Amikor Georges-ot megismertem, ez a zöld blúz először volt rajtam, talán azért is hordom olyan szívesen. De az télen volt, még decemberben. Akkoriban egyszer megtárgyaltuk, hogy ki mivel akar foglalkozni. Tarján Bandi azt mondta, pszichológus lesz, Yvette festeni akart, én meg minden foglalkozást kedélytelennek találtam, és kijelentettem, úgy érzem, szépen tudnék valakit szeretni. Tarján Bandi rögtön meg is botránkozott, összevonta a szemöldökét, és láttam, hogy túlzott és gyanút keltő az őszinteségem. Néhány nap múlva meg Georges valami okból nem ebédelt velünk, ahogy kiléptem az Aranykakas vendéglőből, a Sainte-Geneviéve domb tetején, magasan a város felett, hirtelen teljesen egyedül éreztem magam, de egyáltalán nem kellemetlenül. Megnyugtató, pompás egyedüllét volt; csak álltam az ajtóban, és a levegő sárgászöld volt egész Párizs felett, és Georges valahol nyitott kabátban és lobogó hajjal rohant benne. ,,Mi bajod?” – kérdezte Yvette. – „Azt hiszem, valami gyönyörű nagy szerelem előtt állok.” – „No, ha azt hiszed, akkor már benne is vagy” – mondta Yvette tárgyilagosan.

a félmegoldás őrültség

És most március van. Már langyos a levegő. Gyors, vidor felhők rohannak az égen, vidám, friss záporok mossák az aszfaltot. Tegnap bementem a Sainte-Chapelle-be, sütött a nap, és minden száraz volt, és amikor fél óra múlva kijöttem, megint csak sütött a nap, de a járda ragyogott, a fákon cseppek csillogtak, és a felhők valahol a Panthéon kupolájánál nyargaltak. – A napnak már melege is van. Tegnap Georges mellett ültem a padon, itt a parkban, és az arcomat süttettem. Georges azt mondta, úgy látszik, még sohasem voltam szerelmes, mert nagyon elégedett és boldog arcot vágok. Igen, néha nagyon boldog vagyok. Különösen Georges mellett. Legtöbbször azonban nagyon nyugtalan. Félek a szobámtól; mintha ki-be járna benne a szél, és az ajtómon is bárki bejöhetne. Néha azt gondolom, elköltözöm a hotelból, és valami családhoz megyek lakni. Tegnap a könyvtárban hazavágytam. Bántam, hogy Párizsba jöttem, és szerettem volna otthon lenni a mamánál. Úgy éreztem, ott nyugodtan tudnék aludni. Kicsit félek a többiektől, Georges volt barátnőjétől, aki most gyűlöl engem. Jól tudom, hogy máris beszélnek rólunk. Párizsban, ha háromszor látnak együtt egy lányt meg egy fiút, már gondolnak magukban valamit. Ha tízszer, akkor biztosak a dolgukban. Legtöbbször joggal. A mi esetünkben még nem jogos a feltevésük. És ennek örülök. Nem szeretném, ha a gyanújuk jogos lenne. Ámbár most sem vagyok már biztos abban, hogy jogtalan. Ha egészen őszinte vagyok magamhoz, beismerem, nem nagy különbség, hogy valaki félig adja oda magát, vagy egészen. A józan eszem is azt mondja, hogy a félmegoldás őrültség, nem fogjuk soká bírni. – Igen, most egyszerre nagyon tisztán áll előttem minden. Mindig éreztem, hogy küzdelmem Georges ellen és a saját hajlandóságom ellen kilátástalan és hiábavaló. Csak nem akartam magamnak bevallani. De most, ahogy itt megálltam, világosan látom a helyzetemet. Tudom, hogy a Luxembourg-kertben vagyok, Párizsban, kora tavasszal, gesztenyefasorok húzódnak mellettem jobb és bal oldalt, köztük padok, az egyik padon ülnek, a másikon nem, hátam mögött a Panthéon, előttem a tó és a gyerekek, akik a medence szélén hasalva nyújtózkodnak a hajójuk után, jobbra egy bokor sárga virágokkal, kezemben a Candide, ami a szakdolgozatomhoz kell, ma délután vettem ki a könyvtárból, a zöld blúz van rajtam, amit Yvette-től kaptam, és a sildes sapkát is ő segített kiválasztani, Tarján Bandi a múltkor azt mondta, ha hiú volnék, nem járnék ezzel a sima konttyal – igen, egészen biztosan tudom, hogy nem bírom tovább ezt a dolgot Georges-zsal. És ez a megállapítás éppen csak hogy nem elhatározás. Annyiban nem az, hogy nem gondolkozom a részleteken. Borzongok. Félek, de meg is nyugszom. Most már semmi sem függ tőlem, az irányítás kicsúszott a kezemből. Most már azt is tudom, hogy régóta, titokban és szégyenkezve, voltaképpen Charles-t várom, aki orvos Montpellier-ben. Budapesten ismerkedtem meg vele, és meglátogatott, amikor Párizsba érkeztem. Mesélt egyet-mást a párizsi diákerkölcsökről, és nekem az volt az érzésem, burkolt felszólítás az egész, hogy forduljak hozzá bizalommal, ha valami problémám akad. Én akkor még újonc voltam, de a szavait azért gondosan elraktároztam, magamban.

És most őt várom. Azt szerettem volna tőle megkérdezni, hogy hol lehet Párizsban olyan tablettákat venni. De Charles nem mondta, mikor jön Párizsba. Azt sem mondta, hogy valaha is Párizsba jön. Nagyon szeretnék vele beszélni, de Montpellier messze van. Valahol délen. Talán a Rhone mellett. Rabelais is csinált valamit Montpellier-ben. Azt hiszem, ott szerzett orvosi diplomát. Ha ugyan szerzett. A címet tudom, írhatnék Charles-nak. De ezt nem lehet levélben elintézni. És nincs is már idő arra, hogy megvárjam a választ. Meg annak sincs már semmi értelme, hogy a Candide-ot olvassam. Bevágom a könyvet, és sietve, mint akit sürgős ügyek várnak, megiszom egy feketét a Capoulade kávéházban.

Georges többször magyarázta, milyen jó egy nőnek egy férfival aludni. Először azt gondoltam, mégiscsak kényelmesebb, ha mindkettőjüknek külön ágya van, de ez csak álszenteskedés volt a részemről, nagyon jól tudom, hogy Georges nem éppen az alvásra gondolt. Egy este, hirtelen, és magamnak is váratlanul, beleegyeztem, hogy nála alszom. Az én lakásom felé mentünk, és Georges azonnal sarkon fordult. Én is persze, hiszen kézen fogva járunk. Rögtön meg is bánom, amit ígértem. De valahogy úgy érzem, az ember álljon helyt a szaváért, még a meggondolatlan szavaiért is. Mégis, olyan ez a gondolat, mintha valami felelősség elől bújnék ki általa. Nem őszinte ez az én hősies helytállásom. De azért megmaradok mellette. Georges biztosan bolondnak nézne, ha most azt mondanám, mégis inkább hazamegyek. És különben is, Georges megígéri, hogy semmi sem fog történni.

ideges művészkéz

Georges ágya keskeny, csodálom, hogy ő ilyen jól tud aludni. Egyenletesen lélegzik. Mozdulni sem merek, nehogy felébresszem. Úgy érzem, mintha valaki darabokra törte volna a csontjaimat, és mintha egész éjszaka nem hunytam volna le a szemem, pedig biztosan én is aludtam egy kicsit. Ötféle harang kongatja a negyedórákat. Az órák összevissza járnak, az egyik már a felet üti, amikor a másik még a negyednél tart. De a hangja mindegyiknek szép, vagy talán inkább megható. Azt hiszem, Párizsban minden harangnak szép hangja van. Találgatom, milyen órák lehetnek. Az egyik a Sorbonne templomáé, a másik a College de France tornyáé, nem tudom biztosan, van-e annak órája, a harmadik talán a Saint-Séverin templomé – szép gótikus templom, Georges azt mondja, a plébánosa erősen baloldali, a templomban ki van téve egy cédula: ,,Meghívjuk a diákokat, hogy szombat este 9 és 11 között, amikor nagy a mozgás a Diáknegyedben, keressék fel templomunkat, és gyönyörködjenek belső szépségében” – más szóval, hogy bemenekülhetnek a templomba a rendőrség elől. A negyedik, az a távoli, ezüstös csengésű, biztosan a Saint-Étienne du Mont. Egyszer, az első napokban, eltévedtem a Panthéon körül, és hirtelen elém bukkant a Saint-Étienne du Mont, a neve is szép: Hegyi Szent István, meghatott, mert már ismertem képről, tudom, hogy a 16. században készült el, benne volt az irodalomtörténetben, még a számokat is látom magam előtt, a bal oldali lapon, egészen fönt, a nagybetűs cím alatt, meg egy barátnőm is beszélt róla, aki fél évig volt Párizsban, és Szolnokon azt mondták, nem lehet tisztességes lány, aki olyan sokáig élt egy erkölcstelen nagyvárosban, a barátnőm azért mégis férjhez ment otthon, talán már gyereke is van. Most üt az ötödik óra, ez talán a Sainte-Chapelle harangja, nem tudom, van-e neki, de az is lehet, hogy az École Polytechnique-nek is van órája és harangja, majd megkérdezem Georges-tól, ő biztosan tudja. Jó volna, ha már felébredne, hiszen már világosodik az ablak. Az üvegje el van törve, nem tudom, miért nem csináltatja meg. Igaz, hogy ez a tulaj kötelessége volna, de Georges több hónapi lakbérrel tartozik, és nem is csodálom, hogy a patron nem igyekszik jobban azzal az ablakkal. Furcsa is lehet egy nyárspolgárnak a kósza életű legény, aki hajnalban jár haza és délben kel. Igen, Georges rendetlen és meggondolatlan, nem lennék a felesége, pedig nagyon szeretem, Georges logikátlan, zavaros és ellentmondó dolgokat beszél, egyszer így látja a dolgokat, máskor meg úgy, a haját hátrasimítja, amikor beszél, a haja hosszú, és hullik is, a válla néha tele van hajszálakkal, én szeretném, ha a férjem okos és logikus ember volna, de Georges keze szép, hosszú, karcsú, hajlékony, ideges művészkéz, a kezét szeretem, meg a szemét is, a szép fekete szemét, ha örömmel néz rám, vagy ha jól kialudta magát, olyan a szeme, mintha kifényesítették volna. Szeretném, ha már felébredne, az ég már világosszürke, világosodik a szoba is, látszik a kicsi asztal és az alacsony szék, amin a ruháink fekszenek. Minden poros, valószínűleg nemigen takarítanak, zöld blúzomon is koromszemek feketéllenek, pedig csak pár órája fekszik itt, beszálltak a koromszemek a nyíláson, ahol törött az ablaküveg. Georges szobája rettenetesen szűk és rendetlen. Szekrény is van benne, tükrös ajtóval, a tükör olyan régi és olyan piszkos, hogy szinte semmi sem látszik benne. A mosdó körül üres üvegek állnak, biztosan fizetett értük betétet, ha visszavinné őket, visszakapná a pénzét, de Georges nem fogja visszavinni, mert nem reális és nem rendszeres ember, és nem szereti az apró erőfeszítéseket.

És akkor Georges megmozdul, és nekem hirtelenül, de nem váratlanul, mert az utóbbi időben érthetetlen módon sokszor gondolok rá, eszembe jut a Seguin úr kiskecskéje. Ez egy Daudet-novella, amit egyszer régen, még gyerekkoromban olvastam, nem is franciául, hanem magyarul. Fehérkéről szól; Fehérke természetesen egy fehér kecske, a Seguin úr kiskecskéje, és egy istállóban lakik a völgyben. Nem szereti a száraz szénát, és ki akar menni legelni a hegyre, ahol illatos füvek és szép virágok nőnek. De ott van a farkas is. Seguin úr pedig mindennap elmeséli, hogy Fehérke elődje, Vöröske, egy éjszaka kiszökött az istállóból, és reggelig küzdött a farkassal, és reggel a farkas mégis megette. Pedig Vöröske erős kecske volt. Fehérke azért mégis enni akar az illatos füvekből, és élvezni akarja a szabadságot, és egy este ő is kiszökik. Seguin úr a sötét völgyben sokáig kongatja a kolompot, Fehérke a hegyen jól hallja, de nem megy vissza. Aztán jön a farkas, és Fehérke tudja, hogy elveszett. De már előzőleg elhatározta, ő is kitart hajnalig, mint Vöröske. Egész éjszaka küzd, és a csillagok csak úgy táncolnak a szarvacskák között. Amikor a szemhatár szélén megjelenik az első világos csík, és a csillagok elhomályosulnak, Fehérke holtfáradtan abbahagyja a küzdelmet.

Most már világos az ablak, és biztosan egyetlen csillag sincs az égen. Fáradt vagyok. Georges egyszer, jóval később, azt mondta, elcsodálkozott, amikor a hosszú-hosszú védekezés egyszerre abbamaradt.

kép | shutterstock.com