A SÁVBAN

Hivatalosan már nem jelölik a sávot. Ami mégis jelöli, az a jelölés hiánya. A megszüntetett jelölés jelzi, hogy itt valamikor jelek voltak, jelek, amik objektumokat jelöltek, s jelölés nélküli objektumok, amik kikezdhetetlenül szilárdnak tűntek, de a jelek múltával mintha nemcsak a jelentőségük, de szilárdságuk is megszűnt volna: az ablakok betörtek, a kerítésoszlopok elfordultak, a falak mállani kezdtek. De némely növény, és különösen az eddig sose látott sárga virágok akkorára nőttek, mint Csernobil után az ukrajnai gyomok. Napraforgónyi vadvirágok nyíltak az erdőben, s óriásmivoltuk az utak mentén éppoly elgondolkodtató volt, mint a málladozó, elhagyott vályogház előtt a buja dáliáké: honnan kerültek ide, mi táplálja szokatlan burjánzásukat? Valami tudhatatlanból szívták az éltető nedvet, valami elgondolhatatlan magokból, gumókból származott genetikai predestinációjuk.

A jelek visszájukra fordultak, negatívvá váltak: gödrök, lyukak az oszlopok helyén, a kiszedett többrétegű drótkerítéseknél az erdő folytonosság-hiánya; magasból nézve hosszú, hegyen-völgyön futó árok, függőleges falú szurdok, partjai a meredek fenyők.

szag nélküli illat

A sávban az emberek általában köszöntek egymásnak: Hol jársz erre, ahol a madár se jár, mondták a tekintetek, mert az emberek itt úgy néztek egymásra, mint a mesében; fogékonyak lettek egymás életterére, az élettérre, ami a sávba lépve mindenkit foszforeszkálva körbelengett: tudni lehetett, ki kiránduló külön engedéllyel, ki jön Budapestről hivatalos papírral, kik azok, akik csak a közeli városból jönnek valamit elintézni; itt a járás ringásából is tudták, hogy ki van aszfaltos úthoz szokva, ki közlekedik a fővárosi villamoson, s egyáltalán, mindenkit körbelengett a szag nélküli illat, amit úgy nevezhetünk, hogy fluidum. Állítólag akadtak az erdőben emberek, akiket a félelem szaga lengett körül, s a terepszínruhás katonák a géppisztolyokkal ötven méteres körzetben is meg tudták mondani, hogy melyik bokorban vagy avarhalom alatt kuporodik a félelmet izzadó embercsomó. A terepszínruhás katonák fiatalok voltak és erősek, és fel voltak ruházva a mindenbe belebújás és mindent látás képességével.

Az őslakók gumicsizmában jártak. Az asszonyok megkötős kötényben, később gombos otthonkában, az eljárók kezdettől igazodtak a mindenkori városi divathoz; tűsarkú cipő műanyag sarokvédővel, húzott szoknyák a kivillanó alsószoknyával, zsákruha, retikülök a bambusz-utánzatú füllel, később válltáskák, szűk miniszoknyák, s kezdetben vastag gumitalpú jampicipők és csőnadrágok is lehettek, naponta háromszor jött a városi busz, s a sörgyárban, vasgyárban, pamutiparban állandó órabért fizettek.

A jampicipők idején még iható víz volt a kutakban, a kiskosztümök korában jelentek meg a zöld színű lajtoskocsik, a várostól a sávig vizes nyomot húztak, folyton csöpögtek az elzáró szerkezetek, de mire a kocsik a városba visszatértek, már nyoma sem volt az iható víznek. Zörgött a lajtoskocsi, zörögtek, koccantak a vizesvödrök, de mire bizonyos ablakokban áradva ömlött alá a rózsaszínnel tarkázott piros futómuskátli, a házakból is finom illatú mosóvizek csurdogáltak szanaszét szabadon, s eső előtt – amikor a városokban a föld alól föltör a kanálisszag – a sávot a legújabb márkájú német öblítőszerek illata feküdte meg. Néha azt lehetett hinni, hogy az erdőben virágzik valami liliomféle, vagy mindenki gyerekkorának útszéli szappanvirága, ami a tenyéren szétdörzsölt köpésben gyönyörűen habzik.

csak a bánat

So stark arbeit – mondta Zermann doktor, a fűszeresék fia, míg pakolta ki a csomagtartóból a márványos fürdőszoba-csempét. Zermann doktor a müncheni könyvkiadás egyik vezetője, nagy, színes, a legmodernebb technikával készült könyveket adnak ki, az érettségi találkozóra néha hoz egyet-egyet. Az áradó muskátlik, a márványos csempék, a színhelyes reprodukciós könyvek, az ezüstszínű Opel-Kadett, Zermann doktor ápoltsága és sportos öltönye a márkás öblítőszer szagban kilépnek önmagukból, szilárd formájukat odahagyva szellemivé válnak; a tisztes munka elnyeri jutalmát, gondolják a sáv őslakói. A munka, a munka, so stark arbeit, a haszonnal járó, értelmes munka, mondogatják néha, s hogy a lengyel hadifoglyok csak csónakot csináltak, csónakot a moszatos bányatóra, kalapáltak, fűrészeltek, és nevettek közben, tízen cipelték ki a dögnehéz alkotmányt a vízhez, énekeltek is hozzá a vics-vacs nyelvükön, talán azt hitték, hogy a tengernél vannak, a magas északon, beleültek a csónakba, az meg elsüllyedt, szép lassan elmerült, álltak a lengyelek a hasig érő vízben, és semmi szégyen nem volt a szemükben, csak a bánat, az a vics-vacs bánat, a kabátujjukról moszat csurgott le és nyálkás, kocsonyás víz, ezek tisztelegni is úgy tisztelegtek, hogy az ujjukat bökték a sapkához, nem volt ezekben semmi katonás tartás, azt sem tudták, hogy mért dolgozik az ember; a templomot is építették, fűrészelték, kalapálták úgy, mint a csónakot, olyan is lett, mint egy hajó, emeletes bárka, a hegy tetején az összekalapált templom, alatta, félig a hegy gyomrában a kocsma, újmódi kocsma, magyar kocsma, úsznak összeácsolva, mint Noé bárkája, majd ez is elsüllyed, mint a csónak, hasig fognak állni a posványban az ivósok, ájtatosok, egy ujjal tisztelgők, felelőtlenül sürgölődők, de a gyerekek majd eljönnek akkor is, Münchenből, Stuttgartból, Düsseldorfból – München, Stuttgart, Düsseldorf közeléből –, s még mielőtt az öblítő elfogyna, meghozzák az újat.

A jó vizeket elviszi a bánya, mondják a nyugdíjas bányászotthon lakói, akikről nem is lehet tudni, mikor kerültek ide. Mind matuzsálem, bibliai korral. A bányabezárások még az idők előtt voltak, amikor a nagy robbanás is történt, leégett hússal feküdtek a kimenekítettek a földön, Zermann doktor is részt vett a mentésben, akkor még licista, a fia is azért lett Münchenben bányamérnök, Zermann doktor a jugoszláv határon is mentett, de ez már később volt, állták a sarat, és mentek át a gyönyörű Dubrovnikon, amit valamikor Raguzának hívtak.

Hallani, hogy a lezárt járatokban folynak el az édesvizek. Éjszakánként csobognak, cuppanva szivárognak, egyes helyeken gonoszul, feketén sodródnak, itt az ágyakat át kell rakni a szoba másik falához, nem baj, ha a fal víztől szürke, foltos, ezek csak külső vizek, a veszélyes a belső, amelynek nincs levegője, s a levegőtlenségben a vizek feketévé, sugárzóvá válnak, mondják, hogy alfa, béta és gamma sugarak is vannak, ezek eltérítik a test nedveinek folyásirányát. A legjobb kiülni a napra, a fény képes lenyomni az alvilág sugarait. A bányászok mindig is az Isten és az Ördög huzavonájának satujában voltak, levegőt kiszorító nyomásában, falhoz lapító lökésében. A reggeli napon most Isten tartja langyosan a tejeskávét, s puhítja a beledarabolt zsömlét, már régóta nincs huzavona, nappal az alvilági vizek is elnyugosznak. Erzsike jön, rendelkezik a tejről, kifliről, ágyneműről, kérdezi, hogy aludtak, német akcentussal beszélget, pedig németül nem tud, sose tudott, magyarul tud csak mindent, össze is nevetnek a háta mögött.

Már nem kell engedély a sávba. Aki csak akar, bemehet. A terepszínruhás katonák eltűntek, ha zörög egy bokor, vagy roppan egy ág, már nem rájuk kell gondolni. De nagyobb kirándulásokon nem árt útlevelet is vinni, mert a hegy bizonyos beszögelléseinél, útkanyaroknál idegen katonák jöhetnek barátságtalanul, s itt már kevés a nyájasan alkalmazott idegen akcentus.

A férjem joggingját vitték el. Mondja a városi bank tisztviselőnője, míg mutatja a víkendház kifeszített zárját, a férjem joggingját, és belefeküdtek az ágyba, többen lehettek, az összes konyakot megitták, a nyomukat elmosta a napokig ömlő eső, távolkeletiek voltak, Srí Lankából vagy Pakisztánból, látták őket a hegy alatti úton az esti buszról, de lehet, hogy a sötétben tűnt sötétnek a bőrük, s az ázottságtól sötétnek a hajuk. A joggingot elvitték. És megitták mind a konyakunkat. Itt szárítkoztak és melegedtek, mielőtt átlógtak. Megitták, elvitték, belefeküdtek. De lövést nem hallott senki. A hegy mögött is zuhogott az eső, kiterjedt az egész régióra.

Nappal a városból üdülők jönnek szöges bottal és bakancsban, nagyokat szívnak a levegőből, a legújabb öblítő szagát összekeverik az ózon illatával, s titokban azt hiszik, hogy itt megterem a havasi gyopár.

az őrzőangyalok egyenruhájában

A bányászmúzeum tavasz óta zárva, mert tatarozzák, de az őszi verőfényben némelyeknek még eszébe jut a szentképnyomat a falról, melyen szürke angyal tárja szárnyait a fekete járatban aléltan fekvő fekete bányász fölött, a bányász egyenruhában van, fekete egyenruhában, leejtett kezében a csákány szép és fényes, mint egy bányászjelvény, az angyal is egyenruhában van, az őrzőangyalok egyenruhájában, a szárnya szabályos, mint az égi hírnököké általában; szépen megrajzolt hírnök-jelvény. Itt mondta egyszer – amikor a múzeum még nyitva volt, s a kanyar után járőröket is lehetett látni – Sachs Jákobnak, a faddi vándorfestőnek egy alacsony, kontyos asszony, hogy mit szól ehhez a képhez a német lelke. Csak álltak-álltak a kép előtt sokáig, s az alacsony, kontyos asszony férje és Sachs Jákob azt mondták, hogy ez a kép nem is német, hisz ilyen képek voltak az egész Monarchiában; Magyarországon, Csehországban, Alsó- és Felső-Ausztriában, Erdélyben s a Partiumban végig. Jó. Igazuk van. Mondta az asszony. De mégiscsak más, ha az egyik olajnyomat előtt Hasek nyelvén beszélnek, a másik előtt Jókai és Mikszáth nyelvén, a harmadik előtt meg Kleistén és Büchnerén. A nyelv az ilyen képeket mindig átformálja. Még a legkisebb akcentus is. Csak figyeljék meg, az ilyen képek képlékenyek. Így mondta az asszony, szóról szóra így, és a hangja úgy szólt a csukott ablakú dohos szobában, mint a 78-as fordulatú bakelithanglemezé. Finom, neszező forgás-surrogások, forgás-sercegések, s az angyal meg a bányász, mint a hirtelen megakadt vetített mozgókép. Fekete-fehér elakadt némafilm.

Sachs Jákob, a vándorfestő fényben lebegő barokk kupolára gondolhatott, és fényárban úszó kerti padokra, a te festészetedhez Debussy illik, írta a vendégkönyvébe a dalénekesnő, a budai várszínház előterében. Úszó barokk-kupolák, fasorok libegő jegenyefái, idill a falvakban, kisvárosokban, itt meg a bányásztársaság egyforma házain olyanok az emelethez ácsolt külső falépcsők, mint a meredeken támasztott tyúklajtorják. Kotyognak, kárálnak, zöldség közt kapirgálnak a nejlonotthonkába csomagolt asszonyok, bögyüket, farukat kapaszkodva viszik a meredek lépcsőkön, koccannak, loccsannak az üres és teli kannák.

Egyszer valaki – még a lebontatlan jelek és kerítések idején – azt mondta, hogy a sáv olyan belül, mint egy Zola-regény vázlatának elnagyolt helyszíne. Amiről közben maga Zola is elfelejtkezett. És itt mindenki azt várja, hogy Zolának újra eszébe jusson, s folytatódjék a cselekmény ott, ahol abbamaradt, szövődjenek valamiképpen egybe a szálak. Ettől akkor valami regény-féle támadt, hogy a sávba elvarázsolt Jean Gabinok élnek kérlelhetetlen, férfias tekintettel, Egri István-os szinkronhanggal. Ez Jean Valjean. Ez Hugo ügye, nem Zoláé. Mondták a fogadatlan, kéretlen kiigazítók, akik mindig-mindig rosszkor szólnak. Tőlük lesz tünékeny, illanó minden remény.

Szent István akna, Ilona akna, Ó-Hermes, Új-Hermes, az itt élők csak úgy mondják: hermec, Hermec, az még megvan; a Szent István, az Ilona akna lejárói töppednek, porosodnak, dohosodnak, mint a meghaltak elfelejtett, itthagyott ruhái: egy rend ruha, két rend ruha, de már nem is számolja senki; a naftalin, a lámpaolaj, a félelem, a szénporos verejték, a sújtólég, az Önsegélyező Egylet illata mintha sose lett volna. A Németből jött vendég rönkülőkén ül a feleségével a rönkasztalnál a Tó büfé előtt; a sárga műhullámpalával fedett szín óriási, mindenki láthatja, hogy itt szokták a búcsút tartani, amikor München, Düsseldorf, Stuttgart környékéről is hazajön mindenki. Hagyományőrző búcsú, írja a megyei újság. Osztrákból is, Németből is jönnek a fúvószenekarok, mélybordó és sötétzöld egyenruhákban, az egyenruháknak mindig varázsuk van; Nem kincs után sóvárgok én, sóvárgok én… fújták a fekete egyenruhások is, kabátjukon úgy fénylettek a gombok és a bányászjelvények, mint a kiszidolozott réztrombiták. A Németből jött pocakos vendég a farönkön a rönkasztalnál goffryt eszik a feleségével, ezt esznek a hagyományőrző búcsúkon is, kólába öntött rumot isznak hozzá. Ön őslakó?, kérdezi a hullámtető alatt ülő munkaruhást, és még egy goffryt kér a pultnál, mert ízlett a feleségének. A munkaruhás nem őslakó, németül sem tud, a büféslány bennszülött, igazi őscsaládból, de németül nem tud ő sem, meg különben is túl fiatal; ki ismeri itt a Wimpfen Szepit?, néz körbe a Németből jött úr, aki a feleségét is hozta, Wimpfen Szepi, mondja még hangosabban, együtt jártunk gimibe Pesten. Wimpfen Szepi. 56-ban kint focizott az Eisenstadtban.

Aztán csönd lesz, mint amikor egy hangosbemondót hirtelen kikapcsolnak, kihúzzák a dugót.

A szemközti hegy függőlegesre vágott oldalán két egyforma, szimmetrikus ajtó. Mi lehet mögöttük? Felírás nincs rajtuk. Se HERREN, se DAMEN. Lehet, hogy ott tárolják a büfé kóláját, rumját, s a még meg nem sült goffrykat?

kép | shutterstock.com