Kapitány Máté

A RUHATÁROS

[VISZONTLÁTÁS]

A RUHATÁROS

Handi Péter: Színház után című verséhez

Jönnek be az esőről, a csarnokba hullámokban tör a hideg, ahogy nyitják és zárják a főbejárat ajtaját. Minden csöpög, minden csúszik, rázzák az esernyőket, vízpermet röppen szét, terelgetik izgága gyermekeiket, az arcuk kipirult, némelyik úgy rázza fejét is, mint az ázott kutya a tóból kikászálódva, hajuk fényesen csillog. Beállnak a sorba, közben óráikra pillantgatnak, hegyezik fülüket, mikor szólal meg a hangjelzés, lehet betülekedni a terembe. Állnak a sorban, én Petrára nézek, látom az arcán a roham fogadására kész elszántságot. Minden vizes, talpuk alatt nyikkan a járólap, ahogy csoszognak felénk. A ruhatár pultjára kerül az első kabát, az első táska, az első esernyő, az első kalap, csöpög mindegyik és hideg mindegyik, de engem nem zavar, fogom, és akasztok, és rendszerezek, és osztom ki a bilétát. Van, amelyik csak úgy odaveti elénk kabátját, mint diadalittas ragadozó a véres tetemet, van, amelyik az utolsó pillanatig szorongva kapaszkodik táskájába, talán fél, hogy elkeveredik, hogy sosem látja viszont, van, amelyik olyan lendülettel nyújtja felénk esernyőjét, mintha dárdát döfne. Egyébként sem nehéz az ostromló sereget látni bennük, ahogy a vállukon ülő víz testük hőjétől gőzzé válva gomolyog köröttük, ahogy páncélként fejtik le a bőrükhöz tapadt esőkabátot, ahogy sissegnek, és morognak, és olykor harsányan felröhögnek, ahogy kihúzzák magukat, ahogy válluk egymásnak feszül, ahogy csillogó testük ostromgéppé olvad össze, amit az utolsók tolnak nekiveselkedve, lassan, de biztosan a ruhatár irányába. Nézem a Petrát, látom, hogy igyekszik lassítani mozdulatait, hogy ne kapkodjon, mert akkor kiesik a biléta, hajlongani kell, értékes másodperceket veszítve, szóval nem kapkod, de azért siet, mert a duzzadó sort, a kinti szürkeségből megállás nélkül feltöltött sort akkor is le kell fejeznünk, újra és újra, mintha tésztát szeletelnénk. Kabát, kalap, esernyő, kabát, esernyő, kabát, táska, egy nagy ikeás szatyor, te jó ég, hát ki hoz színházba ilyen szatyrot, még szaga is van, állott, és nehéz szag, mi van ebben, jesszusom, ez mindent a szatyorba gyömöszölt. Kalap, esőkabát, csöpög, egy poncsó (nem fázott ebben?), hátizsák, egy sérült esernyő, némely bordája elroppant, a vászon ernyedten lóg rajta. A fogasok, akasztók szépen megtelnek, a táskák snájdig sorokban, a ruhatár kabáterdővé válik, Petrával mi vágunk rendet a sűrűben. A biléták kiosztva, a sor végére értünk. A hangjelzésre a fejek a terem felé fordulnak, a tömeg újra sorba rendeződik, de ez már a jegyszedők sora, nem a miénk. Petrára nézek, fúj egyet, a plafonra pillant, aztán rám. Finoman elmosolyodik, ő is szereti ezt, szereti, amikor lemegy a sor, és az emberi káosz néma rendszerré csendesül a hátunk mögött. A terem elnyeli őket, az ajtók bezárulnak. Petra szól, hogy kimegy egy cigire. Belebújik saját kabátjába, ilyenkor mindig az az érzésem, hogy megszűnik ruhatáros lenni, a kabáttól ő is hozzájuk lesz hasonló, ahogy lépdel át a csarnokon, karcsún és felszabadultan, a telefonja a kezében, mielőtt a szürkeségbe veszne már hív is valakit, de nem hallom, mit mond, a főbejárat súlyos ajtaja, mint űrbe vesző űrhajóst a zsilipkapu, kizárja őt hallóteremből.

Öt-tíz percem van, mielőtt Petra visszatér. Ez az én öt-tíz percem, senki más nincs a csarnokban. Igyekeznem kell. A kabátok és táskák felé fordulok. Melyikkel kezdjem? Elönt az a lázas izgalom, ami kislánykorom óta feszíti testem, valahányszor felügyelet nélkül maradok mások holmija közt. Az emberekkel sosem találtam hangot, hiába érdekel mindennél jobban, mit éreznek, gondolnak, milyen vágyak és célok terelik őket az életen át. Lefagyok, ha beszédbe elegyednek velem, képtelen vagyok elviselni, ahogy a szavak útján összeér bennünk valami. Mintha egyetlen köszönés, egy „hogy vagy?” is lebontaná testem halovány határát, hogy aztán, ami bennem él, pőrén táruljon a világ elé. Most vadul dörömböl a szívem, egyedül a ruhatár erdejében. Az emberekhez nem kerültem közel, de tárgyaik révén sokat megtudhatok róluk. Melyik nyomon induljak el, melyikükről tudjak meg többet? Az öt-tíz percből egy máris elszállt, hamar kell dönteni. Választásom végül egy kopott, szürke táskára esik. Lekuporodom, hallom, mint válik egyre szaporábbá légvételem, ahogy ujjam a cipzárral bajlódik. A táska szétnyílik, tartalma előtárul. Elhessegetem a rám törő kellemetlen gondolatot: nem egy élő testet boncolok, nem rózsaszínben játszó szerveket bontok elő. Csak egy pénztárcát, csak egy igazolványtokot, csak egy kulcstartót. Csak egy másik ember személyes dolgait. Nem vagyok tolvaj. Ha végigpörgetem is a műbőrtárca bankjegyeit, csakis azért teszem, hogy felmérjem, mennyi pénzt hord magánál kiszemeltem. Ebben a tárcában mindössze néhány ezer forint árválkodik. A végszükség esetére, gondolom. Ha valahol nem fogadnak el kártyát. Óvatos ember lehet, nem szereti, ha több pénz van nála a kelleténél. Lássuk, ki ő, hogy hívják! Kihúzom igazolványait az enyhén karcos tokból. Poledár Miklós. Harmincöt éves. Pesti születésű. A tizenötben lakik. Nem ismerem az utcáját, de úgy képzelem, sötét, zajos és poros. Sorra húzom ki a kártyákat. Miklós tagja valami hobbikertész körnek, és van személyautója. Jó öreg kocsi, bizonyára vigyázhat rá, friss a műszakija is. Miklós nem szeret kidobni semmit, az iratok között kilyukasztott vonaljegyek, lejárt bérletek, régi mozijegyek, gyűrött blokkok. Miklós zöldszemű, borostás férfi, füle kissé eláll, álla hegyes, homloka széles és lapos, orra puhán terül el arcán. Nem mondanám szimpatikusnak, tekintete zavart, talán bamba is. Mint aki vak a világ dolgaira. Mint aki megelégszik azzal, ha békén hagyják. Mint aki eljár színházba, mert a rádióban azt mondták neki, az menő dolog. Mint aki…

semmi titokzatos

Órámra pillantok. Eltelt öt perc. Petra a következő pillanatokban visszaérhet. De nem, még nem hagyom abba. Végtére is előfordul, hogy Petra két cigit szív el egymás után. Megtalálom Miklós telefonját a táska oldalsó zsebében. Szokatlan. A legtöbb beviszi magával a nézőtérre, és lehalkítva magánál tartja. Nem úgy Miklós. Úgy tűnik, Miklós legbelül nem érzi a tébolyító űrt, mikor nincs nála a telefon. Miklós mobilja nyomógombos, egyszerű feloldani, csak két gombnyomás. Olvasatlan üzenet. A háttérkép unalmas, szürke, akárcsak Miklós táskája. Az üzenetek között kevés mentett van. Ebből a legtöbb Miklós anyjáé (Anyuként szerepel), aki többnyire arra kíváncsi, Miklós nem felejtett-e el sajtot, sonkát, sört, salátát venni. Az új üzenet Tímeától érkezett. Alig három perce. Talán a felesége? Vagy a húga? Megnyitom az üzenetet. Ezzel persze lebukhatnék, de nem érdekel. Sosem buktam még le, Miklós sem fog gyanút. Ismerem jól az embereket. Tímea annyit ír: Vége… Vége. De minek? Vége a kapcsolatuknak? Vége a filmnek, amit a tévében nézett? Vége egy idős ember szenvedésének? Vége egy rablásnak? Vége mindennek. Talán elírta. Talán arra gondolt: Végre. Végre összejöhetnek, mert Tímea férje meghalt. Végre megjött a régóta várt fizetés. Végre bejelentették egy politikus lemondását. Titokzatos. És azt nem szeretem. Miklósban nincsen semmi titokzatos. Kertészkedik, és egy tragacsot vezet. Minek kap ilyen üzenetet?

Persze, ha jobban belegondolok, senkiben sincs semmi titokzatos, semmi különös. Ha valamit, hát ezt megtanultam a kabátok, esernyők, szatyrok és táskák között. Az ember végül adat, semmi több, és egyre inkább az. Sorrend egy DNS-láncon. Sor egy excel táblázatban. Adószám, TAJ-szám, személyigazolvány szám, számlaszám. Befizető egy csekken, címzett egy postai levélen, avatár egy közösségi oldalon, kedvezményezett egy utalásnál, név egy diplomán, rubrika egy űrlapon. Ő az anyjaneve gyermeke szerződésén, egy utcanév, ha híresen halt meg, de nevét csak egy utcányi ember jegyzi meg, ha hírnév nélkül hunyta le végleg szemét. Szemében meghatározott számú csap és pálcika, szájában fogyatkozó számú fog, fülében kalapács, üllő, kengyel, agyában százmilliárd idegsejt, testében kétszázhat csont. Gyermeke a rövidlátó fajnak, ami közel nyolcmilliárd egyedet számlál, de önmagánál nem lát előrébb. Az ember idő, pergő perchomok. Lám, nekem is lejárt a rendelt tíz percem.

Azért ez különös. Hogy Petra még mindig nem jött vissza. Mintha a szürkeség elnyelte volna. És mikor erre gondolok, észreveszem, hogy a csarnokban, akárha minden izzó egyidejűleg égett volna ki, teljes lett a sötét. Mögöttem embervázként lógnak a kabátok, áradással dacoló homokzsákként ülnek a táskák. Miért van ilyen sötét? Amióta itt dolgozom, előfordult már áramszünet, de az se ilyen volt, az se ilyen sötét. A főbejáratot sem látom, még a pultot is alig. Miklós szürke táskája kibontva a földön, az iratok szerteszét, talán kiestek kezemből. Kattanás és fénysugár repeszti szét a csarnokot, egyenesen mellbe talál. Elvakít az ereje, hunyorogva, kifelé fordított tenyeremmel védem szemem világát. A fénysugár meleg, majdhogynem forró. Nem tudom eldönteni, kellemes-e. Valami rossz tréfa lehet. Talán Petra lopózott vissza valahogy, amíg engem lekötött a táskában turkálás. De nem, azt hallottam volna. És mi ez a pusmogás, mi ez a halk neszezés? Ez nem jöhet egyetlen embertől. Hol egy szék karfája reccsen meg, hol egy zsebkendő zizeg, hol egy száraz torok krákog. Bámulnak. A fénysugártól nem látom őket, de biztosan érzem: engem figyelnek. Mitévő legyek most? Lebuktam, látják, hogy egy táska komplett tartalma hever körülöttem. Valószínűleg Miklós is látja. Mégsem történik semmi. Mégsem kiáltanak rám. Várakoznak. És ha várakoznak, akkor tennem kell valamit. Ha ennyien várják, hogy csináljak valamit, akkor muszáj cselekedni. Akkor ott cselekménynek kell lenni. Ez nem olyan, mint mikor egyedül vagyok a kabáterdőben. Ez nem olyan, mint mikor én kutatok mások titkai után. Most engem figyelnek, most arcom egyetlen rezdülése is árulkodó lehet. Feszülten várják, mit teszek. Hátrapillantok. Ott az a sok kabát, az a sok szövet. Lassan leakasztok egyet, és nehézkesen belebújok. Közben még a légzésüket is jól hallom. Begombolom a kabátot, és csak úgy fordulok vissza feléjük. A fénysugár elviselhetetlen. Itt vagyok, szólok ekkor, kabátban vagyok.

Most már hagyjatok.

kép | shutterstock.com