Centauri

A ROWLAND HILL KLUB

2006 október

A ROWLAND HILL KLUB

Morgen szórakozottan mustrálta a többieket, amint a hetvenes évek szocialista tucatbélyegeit szokta, „mert azokban nem volt semmi”; az esztétikának, etikának vagy mágiának írmagja sem, melyeket lehetetlen csodálni vagy utálni, kidobni vagy megtartani; csak ámul-bámul az ember, hogy ha egy ilyet, dögunott vörös-kalapácsost, lengő-lobogó aranykalászost, foszöld overálos munkahősét, vandál egyszerűt felnyaltak a nem kevésbé seszínű, rossz szagú borítékra, azt valóban kézbesítették! – megdöbbentő, hogy ily totális talmiság bármit is megmozdíthat, egy hüvelykkel is odébb lökhet, még ha az csak egy ötgrammos boríték, melyben olvadásponton írt vallomás helyett halványkék számlát küldtek.

benyaltak a bálványnak

Bár soványak, girhesek, rühösek, púposak, nyelvük, mint a máj, mint a vatta, úgy ül szájukban a nyál, mégis érdekesek, ahogy sokan még mindig az asztalok körül válogatnak a bálás bélyegek között; néha meglegyinti Morgent az unalom, a sértettség dohossága, kísértésbe viszi, de Morgen hithű aposztata, s mint ilyen, ellenáll; továbbra is esszénus buzgalommal tanulmányozza a többieket, mintha apokrif iratokat studírozna. Igaz, olyan urbánus-esszénus ő, aki a Jerikó környéki sorsüldözöttekkel, élettől-elfordulókkal (az esszénusokkal) szemben nem vonul a Kumrán környéki forróságba bőrtekercsekre pingálni Izaiás könyvét; aki nem járja be a szekta ranglétráit abban a reményben, hogy az eszkatológikus lakoma ülésrendjében majd előkelő helyre tesz szert, amennyire lehet, közel a Messiáshoz; ha rajta áll, hát nem sokra lel az eltévedt bárány után szikláról sziklára szökdécselő, verébszerű kincsvadász, Mohammed ad Dib, a „Farkas”, a derék beduin, aki keresgélés közben talált rá a híres kumráni tekercsekre. Ha Morgen barlanglakásban él, az utókor nem talál ott semmit. Ő, a düh és sértettség önmagába forduló prédikátora, nem hagy maga után nyomot, tanítást vagy romokat. Ő a városból a városba megy. A hegyről a Rowland Hill Klubba (melynek nevét az idegennyelv-nemtudás Hillről Hellre torzította), s ott ül a klub hátsó traktusában, a világ első postabélyegéről, a Black Pennyről készült olajfestmény alatt, rezzenetlenül, akár egy oszlopos szent, azt gondolván: mégis tanulságos lehet figyelni a „bűnösök lakhelyét”; a bűnösöket, akik benyaltak a bálványnak (aranyborjúnak, fajankónak), kinyalták, ha úgy puffant; ahogy jönnek-mennek nagy kedélyesen, átcsoszognak a tárgylemezen, míg az ágyúcsőben végződő binokulár tízezres nagyítása pávafarok alakú csápjaikra, karószerű sertéikre, irizáló pórusaikra mered.

Morgen tehát hátradőlt a székben, mint egy karónyelt jezsuita, és úgy nézett körbe – ahogy Jack bácsi mondta a minap: egy kínai despota gőgjével. Jack bácsi is befejezte aznapra a vásárlást, a nézelődést, s ezúttal szakmai vitába sem keveredett. Hát csendesen ült Morgen oldalán, s lopva őt figyelte; néha pedig azt, amit Morgen nézett: a bálás bélyegek közt válogató-turkászó gyűjtőket – próbálva kitalálni, mire gondolhat, amikor őket bámulja nyíltan, mintha átvilágítana radioaktív sugárnyaláb-triádokkal – mint akit az atomrobbantás ősi szándéka vezet.

A bálás bélyegek természetesen nem bálákban voltak, ez csak amolyan csúfnév volt az ízléstelen, koszfoltos, légypöttyös nejlonzacskókra; a világ minden tájáról ládaszám összegereblyézett, levelekről-képeslapokról leáztatott bélyegeket bugyolálták így. Általában nem lehetett tudni, mi van bennük – spanyol, norvég vagy elefántcsontparti bélyegek? A csomagok többsége filatéliai hordalék volt, nációját és témáját tekintve is; a spanyol, pandás bélyeg a francia nonfiguratív bélyegek legújabb generációjával osztozott a szűk helyen; ennek megfelelően „kilóra” árulták. Néhány gyűjtő viszont mindig akadt, aki rejtélyes úton-módon valamit mégis tudott a csomagokról. Morgent sosem érdekelte, miként fordulhat ez elő, bár nem volt nehéz rájönni: Eridani keze van a dologban. Azt is sejtette, hogy nincs komoly jelentősége, ki mit tud, hisz akik a csomagokat összeállítják, a PHAROSZ székházában – mely hivalkodóan magas, hétszintes, ultramodern, üveg és kárpit kombinációjából emelt épület mániákus liftezőknek és rangkórságban szenvedőknek –, szóval a PHAROSZ bürokrata-funkcionáriusai szintén gyűjtők, és mielőtt „fásliznák” a bélyeg-afrikot, minden valószínűség szerint – mint száz együtt zsivajgó csuri – kicsipegetik a mazsolát; így mire a száraz kalács landol Eridaninál, ritka darabokat bajos találni benne; csak azért nem majszolja unottan az ember, Filatélia vásott fia, mert a balga, a ranglétra alsó fokán ragadt, alagsorban rekedt együgyű nyű (aki valahogy elszúrta „azt a dolgot” a bebábozódással, a metamorfózissal kapcsolatban nemkülönben, s ezért nem tudott szárnyaló léggyé válni s fölröppenni a PHAROSZ mennyei magasságaiba) azt se tudja, milyen lehet az a kalács frissen sülve, illatozva, puhán, hogy az ember szíve szerint hemperegne benne; milyen is az, amikor az össznépi zsinatolás közben mindenkinek (aki summa cum laude végezte a teljes átalakulást) csurran-cseppen valami.

Mégis, a profik épp úgy szerették ezt a különös zsákbamacskát, mint az örök amatőrök; bár szinte nevetséges volt olyan embereket látni a „turkálóban”, mint Jonson, vagy Jack bácsi. Némelyikbe leszámolva rakták a bélyegeket, volt ötszázas, ezres, sőt tízezres tasak is, a nejlon homályán át pedig valami az összetételből is sejlett. Ám a PHAROSZ elosztói előszeretettel raktak kívülre azonos bélyegekből álló, jókora blokkokat, amelyek takarták a többit. Az sem kizárható, hogy rosszindulat vezette őket: puff!, egy kis villámtréfa, fricska az amatőröknek, az alulmaradt seggfejeknek! Főként akkor tűnt ez valószínűnek, amikor átlátszatlan csomagok jöttek, fekete nejlonban vagy kartontasakokban. Minden ilyen eset „rányomta bélyegét” a klub aznap esti hangulatára; mert jó-jó a zsákbamacska, „szeressük is” (meg nem is), gyerekes örömet okoz egy nem várt bélyeg felbukkanása, de semmit se tudni?, az már nem jó; nyugtalanító érzés, hülyének nézik a gyűjtőt, a saját „kollégái”, mi több! Lenézik, megalázzák, nyíltan használják ki gyűjtőszenvedélyét, infantilizmusát, míg a „pofájába vigyorognak” – arc, név és pontos cím nélkül.

aljas, pitiáner, szarból lett alakok

Morgent ez kiváltképp bosszantotta bizonyos napokon, és nem amikor tudatosult benne, hogy a tasakolással megalázzák, és a többieket is, hanem amikor váratlanul „maga előtt látta” az elosztókat; no persze előfordulhat, hogy csak azért használtak alkalmanként kartont, mert épp nem jutottak nejlonhoz, kifogytak belőle, ám ez tűnt a legkevésbé hihető magyarázatnak. Morgen tisztán látta őket, s úgy gondolta, hogy az elosztók leginkább Eridaninak, a klub titkárának személyiségjegyeit hordják magukban; akik maguk is senkiháziak, aljas, pitiáner, szarból lett alakok, Filatélia mosdatlan ribancfeje körül zümmögő glória epizódszereplői; kis idióták, épp ezért élvezik ennyire azt a nevetségesen parányi hatalmat, amit megkaparintanak; ezek előre megfontolt szándékkal bosszantanak olyanokat, akik sosem ártottak nekik, akiket sosem láttak, s gyönyörük akkor a legcukrosabb, ha arra gondolhatnak, hogy a tökkelütött nyavalyások (a bábok) azt se tudják, kinek címezzék szidalmaikat!

Jack bácsi ritkábban kapott dührohamot, mint Morgen, de ha igen, szinte kivágtatott a teremből (ahogy Naville szokta volt mondani: százzal), lángvörös fejjel, s bár utánakiáltottak – „Ugyan már, hagyd a fenébe, Jack!, ne tégy nekik szívességet azzal, hogy odamész!” de Jack bácsi, mint a dürgő fajdkakas, nem hallott semmit; letépte kabátját a fogasról, felhajtotta a konyakot, és észvesztve elrohant. Neki ugyanis nagy tekintélye volt; ha nagyon akarja, ott ülhetett volna ő is a PHAROSZ-székházban, lehetett volna akár az elnök-döglégy is!, zománcos zakóban, kitinben, nyakkendő alakú torral, és bagóért süllyeszthet zsebbe mindent, amit csak megkíván; hát taxiba vágódott, este nyolckor, amikor esélye nem volt, hogy bárkit ott találjon; mégis fél órán belül kerített magának valakit, akit földbe döngölhet. A PHAROSZ-nál persze csak dünnyögtek: „Ugyan, Jack! Hidd el, nincs ebben semmi szándékoltság! Mit nem képzelsz rólunk?” – De hát Jack bácsit éppúgy lehetetlen volt meggyőzni bármiről is, ha egyszer valamit a fejébe vett, mint Morgent; így hát fenyegetésekkel és szitkokkal tarkított hosszú-ricsajos litániát tartott, majd mikor kifulladt, éppoly viharral rontott ki az épületből, ahogy érkezett.

A szövetség elnöke, Herberger úr másnap reggel, a Lídó északi végén álló lakásából, két és fél perces lágy tojásának feltörése közben, háromnegyed kilenckor felhívta Jack bácsit, és azt mondta: „Szevasz, Jack! Régi ismeretségünkre kérlek, többé ne csinálj botrányt a székházban. Már a múltkor is mondtam. Ne kényszeríts arra, hogy kitiltsalak onnan! Ha kell valami, tudod, hogy egy szavadba kerül, ugorj fel, megbeszéljük, és el van intézve, rendben?, de ne csapj patáliát, mert azt rühelljük… És egyébként is jól tudod, hogy öttől nincs ügyfélfogadás.” – Erre Jack bácsi: „Régi ismeretségünkre mondom, mentek ám a büdös francba az összes fullajtárral együtt! Tehetsz nekem egy szívességet!” Kilenc előtt nyolc perccel Eridani asztalán csörömpöl a telefon, a vonalban Herberger úr: „Szevasz! Én vagyok az, Herbi. Jól vagy? Megy a bolt? Te, ide figyelj! Rakjatok már szájkosarat az öregre, mert fogytán a türelmem. Nem szívesen tenném, mert nem akarlak téged Jack miatt szankcionálni, de ha ez így megy tovább, elküldöm őt a kurva anyjába, és letiltom a szállítmányokat a klubotoknak, szerezzétek be, ahogy tudjátok, szerezze meg Jack, ha egyszer olyan nagy a pofája!” – Eridani hümmögött, hogy ja, meg igen, hogyne, azt hittem, mi van, aztán mégse… – „Az asszony jól van? Remek! Üdvözlöm, te meg rakd tartalékra az öreget, rendben? Szevasz, és legyen jó napod!” – mondja végül Herberger úr Eridaninak. Mindez néhány koszos, tucatbélyeg miatt. A következő klubgyűlésen Eridani nagyokat hallgat, sokatmondóan pislog Jack bácsi és Morgen asztala felé, de árva szót sem szól; máskor mégiscsak odasomfordál – „Hé, Jack! Tegnap reggel beszéltem Herbergerrel…” – de Jack bácsi rálegyint, valósággal odébb hessenti a titkárt, és máris visszafordul Naville-hoz vagy Morgenhez, Eridani pedig dolgavégezetlenül, sértetten, s ha lehet, egy fokkal gőgösebben, visszabiceg az asztalokhoz, hogy folytassa a kiárusítást. Az ilyen afférokat követően azonban valószínűtlenül hosszú hónapokig nem jöttek átlátszatlan, kartontasakos, fekete nejlonba csavart csomagok, mi több, a blokkok is csaknem mindig a csomagbelsőbe kerültek – „Beismerő vallomás! A marhák!” – mondta Jack bácsi, s a következő hetekben valamelyest fényesebben ragyogott a glóriája, mely azonban időről-időre szidolozásra szorult, olyan apróságok miatt, mint Morgen: „Mi a frászt keres Jack társaságában ez a nyikhaj?”

egy Übermensch szemszögéből

Eridani a titkárok aszketikus arckifejezésével komoran állt az asztal mögött, lesajnálva a finnyásan válogató gyűjtőket, mint egy oroszlán a dög mögött, míg a marakodó keselyűket nézi. Ő, aki indokolatlan gőgje és kapcsolatai (Herberger) miatt egyáltalán nem volt népszerű, mindezt egy Übermensch szemszögéből látta. Sokan találták ezt visszataszítónak. Könnyű volt neki! Az „elosztók” után ő volt az utolsó, aki még kezdhetett valamit az afrikkal – már ha a PHAROSZ-tól nejlonban küldték. Impozáns gyűjteménye volt, és semmit sem változtatott a tények állásán, hogy mielőtt titkárrá vált, már akkor is az övé volt az egyik legnagyobb. Újabban kórosan gyarapodott.

Persze választhatnak mást is. Annyi gátlástalan alak hemzsegett a klubban, hogy bárkit, bármikor leváltottak vagy kipenderítettek, ha valóban érdekükben állt. A börzék lebonyolítását (melyek néha pankrációra hasonlítottak) rábízhatják a szakértelméről és – ha a PHAROSZ elleni kirohanásoktól eltekintünk – mértékletességéről híres Jack bácsira, aki utóbbi tulajdonságával igencsak kakukktojásnak számított; vagy az akkurátus Johan Enschedére, akit poroszos alkata szintén titkári szerepre predesztinált; tán még Jonson is megfelel, hisz amilyen törtető/gátlástalan jellem volt, józan pillanataiban többet könyököl ki a klubnak, mint Eridani; Naville sem rossz választás, hisz Jack bácsi, Enschede és Jonson tulajdonságait egyesíti, még ha szerényebb mértékben is, s talán alkoholizmusa se megy végletesen a munka rovására; egyébként is!, nemcsak ő, de Jonson is ivott. Vakmerő húzással akár Celakovskyt is kipróbálhatják: csűrdöngölő stílusa némi veszélyt is magában hord; megeshet, hogy rövid időn belül elszigeteli az R. H. Klubot Filatélia bűnös szentélyeitől, lerombolja az előző vezetés (főként Eridani, Jonson és Jack bácsi) által kiépített, kényes kapcsolatokat; bár elsülhet a puska fordítva is, s ha Jonsonra azt mondtuk, hogy kikönyököl engedményeket, akkor bízvást fogalmazhatunk így: Celakovsky őseredeti brutalitással kiveri Herbiből.

Celakovsky ugyan minden egyes közgyűlésen „bizalmatlansági indítványt” tett, és jelöltette magát, mégis Eridani maradt a titkár. Persze nem Eridani harcolta ki (mégis mértéktelenül büszke volt rá), a klubtagok akarták így. Hisz voltaképp csak kicsit szolgáltatták ki magukat Eridaninak, és csak kicsit kedveztek neki, mert a központi komposzttal nem sokat kezdhetett. Ám alaposan bosszút álltak rajta. Eridani tisztje volt lebonyolítani hetente háromszor – kedden, csütörtökön és szombaton – az árusítást, és ez némi elégtételt szolgáltatott a többieknek. Mert az adminisztráció, az átvétel, elszámolás és számlázás aránytalanul sok időt vett igénybe; másrészt idegtépő volt a lelkesen turkáló, alkudozó, szitkozódó tagokat moderálni. Ám Eridani afféle belevaló balek, aki a nevetségesen kicsi előnyért, a semmitmondó titkári tisztségért képes százszoros árat fizetni; pontosan az a jellem, akit gőgje és könyöklése elbutít.

Kiváltképp utálta, ha valaki minden csomagot átvizsgál anélkül, hogy megvenné. A nejlonon keresztül nehézkesen bár, de odébb tessékeli a bélyegeket, elcsúsztatja egymáson, s így valamicskével többet lát a belbecsből. Eridani kicsinyesnek, undorítónak tartotta ezt, ám nem volt joga fikázni a többieket: előző éjjel ugyanígy machinált ő is! A klubtagok pedig már csak azért is bizsergették a csomagokat, hogy bosszantsák a titkárt; Eridani meg azért sem szerette, mert a sok nyomorgatás következményeként gyakran szakadtak ki zacskók; a gyűjtők ilyenkor kapva kaptak az alkalmon, és turkálni kezdtek a belsejükben, így aztán előbb-utóbb kiszóródtak a bélyegek; még arra is volt példa, hogy loptak (így Jonson, Malvin és még jó páran); meg arra is, hogy valakit – csak úgy – lopással gyanúsítottak meg!; például Morgent, aki azonban erre csak annyit mondott: „A jó kurva anyátok!” – és maga is meglepődött, amikor ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy tisztázza magát.

– Ne szórakozzanak, mert a jövő heti pakkot befáslizom! – fenyegetőzött a titkár gőgösen, mint egy fennhéjázó tanár a semmirekellő nebulóknak; a diákoknak, akiket nemcsak tapasztalatlannak, mohónak és következetlennek látott, hanem alacsonyabb kasztba tartozónak is; akiket az idő sem fog „komoly” számba vehető és figyelemre méltó személyiséggé faragni; akiket lehetetlen arra a magasztos szintre emelni, ahol egyes-egyedül ő helyezkedik el; ő, aki nagyságában még azon sem tud sajnálkozni, hogy soha senki nem emelkedhet fel hozzá; amúgyis ez tűnik a világ rendjének: ő fenn van, a többiek pedig lent – kár is volna változtatni!

egy kozmikus kupleráj

– Mit hőbörögsz? Nem azért fizetjük a tagdíjat, hogy mindenbe beleugass! Ne fenyegetőzz, törődj csak a dolgoddal! Hadd vásároljunk, ahogy akarunk! – mordult rá Enschede, aki karácsonyi bélyegekben utazott, és aki nem sejthette, hogy néhány perccel később emlékezetes, sorsfordító csapást mér gyűjtőszenvedélyére Filatélia, aki buja, szomorú szajhából, frufruit affektálva fésülgető hetérából hamarosan istennővé magasztosul! Fortunánál is hatalmasabb, más istenek és istennők jogait együttesen birtokló főistennővé; amint a halhatatlanság magas vánkosán, egy kozmikus kupleráj pagodáján trónolva nemcsak Fortunának parancsol, hanem a párkáknak, mi több, Ámornak is. Aki oly nyomasztóan hatalmas, önkényes, hiú, és épp ezért oly gyönyörű, hogy negédes kötelesség őt gyűlölni, s ugyanakkor a legvadabb szerelemmel gondolni rá – sóvárogni brutális közbeavatkozására.

Filatélia bizonyára teljhatalmának és szépségének tudatában figyelte Enschede ártatlan, nagyon is emberi kitörését; a férfit, akit színes papirkák csalijával hosszú éveken át az orránál fogva vezetett; kantárszáron, mint egy új, törzskönyvezett csődört, aki bizonyára azt hitte: zöldellő rétre vagy a derbire viszik. Ám Filatélia elérkezettnek látta az időt, hogy végre kedvére mulasson, és a csődört szűk istállóban jászolhoz kösse, ahogy azt már először is tervezte, egy időre vagy mindörökre egy kanca mellé. Ugyan, mi lehet itt a cél?; voltaképp mindegy is, nem számít a végeredmény, hisz terv sincs, se konklúzió; a cél mindössze egy galaktikus gobelin öncélú szövögetése; nem kell ábrázolnia semmit, csakis Fortunát, vagy még azt sem; pusztán azt hivatott bizonyítani, hogy valaki – Fortuna, Filatélia, nevezzük bárhogy –, egy vitathatatlanul nőnemű isten akarata testet öltsön – fortissimo!; akaratából valami következzék, még ha az oly értelmezhetetlen, önmagának való is, mint a Világegyetem egynemű, monoton rádió sugárzása; csak az eszköz fontos; a hatalom észszerűséget, érveket, folytonosságot és hatalomtól független létezést soha el nem ismerő puszta megnyilvánulása; tán még rosszindulat sincs mögötte, önimádat se; ez Filatélia folytonos, soha meg nem szűnő, nyugodt és pusztító lélegzése; amivel az egyiket öntudatlanul beszippantja, a másikat pedig soha-vége keringésre küldi – száműzi.

Enschede pedig oly lassan úszott az űrben a Filatélia arca körül örvénylő galaxisok között, mint egy alig látható porszem; ha akarja, se látja, amint lassú félfordulattal irányt vált, ahogy megszűnik, elcsitul a forgás önnön tengelye körül, s mint egy kivilágítatlan meteor, határozott pályára áll. Csodás látni valakit így, ártatlansága pillanatában, amikor a sorsa eldőlt már, ám ő erről mit se tud! Leáll vitatkozni Eridanival, a vásárolt csomagokat úgy szorítja keblére, ahogy lelkes irodalmár egy antológiát; zsebéből most is előmered a fogazatszámláló, és most is éppoly fagyos, nyugodt, jótartású ember, mint minden istenverte nap. Ha másért nem, azért gyönyörködtető látni Enschede lassú, öntudatlan félfordulatát, mert olyan ő, akihez nem illik váratlan esemény; elképzelni is bajos, hogy élete bármily mértékben változzon, netán tótágast álljon, bukfencet hányjon, cigánykerekezzen, mint a zsinórról levágott marionett-harlekin, ó nem! – ránézésre se.

Enschede magas, vékony, szőke és szemüveges férfi; a mániás precizitás, a megkövült rend avasodott őre és alabástrom szobra; aki csak olyan kenyeret vesz, ami nem morzsál, mikor nagy műgonddal szeletet vág róla. Ahogy említettük: „poroszos jellem”, fanyar antiforradalmár, a reakció romantikamentes, iszalag nélküli, csupasz, mértani pontossággal barázdált oszlopfője (mely nem tart semmit); koordináta- és inercia-rendszerek rajongója, aki a muzsikával kapcsolatosan csak a hangjegyek nélküli, tiszta kotta hűvös és néma ötvonalas pőreségét csodálja. Még a gyűjtők között is kórosan akkurátusnak (és halálsápadtnak) számított. De kitűnt a többiek közül azzal is, hogy másokhoz képest radikális szenvtelenséggel gyűjtött. Habár nem számított nagyvadnak, mégis övé volt a legdrágább és legpontosabb fogazatmérő. Ahogy a profit képzeljük el, noha Enschedéből voltaképp minden szenvedély hiányzott – a gyűjtés szenvedélye is; csupán fagyos tudásvágya és egy matematikus önzése emelte őt a legnagyobbak közé. A suttyókora óta eltelt harminc év történéseit tőmondatban összegezte volna, s be kell ismerjük, nem szűkszavúsága miatt; bár csak akkor beszélt, ha elkerülhetetlen volt – a hallgatást valószínűleg éppoly szükségszerűnek érezte, mint a légzést, s ha mások órákon át döntötték magukból a szót, mérsékelt kétségbeeséssel bámult rájuk: hogy ezek mitől zilálnak!?; mintha a beszéd voltaképp légúti probléma volna; de mit is mondhatott volna ő, mitől lettek volna „légúti problémái” esetleg „asztmás rohamai”?, miután ez idáig semmi sem történt vele, s életének minden fontos állomása írva vagyon hivatalos – zöld meg rózsaszín – papírjain, úgymint az anyakönyvi kivonaton, keresztlevélen, bizonyítványokon, jogi diplomáján (summa cum laude), igazolványában, háziorvosa kartonjain (egy sérv, atrófia, évek óta húzódó nyombélfekély) és a rezsipapíron; szóval: mi történhet egy ilyen emberrel?; a Szibéria tundrájába fagyott, érintetlen, ámde halott mamuttal? – hát talán hiányzik a kórboncnok jelentése, az elhantoláshoz okvetlenül szükséges hullaházi igazolás, mely végérvényesen és megnyugtatóan zárhatná Johan Enschede személyi aktáját.

a puffadás prókátora

Mögötte két nő válogatott, egymás nyomában, pillanatra sem szem elől tévesztve a másikat. A fiatal, alig harmincéves Elizabeth és a csaknem kétszer olyan idős Malvin. Ők mindig kuriózumot jelentettek a klubtalálkozón, vásári mutatványt, kiváltva a tűznyelőket, bűvészeket; a lopótökkel zsonglőrködő akrobatákat; a csúf, idióta (vagy magukat annak mutató) törpéket, gnómokat (civilben kriptaőröket); a Cukkini-cirkusz, a farce, a bohózat igézetét hozták a bélyegektől tarka kocsmaasztalokhoz – némi változatosságot. Nemcsak mert a rendszeres látogatók között talán ha tíz nő volt, hanem azért is, mert történelmi léptékben utálták egymást. Irigység és féltékenység marta-mardosta őket, mivel mindketten virágokat gyűjtöttek; a hosszú, zsiráflábú Elizabeth főként rózsákat; a pizza-arcú, IFA-szerű szuszkrofa Malvin orchideákat. Mindezt tetézte a nem elhanyagolható korkülönbség. No és az, hogy míg Elizabethnek nemcsak a neve volt szép, hanem ő maga is (kellemes, gyöngéd rózsaillat szállt a bőréből), addig Malvin kövér volt – mit kövér!?; dagadt, a puffadás prókátora!; orchidea helyett szuszogó-fújtató fánk, egy valódi-baromi két lábon járó nokedli, furunkulusok guruja; a törzse, mint a bödön, kerek birkózófeje, akár az ürüzsírba süppedő tekegolyó; babonás félelmet oltott a soványakba: a hájráktól való rettegést – amint erre a gördülő Gorgóra pillantottak; és ha ordított, hátsóudvari pottyantós budik, ágy alatt hagyott éji küblik bűze áradt a szájából! Márpedig üvölteni rendes szokása volt; alig akadt eset, mikor elmaradtak hisztériái; mintha a folytonos menses- és méhfájdalmak, alhasi görcsök őrjöngésében élne.

Kirohanásai fölött azért hunytak szemet a klubtagok, mert orkánerejükkel legtöbbször Eridanira támadt, s ilyenkor olyan útszéli trágárságokat vágott a képébe, hogy az – hidegvérűsége ellenére is – elvörösödött; szikár, csontos csukafeje szinte izzott, keresztbe fordultak torkán a szavak, s minthogy hirtelen kioktató, fölényeskedő stílusát sem találta, bugyuta-félszeg mondatok csúsztak ki a száján, melyeket aztán hosszú órákon át kellett szégyellnie. Elizabeth szolidabb jelenség volt. A negédesre érett, harminc körüli nők bujaságát mutatta; amikor ereje teljében csak emlék a lányos sutaság, a kamaszkor pózai lekoptak már; tapasztalt nő, néhány pillanattal a fonnyadás előtt. Megbabonázó jelenség volt ebben az állapotban – ahogy némelyik gyümölcs is a rothadás előtti másfél napban a legédesebb. A férfiakban kétség sem maradt: ledér is!; úgy tárja szét a neccbe bújt lábakat, akár egy pávaszem a szárnyait; imádja, ha látják, mikor a kislámpa borotvált kelyhébe, rózsaszín kagylói közé világít; a néhanap rátörő álszemérem is csak hobbi, szándékosan rosszul játszott szerep: csúfondáros, izgató kis fricska; szíve szerint lenne bárcás kurva, mert ritka sűrű, „jóféle” vére van, a gyönyörtől soha meg nem csömörül; ám a prosti kiszolgáltatott és bárhogy is, de dolgozik; strichelni legtöbbször robot; Lizácska viszont csak szórakozni szeret; kényeztetést akar, leplezetlen kéjt, ordenáré mámort; a perverziótól sem riad vissza! Nauszikaá helyett egy őszinte Ánuszka. Elkél az ágyában egy-két „gáláns úr”; úgy, amint neki a legjobb: parkolóóra és percdíj nélkül, rózsával a lába közt.

Az a szokás alakult ki, hogy elsőnek a két nő érkezett a klubba, nehogy a másik hamarabb kezdje a válogatást. Célszerűbb lett volna, ha az asztalsor átellenes végein látnak hozzá a keresgéléshez, így szerencse dolga minden, ők azonban másképp látták jónak, s ezt Filatélia sem ellenezte. Mintha a másiknak joga sem volna ott lenni! Sőt, bizonyos idő után úgy érezhették: a másik puszta léte is felháborító körülmény! Fej-fej mellett haladtak tehát a titkár lenéző, rosszalló fejcsóválása kíséretében, és szinte egymás kezéből tépkedték a tasakokat. Morgen a titkárnál is gőgösebb grimasszal figyelte őket; a színjáték végéhez közeledve azt sem bírta ki, hogy a szokásos hímsoviniszta, péniszbarom stílben meg ne jegyezze Jack bácsinak: „Ostoba libák! Nézz oda! Válogatni se hagyják a másikat. Azt se tudják, mit tartanak a kezükben! Nőből vannak. Jó volna az egyiket lepuffantani, nem gondolod? Bár Malvint bajos. Két darab ezüstgolyó, az kéne!” – Jack bácsi sokatmondóan, ám megbocsátóan mosolygott Morgenre, aki változatlanul Elizabeth és Malvin dühödt versenyfutását mustrálta, amint szinte üldözik egymást az asztalok körül. – „Nem is értem, mit keresnek itt!? Miért nem dobják ki őket innen?”

– Te is itt vagy még – mondta Jack bácsi higgadtan.

– Hát persze. No de miért? Úgy tudják, hogy a brazil ökörszemet se különböztetem meg a zsírosdeszkától! Ha olyannak látnának, mint téged, kiegészítve azzal a cseppet sem elhanyagolható körülménnyel, hogy én mégsem vagyok a „nagy Jack”, kidobnának akkor is, ha veled vagyok. Ha a védelmemre kelnél, röpülnél te is! – replikázott Morgen és részint igaza volt.

hosszú, bonyolult játék

Mert a klubban sokan palástolták, mit tudnak valójában – ha a helyzet úgy kívánta, ha drágább bélyegek adásvétele zajlott. Nyilván, mikor valaki tudja, hogy az adott bélyegért negyvenezres sem kár (és épp venni készül), nem veri nagydobra; hozzáértőként halálbiztonsággal állítja: „Csak egy barom ad hétezer-ötszáznál többet!” Ha eladni akar, épp fordítva! Fonákot üt. Olyan kérdésekben aztán, mikor a dolgoknak tétje nincs, vagyis afféle kuriózumról esik szó, amit soha senki nem látott, kisebb kockázattal fitogtathatja tájékozottságát, ám akkor is mértékkel. Mert a másik, aki szintén érti a dolgát, megjegyzi, ha tétek nélküli vitában jónak, bennfentesnek bizonyult! Az alkudozás legveszélyesebb (legaljasabb) pontja, amikor az egyik fél így szól: „Ugyan már! Te épp olyan jól tudod, mint én…” Hosszú, bonyolult játék, jó kis ferbli ez, s megoldás mindig van: „Mit tudok én? Fogalmam nincs, mire célozgatsz, de hülye volnék hétezernél többet adni.” És így tovább.

Morgen, mikor a klubba került, egyoldalúnak és tájékozatlannak tűnt; olyasvalakinek, aki vidéki szakkörből jött, és most is csupán esztétikai jegyek alapján becsül fel egy bélyeget. Attól függően fizet vagy sem, hogy tetszetősnek tartja-e. Fogazatszámlálóról épp csak hallott valamit, és sosem vizsgálta a hátoldal enyvezését. „Ennyire hülye senki sem lehet” – mondták maguk között a régi tagok, és mérhetetlen gyanakvással figyelték. – „Aki ilyen idiótának mutatkozik, minden lehet, pszichopata, szélhámos vagy szaki, de hülye semmiképp! Az is nagy kérdés, mit keres a félnótás suhanc Jack társaságában?” Tehát a megnyugtató látszat ellenére is azt gondolták: Morgen nagyon is sokat tud, ami a kisebb baj, de bizonyára sokat is akar! És „ebben” valamiként az öreg Jack is részt vesz. Morgen igyekszik megtéveszteni őket, hogy mire kapcsolnak, megkaparintsa a legjobb árukat! Lenyúljon magának mindent! Az a típus, aki csak lézeng ott, évekig kuksol a sarokban, majd váratlanul – keddről szerdára – a PHAROSZ alelnöke lesz, aukciókat szervez és hivalkodó, professzionális szakboltot nyit a városcentrumban.

Jack bácsi is tudott erről, hát kis ideig csak hallgatott; ám látva Morgen arcán a megvetés krónikus fintorát, amint lassan csúfondáros vigyorgásba megy át, úgy gondolta, nem engedheti, hogy eluralkodjanak az érzései.

– Ismét démonokat látsz – jegyezte meg, és hogy nyomatékosabb legyen, hogy Morgen egyáltalán figyelemre méltassa, óvatosan oldalba bökte. – Mi lenne veled, ha nem gyűlölködnél?

– Talán boldog lennék – válaszolta Morgen továbbra is az asztalok környékét fixírozva. – Vagy boldogtalan. Ki tudja?

Jack bácsi mondott volna még valamit, de akkor velőtrázó tremoló hasított az áporodott levegőbe, és Malvin megközelítőleg másfél mázsája összerogyott. Ahogy elterült a kemény, téglavörös metlakin, Naville megjegyezte: „Mindjárt szétfolyik!” Brúnó pedig elkapta Euzébió karját, aki maga előtt tartva zöld mappáját, két asztal között épp ott akart átvágni, ahová Malvin lehengerlő egyénisége bezuhant; tehát karon ragadta, és önkéntelenül rákiáltott: „Vigyázz! Bele ne lépj!” – mire a termen, a korábbi sikoly ellenére is, némi derültség szaladt végig. A bohózat tán újabb tréfához ért?; újabb mutatvány Malvin Mestertől, amint bemutatja – hölgyeim és uraim! –, miként lehet a pillanat törtrésze alatt két lábon járó galuskából a világ legnagyobb sajtos-tejfölös tócsnijává alakulni! Íme, a báj hiányának, a hájnak megfoghatatlan metamorfózisa!

Malvin számára viszont nem volt ez mutatvány; bizony bezuhant az asztal alá, épp a titkár előtt. A feje a lábánál koppant. Eridani rezzenéstelen arccal nézett le, mint egy ragadozó madár, mintha azt fontolgatná, kihagyja-e a nagyszerű lehetőséget: most minden erőlködés, pózolás nélkül rúghatná fejbe Malvint, vitathatatlanul nagyon jól esne, és nem valószínű, hogy még egy ilyen nagyszerű alkalom kínálkozik az életben.

A titkáron kívül csak Morgen és a karácsonyi lapokat gyűjtő Johan Enschede maradt nyugodt; a többiek összerezzentek, a terem felmorajlott, a többség felugrált, a szomszéd asztalnál leverték a kartonlapot, amin legalább négyszáz bélyeg száradt; egy nagyító koppant, és Jupát, a fiatal pincér, aki jól ismerte az egész bagázst, olyan sápadtan bámult a konyha lengőajtajából, mint aki gyilkosságra tippel. A sikoly nyomán többekben is felötlött, hogy Elizabeth nem bírta tovább, elöntötte agyát a vér, netán már otthon eltervezte: konyhakéssel döfi le a leviatánt! De Malvinból nem folyt vér. Ellenben kihasználva a pillanatnyi zűrzavart – ahogy Malvinhoz tucatjával ugrálnak a többiek, s kiráncigálják az asztal alól – Elizabeth felkapott egy papírkát, és a fény felé fordította.

Lassan elvörösödött. Ez pedig jelentős dolognak számított, mert Elizabeth bőre oly finom volt, mint a bibliapapír, s mindent elárult róla. Ha az udvarra ment, titkos találkára egyik-másik fiatal gyűjtővel, és ott nyalás-falásba bonyolódott, rögvest meglátszott rajta. Arcát a közelgő vagy épp csak távozó orgazmus piros foltjai borították el. Ezért különösen tartózkodott a szakállas, még inkább a borostás „pasiktól”, mert azoktól foltosabb lett, mint rendesen; azok nem csókolóztak, inkább csak „prütyköltek” vele. Morgen gyakran azt is megmondta, kivel randizott az utóbbi tíz percben. Mert ha Elizabethen kívül csak két ember hagyta el a helyiséget – történetesen egy simaképű és egy borostás –, a foltok kiterjedéséből-intenzitásából megállapítható volt, hogy az előtér pálmaházi idilljében kivel smárolgatott. Elizabeth tehát felvette a papírdarabkát, ami a körülményeket tekintve nem lehetett más, mint egy bélyeg – és pillanatok alatt elvörösödött, de nem foltosan, hanem egyenletesen, mint aki kisült már! Malvin máris éledezett, míg a titkár, kihasználva Elizabeth zavarodottságát, áthajolt az asztal fölött, rákukkantott a bélyegre, felé is kapott, de mivel a lány villámgyorsan elrántotta, fanyar mosoly öntötte el az arcát. Elizabeth igyekezett elrejteni a bélyeget, de nemcsak Morgen látta a másodpercnyi jelenetet, így hát többen is a lányba kapaszkodtak: „Mutasd, mit találtál?”

nem kevés cinizmussal

Azon ritka esték egyike volt ez, amikor a „mártásban” ritka darab bukkant fel; rosszul dolgoztak Herberger trehány talpnyalói; a PHAROSZ megingott!; mazsola maradt a seggfejeknek szánt kalácsvégben. „Vivát! Alleluja!” – mondta Jack bácsi, elnyomta a csikket, lehúzta a maradékot, s mielőtt Jupáttól új italt rendelt volna, Morgenbe karolt: „Gyere! Ezt látnunk kell!” Morgen meglepő fagyossággal ücsörgött ott, de mikor Jack bácsi nem kevés cinizmussal azt mondta: „Érdemes jönnöd. Most joggal utálkozhatsz!” – feltápászkodott, és pohárral a kezében ő is az asztalokhoz ment.

Mire odaértek, Malvin már teli torokból üvöltött: „Én találtam! Én találtam, abban a csomagban volt! Azért ájultam el, mert én találtam!” Elizabeth viszont változatlanul magánál tartotta, bár Malvint sem cáfolta. Csak várt, mint aki tudja, hogy Filatélia (aki most maga a sors) az ő pártján áll; ha nem kapálózik, nem toporzékol, csak vár, a sors, a fátum, vagy valaki megoldja a helyzetet, méghozzá úgy, hogy az neki kedvezzen.

– Mégis, mi a franc az? – kérdezte hátul valaki, aki nem fért az asztalokhoz.

– Karácsonyi bélyeg – mondta csúfolódva Eridani, mint a gyerekek, majd mindenki legnagyobb megdöbbenésére hozzátette: Böbőőő! –, aztán jól láthatóan elöntötte az önsajnálat, valamivel később pedig az afelett érzett düh, hogy előző este nem sikerült megtalálnia – hogy még mindig nincs fenn a PHAROSZ hetedik mennyországában; ő bizony ilyen hibát nem vétene, az a bélyeg már az albumban melegedne; arról nem szólva, hogy Malvin felállt, ő meg kihagyta „azt a lehetőséget a fejberúgást illetően”. Kétségtelen: ez nem az ő napja.

Hátul tolakodás támadt, és a kordont áttörve, felbukkant Elizabeth mellett Johan Enschede. Reszketve nyúlt a lány bélyege felé, aki néhány pillanatra a férfi szemébe nézett, aztán – mintha Enschede tekintetében felismerné Filatélia öntudatos, parázsló tekintetét, a „kifogástalanul öltözött” s ez idáig jelentéktelennek tűnő férfiban a moira-hírnököt – bizonytalan mozdulattal odanyújtotta. Enschede sokáig nézte a bélyeget, vizsgálgatta, majd szinte belebámult, mintha pusztán képkeret volna; kulcslyuk, melyen át tágas kilátás nyílik valamire, amit senki más, csak ő láthat; elsápadt, lassú mozdulattal igazított homlokába hulló haján, és a keze után – bár alig láthatóan – a lába is remegni kezdett. Pontosabban a rendkívül finom anyagból varrt nadrágszár. Száraz, csontos szikársága nőies törékenységnek tűnt azokban a pillanatokban. Mindenki tudta, hogy ha valóban karácsonyi bélyeg, akkor Enschede véleménye a mérvadó, ráadásul odaért Hornos is (a hajdani képhamisító), lábujjhegyre állt és rásandított (minthogy Enschede melléig sem ért, szinte bandzsítania kellett, oldalvást, s egyszersmind felfelé). Baljós csönd lett. Malvin számára túl hosszúra nyúlt, mert váratlanul újra felordított: „Na, add már ide! Én találtam!” – ám Enschede nem törődött vele, továbbra is „átbámult a bélyegen”. Mikor Hornos is „rábólintott”, bejelentette: „A világ első karácsonyi bélyege” – mondta, és Malvinra, majd Elizabethre nézett.

arcizomrándulás nélkül

– Ki volt az a marha, aki leáztatta? – tette fel a költői kérdést hátulról Euzébió, míg Malvin kivörösödött: úgy fújtatott, mint egy bűzlő malacait (és aznapi moslékét) védelmező anyakoca; tekintete oly zavaros lett, hogy azt sem lehetett tudni, lát-e még? Enschede különösen csöndes volt, kívül és belül; csak állt, mintha Elizabethez hasonlóan ő is Filatélia közbeavatkozására várna. A szőke lány megadóan nézett rá. Csak ő értette, már abban a pillanatban, hogy végül Enschede dönti el, kié legyen a bélyeg, annak ellenére is, hogy nyilván Malvint illetné meg. Malvin lila ajkába harapott, de nem bírta két másodpercnél tovább; elviselhetetlen volt még az eshetőség is, hogy „az a tagbaszakadt takony Elizabethnek adja!” Így hát harmadszor is felüvöltött: „Add már ide, az istenit!” – és a „langaléta” felé kapott. Erre Enschede arcizomrándulás nélkül Elizabethnek nyújtotta (végtére is tőle kapta). Hornos még jelzett valamit, de már senki sem figyelt rá, mert Malvin – mint egy sumobajnok – Enschedének ugrott, és természetesen Elizabethnek; azaz ugrott volna, ha a többiek engedik.

Hosszas dulakodás kezdődött, melynek elején Euzébió hátulról Malvin kontyába markolt, így akadályozva, hogy elérje Enschedét. Ám a zsíros haj kicsúszott Euzébió ujjai közül; magától is elengedte volna, az arcára íródott az undor, de Malvin egy pillanatra így is hátrahőkölt, a következő pillanatban Naville jó erősen bokán rúgta, míg a hátráló Enschede átesett Eridani asztalán. Az első pillanatokban mindenki megmozdult, hőkölt, rukkolt vagy elhajolt; valódi csatajelenet barokk mozgalmassága bontakozott ki, rémisztő Laookon-szoborcsoport, melynek közepére az alkotó Malvin kolosszális és nem kevésbé dinamikus alakját állította mint fő kompozíciós erőt; mint gladiátorokkal és matadorokkal viaskodó fenevadat; csak Elizabeth maradt mozdulatlan a kép jobb harmadán (az aranymetszés szabálya szerint), gótikus csodálkozással; talán mert oly könnyen és gyorsan következett be mindaz, amit a lelke mélyén jó előre érzett; hogy logikát és morált is meghazudtolva, a hűvös és pragmatikus Johan Enschede, akitől az effajta következetlenség (igazságtalanság?) egyáltalán nem várható el, végül is – mintha ez volna természetes – neki adja a bélyeget. Elizabeth drámai mozdulatlanságával ugyan némileg megbontotta a kép dinamikus egyensúlyát, mégis jól illett a forradalmi kép szélére; hisz azokban a pillanatokban ő volt minden történés origója; ahogy állt ott, mint a Raymondi-monolit, bárki világosan láthatta, hogy most, talán csak pillanatokig, de körötte forog minden. S minthogy ő volt az egyetlen mozdulatlan figura Filatélia megelevenedett szőttesének újabb, szeszélyes, öncélú életképében, valamint Malvin megaláztatásának ha nem is egyetlen, ám legfőbb forrása, nincs semmi megdöbbentő abban, hogy Malvin estében-keltében, dülöngélő, félig már zuhanó tömkelegét a lány felé irányította, s hamarosan el is érte, hogy kifestett, hosszú, repedezett karmaival Elizabeth ruhájába csimpaszkodjon, s azt – mint egy pajzánságokkal teli falikárpitot – csaknem teljes hosszában letépje. Ezt követően a barokk mozgalmasság olyan méreteket öltött, ahol már csak lángoló alkonyi felhők, korinthoszi cirádák, kígyózó folyondárok, suhogó hattyúszárnyak, úszóhártyás ujjak, cifra uszonyok, polipkarok, csápok, csáprágók, nyelek és belek kábító, tarka kavargása látszott; alakok alig, vagy már egyáltalán nem. Átugorva jó néhány művészettörténeti fejleményt, a szemlélő – így Morgen és Jack bácsi is – egy skandináv-expresszionista kocsmajelenet vad, kíméletlen, tökéletesen elmeháborodott látomásában gyönyörködött, mely végül precízen, fekete tussal megrajzolt francia-naturalista végkifejlettel ért révbe azzal, hogy Malvint „egyszerűen” kihajították a klubból.

– Betöröm! Betöröm! Kifingatlak, büdös szuka a szarfaszú strigóddal együtt! Úgy éljek! Bizisten, megöllek! – üvöltötte Malvin az ajtó előtt, míg négy vállasabb férfi, élükön a vigyorgó Jonsonnal erősen, mint a Grál védnökei, tartották az ajtót, akár egy várkaput, mígnem ijesztő dörrenéssel bevágódott a külső bejárat ajtaja, Jupát, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, akrobatikus mozdulattal lekapta a söntéspult díszhordójáról a kulcsokat, törlőrongyát a vállára dobva átlendült a pult fölött, kirohant, és először a külső, majd a belső ajtót is kulcsra zárta.

Így néhány pillanat alatt mindenki jól járt, mindenki jóllakott, csak Malvin maradt éhkoppon. Az R. H. Klub tarka tagsága – oly hosszúra nyúlt éhínség után – végre kielégíthette-kiélhette akcióéhségét. Még hallatszott Malvin dühödt ordítása, Celakovskyt épp csak sikerült elrángatni a nyitott ablakból, hogy ne üvöltözzön vissza neki, ne hergelje tovább, épp csak biztonságban érezhették magukat (Jupát lélekjelenlétének köszönhetően), amikor a termet máris elégedett duruzsolás töltötte be, egyfajta mérsékelten emelkedett, báli hangulat – arisztokraták meghittsége: ki innen azzal, aki szaros cipővel lép a szalonba!, aki nem közülünk való, aki több, mint száz kiló!

Emberemlékezet óta nem tapasztaltak ehhez fogható, nyilvánvaló, sűrű, kollektív elégedettséget a klubban! Még Eridani is megbocsátóan szemlélte, ahogy a gyűjtők máris visszatérnek az asztalokhoz, és ugyanúgy nyomorgatják, gyűrik a csomagokat, mint annak előtte. Nem lett volna meglepő, ha Malvin miatt egynéhány jobb érzésű klubtagban feltámad az egyéni bűntudat; ám azon sem döbbenhetünk meg, hogy ez nem történt meg. A puszta tény, hogy a gyűjtők segítenek Eridaninak talpra állítani a felborult asztalokat, fölszedni a lesodort csomagokat, míg a titkár életében tán először feledkezik meg arról, hogy kinyilvánítsa felsőbbrendűségét, megvetését és utálatát mindenki iránt, s így első ízben tűnhet úgy, hogy a klub egymással rokonszenvező emberek gyülekezete, kis híján eklézsia; tehát ez az illúzió egzotikus, enyhén édes zamattal töltötte ki a teret; és mintha ennek az illékony parfümnek szűk volna a kulcsra zárt klubhelyiség, gyorsan beszivárgott az R. H.-tagok belsőjébe is, eldugaszolva a lelken minden mikropórust, melyen át a bűntudat kiszökhet.

halvány rosszallás

Morgen és Jack bácsi a helyükre ültek, és újabb konyakot rendeltek, Jupát az ifjonti ambíció és könnyedség ügybuzgalmával szaladt asztaltól asztalig, minthogy a szokásosnál több rendelést kapott – „Erre, ugye, inni kell!” Johan Enschede – mintha végzete elől, Filatélia még egy fokkal elégedettebben lihegő szája elől futna – gyors pohárka után (megvárva, míg Malvin taxiba ül és eltűnik a bejárat elől) felkapta kalapját, és távozott. Elizabeth lassan magához tért, és a pulthoz ült. Újabb ok az elégedettségre! A lány olyannak mutatkozott, amilyennek sosem látták: halvány rosszallás ült az arcán, ami azonban csak abból eredt, hogy még mindig nem tudta, miért történt mindez? Úgy érezte, az afférnak folytatása is lesz, de átmenetileg ennyi volt csupán. („Lett egy frankó ritkasága.”) Még ha Enschede ott marad!? A bizonytalanság egy másik olyan vonással is felékszerezte, amit korábban keresve se találtak rajta. Ez pedig amolyan ártatlanságféle volt. Végül pedig nem nyújtott utolsó látványt az sem, amint leszakadt blúzából újra és újra kibújt hófehér, tökéletesen gömbölyded melle, mintha tőle némiképp független, furcsa, ám vonzó állatka volna. Elizabeth szemlátomást nem tulajdonított a dolognak jelentőséget, noha az is látnivaló volt, hogy a társulat kitüntető figyelmet szentel hiábavaló próbálkozásainak. A légben lógott a lehetőség: Lizzi mellét előbb-utóbb megérintik (valaki végre kézbe veszi a „dolgokat”), és hogy a lány az egész publikum szeme láttára, nagy éljenzés és tapsikolt-ováció közepette hagyni fogja! Máskor ez valószínűleg meg is történik, ezúttal mégsem nyúltak hozzá.

A többség csöndben mulatott a történteken, az asztaloknál óra múlva is a részleteket boncolgatták, különös tekintettel arra, hogy Malvin csak elérte Enschedét egy balhorog erejéig. Továbbá az asztaloknál folyó beszélgetések annak a kéznek keresték a gazdáját, mely a pankráció legmonumentálisabb pillanatában szinte belepte Malvin orcáját; méghozzá úgy, hogy a tenyér a száját fogta be, két ujja pedig – Viktóriát mutatva – úgy belemélyedtek Malvin szemgödrébe, hogy attól lehetett tartani, kinyomja mindkét szemgolyót. Celakovsky váltig bizonygatta: övé volt az a kéz! Sőt, néhány feles után – felbőszülve, hogy némelyek vitatják ezt, mert épp akkor a klotyóajtónál vélték látni – magabiztosan kijelenti: szándékosan, mintegy tüntetőleg, regulázás gyanánt, tudatosan fogta be épp így szegény Malvin kolosszális ábrázatát.

Néhányan idővel visszatértek a vásárolt bélyegek tanulmányozásához. Ez idő alatt Morgen és Jack bácsi árva szót sem szóltak, csak kortyolgatták a konyakot, mintha likőr volna. „Ismered ezt a bélyeget?” – kérdezte aztán Jack bácsi, mire Morgen azt válaszolta: „Azt sem értem, hogy a két nő miért szúr ki magának egy karácsonyi bélyeget.”

– Mert rózsák vannak rajta! Ezek szerint nem is hallottál róla?

Morgen a fejét rázta, míg Elizabeth pajzán háziállatairól pillanatra se vette le a szemét.

Eridani időközben visszanyerte sajátos lelki-egyensúlyát, mert a csomagok elrendezése után, a terem túloldaláról átkiabált a pultnál ácsorgó Elizabethnek: „Nem ártana, ha legalább a tasak árát kipengetnéd, aranyom!”

– Pedig ez is egy amolyan mágikus bélyeg – kezdte Jack bácsi, a tőle megszokott tárgyilagos, minden körülménytől eltekintő, kissé modoros hanghordozásban, mit sem törődve Elizabeth kebleivel, Eridani kurjongatásával, vagy azzal, hogy Morgen tekintete továbbra is Elizabeth bájai között legelészik.

– Harminchétben bocsátották ki Ausztriában. Ez az első olyan bélyeg, amit kimondottan karácsonyi képeslapok bérmentesítésére szántak – folytatta Jack bácsi, és már látszott, hogy ezúttal is hosszas cirkalmakba bocsátkozik, kicsit felemelve hangját, hadd hallják mások is, amint Morgennek csillogtatja közismert tájékozottságát; demonstrálva, hogy komoly emberek ilyen afférok kapcsán is kizárólag a filatéliai vonatkozásokkal foglalkoznak, nem pedig a pikáns részletekkel.

– Ezek voltak a még független Osztrák Postaigazgatóság utolsó bélyegei az Anschluss előtt – mondta a pohárba kortyolva. – Olyan volt az a bélyeg, mint valami jövendölés Ausztria sorsát illetően. A képen virágcsokor van, amint mondottam, rózsacsokor. Csakhogy! Igen különös fantomkép rejlik benne. Nem mindenki látja, de a szakirodalom is egyöntetűen arra voksol, hogy ott van. A csokor felső harmadában, elmélyült szemlélődés nyomán kirajzolódó fantom kísértetiesen hasonlít Adolf Hitlerre.

kép | adobe.com