A RETINA SZOBORKERTJE I.

ABLAKBÓL
Kifacsarta Isten az eget,
s száradni a tetőkre dobta.
Gőzölögnek a repedt cserepek,
melyeket megkímélt a bomba
ekkor és akkor… Szeptemberek
tócsái lúdbőröznek. Szinte hallani,
ahogy a Rózsák terén a két templomtornyot
csapkodják a ködök mosogatórongyai.

NYAKÁBAN CENTIMÉTER
Az a szabó, ahogy férceli
a zakót a próbababán;
nyakában centiméter bólong,
szájszegletében szál dohány.
A mesterség képrámájában
retinámba metszett alak,
az ujjatlan zakó fölé görnyed,
tudat-hunyásomig ott áll.
Maradandóbb egy bronzszobornál.

A FŰSZERES
Weisz bácsi a vásárcsarnokból
húzta zöldséggel megrakott
targoncáját sötétke fűszerüzletébe.
Hajnalonként, amint megérkezett,
leült a kopott boltlépcsőre,
s kifújta magát,
mielőtt nyitott.
Azt hittem, sosem fog felállni,
s úgy hagytam el, hogy most is ott ül
emlékezetem peremén,
őszen, zsidó sorsába dőlve.

SAMOTT
Ram Ágoston kályhásmester
benyúl cserépkályhánk gyomrába,
„új samott kell, kérem – mondja –,
a régi már letöredezett.”
Kihúzza lapát.kezét, s most kívül
paskolja meg a csrépkályhánk
fényes derekát, s mikor elmegy,
az ajtóból hátrafordul még,
fókabajsza mögül búcsúzik:
„Reggel kilenckor jövök tapasztani.”

VÉSET
Egy életfogytiglan mozdulat
az agy tömlöcébe zárva,
s a hazaérkezés kilincs-szava.

Dombormű a homályló szoborkertben.
Megmintázott, de befejezetlen
relief, félkész figura,
egyszer-volt és sírja-sincs ember.

Simogatom, élesztgetem,
tágra zárt tekintetemmel.

BOKODINÉ
Cserépkályhánál melegített
paplannal takart be minden este.
Bújtatta a hétéves üldözöttet.
Anyám nem volt Bokodiné,
de Anya volt a vérözönben.
Ötven éve már számomra
érte szól a harang, ha zúg
Csillaghegyen és Melbourne-ben.

BEHÍVÓ
Ahogy az ajtóból még visszafordult
máris görnyedten a szálfa-ember.
A zöldvászon hátizsákja!
Gyerekszemmel még követtem
a keskeny utcán, amint elindult
életemből egy rongyos priccsre,
munkabarakkba, gázkamrába.

kép | shutterstock.com