A REPÜLÉS MŰVÉSZETE
2008 május

A diabetikus azt tanácsolta, egyen éti csigát vagy teknőst. „De a csigától undorodom, azaz csak akkor, ha meg kell ennem, mert különben tündéri állat, szép a szarva, mind a négy, szép a háza, rajzolva is szép, csak megenni ne kelljen!” – mondta erre M., akit hónapok óta heveny nyugtalanság tartott lázban. „Akkor marad a teknős” – állapította meg a bölcs diabetikus. „Milyen teknős?” – kérdezte M. „Leves-teknős, de a mocsári is megteszi, esetleg az ékszerteknős, pácban, lében, sütve, főzve.” Ugyanis az országszerte világhírű diabetikus abban látta M. elhúzódó nyugtalanságának okát, hogy túl gyors, túl vehemens állatokat eszik. Kiváltképp sok madarat. M. tiltakozott: nem eszik ő se fácánt, se foglyot, se pacsirtát. „De tyúkot fogyaszt, nemde?” – kérdezte fölényesen a diabetikus. „Persze.” „Nos. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, ám a tyúk is madár. És bár ötezer évvel ezelőtt se volt a levegő bajnoka, mégis: repült. Tehát a fehérjéiben mind a mai napig tárolja a repülés vágyát. Ez a fehérje, nevezzük most béta-fehérjének, beépül az emberbe, és hasonló vágyakat ébreszt, mint amilyen késztetések egy tyúkban szunnyadnak. Mirelit-állapotában is. Továbbá, ne fogyasszon lókolbászt, főként ne olyan lóból készültet, amelyiket félnomádmódra tartottak, mert azok a lovak vágtára, vadulásra hajlamosító hormonokkal többszörösen telítettek. Kerüljön mindenféle vadat, szarvast, vaddisznót, őzet, mert azokkal a szabadság illúzióját erősítő hormonokat vesz magához. A minden más esetben ajánlható halféléket is hanyagolja, mert az úszás és a repülés között alig-alig van különbség, s kiváltképp tartózkodjon a tengeri halfajoktól. Egyen nyugis, lassú állatokat. Olyanokat, amelyek kevéssel is beérik.” „Sertés?” – kérdezte elbizonytalanodva M. „Ó, nem, szóba se jöhet! Alapból rosszak a húsformái.” „És a birka?” „Ugye, nem akar olyan bamba lenni, mint egy birka?” „Szóval csiga és teknős?” „Legjobb a teknős. Attól nemcsak lehiggad néhány héten belül, de a teknőshússal az életét meghosszabbító enzimeket is bevisz a szervezetbe.” „Nem akarok én sokáig élni” – ellenkezett M. „Ha megnyugszik, hosszú életet akar majd. Meglátja. Csak egyen teknőst!”
átmenetileg
M. arra gondolt: igaz, most épp erőt vett rajta ez a régi nyugtalanság, időlegesen,mégis, milyen szerencsefia, hisz príma embereket ismer, és mind nagyon szeretik őt, és most, amikor bajban van, átmenetileg, most van hová tanácsért fordulnia! Itt van ez a nap, reggel még elképzelése se volt arról, hogyan szüntesse meg a repülés utáni vágyat, ami nála mint főemlősnél rendkívül szokatlan, sőt bizarr, talán beteges is, s lám, még dél sincs, már tudja, mi a megoldás: a teknőshús.

Andy Powell, flickr.com
Végigjárta az összes elérhető szupermarketet. A széles, hosszú, tiszta és kivilágított pultok jégszórásain minden akadt: lepényhal, lazac, osztriga, tokhal, tintahal, polip, kis rák, nagy rák, languszta, homár; konzervben és mirelit áruként kis csiga, nagy csiga, kaviár és gomba is. „Gomba? És a gomba? De nem, nem, teknős kell! Megmondta a diabetikus” – gondolta M., és elszántan tovább keresett. Végül egy díszállat-kereskedésben kötött ki, hogy ékszerteknősöket vegyen. De azok kicsik voltak és drágák. Nem kevés nehezteléssel gondolt a diabetikusra, és úgy döntött: azt se bánja, ha olyan buta lesz, mint egy birka, ha tunyasága megelőzi a lajhárét is, az se érdekli, ha felfordul vagy gyökere nő – a gomba mellett döntött. „Nem növény, nem állat: gomba. Mi baj lehet?”
Ősz volt. Eső esett. Köd áradt a város határában. M. gombát gyűjtött a közeli tölgyerdőben, azt ette – semmi mást. De nyugtalansága nőttön-nőtt. Ha bement az erdőbe, nem akart kijönni; ha kijött és elindult hazafelé, nem akart megállni; ha kocsival ment és éles kanyar következett, nem akarta bevenni; ha egyenes volt az út, minden ösztöne éles kanyart diktált, lassítás nélkül, be a fák közé, oszlopok közé, kocsik, vasak, roncsok közé – árkok, völgyek, folyók fölé.
neves lélekakadémikus
C. kipiszkálta belőle: vágyik valakire, az a baja. Azt tanácsolta: helyettesítse képzelt lénnyel! „Higgye el – mondta a neves lélekakadémikus –, bárkire is vetíti ki vágyát, nem lehet méltó önhöz. Ha férfira vágyik, célozzon meg egy nőt! Ha nőre vágyik, állítson központba egy férfit! Ha mégis kell egy konkrét személy, nő vagy férfi, egy a lényeg: elfogadható, normális, standard polgárt válasszon. Lehetőleg alacsonyabb rangút. Senki rendkívülit. Higgadt, kiszámítható ember legyen, aki beéri kevéssel. Legyen kor- és szakmabeli, kissé középszerű, és lakjon a közelben. Legyen kéznél. Inkább nyugis legyen az illető, és ne szenvedélyes. Inkább félszeg és puhány, semmint sportos és ambiciózus. A piknikus alkat is belefér. Régi ismerős? Kolléga? Mindkettő remek! Lehet ebben a sorrendben is. Nem érheti meglepetés. Nem kell alkalmazkodnia. Törekedjen a legkisebb erőfeszítésre! Régi kapcsolat felmelegítve? Langyosan az is megteszi. Csak semmi kamaszos hév. Ne a megérzéseit működtesse, használja az eszét, legyen racionális! Ikrek, Rák, Halak szóba se jöhet. A lényeg. Bárkire is vágyott eddig, szabaduljon meg tőle, szakítson meg vele minden kapcsolatot, ha meg eszébe jut mégis? Nézze és lássa a hibáit! Szép a szája? Az orra? Bibircs? Heg? Szaga? Modora? Valami biztos nem stimmel rajta! Ha minden klappolna, akkor nem ülnénk itt, ugyebár. Gondoljon erre! Hát jó. Akkor találkozunk a jövő héten.”

Mike Beauregard, flickr.com
Hasonlót mondott M. második (legjobb) barátja is: „Nincs olyan, akinél jobbat nem találni!” Valamivel később hozzátette: „Vigasztalódj! Ha találkoztál vele? Na és? Találkozol mással. Ha nem találkoztál vele? Majdcsak megtalálod! Ha nem létezik? Pótold létezővel! Ha létezik? Pótold képzelt lénnyel! Vagy másik létezővel. Nincs olyan, aki pótolhatatlan. Hidd el!” –mondta M. barátja, aki 37 órával később, vidéki nyaralójának padlásán, a zsírúj autóból elővett vontatókötéllel fellógatta magát. Talán mert önmagát se gondolta pótolhatatlannak. Vagy épp mert egyedül önmagát hitte annak.
M. az eget, a könyörtelenül kék, október végi eget annyira tágasnak látta maga fölött, hogy a szóban forgó barát halálhíre se rendítette meg.
A szektavezér, akitől már korábban is sokat tanult, lételméletileg éppúgy, mint a légzéstechnikákat és a szexelést illetően, szóval a guru, a mágneses mezők helyileg legmesszemenőbben számba vehető szakértője azt javasolta, próbáljon vigasztalódni vele, vagy ha ez már nem járható út, akkor gondoljon arra, hogy majd kárpótolja őt halála után egy másik lét formája. Újjászülethet két módon is: vagy úgy, hogy már nem lesz benne ez a vágy, vagy úgy, hogy e vágy beteljesül. Például: madárnak születhet hetvenhetedik életében, és ez nem rossz, ha azt vesszük, hogy már a hatvannyolcadikat tapossa. Mindösszesen kilenc élet, ami az örökkévalósághoz képest semmi, csak egy gyorstalpaló tanfolyam, ami egy lelkivezető segítségével kisebb tehertétel, mint három haiku bemagolása, némi türelem, egy csipetnyi mantra, és máris itt a kívánt létforma!
sandán figyelt
M. nagybátyja, aki sandán figyelt minden szektás, kis- és nagyegyházi ceremóniát, gurut, papot, pápát, azt mondta: „Én nem hiszek abban, hogy ez csak így, magától előáll. Ez humbug. Valaki tehet róla. Mondd meg, ki az, és kikalapálom belőle a szuszt is. Add meg a nevét és a címét, és én tálcán szállítom neked a fejét.” De M. váltig állította, hogy nincs ilyen. „Na, jó” – hagyta helyben M. nagybátyja. – „Mégis azt mondom, ha elárulni nem akarod, ki az, állj rajta bosszút magad! Legalább babrálj ki vele. Ismerlek. Erős vagy és ügyes. Megtalálod a módját. Na, szevasz!”
Egy napon, szokatlanul erős szél fújt, M. félbehagyta a munkát és az udvarra ment. Falevelek örvénylettek a szűk belső udvaron, M. középen állt, felfelé nézett, és már úgy érezte, hogy hamarosan felrepül, mintha tornádó emelné magasba, amikor megjelent a főnöke: „Aggódom érted. Nem tudom, mi bajod, de hidd el, a munka segít. Temetkezz abba! Sikeres ember vagy, előtted az élet, gondold el, mi mindent érhetsz el még! Dolgozz! A sikerélmény megteszi a magáét. Az kell neked, hogy nagyobb legyen az önbizalmad, és minden megoldódik. Számítunk rád. Na, szevasz!”
Ez időben M. kiművelte magát horoszkópilag is, pontosan tudta, mikor született, percre pontosan, ahogy azt is, hogy a bulvár-horoszkóp fabatkát se ér, mégis a portán mindennap elolvasta a hátsó oldal jövendöléseit. Hétfő: Önt súlyos gondok emésztik, de hamarosan megoldásra talál. Kedd: Üzleti ügyekben legyen óvatos! Szerda: Párkapcsolatok terén bizonytalan napok jönnek. Csütörtök: Lassan, de biztosan kikerül a kedvezőtlen állásból. Péntek: Hallgasson a barátaira! Szombat és vasárnap: munkaszüneti nap. Szabadság és fokozódó vágy. Kín.
M. közeli munkatársa, P., akinek feltűnt, hogy M. a horoszkópot minden reggel elolvassa, azt mondta: „Speciális eset vagy. Tökmindegy, mikor születtél. Tökmindegy, hogy a Jupiter, a Mars, meg a Nap, meg a Hold hol áll. Fölösleges ilyen baromságokat böngészned. Meglepsz. Ha barátok lennénk, aggódnék érted, bazd meg!” – mondta P., és továbblépett. M-ben megmaradt, hogy P. speciális esetnek mondta őt, késő este felhívta, de a szám nem volt elérhető. „Próbálja meg későbbi”– de M. nem próbálta. Állt a teraszon, a csillagos eget nézte, a fenyőket hallgatta, és amikor ludak távoli gágogása tört át a zúgáson, M. lerészegedett. Tökegyedül. Másnaposan még inkább vágyakozott, ráadásul a lelkiismeret is meggyötörte, hogy a megnyugvásnak ilyen nyomorúságos módját választotta. Igyekezett kikerülni minden rigót, nem figyelni egy felhőre se, míg az uszodába ment. A tréner azt mondta: „Elhanyagoltad az edzéstervet. Szépen dolgoztunk idáig, tartottad a formád, az anyagcseréd is szépen ráállt erre, de lazítottál, és ez most megbosszulja magát. Az anyagcseréd még mindig gyors, te meg lelassultál. Ennyi. Gyere korábban, és több időt tölts a medencében.”

glasseyes view, flickr.com
„Túl érzékeny vagy – válaszolta egy távolba szakadt barát M. hosszú, keserű levelére. – Ne engedd, hogy minden egyszerre hasson rád. Ez túl sok neked. És legyél egy kicsit gyakorlatiasabb. És ha bármi van, írj! Jövő nyáron hazautazom néhány napra. Meglátogatlak, oké?” Tizedik hó elsején felhívta az ügyvéd: „Változtatunk a végrendeleten?” „Nem” – válaszolta kurtán M. „Elég nagyot, átlagosan 5 százalékpontot esett a részvények árfolyama a múlt hét elején, nem akar változtatni a portfolión?” – kérdezte a befektetési tanácsadó. „Nem” – válaszolta kurtán M. „Kutyaharapást szőrével – javasolta a szomszéd. – Ha így sincs, úgy sincs nyugalma, akkor mit veszthet? Tegyen olyat, amit még sosem! Ne hallgasson senkire!” „Az a baj – kezdte a negyedik (legjobb) barát –, hogy felrúgtál mindent! A megszokás nagy úr, és ha megválsz tőle, elbizonytalanodsz. Nem vagy már fiatal, szükséged van a megszokásokra. Térj vissza a rég bevált módszerekhez, metódushoz, tempóhoz, meglásd, egykettőre kikupálódsz. Folytasd ott, ahol abbahagytad!”
„Kezdj elölről mindent! Néha váltani kell! Amerikában úgy tartják, hétévente, de én azt mondom, sűrűbben. Válts munkát! Válts szeretőt! Utazz! Költekezz! Kalandozz! – így az ötödik (legjobb) barát.
nem hitt magának se
És M. váltott életet és álmot, de az érzést se egy az egyben, se darabokban nem volt képes leváltani. Gombát evett. Amikor nem volt már ínyére se a laska, se a csiperke, egyre lassúbb, egyre butább állatokat, ennek ellenére a futópadon megdöntötte a klubrekordot, a medencében a legjobb részidőket úszta, munkája volt hét helyen is, portfoliója maradt, de az ügynököt kirúgta, fogorvosát lecserélte, útvonala és légzéstechnikája változatlan maradt, új ismerősöket pattintott le és régieket keresett fel, nem hitt magának se, ám mindent megmagyarázott, és ügyelt rá, hogy elfoglalt legyen.
Ám az ég! Az erősödő vonulás, a közeledő tél csatazaja lassan és biztosan erősödött, elnyomott minden próbálkozást. M. elfelejtette bezárni az ablakot szellőztetés után, és mire észbekapott, a szobája falevelekkel telt meg. Úgy tűnt, minden falevél üzenet. Egyetlen, gigászi hír darabja mind. Minél szigorúbban tartotta a napirendet, annál több erejébe került. Minél inkább kiterjesztette foglalatosságai sorát, annál inkább úgy érezte: vészesen zsugorodik. Minél inkább körbevette magát emberekkel, minél inkább betáblázta éjszakáit, annál magányosabbnak bizonyult. Minél rövidebb perceket hagyott őszi égnek, éjnek, szélnek, fűnek, fának, feje fölött áthúzó madaraknak, ezek a végül már csak véletlenszerűen fennmaradó percek annál intenzívebben törtek rá. Hajsza délelőtt? Remek! Majdnem olyan volt, mint régen. De az ebédszünet életveszélyes maradt. Ha felnéz az égre, kész, vége. Rátört a vágy. Sűrű délután? Nem lehet elég ahhoz, hogy az estéből semmi ne maradjon. Mindegy, ki mellett, éppen hol, kolléga, piknikus alkat, kor- és szakmabeli, fiú a földszintről, lány a klubból, Ikrek, Halak, Rák, Skorpió, az elalvás előtti pillanat marad. Végül M. rájött, bármit tesz is, a vágy egyre erősödik, s ha megvonja tőle az időt, csak annyit ér el, hogy abban a néhány pillanatban minden korábbinál erősebben tér vissza. Oly erősen és eszelősen, amely nem tartalmazhat már semmi szépet, semmit az efféle vágy melankóliájából, perspektívájából, szabadságából, amely csakis a fájdalom foglalata arra a pillanatra. Ezért M., nem bírva tovább a küzdelmet, feladva mindent, tervet, ellenkezést, sőt, talán magát a vágyat is, úgy döntött: eltéríti ezt a fájdalmat, térben és időben, amennyire csak lehet.

Mark Turnauckas, flickr.com
Másnap nem ő állt a gang alatti udvar forgótáncot járó falevelei között, nem ő trécselt a szomszédokkal, nem ő írt újabb levelet a távolba szakadt barátnak, nem ő töltötte az estét a hatodik emeleti hetedik szerető karjában, nem ő evett teknőst, csigát, gombát, vegatálat, nem ő módosította a végrendeletet sem, nem ő hagyott ott családot, szektát, kis-, közepes, és nagyegyházat, szexgurut, papot, pápát, hívást és tilalmat. M. kiállt a teraszra reggel – nyolc után tíz perccel. Lassan, nyugodtan, megfontoltan felnézett az égre. Jól látta, ahogy a felkelő nap fénye gyorsan terjed felhőről felhőre; jól látta, hogy odafent viharos szél fúj, és érezte: hideg van; hallotta, hogy a környék csöndes; hallgatnak a környékbeli kutyák, nem flótáznak a kertvégi madarak, a levél se hullik tovább. Pillanatnyi, időleges, átmeneti szünet áll be a lombhullásban. Tökéletesen érezte, hogy ez az a pillanat, amikor a fájdalmat szétterítheti a térben és az időben; ez az a pillanat, amikor lemondhat a hetvenhetedik életről éppúgy, mint a hatvannyolcadikról; amint a negyedik és ötödik, hatodik és hetedik barátról. (A legjobbról is.) Amikor lehunyt szemmel is látni fogja az éles kontúrokat, a harmat smaragdjait, távoli hegyek fövegeit, közeli fákat, vonuló madárcsapatok sziluettjeit. Amikor végre a vágy engedelmességgé fajul. Amikor az akarat megadássá lényegül. A tudás semmit se ér. Amikor az utolsó terv is összetörik.
magzati pózba gömbölyödött
M. lehunyta a szemét és valóban: továbbra is látta az eget, a felhőről felhőre szökőárszerűen terjedő reggeli fényt, a síkos utak nikkelszalagjait, kioldotta a köpenyzsinórt, a fejét lehajtotta, karját néhány percre kitárta, majd átölelte magát, mint aki fázik, később a lábát is felhúzta a mellkasáig, magzati pózba gömbölyödött, úgy lebegett a terasz vörös gránitja fölött néhány percig, amikor már senki se volt otthon, reggel nyolc óra huszonhétkor, lassan, kíméletesen, meztelenül, emelkedve, egészen az ereszig, onnan pedig egyre gyorsulva, akár egy ágyúcsőből kilőtt magzat, fel, a sztratoszféráig.
Hosszan szállt és elszántan. 17:52-kor lépte át a hangsebességet. Teliholdkor, vagyis 22:52-kor lépett be a Hold árnyékába. Igaz, úgy akart szállni, akár egy hólúd, mégis: repülése egy eltévedt meteor ámokfutásává vált. Viszont felettébb látványos volt, ahogy elhagyta a teraszt, az ereszszintet, az udvart, a fák koronáit, a települést, ezt az őszt, azt a címet, ahogy elérte az első ezer métert, végül elhagyta a légkört és a Földet. Nem olvasta aznap reggel a horoszkópot: „A Hold állása nem kedvez Önnek”. Talán ezért, nem sokkal később, bár ennek esélye szinte nulla volt, a Holdat mégis eltrafálta. Gyors volt, de túl kicsi, hogy becsapódását észleljék a csillagászok. De ha ő nem is, mi elmondhatjuk róla: ő a legújabb, legutóbbi Földön kívüli halott, és az egyik legszebb kráter a Holdon, amit maga után hagyott.