Peterdi Nagy László

A RÉGI-ÚJ FÉNYTÖRÉS

2005 május

A RÉGI-ÚJ FÉNYTÖRÉS

Egy ősi észak-amerikai indián monda jóslata szerint, miután a Földet kifosztják, megölik az állatokat, egy sokfajú, -hitű és bőrszínű emberekből álló törzs jelenik meg, s tagjai nemcsak beszélnek, hanem valóban cselekednek is azért, hogy a Föld újra kizöldüljön.

elrontja

Mit lehet cselekedni? Hát például – mondákat alkotni. A Liget 2005 februári számában az ökológia irodalmi megközelítésének újabb példájaként mutatta be Joseph W. Meeker A túlélés komédiája című könyvét, és ezzel új rovatot nyitott. Rendben van, gondolom, s kimondatlanul még a patetikus közhelyek is fölrémlenek bennem, itt az ideje, hogy a jó öreg irodalom új fénytörésben mutatkozzék, mint az emberi lélek mérnöke, meg az élet tanítómestere, örök értékeinek őrzője – mint a legfőbb túlélő! Ezt láttam egyébként Horgas Judit esszéjében is („Mind makkopáncsba bú”), amelyből kiderül például, hogy az Ahogy tetszikben a „méla Jaques” nem volt ám mindig az a furulyás, csörgősipkás, félnótás fickó, mint akinek mostanában játsszák. Hanem, mondhatnám, tudatos környezetvédő, talán a legelső „szivárványharcos’”. Az első felvonásban Jaques bátran és szenvedélyesen ostorozza urát, a száműzött herceget és udvarát, amiért olyan kegyetlenül – és feleslegesen – pusztítják az ardeni erdő vadjait. A darab alapjául szolgáló pásztorjátékban még nem is szereplő fura figura elrontja az egész „természeti idillt”, s végül – ráadásként – nem tér vissza a száműzött herceggel és rehabilitált apparátusával a városba. Mit akar ez a lehetetlen alak?

Komédia

A komédia a reneszánsz korában nem műfaj csupán, a szó az igazi drámát és színházat, az élet teljességét totálisan, a maga színes ellentmondásaiban kifejezni képes művészetet jelentette. Jaques úr reneszánsz figura, csakúgy, mint mondjuk a Hamletben a „vérnősző” Claudius, aki annyira szereti az életet, hogy az utolsó felvonás sok prófétáló és végrendelkező haldoklója közül – egy keresztény királyhoz egyáltalán nem illő kicsinyességgel – egyedül ő kiált orvosért. – „Ó, védjetek, barátim, csak seb ez…”

A legkeresztényibb hadak, aztán a kálvinisták és a puritánok hosszú időre véget vetettek a reneszánsz malackodásoknak. De a komédiát véglegesen nem tilthatták be. Théatre de Clara Gazul, comedienne espagnole című kötetében Prosper Mérimée a kigondolt spanyol színésznő emlékiratai ürügyén még 1825-ben is a reneszánsz komédia szabályaiból vezette le saját dramaturgiáját. A század többi kifütyült drámaírója úgy tekintette később ezt az ügyes költői hamisítást, mint kézikönyvet: ebből akarták megtanulni a fogásokat, amelyek a reneszánsz idején a drámát és a színházat olyan elevenen éltették.

A legjobb orosz szerzők makacsul komédiának nevezték darabjaikat, egészen a Cseresznyéskertig. Még inkább így volt ez a 14. században, amikor Dante Komédiája készült, amelyet Joseph W. Meeker könyvének közölt részlete elemez. Meeker meggyőzően bizonyítja, hogy a mű szerint hamis tudatával és felelőtlen tetteivel az ember maga rendezi be magának a világ három szintjét. A Pokol a biológiai és a morális szennyezettség színhelye. Ha a tanulás helyén, a Purgatóriumban az emberek megértik, hogy szerencsétlenségük oka a Világ önzőn egyoldalú, korlátolt felfogása, és másként, a többi élőlénnyel összhangban próbálnak élni, eljuthatnak a tudatos lét birodalmába. Dante és az egész reneszánsz azt sugallja, hogy az ember felismerheti igazi helyét a Világban, és az valóban az otthona lehet.

Természetfilozófia

szépség, a teljesség és az egyensúly – csak az emberre jellemző – érzékelésével az irodalom képes a Világ egészének megjelenítésére. A reneszánsz jól ismerte még az összefüggéseknek ezt a rendszerét, amelyet holizmusként meg ökológiaként fedezünk most fel. Meeker orosz kollégája, Dmitrij Balasov irodalomtörténész például már a véres hegyi-karabahi és a balkáni háború fellobbanásának idején azon tűnődött, hogy mindez nem egyszerűen a „létező szocializmus” agóniájának következménye, tehát sem az orosz szpecnaz, sem az amerikai tengerészgyalogosok nem tudnak majd véget vetni neki. „A nálunk eluralkodott vulgáris szociologizmus hatására szokás lett azt tartani, hogy az etnikum társadalmi képződmény, amely az osztály fogalmával rokonítható, ezért manipulálható, és kitett a hatalom voluntarizmusának. Pedig ez nem így van, sőt – mindenekelőtt – Marx szerint sem így van. Az ember a természet része, s az ethnosz, a nép, a nemzet – természeti kategória. Ez az a forma, ahogy a homo sapiens alkalmazkodik a természeti környezethez.”

komor erdőkben kovácsolódott

A korábbi teoretikusokkal szemben, akik a szocio-kulturális, kultúr-pszichológiai típusok vizsgálatának mentén haladva lényegében a társadalom, illetve a szellemtudományok körén belül maradtak, a mai orosz kutatók elsősorban természettudományos érvekkel alapozzák meg nézeteiket a természeti, és nem a társadalmi meghatározottság mellett. Kutatásaik arra irányulnak, milyen módon formálta a természet az orosz történelmi lét sajátosságait. Andrej Szaharov szerint a természeti környezet nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkűletét is. „Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdőkben kovácsolódott ki karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenőre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentőséggel bírt aztán az ország sorsára, gazdasági fejlődésére, társadalmi viszonyaira nézve? Nem szabad figyelmen kívül hagyni a földrajzi-éghajlati adottságoknak a kollektív irányításra gyakorolt befolyását sem, amelynek gyakorlata az orosz agrárszférában mélyen és erősen meggyökeresedett, minden előnyével (kölcsönös segítség, társadalmi összetartás) és hátrányával (a közösség uralma az egyén felett, a személyiség alárendelődése a közösen választott vezetésnek) együtt. Az obscsina hagyománya, a középkorias kollektivizmus egészen a XX. század végéig áthatotta az orosz életet, megvédve a gyengéket, rátelepedve ugyanakkor az erősekre, akadályozva azok felemelkedését.”

A reformok, peresztrojkák és forradalmak, meg az összes többi dilettáns kísérlet, hogy az alaphelyzet megváltoztatása nélkül próbáljanak gyengíteni az obscsina és Oroszország-Anyácska karjainak óvó és fojtogató szorításán, mindeddig véres kudarcba fulladtak. „Európa”, Nagy Péter holland hajóácsai, Nagy Katalin szalon-felvilágosodása és Diderot-barátsága nem sokat változtatott ezen. De volt egy másik nyugati hatás, amely mélyen felszívódott: Rousseau, Schelling, Hegel, Goethe és Humboldt természetfilozófiája. Ennek már nem a „reformer” cárok és „nyugatbarát” hivatalnokaik, hanem a legjobb orosz írók és művészek voltak a közvetítői.

szintén természettudós

Fiatal korában Gogol – Puskin ajánlására – történelmet adott elő a pétervári egyetemen, irodalmi sikereinek teljében pedig háromkötetes földrajztudományi népszerűsítő mű megírására készült A Föld és az emberek címmel. A lírai próza legnagyobb orosz művésze, Turgenyev szintén természettudósnak készült. Nagy port felvert Apák és fiúk című regényének „nihilista” kutatójában, Bazarovban a forradalmi demokraták önmagukat, pontosabban Belinszkijt vélték felismerni. Legalább ennyire ismerhették volna fel benne magát a szerzőt is mint természetfilozófust.

Turgenyev előbb Pavlov fizikai és agronómiai előadásait hallgatta a moszkvai egyetemen, majd Berlinbe utazott, hogy közelebbről megismerkedjék Schelling és Hegel természetfilozófiájával. Legkedvesebb professzora ott Karl Ritter, a Gogol által is nagy becsben tartott összehasonlító földrajztudomány megalapítója, valamint a természetfilozófiai gondolkodás később Oroszországba is meghívott, ünnepelt képviselője, Humboldt volt. Berlinből hazatérve Turgenyev a moszkvai egyetem filozófiai tanszékének oktatójaként az új tudományos irányzatokról tartott előadásokat. A hatalom azonban felismerte, hogy ezek az eszmék veszélyeztetik a „felülről” adagolt felvilágosodás és reformok hatékonyságát, és bezáratta a tanszéket. így lett Turgenyev „csak” szépíró.

Kafka zseniális orosz előfutára, Szuhovo-Kobilin ifjan Hegel követőjeként filozófiát, matematikát, fizikát, kémiát, csillagászat- és ásványtant, botanikát, zoológiát, agronómiát hallgat a pétervári, a heidelbergi és a berlini egyetemen. Hét vaskos kötetben oroszra fordítja és kiadja mesterének munkáit. Majd hozzáfog saját természetfilozófiai rendszerének megalkotásához, amelynek lényege a Lét és a Gondolkodás, a Természet és a Lélek egysége. Folytathatnánk a sort a Darwin felfedező útját megismétlő Goncsarov főcenzor úrral, a Szahalin demográfiáját feltérképező, Közép-Oroszországban Édent teremtő, a birtokán 900 gyümölcsfát saját kezűleg elültető és gondozó, praktizáló orvossal, Csehovval, a szántó-vető Tolsztojjal és Korolenkóval, Leszkovval, Bunyinnal, Levitánnal, Ajvazovszkijjal, a podvizsnyikokkal, és így tovább. Az orosz irodalom és művészet életszemlélete mindennek következtében már-már holista, sőt – panteista. Valószínűleg ez lesz majd a fő ihletője új virágzásának is, amint Japánban és Kínában is történt.

Folyók, fák, erdők…

„Egészséges, jó szláv természet…” – mondja Versinyin alezredes Csehov Három nővérének első felvonásában, amikor a Moszkvából jött tábornoklányok új lakóhelyük hideg, nedves klímájára panaszkodnak. „De micsoda gyönyörű, pompás folyó van itt! Micsoda pompás folyó!” – teszi még hozzá, mint olyan érvet, amely mellett el kell törpüljön minden ellenvetés. És alighanem igaza is van: az orosz ember „széles” lelkének egyik titka éppen itt keresendő. A darab 1901-es bemutatójának fotóin jól látszanak még a ház előtt álló hatalmas vörösfenyők, amelyeket Nyemirovics-Dancsenko 1940-es előadása óta minden rendező azokra a csenevész, könnyező nyírfákra cserél fel, amelyek a valutás üzletek emblémái voltak. Pedig még szöveg is van rájuk! Tuzenbach báró, tüzérfőhadnagy úr csodálkozik rá így ezekre a fákra, miközben szerelmétől, Irinától búcsúzik a végzetes párbaj előtt: „Mintha első ízben látnám életemben ezeket a jegenyéket, jávorfákat, fűzfákat. Minden kíváncsian néz rám, és vár. /…/ Itt ez a fa kiszáradt, de azért a többi fával együtt ringatózik a szélben. Úgy érzem, hogyha majd meghaltam, én valahogy még mindig részt veszek az életben.”

csak statisztéria

A nővérek városa alighanem valahol a mai Beloruszban, egy hideg és vizes lapályon feküdt, ahol valóban csak nyírfa nő. „Valahol Oroszországban”. Ezt a címet adta a Kaposvári Csíky Gergely Színház is a Három nővér motívumaiból összeállított produkciónak. Lukács Andor Három nővér címmel rendezte meg filmjét, amely a Szovjet Hadsereg egyik Magyarországon állomásozó alakulata néhány tisztjének és azok hozzátartozóinak életéről szól. És a film sem nélkülözte az utolsó felvonás nagy panteista látomását. A vidám, pattogó indulóra elmasírozó ezred csak statisztéria. A főszereplők – maguk a fák. A film utolsó kockái hosszú perceken át a Duna ártéri erdőit mutatják. Fenyő, jegenye, jávor meg fűz, mindegy is talán. Ha értjük, hogy miről beszélnek.

Amikor a fiatal Gorkij elvitte Csehovhoz első komolyabb munkáit, megsemmisítő bírálatban volt része, mivel összecserélte egymással a fák, füvek, bokrok és madarak nevét. Alekszandr Kuprin Párbaj című kisregényének hőse, Romasov zászlós, érzékeny és tehetséges fiatal tiszt (akár a Három nővér Versinyinjének vagy Tuzenbachjának az alteregója is lehetne) az irigyei által provokált párbaj előtt, amelyben majd szabályosan kivégzik, egy utolsó nagy beszélgetésre hívja egyetlen barátját, a tüdőbajos Nazanszkij hadnagyot, aki rá akarja beszélni, hogy térjen ki a provokáció elől, és óvja meg életét valami értelmesebb feladat számára. „Valahol messze, távol azoktól a piszkos, bűzös fészkektől, ahol állomásozunk, egy új, roppant távlatú, ragyogó élet érlelődik már jó ideje. Új, merész, büszke emberek bukkantak fel, lángoló szabad gondolatok gyúlnak fel a lelkekben. Akár egy melodráma utolsó felvonásában, összeomlanak a régi tornyok és föld alatti boltozatok, s a romok mögül vakító fény sugárzik”.

Mint az orosz irodalomban általában, a szavaknál most is fontosabb a természeti környezet, ahol mindez elhangzik. Míg a regény többi jelenete a kisváros helyőrségének füstös tiszti klubjában és áporodott levegőjű szalonjaiban játszódik, ehhez a sorsdöntő beszélgetéshez a két fiatalember ösztönösen más környezetet választ. „A csónak most a folyónak egy csendes, rejtett, zárt szakaszára ért, amelyet a mozdulatlan nádas magas, tömör, zöld fala vett körül. Ez a fal szinte elvágta, elszigetelte az egész világtól a csónakot és utasait. Fölöttük vijjogva repkedtek a sirályok, néha oly közel hozzájuk, hogy szárnyuk szinte Romasov vállát súrolta, s arcába csapta a levegőt. Úgy látszik, valahol itt, a sűrű nádasban volt a fészkük. Nazanszkij hanyatt feküdt a kormánynál, és sokáig némán bámult fel az égre, ahol már rózsás színben játszottak az aranyszegélyű, mozdulatlan felhők.”

És így tovább, még vagy hat oldalon át. Két intelligens fiatalember a nádassal meg a sirályokkal tanácskozik egy életfontosságú döntés előtt. Oroszok. „Csak” oroszok. Nem is húzzák már soká.

különösebb ceremónia nélkül

A Magyar Televízió (talán utolsó ilyen jellegű megbízásából) Dömölky János Leonyid Andrejevnek a Hét elítélt című kisregényéből készített tévéfilmet. Egy politikai merénylet halálraítélt tetteseiről van szó: egyetemisták és fiatal értelmiségiek. Mindannyian – oroszok. Így aztán, amikor a kivégzés hajnalán kilépnek a siralomház udvarára, és megérzik az első tavaszi nap langyos leheletét, majd a kivégzést vezető tiszt tájékoztatja őket, hogy már tegnap sem fagyott, eszük ágában sincsen siránkozni. Az olvadáshoz és a tavasz eljöveteléhez képest igazán jelentéktelen kérdésnek tűnik a hét elítélt személyes sorsa. Pontosan ezt érzik hóhéraik is, és – nem is csak elvetemültségükben. Hiszen az akasztást, amelyet a fejlett ipari országokban minden különösebb ceremónia nélkül, általában a börtönudvaron ejtenek meg, itt költséget és fáradságot nem kímélve pogány szertartássá avatják, amelynek a kirendelt pap is csupán egyik – pogány – résztvevője. Külön vagonban a tengerpartra szállítják őket, s az akasztást a hullámverés moraja mellett, a csodaszép fenyőerdő szélén végzik el. Senki nem jajgat, de nem élteti az eszmét sem. Mindenki érzi, hogy most valami sokkal fontosabb és nagyszerűbb, valósággal felemelő dolog történik. És hát el is nyomna minden szót a hullámverés fenséges dübörgése. A holttesteket aztán fehér deszkakoporsókba rakják, s vissza a vagonba. Annyi történt csak, hogy a tavasz nem tudta első nekifutásra áttörni a jégpáncélt. Visszavonul erőt gyűjteni még. Puhán esni kezd a hó.

Az Orosz erdő című regényt író Leonyid Leonovnak állítólag komoly szerepe volt a peresztrojka megindításában. Egybehangzó vélemények szerint ugyanis a már nagy beteg íróval sorsdöntő beszélgetést folytatott Gorbacsov, többek között feltette az írónak a kérdést: magára vállalhat-e egy politikus ekkora felelősséget, még ha ideiglenesen hatalommal ruházza is fel a történelem? Leonov úgy felelt, mint egy erdész: amikor fát ültet az ember, nem a csemete árát kell nézni, hanem hogy milyen lesz az erdő 30-40 év múlva. És Gorbacsov megfogadta Leonov tanácsát. Elvégre ő is – orosz.

Az Orosz erdő hőse egyébként tudós erdész: Iván Vihrov professzor. Pályája a harmincas évek végén megtörik, mert cikkeiben és előadásaiban szót emel az erdőkben folyó rablógazdálkodás ellen. Felesége elhagyja, és magával viszi Polja lányukat is. Kitör a háború, és a németül jól beszélő lányt Moszkva mellett ledobják felderítőnek az ellenséges területre. Célja felé sűrű zúzmarás erdőben halad. „Most már látod, mit kockáztatsz küldetésedben, de eddig veled voltam én is – susogta szellőhangján búcsúzóul az erdő. – Ne haragudj, szolgálatom itt véget ér. Köszönöm a jóságod. Maradj el! – válaszolta Polja gondolatban. Az erdő azonban meggörnyedve, lehasalva, bokrosan-cserjésen a töltésig elkísérte öreg barátja kislányát. Amikor Polja megállt odafenn, lerázta harisnyájáról a ráfagyott havat és visszanézett, már nem látott semmit, csak úgy rémlett a ködön át, hogy az erdő széléről óriási bozontos fő bólint utána havasan himbáló mancsa alól.”

Persze nemcsak Oroszországban vannak erdők. Buchenwald például – bükkerdőt jelent. Oda tartott Jorge Semprun világhírű regényének, A nagy utazásnak a vonata. 1980-ban megjelent regényében pedig azt igyekszik felmérni, mi lett Európával és a Világgal a foglyok hazatérése után. A Weimarhoz közel fekvő hegyoldal volt Goethe kedvelt sétálóhelye, s éppen kedvenc fájánál dőlt el a fogoly Semprun további sorsa azon a vasárnap délutánon, amelyre a regény címe utal. „A töltésen túl balra egy magányos fa áll, távol a fák behavazott tömegétől. A fa, amelytől nem látni az erdőt. Valószínűleg bükk. Üdvözülten bámulom a fát. Hagyom, hogy a hatalmába kerítsen e fának a szépsége, jelenkori behavazott szépsége. De egyszersmind kizöldült szépségének elkerülhetetlen bizonyossága is, amely túléli a halálomat” – írja Semprun. A regényben az elkóborolt foglyot az menti meg, hogy a fiatal SS-katona, aki ráakad, szintén ismeri Goethe-t.

a hely szelleme

1812 nyarán Napóleont a moszkvai hadjáratba kísérve, Stendhal is átutazott itt. Memoárjaiban ő mint lapos, unalmas tájról beszél Weimarról és környékéről, a bükkerdőről pedig egyáltalán nem tesz említést. 1943-ban mindenesetre Buchenwald igen „elegáns” és „kényelmes” tábornak számított a többihez képest, ezért orosz hadifoglyok csak ritkán kerültek ide. Semprun regényének nagyobb része mégis velük foglalkozik. Bennük keresi a szocializmus szégyenletes kompromittálódásának és csődjének okát. Minden vadságuk ellenére az oroszok talán a legszervezettebb és a legfegyelmezettebb náció voltak a táborban, Sztálingrád után már másként beszéltek velük az őrök is. Olykor gyalog indultak a Vörös Hadsereg elé. Kétségtelenül szerepe lehetett ebben az NKVD-től való félelemnek, amely árulóként bánt a fogságba kerültekkel. Nem lehetetlen azonban, hogy a hely szelleme tette még ezt is. Dédapáik szelleme, akik jártak már itt egyszer. 1805-ben, Austerlitznél. Először léptek fel itt Mars mezején az egyesülő ellenforradalmi Európa koronás fői – együtt. Még a forradalomra készülő Párizsban, a felvilágosult irodalmi szalonokban ismerkedtek meg annak idején. Előfizetői voltak az Enciklopédia egymás után megjelenő köteteinek, és örökölték elődeiktől a filozófusok egyéb támogatásának jó szokását is. Az első békeszerző akció nem a legjobban kezdődött mégsem. Olmützben a nyalka Sándor cár és a hosszú, okos fejű Ferenc császár nagy pompával megszemlélték a parádéra felsorakozott csapatokat. Nem sokkal ezután csúnyán elnéztek azonban egy, Weimartól szintén nem messze, a praceni erdőkben elbújtatott francia hadosztályt. Egymásnak ellentmondó, kapkodó parancsokat adtak ki, és a támadás fejvesztett meneküléssé vált. Az orosz és az osztrák katonák tévedésből egymásra lövöldöztek. „Zum Henker diese Russen!” – hangzott körös-körül. Kutuzov főparancsnok régi szokása szerint azonnal sírva fakadt, Sándor pedig, akit megbokrosodott lova éppen egy terebélyes almafa tövébe huppantott le, kétségbeesetten a kezébe temette fejét.

Érdekes részletet tudhatunk meg a hadjáratnak erről az epizódjáról Bulat Okudzsava Találkozás Bonapartéval című regényéből. Főhőse, a francia császár meggyilkolására készülő Oponyicsin tábornok meséli: „A visszavonulás Austerlitz után legalább olyan drámai volt, mint az azt megelőző balsikerek. Sándor cár halottsápadt arcát a mély fájdalom árnyékolta. Vaksötétben vonult seregünk a szakadó esőben. Éjfélre az uralkodó eljutott Gödingbe. Keresték a hintóját, de nem találták. Kénytelen volt lóháton elindulni Geitschbe. Alig tett azonban meg hét versztát, szörnyű rosszul lett. Mit volt mit tenni, lefektették a szalmára. A testőrorvos kiadta az utasítást, hogy szerezzenek egy üveg jófajta bort. Hála Isten, odatévedt egy magyar huszár, aki megtudakolta, mire van szükségünk, és örömest eladott egy palack kincset érő bort. És az erőre kapott Sándor cár már másnap megérkezett Geitschbe…”

A részlet egészen nyilvánvalóvá teszi a magyar bor és a magyar huszár szerepét a világtörténelemben. De – nemcsak ezt. A Háború és békében Tolsztoj – Okudzsavától eltérően – ezen a ponton szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a hajnali köd feloszlása után a morva hegyek fölött akkor egész napon át gyönyörű mélykék volt az ég. Kutuzov szárnysegéde, Andrej Bolkonszkij herceg, az egyik sikertelen orosz ellentámadás hőse haldoklik ez alatt a mélykék ég alatt. „Voilá, une belle mort!” – jegyzi meg Napóleon, amikor a csatateret bejárva az ezredzászlót szorongató fiatal tiszthez ér. – „Andrej herceg hallotta, hogy Sire-nek nevezték azt, aki ezeket a szavakat mondta. Mégis úgy hallgatta ezeket a szavakat, akár a légyzümmögést. Érezte, hogy elvérzik, és látta maga felett a messzi, magas, örök eget. Ebben a pillanatban Napóleon oly jelentéktelen kis ember volt a szemében ahhoz képest, ami a szálló felhők lepte végtelen magas ég és a lelke között végbement.”

tágabb értelemben felfogott ökológia

S folytathatnám bizony szinte végeérhetetlenül olvasmányaim – olvasmányaink! – emlékezetes jeleneteit idézve ebben az ökológia kínálta fénytörésben, amelyben persze ezúttal a nyilvánvalóan, mintegy közvetlenül megjelenő természeti elemekre figyeltem. Persze – úgy képzelem – nemcsak azt kutatja majd a rovat, hogy miként gazdagítja ez a tágabb értelemben felfogott ökológia az irodalmat. Hanem – fordítva is. Andrej herceg hazajutott, és hosszú, kínos haldoklása közben egy egészen új, bűnbánóan szerelmes Natasa ápolta. Napóleon még hét évig készült az orosz hadjáratra, aztán, több százezer katonáját fagyos biomasszának hátrahagyva, pánikban elmenekült. Vagyis minden pontosan úgy történt, ahogyan előre megjósolta a felhők játéka ott, a morva hegyekben. És beteljesülhet még a szivárvány harcosainak legendája is. – Ha sikerül az embernek jól elkapni egy mondatot!

kép | A Bolsoj Színház archívuma, artsandculture, google.com