A PÓZNA TETEJÉN

J-Á-T-É-K. Öt betű, magában nem sokat ér, csak tíz pont, bár ha a négy pontos J-t vagy a három pontos É-t sikerül a duplázó vagy triplázó négyzetre tenni, és a rózsaszín négyzetet is érinti, már nem rossz lépés. Ugyanezekből a betűkből adott esetben persze kirakható a TÁJÉK is, vagy némi kompromisszummal a TÁJÉ vagy a KÉJT, de mivel hét kockánk van, ha szerencsések vagyunk, kijöhet a JÁTÉKOS (12 pont). A variációk száma szinte végtelen. A Liget szerkesztőségében – és most igazi műhelytitkot árulok el – már jó pár éve eluralkodott a játékszenvedély. Az írás, szerkesztés, adminisztrálás, korrektúrázás és kéziratolvasás szorgos munkáját megszakítva a szerkesztők 30-40 percen át egy sötétzöld táblán tologatják a csontszínű betűkockákat, felelőtlen boldogságban. A felelőtlenség persze látszólagos: ha a játékosok pontjainak összértéke nem éri el a hétszázat, az ember keserűt sóhajt, nyolcszáz fölött azonban a jól végzett munka elégedettsége tölti el. A SCRABBLE társasjáték nem egyszerű kikapcsolódás, épp ellenkezőleg: bekapcsolódás a nyelv legbelső köreibe, módszeres tapogatózás, keresgélés, bontás és kötés, mely mindig más szempontból építkezik tovább, s ezzel segíti a nyelv élőlényhez hasonló működésének megértését.

tiszti becsületére

A játék talán legfontosabb jellemzője, hogy a szempontok, célok és módszerek megváltoztatásával szinte észrevétlenül tanít. A pedagógia évezredek óta alkalmazza a játékos tanulás módszerét, de a legtöbbször óhatatlanul kilóg a didaktikai lóláb, és az ember hasra esik benne. Jóval eredményesebb, mert szándéktalan, amit egyes játékokból mintegy mellesleg tanulhatunk: például az agressziót. Ács József Roto-fight, hármas pálya című novellája hátborzongató pontossággal ábrázolja, ahogy a számítógépes játék virtuális világa összeolvad a valósággal. Pedig sokan gondolták-gondolják, hogy az élet játék. A mára közhellyé tompult elképzelés gyökereit talán a színházban kell keresnünk, ahol a színészek valóban csak eljátsszák, hogy ami a színpadon történik, az maga a valóság, és a játékszabályokat ismerő és elfogadó közönség ennek megfelelően viselkedik. Ha a közönség egy-egy tagja mégis felrúgja a szabályokat, és összekeveri a játékot a valósággal, abból rendszerint olyan mulatságos anekdoták születnek, mint az Othello vidéki előadásán a színpadra rontó idős generális esete, aki kardot vonva állt a mór elé és tiszti becsületére esküdött, hogy Desdemona ártatlan.

Az élet nem játék, intenek a pedagógusok, és igazuk van, mert tanítványaik egyre gyakrabban tévesztik össze a virtuális fegyverrel az igazit. Az élet nem játék, intenek az orvosok, és igazuk van, mert betegeik egyre gyakrabban tévesztik össze a játékban vállalható rizikót az életben vállalhatatlannal. Az élet nem játék, intenek a politológusok, és igazuk van, mert a hatalmi hajszában tobzódók egyre gyakrabban tévesztik össze embertársaikat a játékbábukkal.

Az élet játék, intenek a művészek, és nekik is igazuk van. „Akarsz-e játszani mindent, mi élet”, kérdezi Kosztolányi, s az újra és újra ismétlődő, mert legfontosabb, nagylélegzetű kérdésre felépített versét így zárja: „s akarsz, akarsz-e játszani halált?” Ezzel az életjáték saját keretét is megteremti, és a játékos mindvégig tudja, hogy egyszer vége lesz. „Játszom ennen-életemmel… játszom játszó önmagammal”, írja Kosztolányi másik, 1911-es A játék című versében, és ebben mintha a narcisztikus, folytonosan önmagát figyelő, önmagára reflektáló művész magányossága is megjelenne, aki egy évvel később már azt kérdezi: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”? Úgy képzelem, a játékához társat kereső ember reménykedését, szorongását mindenki átéli, ha több alkotó munkáját fogja össze, például lapot szerkeszt vagy előadássorozatot szervez. A soha nem szűnő izgalmat, hogy vajon megértjük majd egymást, megtaláljuk a hangot, az egyensúlyt, sikerül elkapnunk és továbbadnunk a labdát, együtt gondolkodnunk és örülnünk a közös alkotásnak? Találunk-e új játszótársakat, és a régiek nem hagynak-e cserben?

kényszertől mentes szabadság

Más művészeknél a játék még átfogóbb szerepet kap, Schiller például azt gondolta, „az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes jelentésében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik”. Úgy vélte, a haszon elvére épülő modernitás embertelenné válhat, mert nem kedvez a játéknak. A játék a kényszertől mentes szabadság, a céltalan és fölösleges iránti odaadás. A játék célja önmaga. Rüdiger Safranski, a költő életrajzírója rámutat: Schiller az elsők között ismerte fel, hogy „a természettől a kultúrához vezető út a ‘játékon’, vagyis rituálékon, tabukon, szimbolizálásokon keresztül vezet”. Művészet és játék tehát szorosan összekapcsolódik, hiszen az igazi művészet sem a hatás, csupán önmaga kedvéért jön létre.

Ugyanakkor a játék túlmutat a művészet határain, különösen ma, az elektronikus média korában, amikor az emberek egyre több időt töltenekkülönböző látszatvilágokban. Safranski szerint, „a játékmező …a társadalmi élet egész területére kiterjed”. De ha minden csak játék, ha a politikusok, közgazdászok, vállalatvezetők és véleményformálók csupán egy gigantikus Capitaly-játszma mozgatói, és a világ végleg nyertesekre és vesztesekre szakad, a játékszabályok törékeny rendszere könnyen felborulhat, a játékosok új, ismeretlen világban találják magukat, és aki eddig játékos volt, holnapra könnyen bábuvá válhat.

Homo ludens című könyve első fejezetét Huizinga az alábbi megállapítással indítja: „A játék régebbi, mint a kultúra; mert bármilyen elégtelenül határozzuk is meg a kultúra fogalmát, az minden esetben emberi társadalmat tételez fel. Az állatok azonban nem vártak arra, hogy az ember tanítsa meg őket a játékra. Sőt, azt állíthatjuk, hogy az emberi lény semmiben sem járult hozzá új, lényeges ismertetőjelekkel a játék általános fogalmához.” Persze, ha az etimológiai szótárban a játék szó számtalan jelentését vizsgáljuk, láthatjuk, milyen sokrétegű, és az állatok játékán messze túlmutató fogalomról van szó. A ‘játék’ a ‘játszik’ igéből született, hasonlóan az ajándék, maradék, szándék szavakhoz. Az igét használjuk a különféle sport- és szerencsejátékokra éppúgy, mint a muzsikálásra, színdarab előadására, színlelésre, a fény vibrálására, szerelmeskedésre, könnyed ide-oda mozgásra, ha valaminek jelentősége van, tehát fontos szerepet játszik, ha babrálunk valamit, vagy ha egy esemény megtörténik, lejátszódik.

meghalunk igazából

„A játék elkezdődik és egy bizonyos pillanatban vége van” – állítja Huizinga. Igaz ez a társasjátékoktól a sporton és a zeneműveken át a színdarabokig, és akkor is, ha az egész életre színjátékként tekintünk, mint a költő és felfedező Sir Walter Raleigh, aki Színpad a világ című versét így zárja: „Sorunk a sír felé mókázva lábol, / s a legvégén – meghalunk igazából.” De minden befejezett játék megmarad a kulturális emlékezetben, és különböző variációkkal ismételhető. A sakkmesterek például korábbi játszmák korábbi lépéseit tanulmányozva készülnek az összecsapásokra.

Az időtartam mellett a játék tere is megszabott, akár fizikai, akár szellemi térben történik. Huizinga szerint „az aréna, a játékasztal, a varázskör, a templom, a színpad, a filmvászon, a tárgyalóterem alakjukra és funciójukra nézve mind játékterek, azaz megszentelt területek, elkülönített, bekerített, felavatott helyek, amelyeken belül külön, saját szabályok érvényesek.” Nincs játék szabályok nélkül. Alapulhat kimondatlan, hallgatólagos megegyezésen (például amikor a kislányok babáznak) vagy bonyolultan kidolgozott, írásban lefektetett szabályokon (mint a csoportos szerepjátékoknál), de akár egyedül, akár sok ezres tömegben zajlik, betartásuk a játék alapvető feltétele. A játékszabályokat kétféle ember hágja át: a hamisjátékos, aki látszólag elfogadja a szabályokat, és így a közösség tagja marad, és a játékrontó, aki nyíltan megkérdőjelezi azokat, és ezzel a közösséget is elutasítja. Huizinga szerint éppen ezért a hamisjátékosok, csalók és képmutatók rendszerint jobban járnak, mint a játékrontók: az eretnekek, aposztaták, újítók. Az utóbbiak persze előbb-utóbb maguk is létrehoznak valamiféle szabályrendszert, és legtöbbször csoportot alakítanak, amelyből idővel megint kiválik egy játékrontó, és így tovább.

Huizinga a nyelvi és társadalmi tényezőktől erősen befolyásolt játékkultúra néhány különlegesen szélsőséges esetét is megemlíti. A japán nyelvben például a társadalmilag magasabb szinten állókkal szembeni udvariasság különös kifejezésmódot követel meg: úgy kell tenni, mintha minden tevékenységük játszva történne. Így ha udvariasan azt akarják kifejezni: „Önök Tokióba érkeztek”, azt mondják: „Önök azt játsszák, hogy Tokióba érkeztek.” Ez olykor az európaiaik számára egészen abszurd kijelentésekhez vezet. Huizinga másik példájában a „hallottam, hogy atyátok meghalt” udvarias kifejezése: „hallottam, hogy atyátok meghalást játszott”. Az európai játék ugyanilyen érthetetlen lehet a kívülálló számára: egy perzsa sah, akit az angolok lóversenyre invitáltak, azzal utasította vissza, hogy úgyis tudja: az egyik ló gyorsabban fut, mint a másik.

inkább a vesztés érdekes

Ez felveti a nyereményért folytatott játék problémáját, azaz hogy nevezhetjük-e még játéknak, amiért a nyertes valamiféle jutalmat kap. Ha szigorúan vesszük Schiller alapvetését, hogy a játék célja önmaga, akkor minden nyereményjátékot, sőt minden vetélkedést, amiért társadalmi elismerés jár, száműznünk kellene a játék birodalmából, és rögtön az olimpiai játékokkal kezdhetnénk a sort. Bölcsebb talán, ha különbséget teszünk nyeremény és nyeremény között, bár sok esetben nehéz meghúzni a határt. A profi pókerjátékos vagy sportoló tevékenysége például érzésem szerint közelebb áll a munkához, mint a játékhoz, ami azért is kézenfekvő, mert az előző Van fogalmad?-szemeszterben a munka fogalma kapcsán kitértem a játék szerepére is, és ezt most nem ismétlem. A nem munkaszerű játékokban pedig nem annyira a nyerés, inkább a vesztés érdekes. A gyerek szocializációjának egyik fontos lépcsőfoka, hogy megtanuljon veszíteni. Gyengéd szívű felnőttek specialitása, hogy minden esetben nyerni hagyják a gyereket, s ezzel egyre nehezebbé teszik, hogy megtanulja: a játékban nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Az elvtelen felnőttek igazát persze minden kor társadalma alátámasztja, mert a történelem során újra és újra bebizonyosodott a fenti tétel hazugsága, és általánossá vált az ókori gall vezér kiáltása: „Jaj a legyőzőiteknek!” Versenyen alapuló világunkban hiába bizonygatjuk a hisztiző gyereknek, hogy a részvétel a fontos, ha folyton azt hallja, hogy sikeresnek kell lennie, és már az óvodában le kell nyomnia a társait.

Gimnazista koromban valamilyen program keretében egy amerikai pedagógus érkezett az iskolánkba. Csapatokba osztotta az összegyűlt gyerekeket, és különféle eszközöket: tollat, papírt, ragasztót, ollót, gombostűt és pár feladatot adott. Az egyikben tíz perc alatt minél több lufit kellett felfújni. Sokan voltunk a teremben, és nem is tudom, ki kezdte, de három-négy perc heves fújkálás után egymás lufijainak estünk, és a kapott gombostűkkel sorra kipukkasztottuk, amit a többiek felfújtak. Óriási volt a kavarodás, de az amerikai tanár egy szót sem szólt. Amikor lejárt az idő, csak néhány felfújt lufi árválkodott a kezünkben. Akkor csöndesen annyit mondott: Most megszámoljuk, a csapatok összesen hány lufit fújtak fel. Később elárulta, hogy akárhol, akárhány éveseknek adja ezt a feladatot, ha az eszközök közé minden megjegyzés nélkül gombostűt is tesz, mindig ez történik. Úgy látszik, erősebb bennünk a versengés ösztöne, mint az alkotás vágya.

Meg aztán pusztítani könnyebb is, mint alkotni. Amikor Odüsszeusz húsz év után hazaérkezik, és otthonában a sáskaként élősködő, önfeledten habzsoló kérőket találja, Pallasz Athéné különös játékot eszel ki. Pénelopé fejében elülteti az íjverseny gondolatát: az legyen a még mindig szépséges asszony férje, aki fel tudja ajzani Odüsszeusz íját, és tizenkét vasfejsze fokát átlövi. Az erotikus párhuzam nyilvánvaló, a fordító Devecseri Gábort még az is segítette, hogy a magyar ajz szó egyszerre vonatkozik az íj felhúzására és a szexuális vágy felkeltésére. A sportjáték összefonódik az erotikus játékkal, és mindezt belengi a harci játék, hiszen Pallasz Athéné ezt az alkalmat adja Odüsszeusznak, hogy bizonyítsa felsőbbrendűségét mint férfi, harcos és király. A vetélkedés végül véres mészárlásba torkollik, amiben már nehezen érzékeljük a játékosságot. Huizinga azonban egy egész fejezetet szentel a játék és a háború kapcsolatára. Az Ótestamentumból Sámuel 11. könyvét idézi, amikor Abner azt mondja Joábnak: „Engedd, hogy a fiatalok most felkerekedjenek és előttünk játsszanak.” A latin fordításban ludant, a héber szövegben sahaq áll, ami nevetést, táncolást jelent. Károli Gáspár szövegében ennek ellenére viaskodjanak áll: a magyar fordító nyilván különösnek találta, hogy a játék szót használja a jelenetben, amelynek végén „kiki az ő társának fejét megragadá, és fegyverét oldalába üté; és egyenlőképpen mind elhullának”.

cirkuszt és kenyeret

A halálos versengés látványnak sem utolsó, és mint az ókori gladiátorjátékoktól az amerikai wrestlingshowkig terjedő, véresnél véresebb harci játékok töretlen közkedveltsége mutatja, még ma is igaz, amit Juvenalis 10. szatírájában írt, hogy „ez a nép már rég… / csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret”. Az alapigazságból az ügyeletes politikusok mindig igyekeztek hasznot húzni, sőt lehetőség szerint a kenyér megspórolásával csupán a cirkuszra koncentrálni. Gondolhatunk itt a nemzeti ünnepek kellően reprezentatív celebrálásától a bulvárbotrányok szintjén kezelt korrupciós ügyekig sok közelmúltbeli eseményre, amelyeket a média inkább tudva, mint tudatlanul a szappanoperai történetekre és díszletekre vágyó, idiotizált nép igényeihez igazít. Nacsinák Gergely András a magyar politikát a bizánci cirkuszpártok korszakához hasonlítja: „két tömörülés létezett, amelyek a cirkuszi fogathajtók színei alapján kaptak besorolást – a nép a kék vagy a zöld színben induló versenyzőknek szurkolt. A két nagy párt, a kékek és a zöldek pedig így határozták meg magukat: mi vagyunkazok, akik a másik nem”. Szerzőnk hasonló tendenciát lát a hazai pártok elvektől és világnézettől mindinkább függetlenedő, a kocsihajtás szellemi színvonalát súroló politikájában, majd így folytatja: „már csak az van hátra, hogy az avítt szóhasználattól megszabaduljunk, s elénk táruljon a játék végső, színtiszta abszurditása, és visszakerüljön oda, ahonnan vétetett: artisták és kikiáltók, lovak és csepűrágók játékterére, a porondra; a mindenkori társadalmi lét valódi fórumaira”.

Van a jelenségben egy jókora adag infantilizmus is, a felelősségét hárító felnőtt vágyakozása a szabad és céltalan játék után. Lehet ezt persze bájosan is előadni, mint a másfél éves fiának játékot vásároló Karinthy: „Hohó, veszek egy ilyen pörgőcsigát is, nagyszerű, hogy fog örülni a Fiú, olyat, amelyiket spárgával kell pörgetni és közben zúg is. Hát még mit veszek, veszek egy ilyen trombitát, végre mégis hozzájutottam, akarom mondani, végre mégis hozzájut a kisfiam.” De mondhatjuk-e, hogy a játékban nincs felelősség? Semmiképpen, hiszen leszögeztük, hogy szabályok nélkül nincs játék. A játékos felelőssége, hogy betartsa a szabályokat, és ezzel mintegy megteremtse a játék szellemi körét, amibe aztán mások is beléphetnek, ugyanazzal a felelősségérzettel. Mert a játék, akárcsak a szabadság, csupán kötöttségeivel együtt működik, és a játszó embert és játékát éppen az minősíti, milyen könnyedséggel tudja, mint Karinthy álombéli hegedűse a cirkuszi pózna tetején, eljátszani a szívében szóló melódiát.

A Liget fogalomértelmező előadás- és beszélgetés-sorozatára készült írás.

kép | artsandculture.google.com