Bárkán György

A POLITIKAI NEURÓZIS TERMÉSZETRAJZÁHOZ

2007 január

A POLITIKAI NEURÓZIS TERMÉSZETRAJZÁHOZ

Koestler nevét és művét kötelező csendbe burkolta a létező szocializmus történelme, a rendszerváltás után viszont majdhogynem politikai embléma lett. A Sötétség délbent sokan és sokáig a negatív utópiák közé sorolták, Orwell 1984-ének párjaként emlegették, holott nem utópia – valóság, szerzője szovjetunióbeli tartózkodásának fájdalmasan megélt tapasztalatát sűríti. 1992-ben emlékkönyvet adtak ki Koestlerről túlélő barátja, Hidegkúti Béla szerkesztésében, s miközben művei lassan, de mégis megjelentek magyarul, emléke a köztudatban halványulni kezdett, nimbusza megkopott, mintha tényfeltáró regényei, szociografikus elemzései, s az Ullstein-lapok tudományos főszerkesztőjeként szerzett rendkívüli szellemi erudíciójával megírt, önálló koncepciójukkal a szokásos ismeretterjesztésen messze túlmutató tudományos művei fölöslegessé, már-már terhessé váltak volna. Születésének századik évfordulóját csekély visszhangot kiváltó három konferencia jelezte, s a szélesebb közvélemény számára ezek szellemi hozamát is mintha sietve lepte volna be a feledés homálya. Miért?

HATÁRHELYZETEK ÉS LÁTÓKÖR

Koestler kezdettől szélsőséges ember volt, kereső, nyugtalan, akit alkata fiatal éveiben is önsorsrontó helyzetekbe sodort, de traumáitól valahogy mindig előre menekülve sikeresen meg-megszabadult. Bécsi diákévei utolsó pillanatában, éppen tanulmányai befejezése előtt lemondott a mérnöki diplomáról, az utolsó vizsga s az egyetemisták antiszemita atrocitásai miatt, a cionista mozgalom utópikus hősiességével szimpatizált, de hiányzott belőle az országépítéshez akkor még nélkülözhetetlen fizikai erő és elszántság. Palesztina földjére ment, ahol kis híján éhen halt. Életét az Ullstein-lapok tudósítói megbízatása mentette meg. A bontakozó fasizmus idején csatlakozott a szocialista, majd a kommunista mozgalomhoz, újságírói körutat tett a Szovjetunióban, s nagyszerű szociográfiát épített önéletrajzi regényeibe, majd tapasztalatait a társadalomelméleti általánosítás szintjére emelte. Fokozatos távolodását a mozgalomtól befolyásolta (bár csak két rövid látogatás idejére terjedő) kapcsolata a Szép Szó körével s József Attilával – a kiábrándulást azonban akkor is inkább a maga előidézte életveszély, a spanyol polgárháború mindkét oldalú szélsőségesei körében szerzett tapasztalat, majd a falangista bíróság halálos ítéletének sokkhatása okozta. Az angol demokrácia mentőkötele, s utána már a bontakozó világhír védőszárnyai alatt élhető liberális életforma lehetővé tette, hogy eltávolodva-visszapillantva dolgozza fel a huszadik század szélsőséges társadalmi mozgalmairól szerzett tapasztalatait.

barkan2 0911

A bécsi diákévekben átélt antiszemitizmus kiváltotta érzelmi sérülések – amikor a zsidó diákok önvédelmi képességének fokozatos csökkenését, konformizmusuk összeomlását is megfigyelte – kiegészültek az uralomra került fasizmus funkcionáriusainak, katona- és rendőrtisztjeinek ismeretével, s ugyanilyen árnyaltan, belülről látta, hosszú ideig tanulmányozta a kommunista mozgalom képviselőinek tulajdonságait is: a két szélsőséges ideológia képviselőinek összehasonlító elemzése önként kínálkozott. (Európában újságíróként egészen a Komintern középpontjáig eljutva nyert bepillantást az akkor már az egész földrészt behálózó, jórészt titkos vagy féllegális funkcionárius-rendszerbe.)

elutasított eszmék

Úgy gondolta, a társadalmi problémák kihívására kétirányú magatartás alakul ki: az erőszakos cselekvést elutasító, passzivitásra hajló jógié, és vele szemben a cselekvés fontosságát hangsúlyozó, a világot mindenáron megváltoztatni kívánó komisszáré. A Közép-Európában különösen gyakori, két szélsőséges mozgalmár-típus gondolkodása zárt. (Koestler ennek példájaként a szocialista ideológiát, az ortodox marxizmust – s a politikumtól teljesen függetlenül – az ortodox freudizmust említi.) E zárt kognitív rendszerek három lényeges sajátossága: az eszmei mozzanatok egymással logikailag szerves kapcsolatot alkotnak; egymásból levezethetők; végső pontjukat belső meggyőződés, hit determinálja. Meggyőződésük, hogy az eretneket, akinek nézetei eltérőek, valamilyen hiba korlátozza, pl. a kispolgári származásból fakadó szemellenző. Ugyanakkor e zárt rendszerek hívői minden kívülről jövő érvvel szemben immunisak, a rendszerüket cáfolni látszó elemeket tagadják vagy éppenséggel beépítik saját rendszerükbe. Az elutasított eszmék képviselőit, a szellemileg eltérőt, a mást kitagadják, rosszabb esetben megsemmisítik. A kommunista ideológiában a dialektika is szellemi fegyver lesz. Az ellentmondások egységén alapuló szemléletmód, kiegészülve a tagadás tagadásának elvével, lehetővé teszi, hogy alkalmazója minden eszméinek ellentmondó tényt a maga javára értelmezzen, minden ellentétes érvet az önmaga ellenkezőjébe átcsapás elvével hasonítani tudjon. Mindez az öncsalás mechanizmusainak kialakulásához vezet, s azzal aztán még önmagukkal is el tudják fogadtatni a gyilkos következményeket. A biológiai, társadalmi vagy történelmi szükségszerűség eszméje így válik a lelkiismeret menlevelévé: az előítélettől a megsemmisítés elfogadásáig egyenes út vezet.

A megértő tudomásulvétel Koestlert utolsó, angliai emigrációjától élete végéig izgatta. Hogyan lehetséges, hogy a nyugati társadalmak valamiképpen elfogadták, indokolták, magyarázták a kommunizmus belső rémtetteit, még jóval a sztálini koncentrációs táborok lelepleződése után is? Másfelől hogyan lehetséges, hogy a koncentrációs táborok, majd a gulág napvilágra került borzalmai – mint a józan ész elképzelő képességét és érvkészletét meghaladó valóság – hitetlenkedést váltanak ki? Hogy a liberális Nyugat a totális diktatúrák áldozatainak sorsában személyes hibák következményeit látja? Koestler ezt a jelenséget is az öncsalás mechanizmusaival magyarázza. (Hozzáteszem, a marxista ideológia alapján a kommunista mozgalom kisajátította az emberi haladás és felvilágosodás teljes érvkészletét és frazeológiáját, minden addigi társadalmi haladást önmagához vezető útnak tüntetve fel.) Leírja a Franco-féle börtön és a francia fogolytábor belső viszonyait, kapcsolatrendszerét, mikroklímáját, az őrök és a fogvatartottak tipikus viselkedését: a franciák idegenkednek a fogolytábor lakóitól; fel-felvillan, váltakozik agresszió és segítőkészség; a börtönőr értetlenül áll az eszmei elkötelezettség előtt; a foglyok személyisége változik a hosszú táborlét közben – megannyi pontos jellemzés, egy-egy társadalmi csoport mentális sajátosságainak térképe. „A halál tengelye körül forgó” élményvilág nem csak a Párbeszéd a halállal lapjain rendít meg.

barkan3 0911TÜNETTAN ÉS POLITIKUM

A jógi és a komisszár típus definiálását követően Koestler a politikai neurózis fogalmáról és jelenségköréről ír. Habár mindez saját korának terméke, a mai olvasó nyomban látja, hogy a két típus jelen volt az ötvenes-hatvanas évek közéletében, és ma is, nyíltan vagy burkoltan meg-megmutatkozik. A komisszár a maga aktivitásával teremti a struktúrákat. Kikényszerítené a változást, és amikor politikai neurózisát cselekvésbe fordítja, nincs tekintettel áldozatai érzelmeire, személyiségük sérülékeny pontjaira – ellenfeleit megsemmisítené a vélt megváltás érdekében. A jógi meg kivár, a személyiség fejlesztése számára elsődleges, nehezen is tűri, ha cselekvési helyzetekbe próbálják kényszeríteni vagy sodorni.

A konkrét személyiségvonásokat Koestler némiképpen a pszichopatológia mintájára elemzi, ezért jelképes, ugyanakkor máig tárgyszerűen valóságos a politikai neurózis meghatározása: lelki zavarok képződésének általános mechanizmusa szerint szerveződő személyiségtorzulásamely kóros politikai viselkedésben jelenik meg. Koestler az ember szükségleti rendszerében sajátos hajtóerőt tételez, amelyet politikai libidónak nevez, az ember politikai tevékenységét meghatározó-motiváló, alapvető szükségletet jelölve ezzel. A politikai neurózis hatása olyan komplexusok és elfojtások kialakulásában rejlik, amelyeket a lelki zavarok és a tömegviselkedés regressziójáról gondolkodó, Koestler elődeinek tekinthető társadalomtudósok is tapasztaltak (pl. Gustave le Bon).

elfojtott bűntudat

A mentalitás szerveződésének bemutatásában Koestler-barátja, Polányi fenomenológiájához hasonlóan – leírja azokat az alapvető mozzanatokat, amelyek elősegítik a diktatúrák létrejöttét és fennmaradását. Ezek közül is kiemelkedik az elfojtott bűntudat: ez a mozzanat megakadályozza a múlt olyan érzelmileg megterhelő emlékeinek feldolgozását, mint pl. a holokauszt vagy a szocialista pártállami szerepvállalás. Így jön létre – Litván György találó kifejezését használva – az elfojtás elfojtása. Koestler szerint ez a motívum tesz képessé egész közösségeket olyan tudati transzformációkra, amelyek során a vereség győzelemmé, a győzelem vereséggé válik.

A szellemi vasfüggöny a kognitív elhárítás szociálpszichológiából jól ismert formája. Az egyén elhárítja a szükségleteivel ellentétes ismeretek befogadását. A folyamat én-védő, ilyen Koestler szerint a túlhangsúlyozott megbékélési politika is, a diktatúrák elméletéből a pozitív frázisok túlhangsúlyozása, az üldözöttek ártatlanságának tagadása, az áldozat hibáztatása saját sorsának alakulásában. A kör- vagy rétegröntgenhez hasonlóan mutatja be azokat a hatásokat, amelyeket a politikai neurózis diktatúrába hajló törekvései nem csupán a hatalom megragadására törekvő személyből, hanem szélesebb társadalmi közegéből, rossz esetben egy egész nemzetből is kiváltanak, így a kollektív amnézia a közös múlt egyes eseményeinek teljes elhallgatását jelenti, s nyomában megjelenik az ismétlési kényszer, a múltban elkövetett történelmi hibák sorozatos ismétlődése. A Kasszandra-jelenség figyelhető meg: a félelem, hogy majd éppen ők válnak jövőbeli katasztrófák okozóivá, előítéletté transzformálódik az áldozatokban, üldözöttekben. Még a legtermészetesebb emberi szükséglet, a valahová tartozás vágya is eltorzul a mindent átható neurózis világában, s hordozója az utópiát új utópiával helyettesíti, túlzott azonosulást hoz létre, az egyén gazdasági vagy társadalmi szükségleteit hamisan indokolt politikai cselekvéssel akarja kielégíteni.

A jógi és a komisszár típusainak szembeállítása fölött, legalábbis egy darabig úgy tűnt: eljárt az idő. A hatvanas évek lázongó világa fokozatosan átadta helyét egy konformizmusba hajló, belülről passzív, s az átélést a cselekvés rovására előnyben részesítő mentalitásnak. Jógi-viselkedésnek csak akkor nevezhetjük, ha valódi szellemi élményekkel társul, szellemellenes viszont a fogyasztásközpontú, érzékszervi kábulatokba menekülő változata, amelyben csak kísért a keleti vallások sugallta emberkép. Koestler már nem érte meg a liberális gondolkozásmód új hullámát, ezért nem is vázolta fel e mentalitás jellegzetes vonásait. Ha élne, nem csupán idézné a liberális embert a jógi és a komisszár alakjával együtt, hanem rögtön elvégezné ennek az eszményített emberképnek a kritikáját is. Két irányú torzulása is lehetséges: a hajlékonyság agyafúrtan kíméletlen, cikcakkos vagy etikátlan utakra tévedő piaci önérvényesítése, vagy a magányos tömeg emberének önfeladása a marginális fogyasztói mentalitásban.

barkan4 0911

A magyarországi rendszerváltás belülről három társadalmi réteg erejére támaszkodott. A reformkommunisták két csoportja közül a korábban létrejött – az 1973-as filozófus-per után – kiszorult a társadalmi nyilvánosság köréből, s a második nyilvánosságban kifejtett szellemi tevékenysége során fokozatosan eltávolodott a marxizmus megreformálásának igényétől, rádöbbent, hogy a kommunizmus nem javítható s nem korrigálható; a valódi demokrácia és a tényleges társadalmi fejlődés érdekében más kiindulópontot kell választani. Az a csoport, amely a nyolcvanas években fokozatosan a pártirányítás és az ideológia belső megreformálására törekedett – később ők kapták a reformkommunista nevet –, ezt a tényt talán sohasem fogadta el, viszont tudomásul vette a változást, miközben felismerte saját érdek- és önérvényesítésének lehetőségét az új struktúrák közepette. S élt is vele. A harmadik, politikailag aktív csoport azokból szerveződött, akik a szocializmus idején elnyomott – társadalmi nyilvánosságtól fosztott – ideológiákat megőrizték, s a felszabadulás pillanatában változatlan formában kapcsolták be az új nyilvánosság nyújtotta lehetőségek, fórumok terébe. Tegyük hozzá, hogy ezeket a régi, főként vallásos és nemzeti (nem ritkán soviniszta) ideológiákat fénykorukban többnyire komisszár típusú emberek hordozták – pontosan úgy, ahogy Koestler jellemezte a szélső bal- és jobboldali funkcionáriusok vagy illegális aktivisták egymáshoz hasonló vonásait.

nem volt idő

Ha igaz a régóta és gyakran hangoztatott tapasztalat, hogy Közép-Európában a szervesen fejlődő demokrácia hiánya magyaráz meg sok retrográd jelenséget, hozzá kell tennünk, hogy a strukturális és közjogi keretek megteremtése után jórészt még mindig hiányoznak a személyiség, a magatartás és a tudat demokratikus tartalmai. Valamikor együtt magoltuk, hogy a szocializmus eleinte még magán viseli „a kapitalizmus anyajegyeit”, én ma úgy mondanám, hogy a szocializmus helyén létrejött „nyílt társadalom” még magán viseli a szocializmus anyajegyeit. Mindennek hátterében ott az egyszerű tény: a rendszerváltás váratlanul feltámadt történelmi lehetőségét úgy kellett, s úgy sikerült megragadni, hogy ebben a magatartás megújítására nem volt idő. A korábbi feltételek között kialakult magatartási minták tovább éltek a rendszerváltás után is.

A NYÍLT TÁRSADALOM ÉS SZEREPLŐI

Miközben a rendszerváltás úgy zajlott le, hogy a társadalom mélyéből felfakadó s a mélystruktúrákat átalakító erők nem fejtették ki kellő intenzitással hatásukat, a társadalmi átöröklés sodrában a politikai neurózis egyes formái is átöröklődtek s a komisszár-jegyeket viselő magatartás számos vonása újra és újra megjelenik a hatalom gyakorlóinak – sokszor társadalmi-gazdasági eredményességében frusztrált – struktúra-alakító törekvéseiben. A rendszerváltás első pillanatától láthattuk – tisztelet az elkötelezett kivételnek –, hogyan törekednek a vezető rétegek saját hatalmi és egzisztenciális helyzetük megszilárdítására. Kezdődik ez az alkotmány néhány óvatosan fogalmazott tételével, amely korlátozza más demokratikus erők érdek- és önérvényesítési, valamint az általános társadalmi érdek jegyében fellépő társadalmi kontroll különböző formáit (pl. a képviselők visszahívhatósága, a parlament elnöki feloszlathatóságának igen bonyolult feltételrendszere, horribile dictu egy felső- és alsóházból álló törvényhozó testület kialakítása, megteremtése, amely parlamentáris beleszólási lehetőséget biztosítana a civil szervezeteknek). E régi követelményt ma már nem is említik, jellemző, hogy a pártok politikai palettájáról is lekerült ez az elképzelés. Felemás pénzügyek alakultak ki, az importált adórendszer, amelyet születése helyén ugyanúgy leselejteztek, mint régebben a szocialista nagyipar számára megvásárolt, lejárt, mellékvágányra állított eljárásokat, licenceket, s amely a maga képtelen követelményeivel hallgatólagosan tudomásul veszi a jövedelem eltitkolását, az adócsalást, a törvénytelen munkavállalás hatalmi érvényesítését, az ún. fekete gazdaság virágzását, sőt, időnkénti bővülését, gyarapodását. Megfelelő gazdasági fejlődés hiányában a növekvő országos eladósodás, a hitelek gazdaságilag ösztönző felhasználása helyett „fogyasztási célokra” fordítása – a struktúra felső és alsó rétegeinek ez a geometriai pontosságú illeszkedése teszi egységessé a képet.

barkan5 0911

Ezen a társadalmi és gazdasági alapzaton a mentalitás ismét – vagy változatlanul – ideologikus, vagyis összetéveszti a valóságot saját meghirdetett céljaival, s normának tekinti a valósághoz nem illeszkedő célok elérhetőségét. A kettő közti állandó eltérés ismét folytonos bűnbakkereséshez vezet – ma gyakrabban cserélgetik a kritikus területek vezetőit, mint a pártállam idején.

A tudati hamisítást támogatja a tudományban és a közírásban még a pártállam idején kialakított félrevezető sablon: olyan vizsgálati és értelmezési kategóriák felállítása, amelyekkel kapcsolatban már a puszta kérdés is félrevezető vagy hamis, s felületes válaszok lehetőségét határozza meg vagy kényszeríti ki. (Pl. megvizsgálták a vezetők és az értelmiségiek helyzetét, véleményét, jövedelmét stb., s egységes kategóriába vonták össze a válaszokat, mintha minden vezető értelmiségi lett volna, és fordítva.) Ma pihennek a régi, gigantomániás ipari beruházásokra emlékeztető szociológiai vizsgálatok eredményei, szellemük azonban tovább él.

ELTÉVESZTETT UTAK

A nyílt társadalomból sokféle út nyílhatott volna, mindenekelőtt megvalósulhatott volna a manapság lekicsinylett jóléti társadalom tapasztalatait felhasználó demokratikus világ: szolidaritási ideológiával s szabadságjogokkal, bizonyos mértékig támaszkodva a valódi szociáldemokrata-szocialista hagyományokra. Sajnos, az átmenet során kialakult új kapitalista réteg vezetésével, a polgári társadalom humanista hagyományaitól elfordulva, kizárólag az üzlet és piaccentrikus szemléletmód próbál gyökeret verni a hazai gyakorlatban. Támogatja ebben a gazdasági-demográfiai-társadalmi okokból megrendült jóléti társadalom mögött még felfedezhető alap-kapitalizmus eszmevilága, amely rehabilitálná a múlt század ortodox eszméit. Érdekes, hogy miközben a neoliberalizmus Friedman és Hayek gondolatai alapján éppen a múlt század ortodox eszméire utal, hazánkban még a rendszerváltó értelmiség is elfelejtette Bibó István klasszikus, bár ritkán idézett tanulmányát, amely a szocialisztikus és liberális eszmék közti közös vonásokat tárja fel, s a közös gyökerek felmutatásával akár egy jóslat és visszapillantás között vibráló látomásnak is tekinthetjük.

bámulatos olajozottsággal

A nyílt társadalom kínkeserves vajúdásai közepette viszonylag gyorsan kialakult új kapitalista réteg derékhadának nem jelentéktelen részét – közismert módon – a múlt rendszer funkcionáriusai alkotják. Ez a réteg önellentmondás nélkül, bámulatos olajozottsággal vette át a neoliberalizmus eszméit, s önértelmezésében, ideológiájában múltja tudatát az elfojtás elfojtása jellemzi, s ma az előző rendszerben gyakorolt túlalkalmazkodását újabb túlalkalmazkodással írja-múlja felül. Ide tartozik az is, hogy a rendszerváltást irányító csoportok mentalitásának, eszméik érvényesítésével kapcsolatos magatartásának történelmi előzményeket őrző jegyei kevés változtatással a rendszerváltás után is megmaradtak. Így megváltozott – vagy változatlan – eszméket kifejezve-hordozva-érvényesítve az új liberális és demokratikus eszmék köntösében a pártállami eszméket, szokásokat, hatalomgyakorló magatartásformákat s racionalizálásaikat megismétlik, s ezzel liberális vagy demokratikus szólamokhoz hasonítva-torzítva leplezik el, gyakran még önmaguk előtt is, e mentalitás eredetét. A régi, komisszár típusú magatartás maradványai, stiláris és uralomgyakorlási jellegzetességei nyíltan vagy burkoltan megmaradtak, s a liberális eszmék átvétele ellenére a régi világ önátmentőinek élményvilágában gyakran a régi rendszerhez kötődés és az új eszmékre hivatkozás egyidejűsége, békés együttélése észlelhető.

barkan6 0911

Így alakult ki az az új struktúra, csökevényes vagy hamis (ál-)kapitalizmus, amely torz gazdasági szerkezettel, az összeomlás határán imbolyogva folytatja elődje, a fogyasztás nélküli fogyasztói társadalom szomorú örökségét. A politikai szférában a korszerűtlen, hamis baloldallal szemben korszerűtlen, hamis jobboldal található, mindkettő szélsőséges peremvidéke vállalja saját pusztító szellemű őseit, újratermelve-kialakítva a történelmi hagyományaikból jól ismert ál-ellentétüket. Természetesen mindez semmit sem fejez ki a gazdaság és a társadalom valóságából, s éppen ezért semminek a tudatosítására, kifejezésére, artikulálására nem alkalmas. Ugyanakkor, elfeledkezve a jóléti társadalom eszményének valóban demokratikus vonásairól, a szűkösség fogyasztói társadalmának világát a szociális érzék teljes hiánya jellemzi, eszméi érvényesítéséhez viszont diktátor jegyekkel is rendelkező vezéregyéniségek s korszerűtlen néptribunok tömeghipnotikus módszereit, vagy szemfényvesztéssel létrehozott ál-demokratikus szervezetek történelmileg sokszorosan veszélyesnek bizonyult sablonjait elevenítik fel.

diktatórikus törekvések

A fásultság a politika iránti undoron kívül mégiscsak a klasszikus kapitalizmus egyéni érvényesülése felé terel, erősíti a siker vágyát, amely nem számol a kudarccal, s a pénz mindenhatóságának hitét marja a pénztelenek ösztöneibe. Így jött létre a humán értékek alárendelése a piaci szemléletnek, ideológiának: piac, szabadság és humanizmus viszonyának megfordítása, s az utóbbi automatikus fölszámolódása a gazdasági eredményesség öncéllá váló torzulásának folyamatában. Ez a nyílt társadalom a maga vadkapitalista vonásaival sok szempontból változatlanul melegágya a politikai neurózis különböző formáinak, vonásainak is. Ha a demokratikus és liberális, ideológiákat valódi átélés helyett csak imitálják, képviseletük s megvalósítási kísérleteik könnyen esnek vissza a diktatórikus törekvések szintjére. A piac diktátumai s a vezéri törekvések elnyomó lélektani hatalma mellett az emberi kapcsolatok belső kötelmei is újratermelődnek: menekülés a szabadságtól (különböző változatokban), behódolás az erőszak kultuszának, a siker-idoloknak. Ezt a torzulást követi a tudatvilág is. Az eszmék nem a létrejött valóságot tükrözik: számos esetben a politikai élet szereplőinek tudatában, s őket követve a különböző csoportok körében feltámadt az elfojtott kapitalista gondolati rendszer, amelyet a közelmúlt szocializmusa kárhoztatott, s mint ellenséges-embertelen ideológiát elutasított. A magántulajdon szentsége s hasonló klisék újraéledése a nemrégen még kötelező „kommunista eszmevilág” ellenében gépies átfordítással történt. Nincs különbségtétel a polgári ideológia valóban humánus tartalmai és az elnyomó-kizsákmányoló eszme-forgácsok között. A társadalmi represszió ellentéteként azután szükségszerűen jelenik meg a másik oldalon a klinikailag is észlelhető depresszió, elfojtva az emberek cselekvő-kezdeményező-tudatosító s önértelmező képességét, létrehozva egyfajta rossz társadalmi folyamatosságot, amelyre csak a felszínen épülnek új alakzatok.

A napjainkban fellobbanó indulatok a komisszár típusú, diktatórikus vonásokkal rendelkező személyiségek politikai neurózisával szembenálló másik politikai neurózis, a szabadságtól menekülő, fogyasztás-központú ideológia mögé bújó személyiség sajátos vonásaiból is táplálkoznak. A kölcsönhatás nyilvánvaló. Külön probléma, hogy a létező, önmagát baloldalinak nevező réteg elégtelensége, a valódi baloldal hiánya miatt a szociális elégedetlenség anakronisztikus alakzatokat támaszt fel, s ezt a pénzügyi, formálisan liberális eszmevilágú nemzetközi közeg értetlensége, szociális érzéketlensége is támogatja.

barkan7 0911

A szélsőséges csoportok tombolását azért – remélhetjük – a deklarált jogi szabadság kereteihez még ragaszkodó többség megfékezi. A társadalom koestleri értelemben vett gyógyulásához azonban még két további mozzanat nélkülözhetetlen. Ma gazdasági szempontból a teljes összeomlás határára értünk, s ezért minden eddiginél sürgetőbb szükség van olyan gazdaságpolitikára, amely a megszorításokkal együtt pozitív perspektívát is felmutat. Ezt aligha oldhatjuk meg másképpen, mint ha kialakítjuk az állam és a piac helyes gazdasági egyensúlyát (mint ahogy ezt pl. a Világbank alelnöki székéből nemrégen elmozdított Stiglitz és munkatársai is próbálják körvonalazni). Ezen az alapon a puszta elégedetlenségből teremtő képességgé alakulhat át a zendülésbe, rombolásba tévedt társadalmi erő, mindenképpen úgy, hogy a puszta öndeklaráció és a süketek párbeszéde helyett alkotmányosan és törvényesen szabályozott érdek- és önérvényesítési csatornák keretei között fejtse ki alkotó hatását.

KOESTLER ISMÉT: ÖNKIFEJEZÉS, GONDOLKOZÁS

Az ötvenes évek nemzetközi viszonyainak kölcsönösen paranoid légkörében, az akkor éppen új világháborútól rettegő világ kiemelkedően jelentős és felelősségteljes gondolkozói mintegy szellemi szuperhatalomként létrehoztak egy szervezett közösséget, s kiáltványban fordultak az egymás ellen támadó birodalmakhoz. Bertrand Russell, John Dewey, Benedetto Croce, Jacques Maritain, Karl Jaspers és természetesen Arthur Koestler egyetértésben alkották meg – végül az író Koestler szövegezésében – azt a manifesztumot, a Congress of Cultural Freedom kiáltványát, amelyben először tételeződött kristálytisztán az enyhülést szolgáló szemlélet, s amely azután tovább élt a Helsinki Egyezményben, sőt, meghatározza az Európai Unió alkotmányozó alapgondolatait.

mindenirányú erőfeszítés

A Kiáltvány tizennégy pontból áll, s azokhoz szól, „akik elszántak, hogy visszaszerezzék elvesztett szabadságukat”. Egységben kezeli a nemzetek külső és belső agresszióit, az egymás ellen irányuló háborús, s a saját népük ellen irányuló diktatórikus fenyegetéseket, mert „szabadság és béke elválaszthatatlanok egymástól”. Mély gondolat ez: ráeszmélés arra, hogy a külső pusztítás, belső üldöztetés és megsemmisítés valahol a mélyben összetartozik, s megszüntetésük is csak mindenoldalú, mindenirányú erőfeszítéssel lehetséges. S egységes, mert elismerve, hogy „szükséghelyzet esetén az egyén szabadságjogait korlátozhatják”, de „nélkülözhetetlennek” tartja, hogy az ilyen korlátozásokat s a belőlük fakadó „áldozatvállalásokat” is „szabadon lehessen bírálat és demokratikus ellenőrzés tárgyává tenni… Csak így lehetünk biztosítottak, hogy… nem torzulnak végleges zsarnoksággá”.

A történelem tapasztalata szerint a totalitárius diktatúra ellen nem akkor kell védekezni, amikor ereje teljében fenyegeti és nyomja el a világot – fel kell ismernünk kialakulásának első jeleit is, amikor még csak rejtett törekvések és a hamis tudat kialakítására irányuló manipuláció előzi meg. „A totalitárius államokban a szabadság korlátozásán már nem a lakosság áldozatvállalását értik – olvasható a kiáltványban. – Ellenkezőleg, a haladás diadalának és egy felsőbbrendű civilizáció teljesítményeképpen tüntetik fel…”

Az Európai Unió gondolatainak gépies mormolása, követelményeinek monoton ismételgetése ugyanolyan manipulációs lehetőséget hordoz magában, mint amikor a közjóra hivatkozással, s a jövőbe vetett hit követelményével indokolják meg a jelen sivárságát, akár egy újmódian leplezett, de régimódi zsarnokság veszélyét. A magyar közelmúlt eseményeit figyelve újra kérdezzük: mikor véssük be tudatunkba kitörölhetetlenül Arthur Koestler és a Szabadság Kiáltványának szavait?

kép | Julie Mehretu művei, wikiart.org