A POLITIKAI NEURÓZIS TERMÉSZETRAJZÁHOZ

Koestler nevét és művét kötelező csendbe burkolta a létező szocializmus történelme, a rendszerváltás után viszont majdhogynem politikai embléma lett. A Sötétség délbent sokan és sokáig a negatív utópiák közé sorolták, Orwell 1984-ének párjaként emlegették, holott nem utópia – valóság, szerzője szovjetunióbeli tartózkodásának fájdalmasan megélt tapasztalatát sűríti. 1992-ben emlékkönyvet adtak ki Koestlerről túlélő barátja, Hidegkúti Béla szerkesztésében, s miközben művei lassan, de mégis megjelentek magyarul, emléke a köztudatban halványulni kezdett, nimbusza megkopott, mintha tényfeltáró regényei, szociografikus elemzései, s az Ullstein-lapok tudományos főszerkesztőjeként szerzett rendkívüli szellemi erudíciójával megírt, önálló koncepciójukkal a szokásos ismeretterjesztésen messze túlmutató tudományos művei fölöslegessé, már-már terhessé váltak volna. Születésének századik évfordulóját csekély visszhangot kiváltó három konferencia jelezte, s a szélesebb közvélemény számára ezek szellemi hozamát is mintha sietve lepte volna be a feledés homálya. Miért?

HATÁRHELYZETEK ÉS LÁTÓKÖR

Koestler kezdettől szélsőséges ember volt, kereső, nyugtalan, akit alkata fiatal éveiben is önsorsrontó helyzetekbe sodort, de traumáitól valahogy mindig előre menekülve sikeresen meg-megszabadult. Bécsi diákévei utolsó pillanatában, éppen tanulmányai befejezése előtt lemondott a mérnöki diplomáról, az utolsó vizsga s az egyetemisták antiszemita atrocitásai miatt, a cionista mozgalom utópikus hősiességével szimpatizált, de hiányzott belőle az országépítéshez akkor még nélkülözhetetlen fizikai erő és elszántság. Palesztina földjére ment, ahol kis híján éhen halt. Életét az Ullstein-lapok tudósítói megbízatása mentette meg. A bontakozó fasizmus idején csatlakozott a szocialista, majd a kommunista mozgalomhoz, újságírói körutat tett a Szovjetunióban, s nagyszerű szociográfiát épített önéletrajzi regényeibe, majd tapasztalatait a társadalomelméleti általánosítás szintjére emelte. Fokozatos távolodását a mozgalomtól befolyásolta (bár csak két rövid látogatás idejére terjedő) kapcsolata a Szép Szó körével s József Attilával – a kiábrándulást azonban akkor is inkább a maga előidézte életveszély, a spanyol polgárháború mindkét oldalú szélsőségesei körében szerzett tapasztalat, majd a falangista bíróság halálos ítéletének sokkhatása okozta. Az angol demokrácia mentőkötele, s utána már a bontakozó világhír védőszárnyai alatt élhető liberális életforma lehetővé tette, hogy eltávolodva-visszapillantva dolgozza fel a huszadik század szélsőséges társadalmi mozgalmairól szerzett tapasztalatait.

A bécsi diákévekben átélt antiszemitizmus kiváltotta érzelmi sérülések – amikor a zsidó diákok önvédelmi képességének fokozatos csökkenését, konformizmusuk összeomlását is megfigyelte – kiegészültek az uralomra került fasizmus funkcionáriusainak, katona- és rendőrtisztjeinek ismeretével, s ugyanilyen árnyaltan, belülről látta, hosszú ideig tanulmányozta a kommunista mozgalom képviselőinek tulajdonságait is: a két szélsőséges ideológia képviselőinek összehasonlító elemzése önként kínálkozott. (Európában újságíróként egészen a Komintern középpontjáig eljutva nyert bepillantást az akkor már az egész földrészt behálózó, jórészt titkos vagy féllegális funkcionárius-rendszerbe.)

elutasított eszmék

Úgy gondolta, a társadalmi problémák kihívására kétirányú magatartás alakul ki: az erőszakos cselekvést elutasító, passzivitásra hajló jógié, és vele szemben a cselekvés fontosságát hangsúlyozó, a világot mindenáron megváltoztatni kívánó komisszáré. A Közép-Európában különösen gyakori, két szélsőséges mozgalmár-típus gondolkodása zárt. (Koestler ennek példájaként a szocialista ideológiát, az ortodox marxizmust – s a politikumtól teljesen függetlenül – az ortodox freudizmust említi.) E zárt kognitív rendszerek három lényeges sajátossága: az eszmei mozzanatok egymással logikailag szerves kapcsolatot alkotnak; egymásból levezethetők; végső pontjukat belső meggyőződés, hit determinálja. Meggyőződésük, hogy az eretneket, akinek nézetei eltérőek, valamilyen hiba korlátozza, pl. a kispolgári származásból fakadó szemellenző. Ugyanakkor e zárt rendszerek hívői minden kívülről jövő érvvel szemben immunisak, a rendszerüket cáfolni látszó elemeket tagadják vagy éppenséggel beépítik saját rendszerükbe. Az elutasított eszmék képviselőit, a szellemileg eltérőt, a mást kitagadják, rosszabb esetben megsemmisítik. A kommunista ideológiában a dialektika is szellemi fegyver lesz. Az ellentmondások egységén alapuló szemléletmód, kiegészülve a tagadás tagadásának elvével, lehetővé teszi, hogy alkalmazója minden eszméinek ellentmondó tényt a maga javára értelmezzen, minden ellentétes érvet az önmaga ellenkezőjébe átcsapás elvével hasonítani tudjon. Mindez az öncsalás mechanizmusainak kialakulásához vezet, s azzal aztán még önmagukkal is el tudják fogadtatni a gyilkos következményeket. A biológiai, társadalmi vagy történelmi szükségszerűség eszméje így válik a lelkiismeret menlevelévé: az előítélettől a megsemmisítés elfogadásáig egyenes út vezet.

A megértő tudomásulvétel Koestlert utolsó, angliai emigrációjától élete végéig izgatta. Hogyan lehetséges, hogy a nyugati társadalmak valamiképpen elfogadták, indokolták, magyarázták a kommunizmus belső rémtetteit, még jóval a sztálini koncentrációs táborok lelepleződése után is? Másfelől hogyan lehetséges, hogy a koncentrációs táborok, majd a gulág napvilágra került borzalmai – mint a józan ész elképzelő képességét és érvkészletét meghaladó valóság – hitetlenkedést váltanak ki? Hogy a liberális Nyugat a totális diktatúrák áldozatainak sorsában személyes hibák következményeit látja? Koestler ezt a jelenséget is az öncsalás mechanizmusaival magyarázza. (Hozzáteszem, a marxista ideológia alapján a kommunista mozgalom kisajátította az emberi haladás és felvilágosodás teljes érvkészletét és frazeológiáját, minden addigi társadalmi haladást önmagához vezető útnak tüntetve fel.) Leírja a Franco-féle börtön és a francia fogolytábor belső viszonyait, kapcsolatrendszerét, mikroklímáját, az őrök és a fogvatartottak tipikus viselkedését: a franciák idegenkednek a fogolytábor lakóitól; fel-felvillan, váltakozik agresszió és segítőkészség; a börtönőr értetlenül áll az eszmei elkötelezettség előtt; a foglyok személyisége változik a hosszú táborlét közben – megannyi pontos jellemzés, egy-egy társadalmi csoport mentális sajátosságainak térképe. „A halál tengelye körül forgó” élményvilág nem csak a Párbeszéd a halállal lapjain rendít meg.

TÜNETTAN ÉS POLITIKUM

A jógi és a komisszár típus definiálását követően Koestler a politikai neurózis fogalmáról és jelenségköréről ír. Habár mindez saját korának terméke, a mai olvasó nyomban látja, hogy a két típus jelen volt az ötvenes-hatvanas évek közéletében, és ma is, nyíltan vagy burkoltan meg-megmutatkozik. A komisszár a maga aktivitásával teremti a struktúrákat. Kikényszerítené a változást, és amikor politikai neurózisát cselekvésbe fordítja, nincs tekintettel áldozatai érzelmeire, személyiségük sérülékeny pontjaira – ellenfeleit megsemmisítené a vélt megváltás érdekében. A jógi meg kivár, a személyiség fejlesztése számára elsődleges, nehezen is tűri, ha cselekvési helyzetekbe próbálják kényszeríteni vagy sodorni.

A konkrét személyiségvonásokat Koestler némiképpen a pszichopatológia mintájára elemzi, ezért jelképes, ugyanakkor máig tárgyszerűen valóságos a politikai neurózis meghatározása: lelki zavarok képződésének általános mechanizmusa szerint szerveződő személyiségtorzulás, amely kóros politikai viselkedésben jelenik meg. Koestler az ember szükségleti rendszerében sajátos hajtóerőt tételez, amelyet politikai libidónak nevez, az ember politikai tevékenységét meghatározó-motiváló, alapvető szükségletet jelölve ezzel. A politikai neurózis hatása olyan komplexusok és elfojtások kialakulásában rejlik, amelyeket a lelki zavarok és a tömegviselkedés regressziójáról gondolkodó, Koestler elődeinek tekinthető társadalomtudósok is tapasztaltak (pl. Gustave le Bon).

elfojtott bűntudat

A mentalitás szerveződésének bemutatásában Koestler-barátja, Polányi fenomenológiájához hasonlóan – leírja azokat az alapvető mozzanatokat, amelyek elősegítik a diktatúrák létrejöttét és fennmaradását. Ezek közül is kiemelkedik az elfojtott bűntudat: ez a mozzanat megakadályozza a múlt olyan érzelmileg megterhelő emlékeinek feldolgozását, mint pl. a holokauszt vagy a szocialista pártállami szerepvállalás. Így jön létre – Litván György találó kifejezését használva – az elfojtás elfojtása. Koestler szerint ez a motívum tesz képessé egész közösségeket olyan tudati transzformációkra, amelyek során a vereség győzelemmé, a győzelem vereséggé válik.

A szellemi vasfüggöny a kognitív elhárítás szociálpszichológiából jól ismert formája. Az egyén elhárítja a szükségleteivel ellentétes ismeretek befogadását. A folyamat én-védő, ilyen Koestler szerint a túlhangsúlyozott megbékélési politika is, a diktatúrák elméletéből a pozitív frázisok túlhangsúlyozása, az üldözöttek ártatlanságának tagadása, az áldozat hibáztatása saját sorsának alakulásában. A kör- vagy rétegröntgenhez hasonlóan mutatja be azokat a hatásokat, amelyeket a politikai neurózis diktatúrába hajló törekvései nem csupán a hatalom megragadására törekvő személyből, hanem szélesebb társadalmi közegéből, rossz esetben egy egész nemzetből is kiváltanak, így a kollektív amnézia a közös múlt egyes eseményeinek teljes elhallgatását jelenti, s nyomában megjelenik az ismétlési kényszer, a múltban elkövetett történelmi hibák sorozatos ismétlődése. A Kasszandra-jelenség figyelhető meg: a félelem, hogy majd éppen ők válnak jövőbeli katasztrófák okozóivá, előítéletté transzformálódik az áldozatokban, üldözöttekben. Még a legtermészetesebb emberi szükséglet, a valahová tartozás vágya is eltorzul a mindent átható neurózis világában, s hordozója az utópiát új utópiával helyettesíti, túlzott azonosulást hoz létre, az egyén gazdasági vagy társadalmi szükségleteit hamisan indokolt politikai cselekvéssel akarja kielégíteni.

A jógi és a komisszár típusainak szembeállítása fölött, legalábbis egy darabig úgy tűnt: eljárt az idő. A hatvanas évek lázongó világa fokozatosan átadta helyét egy konformizmusba hajló, belülről passzív, s az átélést a cselekvés rovására előnyben részesítő mentalitásnak. Jógi-viselkedésnek csak akkor nevezhetjük, ha valódi szellemi élményekkel társul, szellemellenes viszont a fogyasztásközpontú, érzékszervi kábulatokba menekülő változata, amelyben csak kísért a keleti vallások sugallta emberkép. Koestler már nem érte meg a liberális gondolkozásmód új hullámát, ezért nem is vázolta fel e mentalitás jellegzetes vonásait. Ha élne, nem csupán idézné a liberális embert a jógi és a komisszár alakjával együtt, hanem rögtön elvégezné ennek az eszményített emberképnek a kritikáját is. Két irányú torzulása is lehetséges: a hajlékonyság agyafúrtan kíméletlen, cikcakkos vagy etikátlan utakra tévedő piaci önérvényesítése, vagy a magányos tömeg emberének önfeladása a marginális fogyasztói mentalitásban.

A magyarországi rendszerváltás belülről három társadalmi réteg erejére támaszkodott. A reformkommunisták két csoportja közül a korábban létrejött – az 1973-as filozófus-per után – kiszorult a társadalmi nyilvánosság köréből, s a második nyilvánosságban kifejtett szellemi tevékenysége során fokozatosan eltávolodott a marxizmus megreformálásának igényétől, rádöbbent, hogy a kommunizmus nem javítható s nem korrigálható; a valódi demokrácia és a tényleges társadalmi fejlődés érdekében más kiindulópontot kell választani. Az a csoport, amely a nyolcvanas években fokozatosan a pártirányítás és az ideológia belső megreformálására törekedett – később ők kapták a reformkommunista nevet –, ezt a tényt talán sohasem fogadta el, viszont tudomásul vette a változást, miközben felismerte saját érdek- és önérvényesítésének lehetőségét az új struktúrák közepette. S élt is vele. A harmadik, politikailag aktív csoport azokból szerveződött, akik a szocializmus idején elnyomott – társadalmi nyilvánosságtól fosztott – ideológiákat megőrizték, s a felszabadulás pillanatában változatlan formában kapcsolták be az új nyilvánosság nyújtotta lehetőségek, fórumok terébe. Tegyük hozzá, hogy ezeket a régi, főként vallásos és nemzeti (nem ritkán soviniszta) ideológiákat fénykorukban többnyire komisszár típusú emberek hordozták – pontosan úgy, ahogy Koestler jellemezte a szélső bal- és jobboldali funkcionáriusok vagy illegális aktivisták egymáshoz hasonló vonásait.

nem volt idő

Ha igaz a régóta és gyakran hangoztatott tapasztalat, hogy Közép-Európában a szervesen fejlődő demokrácia hiánya magyaráz meg sok retrográd jelenséget, hozzá kell tennünk, hogy a strukturális és közjogi keretek megteremtése után jórészt még mindig hiányoznak a személyiség, a magatartás és a tudat demokratikus tartalmai. Valamikor együtt magoltuk, hogy a szocializmus eleinte még magán viseli „a kapitalizmus anyajegyeit”, én ma úgy mondanám, hogy a szocializmus helyén létrejött „nyílt társadalom” még magán viseli a szocializmus anyajegyeit. Mindennek hátterében ott az egyszerű tény: a rendszerváltás váratlanul feltámadt történelmi lehetőségét úgy kellett, s úgy sikerült megragadni, hogy ebben a magatartás megújítására nem volt idő. A korábbi feltételek között kialakult magatartási minták tovább éltek a rendszerváltás után is.

A NYÍLT TÁRSADALOM ÉS SZEREPLŐI

Miközben a rendszerváltás úgy zajlott le, hogy a társadalom mélyéből felfakadó s a mélystruktúrákat átalakító erők nem fejtették ki kellő intenzitással hatásukat, a társadalmi átöröklés sodrában a politikai neurózis egyes formái is átöröklődtek s a komisszár-jegyeket viselő magatartás számos vonása újra és újra megjelenik a hatalom gyakorlóinak – sokszor társadalmi-gazdasági eredményességében frusztrált – struktúra-alakító törekvéseiben. A rendszerváltás első pillanatától láthattuk – tisztelet az elkötelezett kivételnek –, hogyan törekednek a vezető rétegek saját hatalmi és egzisztenciális helyzetük megszilárdítására. Kezdődik ez az alkotmány néhány óvatosan fogalmazott tételével, amely korlátozza más demokratikus erők érdek- és önérvényesítési, valamint az általános társadalmi érdek jegyében fellépő társadalmi kontroll különböző formáit (pl. a képviselők visszahívhatósága, a parlament elnöki feloszlathatóságának igen bonyolult feltételrendszere, horribile dictu egy felső- és alsóházból álló törvényhozó testület kialakítása, megteremtése, amely parlamentáris beleszólási lehetőséget biztosítana a civil szervezeteknek). E régi követelményt ma már nem is említik, jellemző, hogy a pártok politikai palettájáról is lekerült ez az elképzelés. Felemás pénzügyek alakultak ki, az importált adórendszer, amelyet születése helyén ugyanúgy leselejteztek, mint régebben a szocialista nagyipar számára megvásárolt, lejárt, mellékvágányra állított eljárásokat, licenceket, s amely a maga képtelen követelményeivel hallgatólagosan tudomásul veszi a jövedelem eltitkolását, az adócsalást, a törvénytelen munkavállalás hatalmi érvényesítését, az ún. fekete gazdaság virágzását, sőt, időnkénti bővülését, gyarapodását. Megfelelő gazdasági fejlődés hiányában a növekvő országos eladósodás, a hitelek gazdaságilag ösztönző felhasználása helyett „fogyasztási célokra” fordítása – a struktúra felső és alsó rétegeinek ez a geometriai pontosságú illeszkedése teszi egységessé a képet.

Ezen a társadalmi és gazdasági alapzaton a mentalitás ismét – vagy változatlanul – ideologikus, vagyis összetéveszti a valóságot saját meghirdetett céljaival, s normának tekinti a valósághoz nem illeszkedő célok elérhetőségét. A kettő közti állandó eltérés ismét folytonos bűnbakkereséshez vezet – ma gyakrabban cserélgetik a kritikus területek vezetőit, mint a pártállam idején.

A tudati hamisítást támogatja a tudományban és a közírásban még a pártállam idején kialakított félrevezető sablon: olyan vizsgálati és értelmezési kategóriák felállítása, amelyekkel kapcsolatban már a puszta kérdés is félrevezető vagy hamis, s felületes válaszok lehetőségét határozza meg vagy kényszeríti ki. (Pl. megvizsgálták a vezetők és az értelmiségiek helyzetét, véleményét, jövedelmét stb., s egységes kategóriába vonták össze a válaszokat, mintha minden vezető értelmiségi lett volna, és fordítva.) Ma pihennek a régi, gigantomániás ipari beruházásokra emlékeztető szociológiai vizsgálatok eredményei, szellemük azonban tovább él.

ELTÉVESZTETT UTAK

A nyílt társadalomból sokféle út nyílhatott volna, mindenekelőtt megvalósulhatott volna a manapság lekicsinylett jóléti társadalom tapasztalatait felhasználó demokratikus világ: szolidaritási ideológiával s szabadságjogokkal, bizonyos mértékig támaszkodva a valódi szociáldemokrata-szocialista hagyományokra. Sajnos, az átmenet során kialakult új kapitalista réteg vezetésével, a polgári társadalom humanista hagyományaitól elfordulva, kizárólag az üzlet és piaccentrikus szemléletmód próbál gyökeret verni a hazai gyakorlatban. Támogatja ebben a gazdasági-demográfiai-társadalmi okokból megrendült jóléti társadalom mögött még felfedezhető alap-kapitalizmus eszmevilága, amely rehabilitálná a múlt század ortodox eszméit. Érdekes, hogy miközben a neoliberalizmus Friedman és Hayek gondolatai alapján éppen a múlt század ortodox eszméire utal, hazánkban még a rendszerváltó értelmiség is elfelejtette Bibó István klasszikus, bár ritkán idézett tanulmányát, amely a szocialisztikus és liberális eszmék közti közös vonásokat tárja fel, s a közös gyökerek felmutatásával akár egy jóslat és visszapillantás között vibráló látomásnak is tekinthetjük.

bámulatos olajozottsággal

A nyílt társadalom kínkeserves vajúdásai közepette viszonylag gyorsan kialakult új kapitalista réteg derékhadának nem jelentéktelen részét – közismert módon – a múlt rendszer funkcionáriusai alkotják. Ez a réteg önellentmondás nélkül, bámulatos olajozottsággal vette át a neoliberalizmus eszméit, s önértelmezésében, ideológiájában múltja tudatát az elfojtás elfojtása jellemzi, s ma az előző rendszerben gyakorolt túlalkalmazkodását újabb túlalkalmazkodással írja-múlja felül. Ide tartozik az is, hogy a rendszerváltást irányító csoportok mentalitásának, eszméik érvényesítésével kapcsolatos magatartásának történelmi előzményeket őrző jegyei kevés változtatással a rendszerváltás után is megmaradtak. Így megváltozott – vagy változatlan – eszméket kifejezve-hordozva-érvényesítve az új liberális és demokratikus eszmék köntösében a pártállami eszméket, szokásokat, hatalomgyakorló magatartásformákat s racionalizálásaikat megismétlik, s ezzel liberális vagy demokratikus szólamokhoz hasonítva-torzítva leplezik el, gyakran még önmaguk előtt is, e mentalitás eredetét. A régi, komisszár típusú magatartás maradványai, stiláris és uralomgyakorlási jellegzetességei nyíltan vagy burkoltan megmaradtak, s a liberális eszmék átvétele ellenére a régi világ önátmentőinek élményvilágában gyakran a régi rendszerhez kötődés és az új eszmékre hivatkozás egyidejűsége, békés együttélése észlelhető.

Így alakult ki az az új struktúra, csökevényes vagy hamis (ál-)kapitalizmus, amely torz gazdasági szerkezettel, az összeomlás határán imbolyogva folytatja elődje, a fogyasztás nélküli fogyasztói társadalom szomorú örökségét. A politikai szférában a korszerűtlen, hamis baloldallal szemben korszerűtlen, hamis jobboldal található, mindkettő szélsőséges peremvidéke vállalja saját pusztító szellemű őseit, újratermelve-kialakítva a történelmi hagyományaikból jól ismert ál-ellentétüket. Természetesen mindez semmit sem fejez ki a gazdaság és a társadalom valóságából, s éppen ezért semminek a tudatosítására, kifejezésére, artikulálására nem alkalmas. Ugyanakkor, elfeledkezve a jóléti társadalom eszményének valóban demokratikus vonásairól, a szűkösség fogyasztói társadalmának világát a szociális érzék teljes hiánya jellemzi, eszméi érvényesítéséhez viszont diktátor jegyekkel is rendelkező vezéregyéniségek s korszerűtlen néptribunok tömeghipnotikus módszereit, vagy szemfényvesztéssel létrehozott ál-demokratikus szervezetek történelmileg sokszorosan veszélyesnek bizonyult sablonjait elevenítik fel.

diktatórikus törekvések

A fásultság a politika iránti undoron kívül mégiscsak a klasszikus kapitalizmus egyéni érvényesülése felé terel, erősíti a siker vágyát, amely nem számol a kudarccal, s a pénz mindenhatóságának hitét marja a pénztelenek ösztöneibe. Így jött létre a humán értékek alárendelése a piaci szemléletnek, ideológiának: piac, szabadság és humanizmus viszonyának megfordítása, s az utóbbi automatikus fölszámolódása a gazdasági eredményesség öncéllá váló torzulásának folyamatában. Ez a nyílt társadalom a maga vadkapitalista vonásaival sok szempontból változatlanul melegágya a politikai neurózis különböző formáinak, vonásainak is. Ha a demokratikus és liberális, ideológiákat valódi átélés helyett csak imitálják, képviseletük s megvalósítási kísérleteik könnyen esnek vissza a diktatórikus törekvések szintjére. A piac diktátumai s a vezéri törekvések elnyomó lélektani hatalma mellett az emberi kapcsolatok belső kötelmei is újratermelődnek: menekülés a szabadságtól (különböző változatokban), behódolás az erőszak kultuszának, a siker-idoloknak. Ezt a torzulást követi a tudatvilág is. Az eszmék nem a létrejött valóságot tükrözik: számos esetben a politikai élet szereplőinek tudatában, s őket követve a különböző csoportok körében feltámadt az elfojtott kapitalista gondolati rendszer, amelyet a közelmúlt szocializmusa kárhoztatott, s mint ellenséges-embertelen ideológiát elutasított. A magántulajdon szentsége s hasonló klisék újraéledése a nemrégen még kötelező „kommunista eszmevilág” ellenében gépies átfordítással történt. Nincs különbségtétel a polgári ideológia valóban humánus tartalmai és az elnyomó-kizsákmányoló eszme-forgácsok között. A társadalmi represszió ellentéteként azután szükségszerűen jelenik meg a másik oldalon a klinikailag is észlelhető depresszió, elfojtva az emberek cselekvő-kezdeményező-tudatosító s önértelmező képességét, létrehozva egyfajta rossz társadalmi folyamatosságot, amelyre csak a felszínen épülnek új alakzatok.

A napjainkban fellobbanó indulatok a komisszár típusú, diktatórikus vonásokkal rendelkező személyiségek politikai neurózisával szembenálló másik politikai neurózis, a szabadságtól menekülő, fogyasztás-központú ideológia mögé bújó személyiség sajátos vonásaiból is táplálkoznak. A kölcsönhatás nyilvánvaló. Külön probléma, hogy a létező, önmagát baloldalinak nevező réteg elégtelensége, a valódi baloldal hiánya miatt a szociális elégedetlenség anakronisztikus alakzatokat támaszt fel, s ezt a pénzügyi, formálisan liberális eszmevilágú nemzetközi közeg értetlensége, szociális érzéketlensége is támogatja.

A szélsőséges csoportok tombolását azért – remélhetjük – a deklarált jogi szabadság kereteihez még ragaszkodó többség megfékezi. A társadalom koestleri értelemben vett gyógyulásához azonban még két további mozzanat nélkülözhetetlen. Ma gazdasági szempontból a teljes összeomlás határára értünk, s ezért minden eddiginél sürgetőbb szükség van olyan gazdaságpolitikára, amely a megszorításokkal együtt pozitív perspektívát is felmutat. Ezt aligha oldhatjuk meg másképpen, mint ha kialakítjuk az állam és a piac helyes gazdasági egyensúlyát (mint ahogy ezt pl. a Világbank alelnöki székéből nemrégen elmozdított Stiglitz és munkatársai is próbálják körvonalazni). Ezen az alapon a puszta elégedetlenségből teremtő képességgé alakulhat át a zendülésbe, rombolásba tévedt társadalmi erő, mindenképpen úgy, hogy a puszta öndeklaráció és a süketek párbeszéde helyett alkotmányosan és törvényesen szabályozott érdek- és önérvényesítési csatornák keretei között fejtse ki alkotó hatását.

KOESTLER ISMÉT: ÖNKIFEJEZÉS, GONDOLKOZÁS

Az ötvenes évek nemzetközi viszonyainak kölcsönösen paranoid légkörében, az akkor éppen új világháborútól rettegő világ kiemelkedően jelentős és felelősségteljes gondolkozói mintegy szellemi szuperhatalomként létrehoztak egy szervezett közösséget, s kiáltványban fordultak az egymás ellen támadó birodalmakhoz. Bertrand Russell, John Dewey, Benedetto Croce, Jacques Maritain, Karl Jaspers és természetesen Arthur Koestler egyetértésben alkották meg – végül az író Koestler szövegezésében – azt a manifesztumot, a Congress of Cultural Freedom kiáltványát, amelyben először tételeződött kristálytisztán az enyhülést szolgáló szemlélet, s amely azután tovább élt a Helsinki Egyezményben, sőt, meghatározza az Európai Unió alkotmányozó alapgondolatait.

mindenirányú erőfeszítés

A Kiáltvány tizennégy pontból áll, s azokhoz szól, „akik elszántak, hogy visszaszerezzék elvesztett szabadságukat”. Egységben kezeli a nemzetek külső és belső agresszióit, az egymás ellen irányuló háborús, s a saját népük ellen irányuló diktatórikus fenyegetéseket, mert „szabadság és béke elválaszthatatlanok egymástól”. Mély gondolat ez: ráeszmélés arra, hogy a külső pusztítás, belső üldöztetés és megsemmisítés valahol a mélyben összetartozik, s megszüntetésük is csak mindenoldalú, mindenirányú erőfeszítéssel lehetséges. S egységes, mert elismerve, hogy „szükséghelyzet esetén az egyén szabadságjogait korlátozhatják”, de „nélkülözhetetlennek” tartja, hogy az ilyen korlátozásokat s a belőlük fakadó „áldozatvállalásokat” is „szabadon lehessen bírálat és demokratikus ellenőrzés tárgyává tenni… Csak így lehetünk biztosítottak, hogy… nem torzulnak végleges zsarnoksággá”.

A történelem tapasztalata szerint a totalitárius diktatúra ellen nem akkor kell védekezni, amikor ereje teljében fenyegeti és nyomja el a világot – fel kell ismernünk kialakulásának első jeleit is, amikor még csak rejtett törekvések és a hamis tudat kialakítására irányuló manipuláció előzi meg. „A totalitárius államokban a szabadság korlátozásán már nem a lakosság áldozatvállalását értik – olvasható a kiáltványban. – Ellenkezőleg, a haladás diadalának és egy felsőbbrendű civilizáció teljesítményeképpen tüntetik fel…”

Az Európai Unió gondolatainak gépies mormolása, követelményeinek monoton ismételgetése ugyanolyan manipulációs lehetőséget hordoz magában, mint amikor a közjóra hivatkozással, s a jövőbe vetett hit követelményével indokolják meg a jelen sivárságát, akár egy újmódian leplezett, de régimódi zsarnokság veszélyét. A magyar közelmúlt eseményeit figyelve újra kérdezzük: mikor véssük be tudatunkba kitörölhetetlenül Arthur Koestler és a Szabadság Kiáltványának szavait?

kép | Julie Mehretu művei, wikiart.org