A PIROSRÓL, A FEHÉRRŐL ÉS A ZÖLDRŐL
1999 szeptember

Visszük fiamat gyomormosásra.
Azt hisszük, patkánymérget evett.
Minden lépés komolyabbra
fordítja a dolgot. A csöngetés
a gyerekorvos dromedár házának
ajtaján. A telefonálások.
A várakozás unokaöcsémre, aki
kocsival a rendelőbe visz. Aztán
az orvosnál. Ahogy később majd
ő meséli, a csővezetés. Négyszer
engedi le a remegő doktornő
a fiam torkán a piros gumicsövet.
Én is remegek. Az egész az ölemben
történik. Dől rólam az elkeseredés,
a szememből a tanácstalanság.
A hársfák elégedetlenül ingatják
a fejüket. Délben vörösbor
kerül asztalra. A hús nem
kell. Csak újkrumplit eszem.
Húsz éve egy kacsa kirepült
a kertből. És a szomszéd felesége,
aki még sosem látott ilyen állatot,
mert fekete volt és nem lehetett
szavát venni, megijedt a
némaságtól. A góréba zárta.
Most ugyanabból a kertből
egres érkezik porcelántányéron,
meg málna a nagy bogyók mellé
rakva. Fölöttük, mint a zászló,
kakaskukorékolás lebeg.
A fehéret Pénelopéként éjszaka
lebontjuk sötétkék, barna, szürke
és zöld szálakra. A piros átömlik
rajtunk, mint egy álombeli sírás,
ha legjobb barátunk halála miatt
zokogunk. Reggel tudjuk, hogy
nem történt meg. De a gyomrunk
üres, rengeteg minden megtörtént,
és még több minden fog történni.
Az egyet háromnak nézzük, a kettőt
ugyancsak. A gyertya szétfolyik
a tartóban anélkül, hogy egyszer
is meggyújtották volna. Kihízza
a lehetőséget, amiért van. Minden
meg fog történni, a piros szín megráz,
mint a metrósín. A fiam elvesz
egy egrest a tányérról.