A PIRAMIS

Wigner Jenő:

„Kedvezőtlen tényező az a tény, hogy azon elméletek némelyike, melyekről tudjuk, hogy nem helytállóak, oly bámulatosan pontos eredményeket adnak… annak oka, hogy egy ilyen helyzet elgondolható, az, hogy végső soron nem tudjuk, miért működnek oly jól elméleteink.”

Erwin Schrödinger:

„… e jelentőség abban áll, hogy a történelem folyamán nyilvánvalóan először kísérelték meg (görög filozófusok) a természetet önmagából, misztika vagy emberfölötti személyek beavatkozása nélkül megérteni… az a remény, hogy mihelyt helyesen felismerik az alapokat és világosan megértik az ezekből folyó törvényszerűségeket, rögtön megszűnik a természettel szembeni tehetetlenség és csodálkozás és a tőle való félelem s a várható eseményekkel kapcsolatos bizonytalanság messzemenően csökken. Ez óriási sejtés volt. Ez a természettudományok alapgondolata.”

Csányi Vilmos:

„Mumford fejtette ki nagyon szemléletesen, hogy az emberi kultúra fejlődésében fontos szerepet játszottak az olyan gépek, amelyeket megfelelő tréning és fegyelmezés segítségével emberekből lehet összeállítani. Ezek a gépek különböző termelési és harci feladatot látnak el… Végül ismét idézzük Polányit (1968), aki egy általános gépelméletet adott, amely szerint gépnek tekintendő minden olyan organizáció, amelyben valamilyen organizációs szint komponenseinek dinamikájára egy magasabb organizációs szint korlátai épülnek. Az ember által előállított mechanikai gépek és az organizmusok között ebből a szempontból nincsen különbség. Szeretném ehhez hozzátenni, hogy a fentiek alapján definiálhatók a kulturális gépek is.”

a nyelv megjelenése

„A változás eredményeként a protokulturális főemlősből kifejlődött a nyelvi kompetenciával rendelkező tárgy- és szerszámkészítő, szertartásokat végző, szimbólumokban gondolkodó, a csoporthoz hű, életre-halálra együtt működő modern ember, a homo sapiens. … Az ember esetében a protokulturális organizáció létrehozta azokat a körülményeket, amelyek a hatékony csoportszelekciót megalapozták (Eibl-Eibesfeldt 1982). A döntő tényező a nyelv megjelenése volt. A nyelv és a szimbólumok kialakulása izolációs tényezőként jelent meg és csökkentette az egyes csoportok közötti migrációt, méghozzá olyan mértékben, hogy a csoportszelekciós mechanizmus érvényre juthatott.”

Stuart Pigott:

„A civilizációt sohasem tekintettem törvényszerűen bekövetkező fejlődési folyamatnak és sohasem fogadtam el azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy a civilizáció csaknem mindenütt és minden időben létrejöhetett, ha megvolt hozzá a megfelelő helyzet. Eddigi kutatásaim arról győztek meg, hogy a civilizációnak nevezett állapot létrejötte nagyon is rendkívüli és kiszámíthatatlan dolog.

Mindazt, amit előszeretettel nevezünk saját gondolkodásmódunknak, a mamutvadászok vagy az újkőkori parasztok félelmei és előítéletei valószínűleg ugyanúgy meghatározták, mint a régi népek vallásos érzései vagy a görögök elmélkedő észjárása… Nemcsak Platón és az Újtestamentum számít örökségünknek, hanem a kőkori mágia véres rítusai, valamint a sámánok és a próféták világának irracionális rettegéssel teli szertartásai is.”

Az ember csodálhatja a piramis varázsát: a legstabilabb forma, amit élőlény kitalált. Dűnék, hangyabolyok és hegyek sugallata. Ha tölcsérből finom homokot szórunk, arányai hasonlóak lesznek a piramiséhoz; ha a kis homokszemek laposabban terülnének, a következők már nem gurulnának, ha viszont meredekebb az oldal, legurulnak a szemek, és így önmagát szabályozva kialakulnak a piramis oldalainak szögei. Maga az öröklét. Elmozdíthatatlan. Felbonthatatlan. Ezután következik a négyzetes alaprajz, a matematika, a tájolás, a derékszög kimérése, s ez már nem homokszórás, hanem az ember tervezése. Imhotep víziója félálom és ébrenlét között, vagyis számítások sugallata, számsorok és számok viszonyainak ismeretére épülő terv, élőlény által utolérhetetlen csúcsteljesítmény a hangyabolyok és a homokdűnék között, nyomorult keselyűk és sasfészkek látótávolában, a csipogás, vijjogás és hiénaüvöltés körzetében, ahol az alkonyi nap szeszélyesen tépett horizonton térdepel. A szervezés és a technika csodája. Hogyan tudtak ennyi követ kifaragni, méghozzá ekkora köveket; odaszállítani, felemelni, mégpedig csigarendszer nélkül, fémszerszámok nélkül, hihetetlenül rövid idő alatt? Az ember szája az áhítattól tátva marad, libeg saját fajának csodálatától, fényképezőgépével kattog, tudósokat küld okoskodni, művészeket szépet kitalálni, és a csodálatos alkotást körültáncolják a rablók, idegenvezetők, régészek és zsebtolvajok, a papok, misztikusok, kémek, ügynökök, az utazási irodák alkalmazottai, víz- és csecsebecseárusok, himnusz- és csontvázkereskedők, szerkesztők, hentesek, szép és csúnya lelkek; tehát csodáljuk és ámuldozva járjuk körül mi, emberek.

fölösleges baromság

Ugyanakkor hátborzongató ez a kolosszális, fölösleges baromság, ez a tévedés állította bombasztikus koporsó, a különbségtételnek ez a mérhetetlen erőltetése, ez a rangkórság egy azzal nem törődő biológiai egység szorításában, ez a haszontalan munka, és az a téves eszme, mely az erőfeszítésnek megadta szervezeti alapját. A képességek és energiák mérhetetlen fecsérlése, a tévedés mérete, hogy valakit így ki lehet emelni a biológiai végzetből. Meghökkentő az a jobb feladatra érdemes megszállottság ebben a teljesen esztelen irányban, hiszen nem hiányzott addig, ameddig nem volt, s ha nem építik meg, világos, hogy a fenének sem kellett, de mert az eltemetetten nem segített, mert Kefrén fogai olyan törvények szerint szuvasodtak, mint a legutolsó homokba hajított paraszté, mert a nap és a csillag viszonyát nem érintette a papok zsolozsmázása; az erőlködés nem hozta közelebb sem az öröklétet, sem az üdvösséget, a kieszelt praktika és az áldozat nem hozta közelebb az esőt, a számmisztika és a tájolás nem hatott a pestis mikrobáira; a himnusz és az ima, Re és Anubisz tisztelete alig rejtett több igazságot, mint az agyagputrik mellett a sakálok üvöltése, és amikor az állandó istenítéstől kuka fáraó nézte a felkelő napot, fogalma sem volt, hogy mit lát. De az udvari intrikákban bajnok főpap sem tudta, hogy ki az az Amon, akire hivatkozik, hogy mi a viszony az ima és a Nílus áradása között, hogy mit őriz meg a kő és az ima az élő organizmusból, hogy van-e különbség a fáraó és a kőfaragó veseműködése között, hogy mi marad meg érintetlenül, a kőkoporsó vagy az emberi természet, a jól konstruált sziklatömb közepén a kamra vagy a szenvedés, az irigység, az öröm, az anyai szeretet; hogy mit jelentenek a méricskélésen túl a méretek, és az elnevezéseken túl a kvalitások.

Kérdés: megszűnt-e a piramisépítés? Vagy csak a formája változott? Vége van a monumentális baromság építésének, vagy csak anyaga és megjelenésének formája más? Okosabbak most a főpapok és jobbra használják a veszettül kifejlődött mesterségeket, és azt is meg lehetne kérdezni, hogy a bölcsesség és a dolgok mélységes megértése kell-e manapság a főpapsághoz vagy esetleg valami más, és mi az okosabb: megtanulni elviselni a dolgokat vagy irányítani és szeszélyekhez alkalmazni? Kinek a kezében van a korbács és kié a pozíció, és ismeretlen-e a marhaság szolgálatában végrehajtott hősies erőfeszítés, abbamaradt-e az áldozati tánc, szűkült-e a távolság a fáraó és az írnok között? Hiszen valódi tartalma, gondolatba nyúló gyökere mégiscsak van a piramisnak! Mi ez? Egy elhibázott ötlet vagy kultúrává csomósodott természetünk kifejezése? Hallatszik-e Anubisz fenyegető ugatása, vagyis az ugatásban hírt adó fenyegetés, mert lehet, hogy most más hangon fenyeget, vagyis az a kérdés, hogy levethetetlen természetünk kap-e új és új kifejezésformát, és ennek csupán egyik klasszikus állomása volt a piramis, és azóta megokosodtunk, vagy csak természetünk ölt mindig más ruhát? De a divat sohasem végső rátalálás, mindig csak változtatni való külsőség, átmenet az újabb és már eleve halálraítélt divat között. Megszűnt-e, amitől akkor akartak megszabadulni az emberek, és megtaláltuk-e, amit ők kerestek, és a tények igazolták-e az isteni küldetést, a megváltást, a demokráciát, a szavazatok igazságát, a pénzistent, és a kinyilatkoztatást, amit a hangszórókkal megerősített hangú szövegfejbeverőink hirdetnek. Egyáltalán: megszűnt-e a piramisépítés, vagyis az az erőfeszítés, melyre ugyan köteleznek, de semmi értelme nincs?

Piramis és piramist építő hitvilág – elpusztíthatatlanul éppen a piramis maradt meg. Eltűnt-e a piramisépítő emberi lélek, a babiloni babonákkal tele könyvtárakkal, az állatfejű istenekkel és démonokkal, az örök vadászmezőkkel, a sokfejű kutyák vonyításával, Szűz Mária és a társadalmi igazságosság mennybemenetelével? Mi van a szent könyvekkel, a dodonai jósda és Apolló kapcsolatával, a dzsinnekkel, a repülő szőnyeggel, a szárnyas kígyóval, Noé bárkájával, Ábrahám cselszövéseivel, a titkolódzó istenekkel kötött szerződésekkel, a felsőbb hatalmakat kényszerítő hókusz-pókuszokkal – mi van a papok és a világ teremtőjének intim kapcsolatával? Hiszen határozottan és biztosan nyilatkoztak az égről, az égben és a hegyek tetején lakozó istenekről akkor, amikor még fogalmuk sem volt, hogy kik és hogyan élnek a földön, milyen alakja van a földnek és miféle körülmények vannak a földön kívül. És ráadásul nem akárhogyan és nem akárkik nyilatkoztak, és a következmények sem voltak akármilyenek! Mi van Acheronnal, a pokol tüzével, az azték szívkivágással, a vérben fürdő pap fohászával, a történelmi materializmussal és a helytelenül gondolkodók haláltáboraival, a kiválasztott népekkel és a kiválasztottság körül folyó gyilkos huzavonával? Mi van a varázs-igékkel a barlang mélyén és a templom homlokzatán? Mit üvöltöttek a mártírok és mit a bírók a mártírok arcába, egyáltalán: miféle viszonyban vagyunk a boszorkányokkal és a végzetes bélyeget égető kifejezésekkel, és mi van az igazolhatatlan, de újjászülető és fanatikusan védett csodatevőkkel?

mind ezt szolgálták

Kultúránk java része képtelen fantazmagóriák illusztrációja. Szobrászok faragták az isteneket, festők távlatba helyezték a mennybemeneteleket, ábrázolták a százkarút és a majomfejűt, s nem vásári fuserekről van itt szó, hanem a korok legnagyobb művészeiről, szellemi óriásokról. A legnagyobb irodalmi alkotások legendás csodalények csatáiról szólnak, a legmélyebb filozófiák a túlvilágot körmönfonják, a legszebb épületek a sosem volt lények templomai. Egymástól függetlenül született a maja templomegyüttes és a román kori katedrális, s ezek nem súghattak egymás fülébe, nem is tudtak egymásról, ez nem lehetett csak az uralkodó osztály találmánya még akkor sem, ha a vezetők adták a megbízatást; a művészek hit nélkül nem tudták volna megcsinálni, a filozófusok kigondolni és a mártírok megszenvedni. És mindenkire hatott. A pásztorok faragták, a kórusok énekelték, a festőnövendékek ecsetelték, a mesterek remekművé formálták, a zenészek nyenyerézték és dobolták, a bírók ítélték, a hóhérok végrehajtották, a kínzók jajgattatták, a misztikusok megálmodták, a skolasztikusok agyafúrták, a filozófusok érthetetlen távlatokba terelgették, és az egész segédszemélyzet, a földművesek, a kőfaragók, a bányászok, a tetőfedők, a játékrendezők, a sepregetők, a menedzserek mind ezt szolgálták buzgalommal, hittel, tehetséggel és odaadással.

A fantazmagóriák és képtelenségek megfogalmazásai változatosak, mégis kell lennie bennük valami közösnek. Nem tudom, mi, talán éppen azt keresem. És az is jellemző rájuk, hogy gyűlölik egymást, egy árnyalattal odébb már ebhitűnek tartják a másikat. Soviniszta istenek acsarkodnak egymásra, a papok már az áldozás módján összevesznek, a hitbeli különbség olyan gyűlölködésre vezet, mint a három nagy, különben egy tőről fakadó egyistenhit, az iszlám, a zsidó és a keresztény, és azon belül is az árnyalatok. De finom érzékük van, hogy kibékíthetetlen ellentéteket megmagyarázzanak! Változatos nevű és alakú istenek megbízott, megszállott és hivatott fanatikusai csatáznak, és ez a hadjárat mindenkire kiterjed, nem lehet előle elbújni, mert utánad jön, és a legcsodálatosabb elmék nyelvén fog a füledbe énekelni. Szolgálja a szent és az inkvizítor, a kutató és a képzelgő, a pap és a harcos, aki a hit védelme címén bátran és kockázatosan, ugyanakkor együttműködve, szolidárisan és bajtársiasan öli, mészárolja, kiirtja a máshitűeket, szolgálja az erős és gyenge, a fantáziában gazdag és a korlátolt, az ötletes és a gondolatszegény, az is, aki belül, és az is, aki kívül van a kerítésen. Ezt oltják belénk az ideáljaink és a mestereink, akiktől a tananyagot, a kultúránkat, a világképünket, etikánkat, a szabályrendjeinkhez való alkalmazkodást és a kötelességérzetet örököltük; és ezeket a képtelen és igazolhatatlan fantazmagóriákat szolgálták nyelvünk, képvilágunk, értéktudatunk és ízlésrendünk megalkotói.

Ezek szerint piramisnak nevezhetjük mindazt a zseniális és heroikus erőfeszítést, melyet egy tökéletesen esztelen és haszontalan téves eszméért teljesítettek az emberek. Vagyis a piramisjelenségek az egysejtű alaptévedéséből származnak, abból a reményből, hogy jó lesz az a bizonyos osztódás, ha egyből kettő lesz, és így matematikailag meg tudja enni az egész világegyetemet. A fejlődés pedig azt jelenti, hogy a kicsi tévedésből hogyan lesz világháborúnagy, megveszekedett eltévelyedés.

kép | shutterstock.com