A PERONON

Hűvös, késő őszi délután. Csípős szél nyargal át a peron oszlopai között. A megálló még a város közepében van, a főpályaudvartól alig néhány kilométerre. Bár csak két sínpár az egész, mégis nagy forgalmú állomás, itt minden vonat megáll, a falusi vicinális, az elővárosi zónázó vonat, az összes IC és a nemzetközi expresszek is. A kis állomás a magasított töltés folytatásaként belesimul a vasúti pályába, éppen egy forgalmas sugárút fölött. A két vágány közé ékelt peron középvonalában hosszúkás kis építmény az „állomásépület” – benne a forgalmi iroda, váróterem, pénztár, másik végén kis áruda, amolyan egyablakos állóbüfé, amelyet egykor az Utasellátó üzemeltetett. Most péksüteményt, kávét, üdítőt kínál. A megálló piszkos és szemetes. Az oszlopokon és az aszfalton graffiti nyomok, mint a kiömlött, megszáradt festék. A padok feléről hiányzik az ülőke vagy a háttámla. Amelyik még használható, azon emberek, csomagok szoronganak. A rozsdásodó bádog szeméttárolókból kifolyik a hulladék, az egyik mellé egy Sopianae feliratú kartondobozt raktak, az is dugig van szeméttel, a szél le-lekap róla egy üdítős dobozt vagy nejlonzacskót.

újságpapírból gyűrt dugó

A parányi váróteremben is minden lepusztult, a falakon ocsmány firkák, a kitört ablaktáblák helyét itt-ott kartonpapírral pótolták. A padok régen eltűntek, betonpadló és csupasz falak, ennyi maradt. Azelőtt nagy vaskályha állt itt, mellette szenesláda, és a fűtésről maguk az utasok gondoskodtak, vagy néha a pénztáros dobott a tűzre egy-egy lapáttal. A kémény nyílását, ahová a kályhacső csatlakozott, újságpapírból gyűrt dugóval tömték be.

Fagyos téli napokon hajléktalanok vackolják be magukat, talán ők fedték be a kitört ablaktáblák négyszögeit.

A peron tele várakozó utassal. Csúcsidő van, péntek késő délután, munkások, diákok, bevásárlásból hazatérő családok várják vonatjaikat. Az arcokon a hétvégi fáradtság vagy fásultság egykedvűsége. Beérkezik az egyik elővárosi személyvonat. „A vonat csak másodosztályú kocsikkal közlekedik” – harsog a hangosbemondó (ez működik!), ebből is tudható, hogy a személy a mindenütt megálló vicinális kategóriába tartozik, nem túl előkelő utazóközönséggel. Ezt hívták régebben munkásvonatnak. Az én vonatom jó tíz perc múlva érkezik, távolsági IC, amelyhez olyan kocsikat is csatoltak, ahová nem kell pót- és helyjegy. Vegyesvonat, így hívja a MÁV. Jó ötlet, szeretik az utasok. Nincs plusz kényelem, de a sebesség ugyanaz. Hátrébb húzódom a vágányoktól, előreengedem a kocsikhoz tóduló tömeget. Már hangzik az indító füttyszó, amikor esetlen futással egy asszony érkezik, tízéves forma kislánnyal. A gyereket maga előtt tereli, aki jókora szatyorral a kezében ügyesen felugrik a vonatra, az asszony a többi csomaggal kétségbeesetten igyekszik utána, és közben felrúgja a Sopianae-s dobozt. A vonat már indul is. A felborult doboz tartalma ott marad, és beborítja a peron aszfaltját. Sörös dobozok, a legkülönbözőbb méretű pillepalackok, műanyag poharak, szalvéták, valaha fehér, szakadt hungarocell tálkák, nápolyicsonk, csomagoló- és újságpapír, sztanioldarabok, szívószálak, cigarettacsikkek százai, gombócba gyűrt papír zsebkendők…

Még mindig elég sokan vannak a peronon, de a szétterülő szemetet mintha senki sem látná. Egy-egy fuvallat belekap és tovább sodorja a hulladékot.

ellenirányból

Borostás, lerongyolódott, negyvenes férfi kerül elő. Lehajol a felborult dobozért, odaviszi a padhoz, és gondosan a fémlábak közé szorítja. Így majd nem lehet felrúgni. Helyfoglalásul a padra teszi motyóját. A piros műanyag szatyron jól olvasható a fekete betűs felirat: „Hülye azért nem vagyok.” Most már többen odanéznek, de sietősen el is kapják tekintetüket. Közben még egy zónázó személyvonat érkezik, ezúttal ellenirányból; akik leszállnak, máris továbbmennek, és hamar eltűnnek a peronról. El a széles, lefelé vezető lépcső sötét torkában.

Nézem a rendrakót: két kopott zakó van rajta, szorosan begombolva, a felső kissé feszül, nyaka körül vastag sál, fején piszkos baseball sapka, lábán kitaposott sportcipő. Hajléktalan. Miután a dobozt biztonságosan elhelyezte, kezdi visszarakni a szétszórt szemetet. Előbb a könnyű papírfélét szedegeti, azután a műanyagpoharakat, zacskókat. A sörös és üdítős dobozokat összelapítja, azokat teszi a rögtönzött pót kuka tetejére. Nem hagy semmit a földön, még a sínek közé is belép az odasodródott darabokért. A takarítótól még inkább elhúzódnak a peronon ácsorgó utasok, de engedik, hogy végezze munkáját. És ő jön-megy fáradhatatlanul, közben oda-odapislant motyójára, nehogy elemelje valaki. Amikor befejezi a takarítást, megnyomkodja a majdnem tele doboz tartalmát – még egy kis hely is maradt a tetején. Akármi szellőcske ezt meg nem bontja.

A büfé zár. A boltvezető hölgy felteszi a súlyos vasrácsot az ablak elé, lelakatolja. Vége a műszaknak. Indul hazafelé, de még odamegy az önkéntes takarítóhoz, tele zacskót és egy műanyag pohárban vizet ad neki. A férfi tétován elveszi, mond valamit, talán megköszöni, de ezt nem hallani. A víz felét több adagban kezére önti, a tenyerét mossa. Azután kivesz a zacskóból egy pogácsát – a barnás színe miatt tepertősnek gondolom –, és apró falatokban eszik. A zacskót gondosan összecsomagolja és a szatyrába rejti.

A szürkületből este lesz, kigyúlnak a peron lámpái. A szél alábbhagy, mégis egyre hidegebb a levegő. Befut az IC, felszállok a nem helyjegyes másodosztályú kocsira. A peronon csak a hajléktalan maradt. Időközben előkerített egy hullámpapírt, többrét hajtva párnát csinált magának, azon ül. A fülke ablakából nézem: még mindig van a pogácsából, s bizonyára a vízből is, mert a poharat épp szájához emeli.

kép | fortepan.hu