A NEVETŐ HARMADIK

Alfonz második helye vajon mire elég? Azt ígérte, ezt a versenyt megnyeri, és az esküvő után a hajamba tűzi a kék Möbius-szalagot, úgy hajtunk ki a pályáról, és vesszük célba Párizst. Igaz, övé az egyetlen rajt–cél győzelem, és nincs férfi, aki olyan pontos lenne, mint ő, nincs egy se, aki a jó rajt után, már az első pillanatban gyorsabb önmagánál is. Mintha képes volna zabolátlan izomerejét is motorba pumpálni, és olyankor, mint most, a harmadik futamban, legyőzhetetlennek látszik, a kocsi a testének, a kocsi vonala pedig a testvonalának, a lámpák a szemének, a szeme izzó lámpának, néha félelmetesek benne a kiszámíthatatlan fények, azok a vonzó villongások, és most engem is visz. Ezt a lehengerlő rajt–cél győzelmet is annak a váratlan csúcsformának köszönheti, ahogyan kitép a fűzőből, a mellem markolja, az ágyra dob, pontosan úgy, amint az nekem a legjobb, kedvesen és kérlelhetetlenül, durván és vigyázva, de összességében – ez az igazság – mégiscsak második. A bátyja mögött.

nem gép mégsem

Ó, Stefán! A lassú víz. A megfontoltság, a megtervezettség, a jeges számítás, a tekintélyt parancsoló komorság, üzleti érzék, kifogástalan modor, semmi szenvedély, semmi szertelenség, nincs csúcsforma, nincs ingadozás, csak a szüntelen menetelés újabb befektetések felé. Nem egyszerűen a családi gyárak gépezetének tökéletes egyenletességgel forgó malomkereke ő, hanem maga a gépezet. Egy személyben. Aki elvégzi azt is, amit talán az apjuknak vagy Alfonznak kellene. Csak a velem kapcsolatos dolgokat nem intézte el, mert hozzám is úgy közeledett, akár egy vállalkozáshoz, vagyis megfontoltan. Jól láttam én: először távolról szemügyre vett, mint egy telket, és tudom, úgy érdeklődött utánam az ismerősök körében, mintha üzleti partner hitelképességéről tájékozódna. Képes szerelemre, nem igaz, amit róla mondanak, nem gép mégsem, de mielőtt szerelembe esne, először dönt: szerelmes lesz-e vagy sem. Mi tagadás: ebben is van valamiféle szörnyű nagy és perverz erő! Mert ha úgy dönt végül, és engem akar-szeret, aligha lehet neki ellenállni, csakhogy amíg ő informál, szemrevételez és mérlegel, Alfonz, semmit sem látva a bátyja hadműveleteiből, kihasznál egy ritka percet, két krikett-menet között a puszpáng mögött, és minden bevezetés nélkül, mellőzve az udvarlást, rám ront. Épp amint az nekem a legjobb: illetlenül és esetlenül, hevesen és ügyesen, és most visz, méghozzá Párizsba. Mert Alfonz rá jellemzően versenynapra tette az esküvőt.

Stefán komoran gratulált, amint komoran vette át a kék Möbius-szalagot is, és amilyen komorsággal szophatta annak idején nálánál is komorabb anyja melléből a minden bizonnyal fagylaltszerű anyatejet. Alfonz talán azért elevenebb, mert barna, délvidéki dajka szoptatta. Ám Stefán született komorságában van valami fölényesség is, s joggal, hisz néhány hete a részvények többségét ő birtokolja, mivel Alfonz eladta az öröksége negyedét! Míg Alfonz engem lefektet, addig Stefán befektet. Jellemző. Kifosztja az öccsét. És Alfonz? A harmadik futam rajt–cél győztese? Ki ő voltaképp? Az örökös második. A második örökös. Nemsokára senki. Mindenképp. Stefán pedig gazdag és halott. Kit tudja, melyik a jobb? Egyik vagy másik? Vigyen most Alfonz, forralja fel ölem, aztán egyszer talán, felforrt ölem olvasztgatja majd Stefán hidegét. Most elég ennyi, megyek, el innen, itt hagyom a nélkülözést és középszerűséget. Fogadom, soha senki meg nem tudja, honnan jöttem, cserében tudni sem akarom, hová tartok, hol lesz ennek az életnek vége, elég ez, ami most van, Alfonz szenvedélye, Stefán hidege, a csokor, a zaj, a figyelem. Kinézek, hátra, a gazdagságba, a csillogó kocsik közé, ahol szappanillat és benzingőz együtt kavarog, mint szeretkezés után a parfüm- és a testszag, kinézek az új világba, ahol ott áll a szőke, gazdag, igyekvő, udvarias, művelt, finom és erős, megfontolt, komoly és vicces Tilton-fiú is. A nevető harmadik?

kép | Hórusz Archívum