A NEGYEDIK FORDULAT
PAUL BÄUMER NEM AKARTA [1999 december]
A déli partot szeretem igazán. Ahol hosszan sétálhatok a mélyvízig. Nyári késő délutánokon. Ahogy lépésről lépésre ellep. Az érzékeny lágyrészektől a kopasz koponyáig. Külön szeretem, hogy méterenként ismerem, ami következik. Most már szinte csak ez maradt. De itt mindennek „nevét is, virágát is tudom”. Most még csak szemben Zánka. Néhány lépés és balra Révfülöp. Aztán Badacsony is. És sejlik messzire a szigligeti öböl. Közben végiggondolhatok mindent a fáradó napfényben. Akár az életemet is.
Az új század és ezred első évében, 2001-ben leszek hetven. Gyerekkoromban sokszor jutott eszembe, milyen furcsa lesz. Nos, tényleg furcsa. Az általános század- és ezredforduló csak szimbolikus dátum. Valójában nem változik semmi. A személyes évtizedforduló vitális dátum is. Valójában sok minden változik. Vízben és szárazon, a századon és magamon is.
a napsütés vizes félderűje
Ha maradok a nyári vizes napfénynél, másképpen sikerül. Napsütöttebbre, derűsebbre. De most történt velem valami. Esténként nagyon fáradt vagyok. Nem tudok dolgozni, olvasni se nagyon. Ülök félig zsibbadtan a televízió előtt. így került elém két film. Nyugaton a helyzet változatlan — Remarque hajdan híres regénye. Holocaust — Chomsky mostanában emlegetett sorozata. Egyik se nagyon jó. Mégis megigézetten nézem. Átéltem a század több mint kétharmadát. Ezekben pedig ott a korszak nyomorúsága. A világháborúk meg a többiek is. Nem tehetek róla: oda a nyári napsütés vizes félderűje. Másképpen sikerül az egész.
Mindkettő a horrorhatárig menően naturális. Mégis, vagy éppen ezért, van a Remarque-filmben valami torokszorító mozzanat. Roham és ellenroham közben ketten zuhannak a bombatölcsérbe. Két fiatalember. Paul Bäumer német diák. Gérard Duval francia nyomdász. Nem ismerik egymást. Nem haragszanak egymásra. Békében, civil ruhában kezet nyújtanának egymásnak, hogy kisegítsék egymást. Működne a normális-humán szolidaritás. Háborúban, bakaruhában bajonettet rántanak egymásra, hogy megöljék egymást. Működik az abnormális-szubhumán agresszivitás. Háború van. Bakaruhában vannak. Bajonettet rántanak. A német gyorsabb. Kétszer döf. Mellette a francia halott. A mozdulatokban a béke logikáját legyőzte a háború logikája. A normális-humán szolidaritást az abnormális-szubhumán agresszivitás. De az érzelmekben nem. A német baka ölt, a német diák megrendült. Kezében a halott tárcája. A személyes adatokkal, a családi fényképekkel. Nem akartam — mondja síró hangon. Valóban nem akarta. De ezt tették vele. Álmodozó diákból gyilkos bakává kényszerítették. Ezt tette a másikkal. Eleven nyomdászból halott bakává varázsolta. Nekem most, ez őszi késő estén a század egyik keserű jelképe. Nem akarta, nem akartuk. Vagy akarta, de akarták? Csak ezen elmélkedhetem. Hogy is volt? Akarva nem akarva? Mi történt az évszázadban? Velem, veled, vele — velünk? Nincs nyár, késő délutáni napsütés, vizes séta. Ősz van, késő esti sötét, borús elmélkedés.
Négy fordulatot tudok felidézni. ’40-ben, ’45-ben, ’56-ban, ’89-ben. Ezeket éltem meg. Gyerekként, kamaszként, fiatalként, idősödőként. Elmélkedem rajtuk — öregedőként.
’40-ben kolozsvári gyerek voltam. Mámorosan és felhőtlenül éltem meg a visszacsatolást. Tartott négy évig. Nem tudhattam, hogy ’44 következik. Egy népirtás rém-, és egy frontország szenvedéstörténete. ’45-ben pesti kamasz voltam. Elgyötörten és megkönnyebbülten éltem meg a változást. Tartott két évig. Kezdtem sejteni, hogy ’49 következik. Egy ország újabb jogfosztása és képtelen megaláztatása. ’56-ban fiatal tanár voltam. Feszült várakozásban éltem meg a kirobbant forradalmat. Tartott tíz napig. Nem hihettem, hogy november 4-e következik. A forradalom elsöprése és az iszonyú megtorlás. Tudom, a többség nem akarta. Mármint ’44-et, ’49-et, november 4-et. De megtették velük, mint a században annyiszor. Például Paul Bäumerrel és Gérard Duvallal is. Hogy akarták vagy nem, tették velük vagy nem, közös történelmi kérdés. Történeti kutatások dolga. Hogy akarta vagy nem, tették vele vagy tette másokkal, egyéni erkölcsi kérdés. Személyes lelkiismeretvizsgálatok dolga. De megtörtént.
’89-ben idősödő tanár voltam. Megkésett reménységgel éltem meg a közelgő fordulatot. Tart tíz éve. Nem tudhatom, hogy mi következik. Mérlegelem a körülményeket.
Úgy vélem, a külső körülmények nem lelkesítők. Valamelyest kétesek is. A belső körülmények nem felhőtlenek. Valamelyest aggasztóak is.
távol és közel
A külső körülmények nem lelkesítők és kétesek. Távol és közel egyaránt. Távol, mert a szovjet félvilághatalom ugyan összeomlott. Az amerikai egész-világhatalom ugyan megerősödött. De a rossz egyensúlyt nem jó egyensúly váltotta fel, hanem rossz egyensúlytalanság. Amennyiben az egyetlen centrum rányomja bélyegét a sok perifériára. Nem nyílt hatalmi erőszakkal, de burkolt gazdasági befolyással. És kulturális befolyással is. Amihez egyáltalán nincs meg a kulturális alapja. És az európai integráció ugyan halad, de nem tudni, mi lehet benne az ország helyzete. Mikor kerülhet be, és milyen szereposztásban. Egyenlő társként, szegény rokonként vagy gyanús befogadottként. A NATO-integráció tanulságai nem egyértelműen szívmelengetőek. Közel, mert Közép-Európa ugyan szabaddá lett. Megszabadult a külső hatalmi nyomástól. De nem szabadult meg a belső előítéletektől. A 20. század végén visszament a 19. század elejére. Az egyenlő nemzetek közeledésének lehetőségétől az egyenlőtlen nemzetek bezárkózásának valóságához. Csinálja a jövőjét, de regionális öntudat nélkül. Nem a laza regionális egység korszerű, inkább a szoros nacionális különállás korszerűtlen ideálja szerint.
A belső körülmények nem felhőtlenek és aggasztóak. Mert sok tekintetben nem a múltból lett jövő, hanem a jövőből lett múlt. A meg nem álmodott jövő múltat játszik. A meg nem emésztett múlt jövőt álmodik. Pedig a jövő lehetősége most megadatott. Nem, nem kivívtuk, de megkaptuk. Ahogy korábban nem elvesztettük, ám elvették. Csak nem várhatjuk, hogy ki is találják nekünk. Mert kitalálják, csak nem testünkre szabottan. Mutatnak ugyan egyetlen utat, de nem biztos, hogy az nagyon jó. Múlt és jövő összetévesztéséből következik a gyötrelmesen tragikomikus kísértetjárás.
Originális tévedésekből, patologikus téveszmékből, archaikus indulatokból, szuicid dührohamokból régi-új módon vészesen összeszövődve. Egyszerre és egymást erősítve tanúskodván lelki éretlenségről és csökött polgáriságról. Mintha egyszerre ébredt volna fel Csipkerózsika-álmából sok minden elfeledett rossz. Az a bizonyos „babona, bánat, borok és botorság”, amelyben „fölzengenek az átkok és a nóták”. És nem tudni, „döngetik” vagy bezárják a „temetőkaput”. Végül pedig demokrácia valószínűleg van. Demokraták, lehet hogy nincsenek. Pedig a demokráciához demokraták kellenek. De a demokraták nem öltenek kísértetjelmezt, nem melengetnek rögeszméket, nem táplálnak indulatokat. Ám igaz lehet: nemcsak a demokraták csinálhatnak demokráciát, hanem a demokrácia is nevelhet demokratákat. Hogy is mondta az egykori mester. A legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Hadd variáljam ironikusan-önironikusan. A legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. Nem tudom, igaz-e. De bízzunk benne. És az egész dolog – minden külső kétellyel és belső aggodalommal együtt sem reménytelen.
A nyár oda. A vízből kijöttem. A filmeket megnéztem. Az életemet és a századot végiggondoltam. Ősszel, este, sötétben, borúsan így látom. Majd nyáron, délután, napfényben, derűsen újra végiggondolom.