Levendel Júlia

A NAPIREND TOVÁBBI PONTJAI ELŐTT

2013 február

A NAPIREND TOVÁBBI PONTJAI ELŐTT

1956 novemberében, a Városmajor környéki heves tűzharcok idején vagy fél napig vigyáztam a szomszédban lakó hároméves kisfiúra, míg hozzátartozói erre-arra próbáltak élelmiszert szerezni. A gyerek, mint máskor is, örömmel volt nálunk, de egy idő után elfáradt, bizonyára hatott rá a mindenkiből áradó, levegőben vibráló szorongás, és bömbölni kezdett. A nagyanyját követelte, s minél odaadóbban nyugtattam, ő annál nekihevültebben sírt, nem kért szokásos anyáskodásomból – én viszont már nemcsak a megnyugtatására törekedtem, hanem a saját szerepem-feladatom visszahódítására, erőlködve így észérveket is bevetettem, többek között, hogy most lőnek, fogja hát szorosan a kezemet, szeressük egymást. Hirtelen abbahagyta a zokogást, még a könnyeit is egyszeriben eltüntette, és reménykedve, a régi kedvességgel és bizalommal tudakolta, hogy ha nem lőnek majd, nem kell szeretni mindenkit?

megalkuvás

Nagyjából eszmélésem óta tapasztalom, tudom, hogy a logikában és az erkölcsben nincs helye a megalkuvásnak, amit különben a politika alapelemének tartanak. A megalkuvás persze nem téveszthető össze a toleranciával, mások érveinek megfontolásával. Ezért az okoskodó faggatózásra, hogy lehet-e egyáltalán tisztességes a politikus?, csak az mondható: éppen gondolatilag, elvileg-elméletileg: nem. A gyakorlat viszont – meglehetős erkölcstelenséggel – nem bipoláris, a becsületesség, akárcsak a romlottság, árnyalatos, és egyáltalán nem statikus tulajdonság – hihetetlen gyorsasággal és váratlansággal következhet be elzüllés (nagyon-nagyon ritkán és még váratlanabbul valódi morális felemelkedés, olyan, amit nem kísér mindjárt kiárusított megbánás, mikor a jóvátételi kísérlet nem kacsint a bulvár-nyilvánosság felé).

De a politika terepén a személyesség és spontaneitás már régen az amatörizmus jele. Amikor szenzációt hajhászva versenyképes gyorsasággal leleplezi a média a leggyakoribb politikai bűnöket – a diktatórikus intézkedésektől a korrupcióig –, a konkrét esetek véghetetlen sorolása mellett vagy közben alig-alig esik szó a politikai cinizmusról. Mintha minden épeszű ember régen tudomásul vette volna és magától értetődőnek tartaná, hogy a politikai szakma nem meggyőződést, hanem ügyes manőverezést és tömeglélektani ismereteket kíván. A profi politikus nem hiszi, saját életgyakorlatában legalábbis nem érzi kötelezően betartandónak meghirdetett programját. Beszédírója – mint megbízott – nem is gondolatok és eszmék, hanem nemzetközi hatásvizsgálatok alapján szerkeszti megbízójának nyilatkozatait.

A cinizmus vádjával, hiteltelenséggel ma már csak ostobácska széplelkek állnak elő.

A politikának nincs köze a filozófiához – bár a háztartási gépeket vagy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó cégeknek is van „filozófiájuk”.

lj01092

Életem első felében sok politikával is foglalkozó embert ismertem, és jobbára egész környezetem arra nevelt, hogy a saját meg a közösség sorsa nem elválasztható, ahogyan világnézet és gyakorlat sem. Nem csupán partizántörténetekben és romantikus regényekben olvastam hősökről, akik eszméikért készek voltak életüket adni. Láttam ugyan, hogy a hús-vér hősök csöppet sem makulátlanok, de bizton állíthatom, hogy sokáig, még a 20. század második felében sem volt „bevett”, s főként nem természetes és méltánylandó a „megélhetési politikus”-szerep. Maga a szerep létezett – így-úgy már az ókorban –, de általános elfogadottsága nem. Még a kádári diktatúra báb-politikusai (akiknek nagyon is volt hatalmuk, de azt hiszem, csak gáncsolni, elnyomni, kizsákmányolni tudtak, konstruktív intézkedésekre nemigen kaptak felhatalmazást) – még ők is igyekeztek, hogy az uralkodó ideológia képviselőiként mutatkozzanak. Népszerűséget szerző puritanizmussal például. A mai „profizmus” (cinizmus) talán nyíltabb-őszintébb? Legalább nem bajmolódik a látszat fenntartásával? De hiszen bajmolódik. A jelszavak éppoly üresen konganak, az álságosság nem fogyatkozott, mert a legszakszerűbben előadott politikai program mögött sincs semmi személyes; a politikus nem hitelesít saját élettel-életmóddal. Igaz, az ideológiák „átéltsége” nem véd meg a bűnök elkövetésétől – sőt! Hőseim többsége hitte, hogy amit a diktatúrák funkcionáriusaként tesz (elnyom, büntet, betilt, felad), azzal a világ jobbítását szolgálja. Vétkeiket nem menti, hogy valamikor – börtönben? – szembesültek saját szerepükkel, de mégiscsak lehetőséget teremtettek maguknak a valódi, katartikus megértésre-változtatásra.

A megélhetési politikus dilemmái, helyezkedései és döntései nélkülözik a drámaiságot, viszonylag demokratikus, viszonylag békés körülmények között ezekre még a magamfajta, a közösség ügyei iránt szenvedélyesen érdeklődő embernek sem kellene figyelni. És ha lőnek?

kiváltságtudat

Hogy utálom a megalkuvást és az összefogás-trükköt is, mikor felejtést vagy megint a létezésünket-gondolkodásunkat megnyomorító ideiglenes zárójeleket ajánlanak, akik le nem mondanának saját kiváltságaikról és kiváltságtudatukról. Hányszor kényszerültem mérlegelni, hogy mégis, melyik a kisebbik rossz. És mostanában rémülten konstatálom, hogy dadogva-habozva válaszolok, magamban megnevezem a talán kevésbé rosszat, s ezzel akarva-nem akarva zárójeleket gömbölyítek – mintha lőnének.

Nadine Gordimer regénye, a dél-afrikai rendszerváltozás idején játszódó Egymagam keservesen ismerős helyzeteket ábrázol. Milyen élet alakítható a 90-es évek legelején összeomlott apartheid után? Kik alakítják-szabályozzák majd azt az életet? Ki menekedett meg a hosszú diktatúra alatt mindenféle mocsoktól, erőszaktól és árulástól? Ki az, akinek megfelelő tapasztalata, ereje van, és méltó valami politikai szerepre?

lj01093

A sebtiben összeálló, többpárti Hazafias Front kongresszusán a hatalomból hirtelen-váratlan ejtett régi harcos, a börtönt, emigrációt, a csöppet sem szelíd és nem bűntelen küzdelmeket megélt szereplő a passzív megfigyelő helyzetét és látását próbálgatja. „Miközben a felszólalókat hallgatta, tudatában önkéntelenül működni kezdett a saját dekódoló berendezése”. Érdekes, számára szomorú-új állapot. Sorra mikrofonhoz lépnek az egykori talpnyalók – most nem azok? – és ügynökök; a zömmel feketék alkotta alkotmányozást előkészítő tanácskozáson szót kér egy elhízott, szőrzetét vesztett fehér ember, ő is mintha torzképe volna hajdani önmagának, csakhogy ez a Dave nevezetű férfi halálosan beteg, teste a kemoterápia nyomait viseli, és szenvedélyes érvelése merőben különbözik a többi szónok taktikázó beszédétől. Miért menjenek el szavazni az oly sokszor becsapott, kisemmizett emberek? – kérdezi. – Mit mondjunk nekik, mivel győzzük meg őket, hogy érdemes szavazniuk? Miért remélhető, hogy a kunyhókban és munkásszállásokon élők is odarajzolnak majd egy keresztet a szavazócédulára?

titkos közpénzalapok

Amit Dave mond, ugyanúgy közhely-sor – nem is nagyon cizellált közhelyekből összefűzve –, mint az előtte és utána hozzászólók nyilatkozatai, de őt a közeli halál felszabadítja, s politikusi pályafutása során talán először veti el a politikai alkudozás leginkább kézhez álló eszközét. Az első igazi választáson csak akkor érdemes szavazni – mondja –, ha a kizsákmányoltaknak esélyük van rá, hogy „olyan férfiak és nők vezessék és képviseljék őket, akiknek nem arra kell a hatalom, hogy selyem ágyneműben aludjanak, busás fizetést utaljanak ki maguknak, kenőpénzt osztogassanak és vágjanak zsebre, sikkasszanak és falazzanak a tolvajoknak, és titkos közpénzalapokból fedezzenek soha meg nem valósuló szerződéseket – ha azt kérjük tőlük, hogy szavazzanak bizalmat az új alkotmánynak, akkor először a magunk életében kell tiszta lapot nyitnunk. Itt és most szent esküvel kell megfogadnunk, hogy tisztességesek maradunk, és bele kell iktatnunk az alkotmányba, hogy az előző rendszertől csak a hatalmat vesszük át, de erkölcsi szennyéből nem kérünk… mi nem fizetünk majd magánrepülőgépeket, hogy a minisztereinket tengerentúli üdülésre szállítsák. Nem álljuk a családtagok és a szeretők szállodaszámláit. Nem adunk hivatali Mercedeseket parlamenti képviselőink alá. Nem különítünk el a közpénzekből ravaszul álcázott vagy különféle jogcímeken titkosnak minősített alapokat… adjuk szavunkat, hogy mi nem fogunk csalni és hazudni… e nélkül… hiába dolgozzuk ki mégoly gondosan az új alkotmányt – fabatkát sem ér majd!” (Szántó Judit fordítása)

A megfigyelővé tett harcostárs világosan látja, hogy Dave „azelőtt, körmönfont, számító politikusként, soha nem beszélt volna így. Ez nem szónoklat volt, hanem üzenet – egy emberi lélek végső közlendője.” A kongresszus résztvevői megtapsolják – mert gépiesen mindenkit megtapsolnak, de senki nem társul hozzá, nem próbálja átvenni-meghonosítani az új korszakhoz illő újfajta politikai szemléletet és hangot – mintha nem értenék, ösztönösen hárítanák, hogy új korszak csak új stílussal képzelhető el. Az „üzenet”, a „végső közlendő” pedig azért képes áttörni a közhelyburkon, mert az életből épp távozni készülő szavait csak a hatalomból kiebrudalt politikus érzi magáénak – no meg az olvasó (talán mindenkor, mindenhol ő az „egyszerű választópolgár”, akinek nemigen van több, hathatósabb beleszólása a közügyekbe, mint a ,,megfigyelő”-nek). A regény több évtizeden átívelő eseményeit és a kongresszus aggasztóan konvencionális menetét követő olvasó magában talán egy villanásnyival előbb is mondja ki, mint ahogy olvassa a jelenet zárómondatát: „A gyűlés áttért a napirend további pontjaira”.

kép | shutterstock.com