A NAGYSÁG ÉS AZ ÁTOK

A szenvedély szívesen aránytévesztő. És mégis: jaj annak, akit elkerül. Azt pedig, hogy a ‘szerető istenibb a szeretettnél’ – bizonnyal Platón és a Lakoma okfejtése nyomán – Thomas Mann fogalmazta meg, amikor a kisebb, a nyúlánk, a törékeny: a fiú keltett zavaros vágyakat és végzetes vonzást az idősödő íróban: Aschenbach-ban, halálos velencei vakációján.

Mert hát a szeretők ‘helytelenül élnek’ és ‘életük csupa veszedelem’. Ezt jelentős és szenvedélyes asszonyok sorsában látta Rilke: Heloise, Gaspara Stampa, Die grófnője, Clara d’Andaluze, Louise Labé, Marceline Desbordes, Elise Mercoeur sorakozik a csaknem végeérhetetlen listán, a szerelmükben hatalmasak, akiknek vágya az imádott férfira hatalmasan rávetült.

És a nagyság efféle ismerői között volt még egy kortárs, apró és jelentős, aki kísérletképpen egy babaházba helyezte, majd indította útnak a szenvedély és helytelenség minden lehetséges eseményét, követve rettenetét és varázsát, s levonva a következtetéseket is. Ibsen, a maga polgári drámájában, címe szerint is meghatározva: a nagyon is elgondolható és arányos Babaházban.

Amire végül is minden lány vágyott.

a zseniális norvég

A zseniális norvég itt mutatja meg, miként döbben rá főhőse: Nóra, az életét és sorsát meghatározó rettenetes aránytévesztésre hirtelen, amelynek minden torzító vonása egyszerre megmutatkozik, elviselhetetlenné lesz, s nincs más választása, mint hogy kilépjen a babák birodalmából: hogy nő legyen, felnőtt, személyiség – magányos és önmaga.

Visszanézve pedig bezárul a babaajtó, homályosodnak a babaablakok, ködbe merül a meghitt babavilág.

Ibsen egyébként – mint oslói dolgozószobájának bútorai is tanúsítják – csaknem törpe volt, méltóságteljes és arányos, de igen apró. Hatalmas párnákon trónolva érte fel jelentős íróasztalát, s a rajta születő műveket – és talán a párnák és művek között is lehetett valamiféle összefüggés.

De hát nem jelent-e eleve aránytalanságot, drámában és életben az emberen túlméretezett szenvedély? Az ‘isteni szerető’ ősi mintákat követő ábrázolásokban nem lenne-e – túlvilági lényként – sokszorosa a szeretett társnak? És a szenvedélyüket magukban őrző és növelő rilkei asszonyok nem magasodnak-e katedrálisokként a középkor szerelmi piacterei fölé?

Egy New York-i Babaház-előadásban a nagyszerű – és 180 centiméter magas – Maude Mitchell játssza Nórát, a ‘kis prédamadarat’, a nagyra nőtt gyereket, az érzéki Tarantella-táncost, majd a hirtelen felnőtté józanodó nőt, a St. Ann s Warehouse Ibsen-előadásában, Brooklynban.

Akinek erénye és bűne ugyanaz: a szerelem, s a szükségszerű vakság a társadalom konvencióira és törvényeire akár, mert mindennél erősebb szenvedély köti ahhoz az emberhez – férjéhez – akinek egészségét adná vissza, tehát az életét mentené meg. S ha ehhez déli utazás kell, ahhoz pedig pénz, akkor majd merész elhatározásával váltót hamisít. Így jelenik meg szenvedélye mentén a polgári dráma egyik legfőbb ‘tragikai vétsége’: az okirat-hamisítás, nyilván nyereségvágyból, ha ez a nyereség a férfi szerelme volna is.

Akit a brooklyni előadásban egy 120 centiméteres törpe játszik.

Mint az összes többi férfit. Fogalmazzunk enyhébben: liliputiak. A babaház így nyer nagyon is kézzelfogható jelentést, bár talán éppen affélét, amilyet Ibsen óta senki sem mert így látni és a színpadon ekként visszaadni. Babányi emberek ülnek baba-bútorokban, baba-zongorán játszanak gyerek-babák, baba-íróasztalnál dolgozik a szeretett férj-baba.

Hiszen miért is ne lehetne az élet folyamatos és örökké tartó babázás? Kislánykorától éppen erre ‘indoktrinálják’ az emberiség felét: hajas és alvó és pislogó és beszélő és néger és mozgó – minden individuum-típusra létezik alkalmas példány a baba-arzenálban, s az elgondolt és vágyott otthon a felnövekedés legfogékonyabb korszakában éppen ezekben a baba-konyhákban és baba-szalonokban mutatkozik meg – hát a későbbi ‘vágyteljesítés’ milyen egyéb mintákat követhet?

tragikus boldogtalanság

Hogy a szerelem vak volna, azt a nyelv régtől tudja, de hogy mindenféle szenvedélyben az aránytévesztés elengedhetetlenül szükségszerű, azt a mindennapi tapasztalat is megerősíti – mert hát különben mit is kezdhetnénk például a tragikus boldogtalanság hatalmával, ahogy rendre legyőzi az életösztönt? Vagy éppen szerelmes volna-e a józanul mérlegelő, aki az egyik serpenyőbe a vélhető előnyöket és vonzást helyezi, másikba a kétségeket és viszolygást, és figyeli, hogy a mérleg nyelve merre billen? Nem megvetendőbb-e a higgadt és tisztánlátó, mert képtelen átadni magát annak, ami nála is hatalmasabb, és így ő sem lehet nagyobb önmagánál? Éppen élete legfontosabb döntésében nem?

Így lesz esetleg a másiknál is nagyobb, aki talán csakugyan mérlegel, vagy éppen nem képes erre a megnagyobbodásra, netán üres kényelemből vagy ravasz számításból engedi, hogy történjék, aminek történnie kell, hiszen a szenvedély múltával, a házasság lassan növekvő nappalaival majd úgyis lesüllyed mindenki a saját színvonalára.

Ibsen Nórája nem süllyedt. Nem tudott. Ott volt körülötte a törpe-világ, ezek az egyébként arányos növésű és kifogástalan modorú férfiak, 120 centiméter körül persze, de hát ez intellektusukat és moralitásukat nem érinti – mert ugyan miért ne lehetne csalódni a kétméteresekben? Aztán a megszokás is nagy úr, az aránykérdések kiváltképpen erős konvenciók, s a harmonikus kapcsolat és a megteremtett család békéje nem ér meg némi kényelmetlenséget és kompromisszumot? Nem kell egyébként is áldozatot hozni a szeretett – vagy csak elfogadott – férfiért, akinek nevét viseli, jövedelméből él, gyermekeit hordja a szíve alatt, és amúgy is sorsához kötötte a magáét?

Mi is történne, ha a Herceg nem jönne Hófehérkéért? Elhervadna inkább hajadonként vagy mégis választana egyet a törpék közül – viszonozva rajongását és mindinkább engedve a méreteket feledtető szenvedélynek? Hiszen az apró lények és a hatalmas, imádott nő teljes összhangja nem ismerős-e valamiféle archaikus múltból: a felnövekedés korszakából, s így az újrateremtett egység, vagy legalább az arra irányuló vágy hogyan is ne volna mélyen ismerős imádóban és imádottban egyaránt?

Legfeljebb olykor leguggol. Odahajol. Négykézlábra áll, mint a brooklyni előadásban. Belepréseli magát a szűk bútorokba. Hozzáidomul a férfiak arányaihoz és igényeihez, egész világukhoz – hiszen a szeretet és feltétlen odaadás hevében volnának-e kötelező normák? Nem inkább az ő nagysága lesz majd különös és bűnös ebben a világban, ahol csaknem végzetes bonyodalmakat okoz?

Ez a nagyság pedig maga a szerelem, annak ‘isteni’ mérete és ‘helytelensége’ – ahogy a drámában nagyon is szembeötlő valósággá lesz. Éppen abban a pillanatban, amikor Nóra férje fölé nő. Ezzel az egész világ, s benne minden férfi fölébe, mert hát a nők – legalábbis a Lee Breuer rendezte Babaház-előadás szerint – idegenül hatalmasak ebben a nem az ő arányaikra szabott világban. Ahol a szerelmi áldozat bűncselekmény, az ebben megmutatkozó nagyság átok, a kipattanó váltóhamisítási botrány előterében pedig eltörpül Nóra minden érve és igaza a megsértett normák és konvenciók mellett. Mert hát mégiscsak mindennél hatalmasabb a férfiak világrendje.

groteszk a törpe

És ezzel egyszerre revelatívvá válik a mindeddig öntudatlanul benne élő asszony számára az ő méreteivel összeegyeztethetetlen ‘nagyság’. A férfiaké és az övé. És nem azért, mert valóságos arányaik térnek el, hanem mert ideáljaik. Minden egyéb csak puszta következmény. Ezért és ekkor lesz hirtelen szűk a szék és groteszk a törpe, puszta papír a váltó és átok az áldozat. Babaház a babaház. Ez a józanodás visszavonhatatlan, ha elsimulna is a polgári vétek – Ibsen drámájában elsimul – és visszaállhatna a korábbi világrend, már késő. Már megmutatkozott ez az elviselhetetlen, bűnös nagyság. A szerelmesé. A nőé. A szenvedélyében vakmerőé. A nagyság mint átok.

felső kép | Dante Gabriel Rossetti: Lady Lilith, wikimedia.org