fbpx
Lipp Tamás

A NAGY UTAZTATÁS

1997 november

A NAGY UTAZTATÁS

A Gyulai Pál szerkesztette Olcsó Könyvtár sorozat 1890. évfolyamában jelent meg Barsi József könyve: Utazás ismeretlen állomás felé. Szinnyei a Magyar írók élete és munkáiban a többi között azt írja Barsiról: „1846. augusztus 2-tól Bicskén plébános. 1849. január 2-án gr. Wrbna osztrák tábornok elfogatta, s Budára küldte foglyul, hol húsz évre várfogságra ítélték. Fogságát nehéz vasban Olmützben töltötte, 1856. július 12-én amnesztiával szabadult… 1867-től a statisztikai hivatal tanácsnoka, innen 1888-ban vonult nyugdíjba.” Valószínűleg ezután látott neki, hogy megírja börtönévei történetét. Barsi nyilván olvasta Kazinczy Fogságom naplóját, s hatott is rá, mondatai azonban kissé nehézkesebben gördülnek, mint a nagy elődé. Ennek az „amatőr prózának” lassú, szabálytalan, csapongó a mozgása, amely csupán az események sodrásának és nem az írói szándéknak engedelmeskedik; ezek a kusza bekezdések, ágbogas fejezetek viszont erősítik a szöveget, jól érzékeltetik, hogyan vergődött egy civil Habsburg-alattvaló a forradalom utáni megtorlás „igazságszolgáltatásnak” maszkírozott útvesztőiben.
a bicskei kígyófészek
„Nem sok vizsgálóbíróval lévén életemben dolgom, s ez lévén a legelső, aki elébe a sors juttatott, nem tudom őt máshoz hasonlítani, hanem annyit mondhatok, hogy ha minden vizsgálóbíró így fog a tényállás kiderítéséhez, mint ez fogott, jaj akkor az igazságnak és kétszeres jaj a vádlottnak. Leült, majd felugrott és sebes, izgatott lépésekkel mérni kezdte a szoba hosszát, majd ismét leült, s összevissza tette kérdéseit jegyzőkönyv, s minden írás nélkül. Mikor kérdésére, hogy miféle viszonyban voltam Kossuthtal és a honvédelmi bizottsággal, azt felelém, hogy én azokkal semmiféle személyes viszonyban nem voltam, s nem is lehettem, azt meré kiböffenteni: — Hazudik! Csak annyit mondtam: — Tudja meg az úr, akiről azt sem tudom, kicsoda, csak azt tudom, hogy elébe állítottak; tudja meg, hogy az, aki beszél, akkor sem tagadna el semmit abból, amit cselekedett, ha életét kellene megváltania. — Ismerjük a bicskei kígyófészket — tört ki újra vizsgálóm —, kezeink közt vannak a bizonyítékok, hogy ott egyenesen a köztársaságot készültek kikiáltani! Erre lehetetlen volt el nem nevetni magamat. Kérdésére, felolvastam-e a szószékről a népnek a honvédelmi bizottság múlt év dec. 22-én kelt körlevelét, igennel feleltem. — Kommentárral olvasta? — Arra nem volt szükség, de alkalom sem. A körlevél tartalma oly világos volt, hogy fejtegetésre nem szorult, a templom pedig december 27-én, a félünnep dacára, csak úgy kongott az ürességtől.”

Január 23-án újra a vizsgálóbíró elé vezetik. (A kihallgatásáról ezúttal sem készül jegyzőkönyv.) Barsi csodálkozva látja, hogy a szobában mindenütt, asztalon, székeken és a padlón újságok kötegei, s ezek azok a lapok, amelyeknek korábban ő is küldött cikkeket. A vizsgálóbíró beletúr a halomba, s megkérdezi: — Nem értem, kérem, pár hónap alatt hogyan bírt ennyit összeirkálni? Barsi igyekszik magába fojtani indulatait, tudja, itt csak ő lehet a vesztes. Azon töpreng, honnan tudták ezek, mely lapokban keressék írásait. Aztán ez a rejtély is megoldódik. „Mivel íróasztalom kulcsát elvették, s fiókjaiból mindent, ami gyanúsnak látszott, elvittek, így került hozzájuk a naplóm is, amelyben gondosan feljegyeztem, melyik nap, melyik lapnak, milyen címmel küldtem írást. Ennek nyomán azután könnyen megtalálták a keresett corpus delictit, s belekapaszkodtak minden mondatomba, s néha egy-egy szóba is.” A másodszori kihallgatás végén a vizsgálóbíró átad a vádlottnak 10 forintot azzal, hogy az öccse hagyta ott. Barsi megemlíti, mire hét év múlva kiszabadult, az öccse már nem élt, de a hagyatékában találtak egy följegyzést: „1849. január 20-án N. N. vizsgálóbírónak átadtam fogoly testvérbátyám számára 50 (!) frtot. Nyugtát nem adott.”

Munkácsy Mihály: Sebesült vándor

Munkácsy Mihály: Sebesült vándor

Egy napon híre jön, hogy reggel ki fognak végezni valakit Barsiék szobájából. Hihetnénk, most majd fölbomlik a szoba, a börtön, a civilizáció rendje, elszabadulnak az indulatok. De nem. A jogfosztottság láncszemei pontosan egymásba illenek. Ha valakit minden ok nélkül le lehet tartóztatni, húsz év várbörtönre lehet ítélni, azt alkalomadtán ki is lehet végezni. A szobatársak éjszaka tárgyilagosan fontolgatják, ki lesz a következő. Másnap hajnalban a porkoláb bejelenti, Novák urat „kihallgatásra” viszik. Novák úr kipucolja hát a bakancsát, kikeféli kopott, fekete öltönyét, megeszi a tormás kolbászt, iszik egy gyűszűnyi szilvóriumot, s pipára gyújt. — Isten veletek — mondja. — Áldom sorsomat, hogy utolsó napjaimat ilyen férfiak társaságában élhettem… A porkoláb tizenegy óra felé tér vissza: N. úr már a siralomházban van, s dohányszitáját kéri. — Pap van-e mellette? — Az nincs, mert elküldte azzal, ha valami üzennivalója van a másvilágra, mondja meg bátran, ő hamarosan ott lesz, s átadja, de vigasztalás nem kell. N. úr utolsó kívánsága, amit teljesítenek is, hogy bekötetlen szemmel és állva fogadhassa a neki szánt ólmot. Ebédkor azzal állít be a porkoláb: — Szépen halt meg. Büszke vagyok, uraim, hisz végtére magyarországi születésű vagyok magam is!
húsz év várfogság
Barsiékat végighurcolják Magyarországon. A „mezítlábasok” ökrösszekéren utaznak, a „grófok” (Károlyi István, Zelenszky László, Battyhány Lajos) lovas kocsin. Budáról Fehérvárra, onnan Veszprémen és Kőszegen át Laibach váráig visz az útjuk. Itt néhány hónapig „vesztegelnek”, majd Pozsonyon át — immár vasúton — visszatérnek Pestre, az „Újépületbe”, ahol végre kihirdetik az ítéleteket. „Midőn elhelyezkedtünk, egy úri ember odajött hozzám, és azt kérdezte, szóval nem igaz a hír, hogy Windischgrätz ma délelőtt az udvaron agyonlövetett. — Ne aggódjak — mondta —, mert akinek halála hírét költik, az rendesen hosszú életre tarthat számot. Mire én azt feleltem, ha Windisgrätz ugyan rá nem ért agyonlövetni, ráérhet most Haynau.” De nem! Barsi büntetése „csak” húsz év várfogság, nehéz vasban. Az ítélet kihirdetése után egy barátja megkérdezi: — Nos, Józsi, hogy érzed magad a húsz év súlya alatt? Barsi vállat von: — Az évek is órákból állnak, s két órát már leróttam. „Komárom szeptember végén kapitulált — teszi hozzá Barsi —, gróf Batthyány Lajost pedig október 6-án este 9-kor lőtték agyon.”

A Dunán hajóval viszik őket vissza Pozsonyig. „A hajó födélzetén szabad volt a mozgás, de vajmi keveset éltünk e szabadsággal, mert mindenféle más nép is utazván velünk, restelltük a kezet-lábat összekötő láncokat… Többnyire némán, az elvonuló, őszi ködbe burkolódzó tájat, Vácot, Nagy-Marost, Visegrádot szemlélgetve töltöttük az időt.” Olmützben aztán kiderül, hogy az órák is évekből állnak, a percek olyan mozdulatlanok, mint a kőtömbök a vár falában. Kreutzinger, az emberséges porkoláb, reggel beadja a kéz- és lábvasak kulcsát, lehet mosakodni. Aztán a vasakat visszazárják. Délelőtt sütés, főzés, ebéd. Délután séta, olvasás, cipőtisztítás, ruhafoltozás, bilincsek kenegetése — csörgés ellen. Barsi szótárat, papírt és írószerszámot is kap: más könyvet nem találván, Mohamed angol nyelvű életrajzát fordítgatja magyarra. Mások kertészkednek. Este közös teázás, majd Kreutzinger, ki gyakran maga is velük teázik, jó éjszakát kíván, s bezárja a zárkák ajtaját. Van úgy, hogy ezt elfelejti, ilyenkor a foglyok egy kis forgáccsal betámasztják az ajtót, nehogy a huzat kivágja. Megszökni? A Monarchiából? Ugyan hová?

Munkácsy Mihály: Tépéscsinálók

Munkácsy Mihály: Tépéscsinálók

A nagyvilág eseményeiről az olmützi „esti lapocskából”, a Neue Zeitből értesülnek. Különösen az uralkodó eljegyzéséről és a közelgő esküvőről szóló híradásokat figyelik érdeklődéssel. Nevezetes alkalmakkor ugyanis amnesztiát szoktak hirdetni. Lassan éled a remény… Egy napon azonban váratlanul ismeretlen tisztek érkeznek, akik „fölforgató iratok” után nyomoznak a cellákban. Átvizsgálják az ágyak szalmáját és a vaskályha hamuját is. Mindenkit megmotoznak. A Neue Zeit összegyűjtött példányain kívül azonban mást nemigen találnak. — No még most is republikánusok vagyunk? — kérdi az egyik nyomozó. — Itt van rá alkalom — feleli Barsi, s keményen a tiszt szeme közé néz —, de az őrnagy úr, látom, nehezen az. Kreutzingert előbb vizsgálati fogságba vetik, majd eltávolítják, mert túl nagy szabadságot engedélyezett a foglyoknak. Nincs többé újságolvasás, főzőcskézés, kaszinózás, egyénieskedő szakállviselet. Azt rebesgetik, hogy a dohányzástól is eltiltják őket, de akkor a rabok valószínűleg fellázadnának, mert rabságban (és háborúban) a füstölés nélkülözhetetlen. Ezért az új börtönparancsnok a dohányzás tilalmától eltekint. Közben lezajlik a királyi pár várt eljegyzése, aztán az esküvő is, megszületik a kis Zsófia, néhány olmützi foglyot szabadon bocsátanak, Barsi marad. Egy év múltán Erzsébet újabb anyai áldás elé néz: Barsi 1856. július 12-én Gizella hercegnő születésének napján szabadul.
ha életben hagyják
Az ember élete utazás, véli Barsi. Utazunk, utaztatnak bennünket. Végtére a láncokat is meg lehet szokni. Elég egy jó ebéd, a börtönrácsokon beszivárgó napsütés, a hazai bor és dohány zamata, s a szenvedés mélyén egyszer csak előtűnik az élet erős, megbízható, megtartó szövete. Az ember, ha életben hagyják, többnyire életben is szokott maradni. Aztán felejt. És ezzel él vissza a történelem valamennyi nagy utaztatója. „Utaztunk, utaztattak bennünket: de hála Istennek, ismét itthon vagyunk! — írja a statisztikai hivatal nyugalmazott tanácsnoka, harminckét évvel Olmütz után. — Éljen a haza és benne minden csendes otthon! Éljen a béke!” Mondhatnánk: ámen. Éljen. De hiszen tudjuk, otthon, béke csak addig él, míg majd a haza nevében újra vétlen embereket indítanak útnak ismeretlen állomás felé. Újra és újra.

felső kép | Munkácsy Mihály: Siralomház