A MÚZSA TITKOS PIHEGÉSE

Hogy fogjuk ezt mondani? A múlt ezredből való?^[1] A múlt ezredben született? Nem megy. Ezt az összetételt már lefoglalta a múlt század. Emlékszünk még rá? Milyen könnyedén mondtuk? Itt álltunk ebben a században, és emlegettük a múlt századot, mintha csak a szomszéd kertjét, vagy a szomszéd falut vagy a másik megyeszékhelyt emlegettük volna.

Egyenragúként emlegettük, eleinte kissé pökhendi felhangokkal, éreztettük, hogy a mi kertünk tágasabb, a mi falunk nagyobb, a mi megyeházánknak több emelete van. Aztán lejjebb adtuk: azt mondtuk, volt egy meghitt, szép kis kert, nagyapánké, nagyanyánké, volt egy csoda-falu, ahol az emberek még ismerték egymást, és hogy nincs is szebb egy egyemeletes, timpanonos-oszlopos megyeházánál.

Nagyapánk, nagyanyánk még a múlt században született, egyikünké előbb, másikunké később, s az 1900-as évszám a maga határozottságával olyan volt, mint a cezúra a versben; vagy egybeesett a századok metrikus tagolása az élet természetes tagolásával, vagy nem; folyt szépen az élet az évek telésének ritmusában, hol lassabban, hol gyorsabban, s az új század beköszöntésének ünnepi lélegzetvétele nem volt más, mint „a Múzsa titkos pihegése”, ahogy Heine, a nagy költő mondta volt a verstani cezúráról.

Hallgassuk csak: piheg-e a Múzsa? A századok sorba rendezését, áramoltatását, pulzáltatását még győzte, s elhitette, hogy az ihlet az egyik cezúrától a másikig kitart, de mi az a gyanús csönd, lélegzetvétel-hiány? Elfáradt a Múzsa? Megszökött? Az ezredévek már bírhatatlanok? Kipotyogunk az évszázadból, mint az utolsó verssorból a szótagfölösleg. Még az elmúlt ezredévben születtek, mondják majd rólunk az elkövetkező évezred húszévesei, s ettől magunkon érezzük majd mind a kétezer év nyomását, mint a megkövesedett kagylók a meszes rétegekét, s előbb-utóbb beletörődünk, hogy a Múzsa – ha lesz még – az új versezetből kifelejtett. Már nem az a ritmus járja, és nem az a módi, amibe mi még beleülünk; csendben keményedünk majd a kétezer év rétegeihez, s várjuk, hogy újból érdekesek legyünk, mint szokatlan rajzolatú őskövület.

ritka csodák

No elég! Méghogy a Múzsa, meg a Múzsa pihegése! Régen volt már a gyerekkor, ez itt a főbaj; a gyerekkor a Múzsa legfőbb befogója, s bizony a gyermeknek piheg a Múzsa évszázadváltástól függetlenül is, soha a nyomatékok úgy egybe nem estek, mint a gyermekkori nagy ribilliókban: vonult az utcánkon fölfelé a cirkusz: zenebohócok, törpék, akrobaták, s egy fiú ott vezette a félutca szélesnyi elefántot, csak egy madzaggal vezette a cingár fiú, aki az elefánt hasáig sem ért föl; ez nyomósabb volt, mint az egész harmadik évezred, amiről már akkor pedzegették, hogy jön-jön, közeledik, de az igazi zenebonájából, csinnadrattájából még nem hallatszott semmi. Mindez még az előző századváltás ihletében történt; hisz még élt a nagymamánk is, aki a múlt században született; hozták föl az utcán a csodát, hogy invitáljanak az esti előadásra, nemrég ért véget a háború, és az emberek fogékonyak voltak az ilyen ritka csodákra; az öreg Hermann néni is az utolsó három tyúktojását vitte el este belépődíjnak; mi tudtuk, hogy nincs otthon se fölösleges tojás, se zsír, se cukor, se szalonna, hát mentünk az elefánt után végig a városon, egész nap, ebédelni sem mentünk haza, nekünk ez volt az előadás, óriási hordába verődtünk már össze, a zenebohócok már nem is muzsikáltak, a törpék a pónilovas fogaton hallgatagon ültek, de mi nem tűrhettük, hogy csorbuljon a csoda, ugráltunk és lökdöstük egymást, néha valakit egészen az elefánt lábához löktek, de az elefánt mintha mindig tudta volna, hogy hová kell lépni; csattogtunk, kiabáltunk, énekeltünk a zenebohócok helyett is:

Elefánt, elefánt,
Nyald a seggét,
Mert nem bánt,

s ezen még mintha a szomorú bohócok is mosolyogtak volna. Elbíztuk magunkat: a bohócok is rajtunk nevettek, az elefánt nem bántott, az emberek kiálltak a kapuba, vagy néztek ki az ablakon, itt hozzuk, mi hozzuk a csodát: elefánt, elefánt, az a csoda, hogy nem bánt, és akkor az elefánt a szűk úton megállt, fejét a két kiterjesztett fülével és kinyújtott ormányával hátrafordította, nézett ránk a ráncos bőrű apró szemével, és mi mindannyian beleugrottunk a falba, a földbe, úgy kapartuk össze magunkat és egymást vérző könyékkel, lehorzsolt orral, letaposott lábbal. De futottunk tovább a csoda után, s még mindig úgy csináltunk, mintha mi hoztuk volna. Ehhez képest minden későbbi cirkuszi előadás merő unalom volt.

Itt húzódik az életem és a század egyik cezúrája, életem és századom ritmusa itt csengett a legszebben egybe, mondhatnánk, kifogástalan volt a prozódia. Akkor még hallatszott a Múzsa titkos pihegése, nem csoda, hisz mondtam, hogy akkor még élt a nagyanyám is, aki a századváltás nagy költői tettének is tanúja volt. A tanúk segítenek életben tartani még egy Múzsát is. Nagyanyám ült a pöttyös matlaszéruhájában (pöttyös matlaszéruhából több is volt neki, különféle színekben); vagy a feketében, vagy a bordóban ült, és mesélte, ismét mesélte a dunai hajómalmosokat, amitől bennem megindult a film, fekete-fehérben simán pergett minden; hogyne, ez ismétlés volt: a szavak is ugyanúgy szóltak, a képek is ugyanúgy álltak össze, csak egyre jobb kivitelben; a mi kópiáink sohasem koptak, inkább egyre élesebbek lettek: a Winternicz malmában akarták megfőzni a tyúkot, mondta a nagymama, és a Winternicz malma a képen egyre teljesebb lett: hosszú pallón kellett a malomra bemenni, mert egy malom egészen a parton mégsem állhat, a keréknek el kell érnie a víz igazi nagy sodrát, forgott a kerék, zurrogtak a gépek, szíjak sustorogtak, igazán nem hallatszott a Duna zúgása sem, vagy csak nem tudott a zúgás a hangoktól különválni; nem csoda, hogy a lépéseket sem hallották, de az egyik molnárlegény véletlenül az ablak felé fordult, az ablak felé, ami kicsi, keskeny volt, mint a spejzablakok, és látta, hogy a fekete éjszakában valami csillan – talán a holdtól, vagy a malom lámpájától – és ő rögtön kitalálta, hogy az csak csendőr szuronya lehet, s még mielőtt a csendőrök a hosszú pallón a hajóra beértek volna, a legény az elvágott nyakú tyúkot a garatba dobta, s mire a csendőrök benyitottak, a két molnárlegény a sakktábla mellett ült, a harmadik meg nézte őket, a szíjak meg surrogtak le-föl, le-föl, a csendőrök meg csak nézték a sakkozókat, meg az őket nézőt, és addig nézték őket, míg a surrogó gépek föl nem hozták a megőrölt tyúkot, piros, fröcskölő zúzalékot és a megtört tollak sokaságát; a malomban és a malom körül minden fekete volt az éjszakától, de a tollak barna kendermagosak voltak, mint a nagymamánál kárálgató tyúkok.

áthatolhatatlan titkuk van

Ettől a szótól, hogy legény, idegenség is lopakodott a filmbe, ezek a molnárok nem egészen olyanok voltak, mint más ember; a legény-voltuk bizonyította, hogy áthatolhatatlan titkuk van. Nálunk otthon a legény szó nem volt használatos. Legfeljebb az agglegény. A legény szó megcsonkítottnak tűnt, hátborzongatónak, mint a malomgaratba dobott elvágott nyakú tyúk.

A Mizekindi is az ablakból látta, hogy jönnek a csendőrök, de akkor tompa délután volt, a délután és alkony közötti pasztell szürkeség, a Mizekindi fehér ingben, ingujjban hajolt ki az ablakon, és látta, hogy a csendőrök errefelé jönnek, az emeleti ablakból már csak a kalapjuk tetejét látta, és akkor a Mizekindi a pisztollyal lelőtte a babáját, aki gyanútlanul ült benn a szobában, a magas, merev támlás díványon; szürkültek körülötte a piros és zöld plüssrózsák. Aztán a Mizekindi lelőtte önmagát is. Ebből tudták csak meg, hogy ő volt a tettes, a matraca alatt összegyűrve ott volt a millió bankó. Közben zúgott a Duna, mindig zúgott, váltották egymást a feketeségek és pasztellszürkeségek, a férfiak öltek és raboltak és öngyilkosok lettek a babájukért, a molnárlegények tyúkokat loptak a hátsó udvarokból, a sorházban cigány muzsikált, és Mizekindi azt húzatta a szőke babájának, hogy lesz nekünk, lesz nekünk, lesz nekünk majd mindenünk…

A háborúkat is túlélte a századváltó Múzsa, ihletettségét őrizték az altdeutsch kredencek, makartos ízlésű csokrok, fényírdák műtermeinek megörökített Makart-díszletei, fehér függönyök a szecesszió csipkéivel. A bútorokon, csokor-romokon, függöny-foszlányokon, barna fotográfiákon szétfröccsent vér, taposó csizmák, srapnelszilánkok beszáradt, rozsdabarna vagy szikkadt, sárszínű nyoma. Azt mondták, éjszakánként vetkőztetések történnek Pesten, egy leányt a Gellért-hegyre csalt az udvarlója, hogy ott az irhabundájáért megölje; mi a Gellért-hegytől messze voltunk, a zötyögős HÉV-en nem rázatják magukat a gyilkosok, hogy hozzánk jöjjenek, meg irhabundánk sem volt, a régi télikabátokat is sorra mind kinőttük, de borzongva zártunk esténként minden ajtót és ablakot: a HÉV-vonal túlsó végén úgy jöttek-mentek az álcázott gyilkosok, mint az idők mélyén a Léderer és a Lédererné, akik a gazdag Kodelkát tőrbe csalták. Régen történt minden és messze, mint a franciából vagy angolból fordított regényekben. Léderer Gusztáv és Léderer Gusztávné arcképe ott volt a Tolnai Világlapjában, ami a nagymama szekrényfiókjában a háborút is átvészelte, valahogy megfeledkeztek róla, hogy ott van, pedig A Gyurkovics fiúk lapjait is sorra kitépdesték, mert más papír nem volt. Ezen a Tolnai Világlapján sárnyomok sem voltak, meg vérnyomok sem, csak valamitől meghalványultak a képek, mint amikor a mozivásznon esik az eső; Léderer Gusztávné a kezében rózsát tartott, és úgy állt az ovális derengésben, ahogy a fotográfus még a kegyetlen gaztett előtt beállította. Léderer Gusztáv csendőr főhadnagyon keménykalap volt és csokornyakkendő, s a feketeség és fehérség bemattult kontrasztja azt a példátlan kegyetlenséget sugallta, amivel a házaspár a kolbászgyárost meggyilkolta. Az éjszakai vetkőztetők és gyilkosok ilyen szürke-fehér-fekete esőpermeten járkáltak a HÉV-járatok útvonalának túlsó végén, és csak arra vártak, hogy az éjszaka eltakarja alakjuk maradék, bemattult kontrasztját is.

A molnárlegények, Mizekindi, Léderer és Lédererné, a vetkőztetők, mind ott voltak az éjszakában, mert éjszaka a távolságok kibillennek, az elveszett kontúrú lények már tájékozódni sem tudnak. Hallatszik a pihegésük, motozásuk; éjre éj, napra nap, évre év, halkuló pihegés, halkuló motozás; hová lett a Múzsa? Beolvadt a motozások, fenyegető szuszogások szürke-fekete melankóliájába?

a régi ribillió

Meg kell mentenünk magunkat és mindent, életre kell keltenünk a Múzsát, ha másképp nem, mesterséges lélegeztetéssel, vissza kell varázsolni belé a lelket, szükségünk van a pihegésére, mondtam, amikor a levelet hozta a postás: „Lesz vonulás végig az utcákon, zenekarok szüreti muzsikája, szépségkirálynő és udvartartás, borrendek és borlovagok, szőlőáldás ökumenikusan, a belügyminiszter köszöntője, ünnepi hangverseny és kiállítások”, állt a levélben, és műsorfüzetet is küldtek: vonulás lesz az utcán végig, és be lehet menni a pincékbe: csomagoltam, utaztam, hálóinget és fogkefét is vittem, hátha sikerül életre kelteni az elaléltat, mindent megteszünk az életben tartásáért, megrendezzük a régi ribilliót: vonulás, zeneszó, az emberek sorban a kapukba állnak, néznek ki az ablakokon, és magunkban majd mámorosan azt kiabáljuk, hogy Elefánt, elefánt, Nyald a seggét, Mert nem bánt. Mindent beleadunk, igen, hogy újraélesszük a tetszhalottat, mozgatjuk a karját ritmikusan, a bordáit nyomkodjuk, levegőt fújunk a szájába, mert nagyon hiányzik a lélegzése, üresjáratban konganak a ritmusok, botlanak a verslábak; éjre éj, napra nap, évre év, kopnak a kópiák, nem szuszognak a molnárlegények, se Mizekindi.

Aztán úgy alakult, hogy megvártuk a csuklós buszt, és inkább avval mentünk, mert először csak azért maradtunk le a zenés menettől, hogy ne lássuk a cingár kis mazsorett-lányokat, nézni se bírtuk, ahogy egyszerre táncigált a száz marionett-bábu, pomponokat rázva a kezükben, fejükön, fenekükön, aztán jöttek csak az igazán nagyszerű zenészek, magas asztrahán-fövegben, posztóharisnyában, tekerőlant, duda és mindenféle síp volt a kezükben, mentünk mellettük a járdán, és nem tűnt lehetetlennek, hogy majd elefántot vagy valami hasonlót is hoznak. Az asztrahán-sapkások mellett egy nő menetelt, ütemre lépett, és a kezével adta a ritmust, azt gondoltuk, a muzsikásokhoz tartozik, és hozzálépve kérdeztem, hogy honnan jöttek, többször is kérdeztem, mert a nő csak a ritmussal volt elfoglalva, hányta-vetette fejét, kezeit, cifrázta a lába, nem szólt egy szót sem, de a karomat megragadta, húzott magával, nem akart elengedni, és ez egy kicsit kínossá vált, bár az ablakokból nem nézett ki senki, a kapukban sem álltak, a legtöbb helyen már kapu sem volt, és a ház is hiányzott, a meglévő kapuk mögött meg a kiköltöztetettség pangott. Te, ez a nő bolond, mondtuk, és amikor kirángattam a karom a kezéből, azt mondtuk, hogy menjünk inkább busszal; nagyon soká jött a csuklós busz, mert a vonulás miatt a járatok kimaradtak, nem is fért föl mindenki, de azt mondták, nem baj, most majd jön a következő is, most majd rendesen indítják őket, és micsoda őrültség, szombaton rendezni ilyen ribilliót, leállítani a közlekedést, amikor az üzletek csak délig vannak nyitva.

A menet már szétszéledt, mire a Sörház utcában a buszról leszálltunk; de a pincéknél még megvolt a tömeg. Elmentünk a sörház mellett, ahol Mizekindi a kasszát kirabolta, s puszta kényszerűségből megfojtotta a pénztáros kisasszonyt. A Sörház utcai mélypincénél egy pincesétára is beneveztünk: fehér csempés, lebetonozott volt a pince, nikkelcsapok és beépített hordók, tartályok mindenfelé, exportról és importról szólt a magyarázat, aztán csak ültünk a pinceudvaron az eresz árnyékába húzódva, időnként társaságok ültek mellénk a pléhasztalhoz, néztük, hogy kik lehetnek ezek. Egy nő teljesen olyan volt, mint egy régi ismerősöm, megkérdeztem, hogy idevaló-e, nem, ő balmazújvárosi, és nem tudom, hogy miért, talán a vörösbor miatt, amit közben ittunk, az ismerősöm lánykori nevét is említettem, Pettenkoffer; ja, a régi autóversenyző, mondta a balmazújvárosi nő társaságában lévő kefehajú férfi, és sportosan bólogatott hozzá. Igen, mondtam, pedig sose tudtam, hogy egy Pettenkoffer autóversenyző lett volna. Egyszer-kétszer még besorakoztam az udvari pulthoz a pincehideg vörösborért, ültünk az eresz árnyékában, és ez igazán jólesett, nem akaródzott fölállni, elültünk volna bármeddig is.

Itt fog érni minket a harmadik évezred. Mondta egyikünk. Vonogattam a vállamat, mint aki azt mondja, hogy nincs mit tenni, nincs mit tenni.

1. A VISSZASZÁMLÁLÁS című beszélgetőkönyvbe készült írás ↑

kép | shutterstock.com