A MOSZKVA TÉREN MIT REMÉLHETEK?
2005 június

Mit szabad remélnem, ha azt teszem,
amit tennem kell?
(Kant)
Lenn mélyen a Moszkva tér alatti kivilágított sötétben álltam vártam reggel úgy fél kilenc körül a műmárvány falnak háttal nekidőltem szemben egy másfél méteres kivetítő négyzetével s próbáltam magamra egész kívül-belül működő létezésemre mint konkrét világrészre tekinteni s átfogni értelemmel
érzékelni de nem lezárni nyitva hagyni közben engedni tovább történni látni érezni tudni emlékezni
és a morzsákat válaszféleként összesöpörni szálakat kötni ha vannak szálak kimondatlan szavak neuron-villanások által az idő percnél szűkösebb terében míg kattogva-dübögve-fújva a szerelvény megérkezik.
Te aki olvasod ezt ismeretlenem vagy ismerősöm közeli vagy távoli hozzám tartozó tudhatod az a Moszkva tér alatti időtér a papír hátán és a számítógép képernyőjén és akkor is ha eszem alszom vagy autózom éppen szóval élek tovább terebélyesedik dúsul és csontosodik folyvást ugyanaz
s ott lenn a műmárvány falnak dőlve csupán a véletlen végtelenje szikrázott fel s mintha színpadon álltam volna.
Kant mint aktuális dramaturg izgatott a háttérben. Elég érett vagyok-e próbáltam ironizálni legalább kérdéseit fölfogni és szomjasan figyeltem
egy csávó mobilba üvöltözött
egy kalapos-éltes-bundás nő undorodva nézte
egy retikülös nő a Magyar Nemzetbe temette arcát
egy korombéli pasas nekivörösödve szatyrokat cipelt ijedten ismertem rá a nyolcvanas években még létező intézmény hajdani főigazgatójára szépen elfordultam
ekkor egy puffadt képű fekete kabátosban a kilencvenes években százezrekkel lelépő nyomdász-ügynök vonásait véltem azért-e mert mostanában fölkavarodott az alvilágot súroló tolvajlás története gyorsan hátat fordítottam hát és a kivetítőre meredtem némi önáltatással képzelgésnek minősítve az egészet
bizonyos értelemben az ember agya mint a BKV mozija olvastam buzgón az időjárás és a politika híreit hol milyen vastag a hótakaró s hogy az amerikai elnök szerint a kyotói egyezmény következménye hátrányos a gazdaságra s ezért nem része a jövőnek.
Ha így ha ez ha… – próbáltam kikapaszkodni új mondatot tákolva kivetítőmre
s közben mint külön rajzolat a köznapi útvonal is megképzett előttem melyen pár hete immár kilencedszer jártam lakhelyem és a fogorvosi rendelő között a Kis-Sváb-hegyről kocsival le a Bíró utcáig aztán gyalog a Moszkvára s metróval át a Duna majd a Kossuth és Deák tér alatt el az Astoriáig ott föl s a Rákóczin Szentkirályin a Bródyra igazán szép darab nevekben is a fogsoromért de vele sem lesz könnyű épkézláb mondatot kiharapva válaszolnom
a kategorikus imperatívusznak megfelelek-e
mit jelent a jó élet reménye ha a sensus communis sehol semmilyen szinten semmiképpen nem mutatkozik lépésnyi út sem az örök háborúból az örök béke iránt vagy csak én nem látom
miféle rész lehetek akkor
milyen felelősség az enyém lenn a mélyben a Moszkva tér alatti állomáson különösen hogy Kant Istenét sem hiszem
mi az értelme s ha meg nem mondható legalább közelíthető-e
vélhetem-e ha annyira és úgy hiábavaló mint soha még hogy akkor éppen ez az én metám perspektívája reménye így minden tárgyiasulástól viszonzástól függetlenül tarthatom hozzá magam szabadon de az –
don de az kattogta a vágány don de az abszurdon innen még don de az talán kérjük lépjen hátra szerelvény érkezik.