Bárkán György

A MORÁLIS INVERZIÓ

2006 október

A MORÁLIS INVERZIÓ

Polányi Mihály aktív filozófiai munkássága – a vegyészeti előzmények után – főként Amerikában bontakozott ki, ezért még a közép-európai fogantatású gondolatokat is a liberális filozófia szűrőjén át építi be saját világképébe. Ezt a kettősséget tükrözi a diktatúrákról alkotott képünket gazdagító sajátos fogalma, a morális inverzió. Létezését bőrünkön érezhettük, tulajdonságait sejthettük – fogalmi kifejtésének további adaptációja egyúttal továbbfejlesztés is: a magyar társadalom rendszerváltás utáni eredményei és kudarcai együttesen kiáltanak e gondolatok alkotó alkalmazásáért.

A tudás személyessége és az Én indítékai

A klasszikus liberális filozófia emberképének jellemzésére gyakran csak az önzés momentumát, az éjjeliőr-állam biztonságának keretei között kifejlődő vállalkozói szabadságot és az individualizmust emlegetik. Valójában e filozófiai áramlat összetett emberképe a gazdasági szükségleteken és az egyéni önmegvalósításon túl tartalmazza a moralitás és szolidaritás motívumait, a közösség közvetlen struktúráira épülő állam szabályozó szerepének érvényesítését is. A moralitás hangsúlyozása a századforduló liberális filozófiája nyomán kibontakozó amerikai pragmatizmus emberképében aztán összefonódik az igazság verifikációjának igényével, amelyet a pragmatizmus a tapasztalattól is függővé tett. Vagyis megjelent objektum és szubjektum hagyományos ellentétének feloldása: az objektív érvényesség egyúttal a szubjektum önmegvalósításának és életformájának feltétele, s az objektív létformájának egyik attribútuma a szubjektivitás.

társadalmi kontroll

Valahol itt kell keresnünk a tudás személyességének filozófiai előzményeit: az ellenőrizhető tapasztalat hozza létre az egyéni elkötelezettséget és felelősséget, amely az értelmiség „kötelező” politikai szerepvállalásának sajátosan közép-európai fogantatású feladattudatából táplálkozik. Polányi Mihályt valószínűleg mindezek szublimált általánosítása, majd a magyar forradalom leverésének történelmi-politikai tapasztalata motiválta az egyéni felelősség ontologizált kutatására. A társadalmi kontroll mint a közép-európai – részint „szabadon lebegő” – értelmiség sajátos feladata, s ennek az aktívan politizáló elkötelezettségnek a tudata ötvöződik nála az angolszász liberalizmus hatásával és a természettudós látásmódjával. „Valaminek a megértése nem önkényes aktus, nem is passzív tapasztalat, hanem univerzális érvényességre igényt tartó, felelősségteljes cselekvés. Az ilyen megismerés valóban objektív abban az értelemben, hogy kapcsolatot teremt egy rejtett valósággal, és ez a kapcsolat meghatározatlan mennyiségű… igaz következtetés anticipálásának előfeltételeként határozható meg. Észszerűnek látszik, hogy a személyesnek és az objektívnek ezt az összeolvadását személyes tudásként írjuk le.”

barkan2 1105

Így jellemzi Polányi Mihály főművének előszavában filozófiai vállalkozását, amelyet a földközpontú világképet felváltó kopernikuszi fordulat, a nagy decentrálás és emberközpontú megismerés létrejötte határoz meg.

A szubjektum jelen van az objektív ismeretben, jelenléte egyúttal állásfoglalás, amely fölveti a bizalom kérdését: tapasztalatom alapján mennyire valószínű egyes események bekövetkezése? Mennyire valószínű, hogy tapasztalatomnak igazságértéke van, s ezáltal újabb igaz tapasztalatok megjóslását-megszerzését teszi lehetővé? És mi történik, ha kiindulópontom nem saját tapasztalaton alapszik, amelyet újabb és újabb élmények igazolási kísérletei hitelesítenek? Ha másoktól átvett, netán hamis kiindulópontok alapján vélek felismerni összefüggéseket, s ez a kívülről irányított, rám rakott tapasztalat válik állásfoglalásom alapjává? Hogyan alakul ki társadalmi méretekben a mesterségesen megszerezhető tapasztalatok világa, amelyek tömegesen hamis élmények létrehozta hamis állásfoglalások, áltapasztalatok szerveződése nyomán kialakított cselekvések (akár intézményesülő) rendszerét teremtik vagy teremthetik meg?

Észszerűség és kifejeződés

A francia forradalom bukása után felbomlott az ész és érzelem egyensúlyán alapuló emberkép, s az új irányzatoktól függően hol az egyik, hol a másik oldal túlsúlya alakult ki. Az ész dominanciája hozta létre azokat a társadalomfilozófiai irányzatokat, amelyek az érzelmek tagadása, elfojtása árán a racionalizmus egyoldalú igájába kívánták hajtani az összetett személyiséget, és a társadalom üdvét a ráció – dialektikus vagy gyakorlati érvekre alapozott – érvényesítésében látták. A másik oldalon az érzelmek szabad áradása szétfeszítette az értelem bilincseit, s a romantikával az akarat kultusza, majd a rendkívüli – a törvényeken magát túlhelyező – személyiség felmagasztalása következett: végső soron a hatalmat megragadó erő dicsőítése. Sajátos eszmetörténeti folyamat jött létre: az érzelmek parttalan áradása félresöpri a ráció korlátait, majd a leegyszerűsített logika hátán olyan azonosulási folyamatokat hoz létre, amelyek hordozni, kifejezni tudják a differenciálatlan és logikát nélkülöző vagy elhalványító érzelmeket, s alkalmasak egymással azonosuló emberek álközösségeinek közvetítésére.

differenciálatlan fogalmi kategóriák

A differenciálatlan fogalmi kategóriák váltak azután mindenfajta (osztály, faj stb.) gyűlölethordozó médiumává, s ma is alapvető szerepet játszanak a morális inverzió s mindenfajta előítélet kialakulásában.

Beszéd, nyelvi kifejezés és lélektani tartalom viszonyát sűríti Bahtyin a beszédműfaj fogalmában: „Természetesen minden megnyilatkozás egyéni, ám a nyelvhasználat minden szférájában léteznek bizonyos viszonylag megszilárdult megnyilatkozás-típusok, amiket a beszéd műfajainak fogunk nevezni.” A beszédműfajt sajátos törvények jellemzik, amelyek „nemcsak a nyelvi eszközök lexikai, frazeológiai, grammatikai megválasztásában fejeződnek ki, hanem – mindenekelőtt – a megnyilatkozás kompozicionális fölépítésében.”

A beszédműfajok tanulmányozásának kiindulópontja az élőbeszéd, és világosan kimutatható, hogy azok a grammatikai szabályokon túlmutató konstrukciós elvek, amelyek egy-egy beszédmód sajátosságait adják, fokozatosan intézményesülnek, megtanulhatókká válnak, s egy-egy társadalmi-kulturális orientációt hordoznak a maguk jellegzetes kifejeződéseivel. Mindez a „társadalmi átöröklés” csatornáiban, a szocializációban, a társas kapcsolatokban, a tömegkommunikációs és multimédiás megjelenítésben egyaránt fölfedezhető. A társadalmi tudás artikulációs szintjeinek a hallgatólagos dimenziótól a megnyilatkozási-kifejezési szintig terjedő vizsgálata lehetővé teszi, hogy az előítélet-típusokat s azoknak egyik alapvető, bár eddig kevés figyelemre méltatott formáját, a morális inverziót teljes mélységében és összefüggési rendszerében ragadjuk meg.

barkan3 1105

Számos szaktudományos kutatás, szociografikus és szépirodalmi eszközöket is felhasználó elemzés írta már le az előítéletes megnyilatkozások beszédműfajának jellemzőit. Középpontjában a sztereotípia áll, amelyet saját tapasztalat nélküli, másodkézből átvett és bizonyítás nélkül elfogadott ítéletek jellemeznek. A differenciálatlan általánosításokat kifejező egyszerű vagy csekély mértékben bővített mondatok például az etnikai témakörben fiktív tulajdonságokat tételeznek, amelyeket hatalommal rendelkező tekintélyes személyek alakítanak ki és fogadtatnak el hódoltjaiknál, akik aztán a valóságban is felfedezni vélik a fiktív rossz tulajdonságok létezését. A saját vélemény és tapasztalat igazságába vetett hit helyett – amely fontos szerepet játszik a személyes tudás kialakításában – a tekintélyes személyekbe vetett bizalom és hit dominál. A leegyszerűsítő általánosítást hordozó vélemények pedig sajátos, érzelmileg színezett ellenállást tanúsítanak minden olyan ténnyel és befolyásolással szemben, amely az elítélt sztereotípiáinak hamisságáról próbálja meggyőzni hordozóját.

demokratikus személyiség

Az előítélet beszédműfajával ellentétesen, kompozicionális modell szerint szerveződő kifejezés-típus a demokratikus személyiségé. Nyelvi síkon ezt a fogalmazást a tapasztalatokat strukturáló s egymáshoz kapcsoló ítéletekben kifejező megnyilatkozások, következtetések, fogalmi-gondolkozási-retorikai alakzatok jellemzik. A saját tapasztalatba vetett bizalom lehetővé teszi a készen kapott sémák ellenőrzését – az új tapasztalatok megszerzésének készségét valódi humán szükséglet motiválja.

Egyéni és általános

A demokratikus személyiség sajátos motivációja szerint érvel Polányi is, azt állítva, hogy a saját kijelentés igazságába vetett hit az igazság általános emberi szükségletévé fejlődik, mintegy szublimálódik. Így a szubjektív és objektív mozzanatokat meghatározott szerkezetben egyesítő kijelentések a személyes tudás három egymást kiegészítő mozzanatát tartalmazzák, amelyeket Polányi szubjektív, személyes és univerzális mozzanatokként tételez. Az univerzális mozzanat magában foglalja a személyes elköteleződés viszonyulását is, amely a specifikus humán értéket hordozó egzisztencia szervező elvévé válik, s amelyet egy általános motívum, az igazság szenvedélyes akarása motivál. Polányi a személyes, a szubjektív és az univerzális kategóriák mindegyikéhez rendel egy negatív párt vagy pólust is, amelyek az egyes szintek megvalósulásának kudarcát, negativitását fejezik ki, s így az emberi kibontakozásának minden egyes stádiuma mellett az elembertelenedés egyes stádiumai is megjelennek szemünk előtt. E negatív párok bemutatása során használja a neurózis fogalmát, elemzi azokat a megnyilatkozási formákat, amelyek a humán színvonalú létezés akadályait, zsákutcáit fejezik ki, s az elembertelenedés szintjén felállítja a morális inverzió fogalmát, amely pszichikus jelenségeket is felölelő filozófiai kategória. A társadalmi elidegenülés egyik leginkább antihumánus megjelenési módjáról van szó, a totalitárius rendszerek olyan mechanizmusáról, amely a hatalmi oldal szereplőit nem csupán a rendszerben betöltött formális szerepük szerint, hanem struktúrát alkotó tényezőként, szociálpszichológiai és egyéni-lélektani szinten is megragadható sajátosságaikkal jellemzi.

barkan4 1105

Történelem és ontológia

A morális inverzió kategóriáját három szempontból közelíthetjük meg. Ezek közül az első s talán a legfontosabb a történelmi, de ennek mélyén bújik meg a logikai-ontológiai szerkezet, amely újabb és újabb korszakokban „átsejlik” az események konkrét anyagán, s éppen a jelenkorra vonatkozó társadalmi-politikai alkalmazhatósága miatt rendkívül fontos jelenségvilágának konkrét leírása is.

ideális messianizmus

A kategória kialakulását Polányi Mihály a korai és középkori kereszténység, majd a 19. század utolsó harmadában kialakult, akkoriban nihilizmusnak nevezett forradalmi mozgalmak sajátosságaiban fedezi föl. A moralitás agresszív változatának korai kifejeződését a népet ostorozó próféták ószövetségi átkaiban látja. Ennek folytatását tételezi az Újszövetség apokaliptikus látomásaiban, s míg a próféták átkai szükségszerűen a messianizmus jelenségkörébe torkollanak, az újszövetségi látomások kiliasztikus következményeket vonnak maguk után. Erkölcs, örömszerzés és mértékletesség összhangja: ez a görög-római antikvitás világa – mint Nietzsche gondolta: annak egyik, apollói oldala a zsidó-keresztény kultúrkör hagyományában azonban a klasszikus időktől benne foglaltatik az erkölcs indulatoktól vezérelt túlhajtása is. Ez pedig a tömegek forradalmiságának akaratlan fölszításával járt együtt, s először talán a középkori parasztlázadásokban jelenik meg. Polányi szerint a keresztény ideológia vezérelte társadalmak sajátos, alapvető ellentmondásban szenvednek: miután a valóságban egyetlen társadalom s egyén sem tud maradéktalanul megfelelni az ideális erkölcs követelményeinek, marad az ideális messianizmus meghirdetése, az ugyanis, hogy magukat a világ tökéletlenségeit kell megszüntetni. Aki ezt nem fogadja el, az a közjó ellensége. Polányi ehhez hasonlóan Rousseau népfelség-eszményében is észreveszi a népakarat populista vonásaival összefonódó morális messianizmust. Minden hatalom a jövőbe vetíti saját megváltás-ígéretét, s így a győzelem után tovább kell folytatnia az időbeli extrapolációt, majd a megvalósíthatatlan megvalósításának kudarcáért a felelősséget akadályokra, mindenekelőtt az e célra konstruált ellenségre kell hárítania. Ezért csak a továbbfolytatott s a szükségszerű kudarcok miatt elvileg befejezhetetlen harc, a belső ellenség maradéktalan likvidálása teljesítheti be az új, a Második Eljövetelt.

Szerencsére a belső ellenség maradéktalan kiirtása még egyetlen totális társadalomban sem valósult meg (talán a Pol Pot-rendszer járt hozzá a legközelebb), ezért nem tudhatjuk, mit eredményezett volna – bizonyára újabb ellenségkép konstruálását, s annak felszámolása után a kollektív paranoia ismétlődő kivetítései jegyében a belső ellenségek végtelen sorát.

A romantikus-szuverén egyéniség öneszmélésének elhajlásaként jelenik meg az Én olyan túlértékelése, amely az önmagát felnagyító egyéni immoralizmust a nemzeti eszme és érzület síkjára vetíti, s ez a nemzeti immoralizmushoz, a nacionalizmus túlértékeléséhez vezet. A nagyság jogát ekkor a közmegegyezés fölé helyezik, a kölcsönösen elismert autonómiát tagadják. Az önmagát, s ezen belül saját negatívumait is vállaló ember Polányi szerint a felsőbbrendű ember mítoszának, a nemzeti eszme és érzés síkjára átvetített nagyságtudat az agresszív s hódító nacionalizmus kialakulásának előképe s kiindulópontja. Így az érzelmek szabadságán alapuló individualizmus, amely majd amoralitásba hajlik, s a mindenhatóvá totalizált népfelség abszolút hatalma olyan előfeltevéssé válik, amely korszakokon átívelve az elidegenülés folyamatainak alapját alkotja. „Mára ezek az implikációk bizonyultak a történelem útjainak” – írja Polányi, s a továbbiakban világossá válik, hogy a szó szoros értelmében implikációnak tekinti ezeket, vagyis olyan fogalmi, ítéleti előlegezéseknek, amelyek a későbbiek során bekövetkező események logikai előfeltételének szerepét töltötték be. „Az, hogy valaki már akkor felismerte őket, amikor még senki nem látott bennük cselekvési irányt, igen erősen sugallja, hogy ezek (ti. a később bekövetkező események – B. Gy.) tényleg logikai következményei voltak premisszáiknak…”

barkan5 1105

A szuverén polgárok együttes hatalomgyakorlása a közjó érdekében – ez a francia forradalom Közjóléti Bizottságának ideológiájától s tetteitől a spekulatív módon levezetett osztálygyűlölet s a proletárdiktatúra keretei közt tovább élesedő osztályharc elvéig, a „baloldali totalitárius társadalmak” víziójához s megvalósításához vezetett. Az amorális individualizmus a felsőbbrendű ember és nemzet mítoszán, valamint az uralkodó faj túlértékelt és téveszmeképződési folyamatain át a rasszizmuson alapuló társadalmak hatalmi s háborús tébolyába torkollt s fulladt bele.

népfelség és korlátlan individuum

Polányi a közelmúlt történelmére vonatkozó következtetéseit, magát „a premisszákból kiindult s levezethető folyamatot” az előzményektől megkülönböztetve további szakaszokban vezeti le. A személyiség két oldalának, az értelmi és az érzelmi szférának társadalmi kivetítése elkezdődött a felvilágosodásban, s rövidesen olyan gyakorlati-politikai s társadalmi változásokat sürgető erővé vált, amelynek következményeit maguk a megalkotók, a felvilágosodás filozófusai sem látták. Az értelmi oldal társadalmi-politikai hatása két lépésben bontakozott ki. Az első szakaszban elterjedtek a felvilágosult tudomány gondolatai, a második lépés pedig a társadalmat s a világot jobbító, megújító, majd megváltó-megváltoztató eszmék kialakítását sürgette. A munkásmozgalmi ideológiák kifejlődésének útja a korai utópisták látomásaitól a marxizmuson át, az elidegenülés egymást követő szakaszait „megszüntetve-megőrizve” végül a totális diktatúrák szükségszerűségét tételező sztálinizmusba futott. A Rousseau eszméinek többé-kevésbé rejtett rétegeiben föllelhető látens populista tartalmak (vö. pl. Ludassy Mária megfigyeléseivel) jelzik, hogy nacionalista beütések nélkül ugyan, de a francia filozófus ösztönösen is megérezte saját népfelséget és korlátlan individuumot hirdető nézeteinek logikus következményeit. A tökéletlen világ tökéletesítésének erkölcsileg indokolt eszménye vezet a következtetéshez: „hogy ha rossz társadalomban élünk, s az a kötelességünk, hogy késedelem nélkül jóvá változtassuk… meg kell ragadni a hatalmat, ami egy rossz társadalomban csak forradalmi úton lehetséges. … Ráadásul ahhoz, hogy megvalósíthasd a társadalom mindent átfogó tökéletesítését, mindenre kiterjedő hatalomra van szükséged; minden ellenállást felségsértésnek kell hát tekintened, amelyet könyörtelenül el kell nyomni.”

Az eszme további alakulásáról a kristályokat kutató vegyész Polányi kristálytisztán szól: „Ez a gondolatmenet, sajnos, fájdalmasan ismerős nekünk, és könnyen rátalálhatunk többé-kevésbé tökéletes megvalósítására Robespierre-től és Saint-Justtől Leninig, Kun Béláig, Hitlerig és Mao Ce Tungig. De Robespierre és utódai között kimutatható az a fejlődési folyamat, melynek során a messianisztikus erőszak valamilyen cél elérésének eszközéből öncéllá alakult. Akár a személyes nihilizmus, akár a totalitárius erőszak alakját ölti magára, ez a végeredménye a morális szenvedély újkori megtestesülésének. Ezt az átalakulást én a morális inverzió folyamatának nevezem.” Sartre Polányi gondolatainak ismerete nélkül, az antiszemitizmus elemzése során hasonlóan vezeti le, sőt jellemzésként használja is a morális inverzió fogalmát.

E levezetésekben mindig tapasztalható összefonódás és szerkezeti egység a szükségleti és motivációs, s a kognitív, megismerő szféra sajátosságai között. Így a morális inverzió kategóriája a személyes tudás elhajlásaként, elidegenüléseként is értelmezhető, a személyes tudás társadalmi tudássá, az ítélet megalkotása előítélet-alkotássá változik. Másrészt maga a kategória mindenfajta totális mozgalom s ráépülő társadalmi rendszer, diktatúra része, s ebben a minőségében szerves egységet alkot vagy legalábbis együttjár mindazokkal a sajátosságokkal, amelyek az egyes, konkrét totalitárius mozgalmak megkülönböztető ismérvei, s konkrét tulajdonságai (eszmei tartalom, hatalmi struktúra, emberkép, kijelölt ellenség sajátosságai stb.).

barkan6 1105

A morális inverzió jelenségvilága

Az előítélet fogalma a 19–20. század fordulóján került előtérbe, a tömeglélektani kutatások fellendülésével, s az első, modernnek tekinthető megközelítés Gustave Le Bon-tól származik, aki a tömegek lélektanáról írt esszéjében nagyon sok máig érvényes szempontot fölvetett. Jellemezte azt az ismeretstruktúrát és érzelemvilágot, mentalitást, ami az előítéletes személyiség tulajdonsága. Számomra Az új idők pszichológiája című monográfiája a legérdekesebb és legfontosabb. Itt írta le tudomásom szerint először a jelenséget, hogy a jobboldali és a baloldali előítéletes személyiségek hasonlítanak egymásra, tulajdonképpen közös gyökereik vannak. (Később ez nagy viták tárgya lett.)

dogmatikus baloldali magatartás

Az előítélet-kutatásokon belül – nyilván rendkívüli történelmi jelentősége miatt – a legjobban kidolgozott terület az antiszemitizmus, s nyomában a ma is aktuálpolitikai jelentőségű etnikai előítéletek vizsgálata. Ezen a területen feltárták az előítélet megjelenésének fenomenológiai típusait, leírták konkrét megjelenési módjukat, szaktudományosan és esszéisztikusan jellemezték a mögöttük meghúzódó érzelemvilág számos jelenségét, amely karaktervonásokkal párosulva a jellegzetes autoriter személyiséget alkotja. S végül szinte valamennyi elemző feltárta az érzelemvilág és személyiség mögött meghúzódó társadalmi kontextust, amely megvilágítja létezésük gyökereit, s érthetővé teszi makacs fennmaradásuk okait. Ugyanakkor szinte minden elemző munkájában körvonalazódik az autoriter személyiség ellenpólusának tekinthető demokratikus személyiség mentalitásképe. Polányinál is láttuk a poláris ellentétek kialakulását, s az elemzők legjobbjai – Bibó, Sartre, Adorno – miközben felvázolják ezeket az ellentéteket, a demokratikus mentalitás történelmi gyengéire is rámutatnak. (Az autoriter személyiség azonban, ahogy a frankfurti szociológusok jellemzik, nem csupán az etnikai előítéletekben bukkan fel, hanem – mintegy Gustave Le Bon gondolatait igazolva – napjainkig kimutatható a dogmatikus baloldali magatartást meghatározó mentalitás-jegyekben is, s az egypártrendszeren alapuló, sztálinista diktatúrákban struktúraalkotó tényezőként jelenik meg.)

Bibó István a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmánya három alapvető témában – mai megfogalmazás szerint körkörös visszacsatolási rendszerek feltárásával – világítja meg azokat a szakadékokat, amelyek a zsidók s a társadalom többi tagja között kialakultak. A társadalom nyújtotta lehetőségek megragadásában tanúsított különbségeket, például a hátrányokat kompenzáló leleményességet, az elnyomó többség saját elnyomásaként, hatalomvesztésként éli át, s így létrejön egy adott történelmi folyamat és helyzet inverz logika szerinti feldolgozása, amely hamis tudatot eredményez. Az értékrend területén ugyanez folytatódik. Bibó szerint: „a környező világ erkölcsi kategóriái valahol alapvetően hamisak és igazságtalanok, valahogyan alapvetően arra irányulnak, hogy erkölcsi fogalmakkal, erkölcsi ítéletekkel takarjanak és fedezzenek más, erkölcsileg nagyon is kétes szándékokat és indulatokat.” A morális inverzió forrásvidékén járunk. Az eltakart érzés és tapasztalat az előnyök és hátrányok torz tükröződése az átélésben, amely a pozitív visszacsatolásra jellemző „bűvös kör” mechanizmusával bővíti-mélyíti az átélők közti szakadékot. E folytonos mélyülés-távolodás, szakadékká hasadás kiváltotta indulatok motiválják azután a Bibó által jellemzett harmadik tapasztalati mezőt, amelyen a sérelmek, bántalmak és elégtételszerzés végül fizikai erőszakba fut, sőt tömegpusztító indulati örvényeket szül. Az előítélettől a morális inverzióig vezető út állomásai: fokozás, túláltalánosítás, hamis, inverz logika, ok–okozat fölcserélése, racionalizálás és a negatív pozitívba fordítása, amely tehermentesíti az ember lelkiismeretét, s végül összefüggő világkép kialakításába, majd „gyakorlati” cselekvésbe torkollik.

barkan7 1105

A zsidóellenes előítélet és az ellene folytatott küzdelem egyaránt keletről áramlott Közép-Európába. Az első világháború során Galíciában szerzett tapasztalatok, az ottani részlegesen megmaradt zsidó kultúra s az eredendő előítélet hagyományainak együttes hatásaként a frankfurti filozófusok hazai élményeiket jórészt a keleti fronton szerzett új traumákkal „egészítették ki”, de Hitler egyik fő ideológusa, Rosenberg maga is a keleti lett-litván területről származott, s onnan hozta magával antiszemitizmusát. Hitler a Mein Kampf első részében rengeteget foglalkozik Ausztriával, s az is elemzésre váró jelenség, hogy a német antiszemitizmus gyökerei Ausztriába, a Monarchia kozmopolita, soknemzetiségű közegébe nyúlnak vissza. A II. világháború után Th. W. Adorno vezetésével végzett kutatások megkülönböztették a tágabb értelemben vett etnikai előítéleteket a szorosabb értelemben vett fasiszta elfogultságtól és gyűlölködéstől. Továbbá leírták az előítéletek mögött meghúzódó legfontosabb személyiségvonásokat, amelyek végül típusokba, illetve mentalitás-tendenciákba szerveződnek. A sztereotip gondolkozás érzelmi merevséggel, kényszerességgel jár együtt, a bűnbak keresése gyakran a bűnösség neurotikus érzésének elhárítása, a kivetítés pedig a saját gyűlöletet külső erőknek tulajdonítja. Agresszív látomások jellemzik ezt az érzelemvilágot, s a bűnbakkeresés velejárója, hogy a negatív indulatokat pozitív erkölcsi ítéletekkel indokolják, értékké változtatják. Sartre mutatja ki, hogy az agresszió és a szadizmus hogyan válik a morálisan megbélyegzett emberrel, társadalmi kisebbséggel szembeni „társadalomjavító” vagy „jogos önvédelmi” indulattá.

hamis indoklással emberteleníti

Így jutunk el itt is a morális inverzióhoz, amely első szinten túlhajtottságot, túlfeszítettséget jelent és a motiváció olyan eltorzulását, amely a valóság átalakításának humanista igényéből indul ki, s aztán elferdíti, majd ellentétébe fordítja; az eredetileg talán jó cél érdekében mozgósított szenvedélyt hamis indoklással emberteleníti.

Polányi mindennek megjelenését elsősorban a forradalmi és a marxista gondolkodásmódban követi nyomon, elemzései leginkább a forradalmármentalitás különböző típusait és történelmileg egymásra következő szakaszait vizsgálják. A 19–20. század fordulója előtti orosz nihilisták – a Turgenyev ábrázolta figurák –, majd a megvalósult szocializmus foglalkoztatta leginkább, s leírt egy jelenséget, aminek tudomásom szerint nincs szakkifejezése. A morális inverzió visszafordulásáról van szó, ellenfolyamatról – amit a szocialista társadalmak átalakulásában és összeomlásában láthattunk. Amikor az igazság felszínre tör, illetve az igazság szenvedélyének elfojtása meggyengül. Az egyéni pszichikumot átható igazság- és szabadságvágy társadalmat átalakító erővé válik. Persze nemcsak a szocialista országokban következett ez el, hanem a világháború utáni fasiszta rendszerek összeomlásában is. Spanyolország, Portugália, a dél-amerikai diktatúrák szintén megrendültek, majd összeomlottak; s a fasiszta rendszerek is „békésen”, vérontás nélkül omlottak össze.

Rendkívül sok dokumentum (emlékirat, riport stb.) maradt ránk, amely a fasiszta rendszerek aktív szereplőinek megnyilatkozásait rögzíti. Rendszeres elemzésük még nem tekinthető befejezettnek. A morális inverzió mélyebb megvilágításához is nagyban hozzájárulhatnak.

Mozgalom és rendszer

Gustave Le Bon tanulmányozta a militarista nacionalizmus s az akkor már hagyománnyal fellépő szocialista eszmeáramlatok és mozgalmak jelenségeit. Közös vonásokat állapít meg: mindkettőt a valláshoz hasonló hitként jellemzi, amelyet az emberi természet „misztikus” (értsd: nem-racionális) indulatvilága által táplált, hatalmas erejű mozgalomnak lát, s úgy véli, ezek determinálják a közeli jövőt. A kor alapvető feladata, hogy a különböző ideológiákra támaszkodó, különböző fejlettségű, s a győzelem–vereség kategóriájával jellemezhető háborús tapasztalatok birtokában lévő nemzetek békében együtt éljenek. Az aktuális társadalmi feladatok vezérelte elemzések után többször fölmerült a két alapvető totalitárius mozgalom összehasonlító elemzésének igénye – ebben talán Hannah Arendt jutott a legtovább.

barkan8 1105

A közös vonások közül kiemelkedő jelentőségű a tömeg fogalmának körüljárása. Elterjedt, szinte közhellyé vált, hogy a tömeg regressziv-infantilizált állapotban apahelyettest keres. A Vezér pedig olyan apai viselkedést jelenít meg, amely lehetővé teszi, hogy az infantilis szinten rögzült vagy infantilizált emberek apa-imágót lássanak benne. Ezt a gondolatot vitte tovább Erich Fromm, akinek a szadomazochista családi légkör és a felnövekvő gyerek jelleme közti összefüggést kereső tanulmánya a későbbi vizsgálódások számára alapmű. Kurt Lewin, majd Mérei Ferenc értekezett a társadalom nevelési szokásairól, a porosz drill és fegyelmezés jellemet alakító negatív hatásáról. A tömeget alkotó egyének és a tömegek magányosságát David Riesmann vetette föl. Talán az ő kifejezése ihlette Hannah Arendt gondolatmenetét, amikor kimutatta, hogy a totalitárius társadalom tömege nem spontán szerveződött emberi együttes, hanem mesterségesen, hatalmi manipulációval létrehozott, magányos tömeg. A hatalom szétzúzza a természetesen összetartó emberi közösségeket, a párt s az általa állított államhatalmi s közigazgatási szervek maguk alá gyűrik az elsődleges csoportokat. A párt fontosabb, mint a család, az informális kötelékek helyére az eszmeileg megfelelő, s fölülről vezérelt mozgalmi közösségek lépnek, s ezek elszemélytelenítenek. A szétzúzott természetes kötelékek helyett másodlagosan létrehozott álközösségek azután állandó mozgásban vannak (permanens forradalom), megakadályozzák a természetes kötelékek újrateremtődését, s magatartást szabályozó tényezőként az álközösségeket, a Vezért és a rendszert legitimáló ideológiák értékrendjét kényszerítik az egyénekre.

a harci elfoglaltságok

Itt jelenik meg újra a morális inverzió: a legitimáció annak a hamis tudatot előállító érzelmi nyomásnak része, amely elfogadtatja ezeket az értékeket mint a természetes értékek végletes túlfeszítését s ideológiaként tételezett racionalizálását. A természetes igények elfojtását előidéző hamis tudat érzelmi kielégülést nyújt, s az inverzió e hamis kielégülésben pszichikus síkon a természetes ellentétébe hajlik át. Az álközösségek létrehozásának felszínes ideológiai tartalmában különbség van a fasiszta és sztálinista eszmék között, de a módszerekben sok közös vonás található. Így a tömegek állandó demonstrációi különböző ünnepeken, a túlmunka, a szabadidő kitöltése rendezvényekkel, a harci elfoglaltságok mint nevelési eszmény- és közösségképző tényezők, más-más jelvények és szimbólumok égisze alatt jelen vannak a korabeli német és szovjet társadalomban. A tömegek mozgósítása még szélsőségesebbé vált a kínai kulturális és permanens forradalom idején, s eszménnyé minden olyan – akár terrorista – mozgalomban, ahol éppen ez a jelszó és a megfogalmazott cél.

Ha a totalitárius társadalmak ma már nem is jelentéktelen számú típusát, változatait vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a közös, illetve hasonló vonások intenzitásában fokozati különbségek vannak, s így az eszmék túlhajtása, a tulajdonképpeni morális inverzió területén is különbségeket észlelhetünk. Például valamennyi típus közös vonása az ellenségkép, mégis eltérő, hogy egy-egy totalitárius rendszer mennyire lokalizálja azt saját rendszerén belülre vagy kívülre. Érdemes vizsgálni az összeesküvés-elméletet és az állandó bűnbakképzést is. Ezekben alapvető különbség, hogy a rendszer ellenségét, az összeesküvőt, belül, saját rendszerének keretei között keresi, tételezi, vagy külső ellenség képét alakítja ki. A legtöbb totalitárius társadalomban többnyire mindkét változat megtalálható, bár a felszínen csak az egyik dominál. Hitler judeo-plutokrata-bolsevik fogalmában a zsidó elsősorban a belső ellenséget jelentette, de a zsidóság nemzetközi méretű összeesküvése s a világ-plutokrácia külső ellenségképet tartalmaz. Ugyanez a helyzet a sztálini koncepcióban: a fokozódó osztályharc az egykori kiváltságosak ellen, akik egyúttal az imperialisták ügynökei – s hasonlóképpen mindazok, akik az uszályukban törnek a jövő társadalma ellen – a belső ellenség képét körvonalazza.

Ez a paranoid kivetítés szorosan összefügg a morális inverzióval, amelyben összefonódnak a normálisan megfogalmazott értékrend érzelmileg telített elemei a túlértékelt és téves eszmék képződésével.

barkan9 1105

A morális inverzió visszafordul

A morális inverzió, a „rábeszélés” rejtett és nyílt formáival létrehozott ideológia és értékrend totálissá válása a rendszer struktúrájában a kialakult állapotnak csupán egyik tényezője. A törvénytisztelet és normakövetés tudatából származó nyugodt lelkiismeret és megelégedettség jó érzései a valóságban egy ambivalens érzelmi állapot felszínét mutatják. A magányos tömeg tagjainak lappangó, rossz közérzete, időnként a tudatba is bevillanó kényelmetlenségi érzése, feszengése egy-egy negatív tapasztalat elháríthatatlan élményének hatása alatt – mindez arra vall, hogy a totalitárius diktatúra a mentalitás egésze szempontjából mégsem annyira totális, a mélyben jelentős feszültségek, az elfogadott értékek és ideológiák elfogadhatatlanságára valló pszichikus tényezők húzódnak meg.

Ugyanerre vall az a Hannah Arendt által hangsúlyozott jelenség, amely a totális diktatúrák bukása után áll elő: a hirtelen indoktrináció, a kijózanodás, a szinte azonnali elfordulás az elfogadott s hosszú ideig vallott értékektől s ideológiáktól, s az emberiség hagyományos, általános-közös értékrendjének visszatérése a kollektív társadalmi s az egyéni tudatba. A szélsőséges nézetek csupán egyes szélsőséges csoportok vállalt ideológiájaként maradnak fenn – más kérdés e nézetek ugyancsak gyors felújulásának lehetősége, amelyre idáig csak kevés, hiányos tapasztalat áll rendelkezésünkre. A gyors indoktrináció s a természetes értékrend változatlan feltámadása arra vall, hogy az emberi lét mélyén minden külső nyomás ellenére meghúzódik, meglapul, túlél és feltámad néhány olyan alapvető emberi szükséglet, amely a represszió leküzdésének általános hajtóerejévé válik.

a mindenkori vezér

Ebben a kérdésben Hannah Arendt és Polányi Mihály hasonló végkövetkeztetésre jut, habár eltérően ítélik meg azokat a totalitárius diktatúrán belül kialakuló folyamatokat, amelyek feltárják e szükségletek létezését s természetük sajátosságait. Arendt elemzése inkább azoknak a társadalom-szervezeti, intézmény-rendszerbeli változásoknak a vizsgálatára épül, amelyek a diktátorok bukását követően alakulnak ki a totalitárius rendszerekben (elsősorban a Szovjetunió vizsgálatára támaszkodik). Megállapítása szerint a diktátorok utódlásával kapcsolatos kérdés puszta fölmerülése bizonyos fokú legitimáció és törvényesség megteremtésére irányuló törekvésnek tekinthető a mindenkori vezér mindenkori akaratának törvényi rangra emelése után (ezt Sztálin és Hitler utódlásával kapcsolatban elmondhatjuk, de Kim Ir Szen csattanós megoldása a főtitkári cím örökölhetőségére vonatkozó törvény megalkotásával a szocialista demokrácia virágkorának modell-példája lehet).

Változások lépnek föl az erőszakszervezetek struktúrájában, eltörlik a törvényesség fölött álló, s mindenfajta bíróságtól független fegyveres testületeket, amelyek a diktatúra kiépítésének legfontosabb gyakorlati feltételét biztosították. Megváltozik a funkció-megosztás a meglévő fegyveres testületek között, ügyészségi felügyelet alá kerül a rendőrség, megnő a katonaság politikai függetlensége és jelentősége a belső rend biztosítását ellátó intézményekkel szemben.

Hannah Arendt szerint ugyan ez utóbbi a Szovjetunió burkolt háborús politikájával is magyarázható, tény azonban, hogy a polgári élet további szervezeti változásaival együtt mégiscsak a növekvő demokrácia megnyilatkozásának tekinthetjük. Hasonlóképpen ez jelenik meg a viszonylagos decentralizációban, az ún. szocialista demokrácia – még ha igencsak korlátozott s kétes értékű is – jelenségeiben, a társadalmi kontroll bizonyos fokú átruházásában. Minthogy ezek egytől egyig korlátozott értékű változások, megfigyelhetjük, miként őrzik szerkezetükben s működési módjukban a diktatúra lényegi mozzanatait, miközben mégiscsak bizonyítják a diktatúra gyengülését és az ember alapvető szabadság- és igazságszükségletének feltámadását.

Polányi Mihály az alapvető szükségletek fokozatos érvényesülését a diktatúra gyengülő – s e szükségletek által is gyengített – keretei között szellemi tényezőkben, az irodalom, művészet és a tudomány társadalmi szerepének s a diktatúrát kiszolgáló sajátosságainak változásában látta. Ezek pedig együtt járnak az intézményi rendszer, a törvényesség és a társadalmi kontroll diktatúrán belüli változásaival, okai és okozatai egyszerre ennek a változásnak, s időnként – például a magyar forradalomban – előkészítői az alapok lebontásának is.

barkan10 1105

Ugyanakkor a diktatúrák – hosszú regnálásuk során – megbontják a természetes társadalmi fejlődést, s a represszió mindig kétirányú: elfojtja a fejlődés hajtóerejét képező szenvedélyes szükségleteket, az igazság és a kibontakozás szenvedélyét, de elfojtó hatalma egyúttal rögzíti azokat a belső állapotokat, szükségleteket és eszméket, amelyeket meg kellene haladni. Ebből fakad, hogy a diktatúrák hanyatlása nemcsak pozitív energiákat szabadít fel, hanem felszínre hozza azokat a változatlanul rögzült haladásellenes mozzanatokat is (előítéletek, társadalmi amnézia, vezér-imádat, rosszfajta vallási elkötelezettség stb.), amelyek a fejlődés természetes menetében fokozatosan szublimálódtak vagy legalábbis perifériára szorultak volna. Így azonban ezek inverz tartalma túléli magát a diktatúrát. De nemcsak ennek jelenségeit láthatjuk a mai világban: a diktatúra mellett korábban elkötelezett szereplők önátmentési kísérleteiben, s az új szabadság ellenére még alacsony tudatossági szinten a liberál-kapitalizmus alapvető értékeinek túlhangsúlyozása ugyanolyan fundamentalista szemellenzőt köt sokak homlokára, mint azt a korábbi időszakban láttuk. Ma a tőkés társadalom belső problémáinak, visszásságainak tudati elhárítása szinte észrevétlenül új morálisan inverz jelenségek kialakulását eredményezi. A gazdasági megszorítások fölött érzett „valódi szocialista” hurrá-optimizmus, a napról napra csökkenő szociális érzék, a vezér-igényeknek egyre inkább megfelelő vezér-vonásokkal felruházott személyek felszínre bukkanása, az előítélet jelenségeinek folytonos újratermelődése, a társadalom önkifejezési igényeinek kevéssé megfelelő pártstruktúra rögzülése mind-mind olyan jelenség, amely a morális inverzió felszámolásához szükséges tudatos erőfeszítéseink állandó újratermelését igényli, a vártán vigyázó őrzők együttes felszabadító munkája után kiált.

kép | Albert Rafols-Casamada művei, wikiart.org