A MONSTRUÓZUS SZÉPSÉG
A harc esztétizálása Ernst Jünger első világháborús naplóiban
Ernst Jünger regényírónak, esszéistának, a német konzervatív forradalmárok egyik vezéralakjának munkássága ellentmondásos és bizonytalan az európai, kiváltképp a francia kultúrában. Ellenségként – az agresszív német hódító törekvések reprezentatív alakjaként – a franciák számára eleve a „másik oldal”-t jeleníti meg. (A közel százhárom évet megélt Jünger katona volt mindkét világháborúban. Az elsőben jobbára a francia és a belga fronton harcolt, a második idején inkább csak hivatali funkciókat viselt a Franciaországot megszálló német hadseregben.)
a frontkatona
De Jünger háborús naplói népszerűbbek a francia nyelvű országokban, mint Németországban. 2008-ban a Gallimard Kiadó az igazán elegánsnak számító Pléiade bőrkötéses sorozatában adta ki háborús naplóit.[1] Akik ebben a sorozatban jelennek meg, szinte biztosan a „halhatatlanok” közé tartoznak – legalábbis a sorozat szerkesztői és a közel álló entellektüelek szerint. Jünger valóban nem csupán a huszadik század tragikus eseményeinek kiemelkedő tanúságtevője, hanem olyan aktív résztvevő volt, aki mindig törekedett, hogy személyes tapasztalattal „adjon értelmet” az értelmetlenségnek. A frontkatona, mondja, a legintimebben tanúsíthatja, hogy a megélt halál-közeliség „az üdvösséget sejtető találkozás a fénnyel”.
A háború esztétizálásának kérdéseit vizsgálva jórészt Jünger két háborús naplójára, a magyarul is olvasható és a dokumentarista „naplóirodalom” műfajába tartozó Acélzivatarban című műre, illetve a „kisebb háborús írások [2] közé sorolt A harc mint belső élmény filozofikus/reflexív jellegű munkára támaszkodom.
Az európai kulturális tapasztalatban a háború évezredek óta az elszabadult szenvedélyek, a gyors halál, illetve az áldozatvállalás toposzaként jelenik meg. Sokan gondolják, hogy bensőséges rokoni kapcsolat van háború és forradalom között, mert a felületes megfigyelő számára a háborúban ugyanazok a heterogén energiák törnek ki vulkánszerűen, mint a forradalomban. De míg a forradalmi kitörésben általában ott rejlik egy többé-kevésbé prognosztizálható, az eseményeket normális mederbe terelő „negatív energia” is, a háború nem ismer határokat. Michel Surya szerint „a háború kaotikusságában nincs ott az új rend ígérete. A célok kevésbé világosan ’vésődnek be’ a háborúba, mint a forradalomba. A háborúban az erőszak sokkal nyomasztóbb, egyúttal lelkesítőbb is.”[3]
Annyi bizonyos, hogy a háború démonikus. A katona ebben a zavaros érzelmi állapotban, közvetlenül megtapasztalhatja a halált. Tapasztalatában a félelem alig megkülönböztethető az eltompult fesztelenségtől. Az Acélzivatarban 1916. augusztus 20-i bejegyzésében ez áll: „Itt vettem észre – ám ez valójában az egész háború során tulajdonképpen csak ebben a csatában mutatkozott meg –, hogy létezik a rettegésnek olyan fajtája is, mely már annyira idegen, mint egy feltáratlan földrész. Voltak pillanatok, amikor semmiféle félelmet nem éreztem, inkább valami túláradó, szinte démoni könnyedséget; s ezt gyakran kísérték meglepő, elfojthatatlan nevetésrohamok.”[4]
a halál járt az eszemben
A harcban kimerült, lövészárokban gubbasztó katonának másképpen jelenik meg élet és halál kapcsolata, mint a „normálisnak” tekintett civil életben. A katona olykor, mintha kábítószer hatása alatt állna, másképpen érzékel és gondolkodik, azonosíthatatlan, lebegő térben vagy inkább nem-helyen (atoposz) van. „A halálos kimerültségbe, amelybe hirtelen belezuhantam, ekkor már beszüremkedett a boldogság tudata is, amely egyre erősödött, s heteken keresztül hatalmában tartott. A halál járt az eszemben, de anélkül, hogy maga a gondolat nyugtalanított volna. Életem minden kapcsolata fenségesen egyszerűnek tűnt, és úgy merültem álomba, hogy tulajdonképpen minden ’rendben van’.”[5] A lövészárok-katona számára az élet és a halál elegye jön létre, amelyben az élő test megkülönböztethetetlenné lesz a holttesttől. „Különös erővel vésődött emlékezetembe a felszaggatott és még gőzölgő harcállás képe, amelyet röviddel a roham után láttam. Az aznapi ügyeletesek már elfoglalták a helyüket, az árkokat azonban még nem takarították ki. Az őrhelyeket néhol még az elesettek tetemei borították, s közöttük – mintha a testükből nőtt volna ki – már ott állt az új váltás, fegyverrel a kézben. E csoportok látványa dermesztően hatott; mintha egy pillanatra megszűnt volna élet és halál különbsége.”[6]
Az európai kultúrtörténet közhelyszerű igazságai közé tartozik, hogy az emberek (a férfiak) hajlamosak glorifikálni a háborút. A történetírók és a szépírók gyakran megszépítik a csatákat, főképpen a lovagi küzdelmek „test a test elleni” formáját, a közelharc szépségét festik le csodálattal teli borzongással. Az első világháború francia „emlékezetkultúráját” a múlt század húszas éveiben mély érzékenységgel és kritikai alapossággal feldolgozó Jean Norton Cru (aki szintén részt vett a világháborúban, s kiváltképp a verduni csatában jeleskedett) jegyzi meg: „Az ember hajlamos (…) szinte emberfeletti tulajdonságokkal és érzésekkel felruházni a harcosokat. Tüzes bátorság, elszánt, türelmetlen küzdeni akarás, a sebesülés és a halál lehetőségének megvetése, a földi élet boldog feláldozása és mértéket nem ismerő dicsvágy stb.”[7]
Hasonlóan látja ezt Bernd Weisbrod is, aki úgyszintén a maszkulin fundamentalizmus ideál-tipikus megjelenésének tekinti Jünger háborús írásait. Hosszú tanulmányában – az utóbbi évtizedekben divatossá vált identitástörténeti kutatásokra támaszkodva – Weisbrod azt fejtegeti, hogy a nacionalista orientáltságú historiográfia és emlékezetkultúra előszeretettel alkalmaz szexuális fogalomkészletet. Így az „ellenség hazája a hódításra váró nő” szerepét kapja. Ez a férfias történelemfelfogás mutatja, hogy az elképzelt közösség és az elképzelt szerzői én nem elválasztható. „Úgy tűnik – írja Weisbrod –, hogy a nemzet maszkulin konstrukciója és a férfiasság nemzetkonstrukciója meghatározó eleme a modern kor identitástörekvéseinek.”[8] (Valószínű, hogy Ernst Jünger – mint harcias nacionalista és a német konzervatív forradalom előhírnöke – az 1980-as évek végéig alaptémájának tekintette a háborút, és nem sértődött volna meg, hogy a maszkulin szerzők közé sorolják. Mégis úgy látom, a Jünger-féle háború-interpretáció nem egyrétegű, s mindenképpen méltó az árnyaltabb megítélésre.)
lovagi próbatétel
Az Acélzivatarban című regényben újra és újra szembesülünk a modern, „hipertechnicizált” háború kétértelműségével. Jünger ragaszkodik a csodás metamorfózis feltételezéséhez, hogy az emberi természetből kiirthatatlan „háborús vadság” képes lovagi szellemmé lényegülni. A szerencsés végkimenetelű csatát követő italáldozat „(…) minden régi harcos legszebb emlékeinek egyike.”[9] Kétségtelen, az efféle szertartások a vadság elemi megnyilvánulásai, ugyanakkor az emlékezés átszellemíti a történteket. „(…) példa erre a veszélyben is fellelt tényleges öröm vagy annak öröme, hogy sikeresen kiállták a harc lovagi próbatételét.”[10] A háború előrehaladtával a harcoló feleknek egyre szűkebb tér állt rendelkezésre, hogy a lovagi erényeket gyakorolják. Juhász Anikó az Acélzivatarban frontregényről írott tanulmányában joggal állapítja meg, hogy az „(…) első világháborúban végbement az a folyamat, amelyben a hadiszabályok, a hadi morál tiszteletben tartásától eljutottak odáig, hogy egyszer csak minden mindeggyé vált.”[11]
Jünger „harcos heroizmusának” kétértelműsége mögött is meghúzódik a másik problémakör: az író viszonya a modernitáshoz általában, s azon belül a technikához. Mert folyamatosan alakult, a stációk a fiatalkori technika- és harcimádattól az öregkori ökológiai és „visszafogottan pacifista” gondolkodásig vezetnek. Az idő előrehaladtával Jünger egyre világosabban látja, hogy a modern, „eldologiasodott” és elgépiesedett társadalom kicsi teret biztosít a személyes hősiességre. Egy-egy ritka, kitüntetett pillanat erejéig megcsillan a frontharcosok heroizmusa, de „a háború valamennyi izgalmas pillanata közül egy sem fogható ahhoz, amikor a harcállásban a szűk agyagfalak között két rohamcsapatot irányító parancsnok találkozik. Ilyenkor nincs visszaút és nincs könyörület. Ezzel mindenki tisztában van, aki látta őket saját felségterületükön; ők a lövészárkok hercegei, arcuk kemény és eltökéltséget tükröz, vakmerőek, könnyedén ugranak előre és hátra, tekintetük metsző és vérszomjas, mint akik felnőttek a kellő óra követelményéhez; s róluk egyetlen haditudósítás sem emlékezik meg.”[12]
De ez csak az egyik fele a háború „igazságának”. Amikor a kiterjedt ágyúzás és szisztematikus robbantások után Jünger egy sor lerombolt francia falu látványával szembesül – nagyjából az Arras–Saint-Quentin–Soissons zónában –, kénytelen megállapítani, hogy a modern és technicizált háború leginkább a „bolondok házára emlékeztet”, s a „(…) hatás, amit belőlem kiváltott, félig komikus, félig visszataszító. (…) Azzal a tervszerű pusztítással, amellyel későbbi életem során oly sokszor találkoztam, mondhatni már az unalomig menő gyakorisággal, első ízben itt szembesültem. Vészjóslóan kapcsolódik ez korunk ökonómiai gondolkodásához. Valójában a pusztítónak is több kárt okoz, mint hasznot, a katonának pedig korántsem válik becsületére.”[13]
Ehhez hasonló moralizáló megjegyzésekkel ritkán találkozunk az Acélzivatarban lapjain. Jünger törekvése, hogy a fényképezőgép vagy filmkamera tárgyilagosságával rögzítse a tapasztaltakat, nehezen fért össze meditatív erkölcsfilozófiai reflexiókkal. A harc mint belső élmény egészen más közelítésű. Még sincs igaza Jünger francia biográfusának, Julien Hervier-nek, hogy az író visszautasít minden morális, historiográfiai vagy ideológiai szempontot a tények bemutatásakor. „Jünger szigorúan tartja magát a kvázi fenomenológiai leíráshoz; csak az átéltet és a megtapasztaltat mutatja be.”[14]
Valójában többször is kilép a szenvtelen krónikás szerepéből, és a lövészárok-katona (főleg, ha német!) heroizálása nyílt militarista apológiába fordul. Amikor a világítólövedékek fényében néhány pillanatra meglátja bajtársai acélsisakos, feltűzött bajonettel rohamra induló sorfalát, szinte eposzi hősnek érzi magát: „ilyenkor felerősödött bennem a sebezhetetlenség érzése. Szétmorzsolhatnak bennünket, de nem győzhetnek le.”[15] Úgy vélem, Jünger mégiscsak idealizálja a háborút, de legtöbbször valóban rideg, szenvtelen krónikás, aki objektíven igyekszik bemutatni az olvasónak, mit élt át a lövészárokban „az egyszerű baka”. Számára a háború se nem szép, se nem rút, hanem – kanti értelemben – alapvetően és lényegszerűen fenséges. Jünger azt képviseli, hogy az emberi logosz rendre képtelennek bizonyul az élet és a halál teljességének megragadására, s ezt az észbeli erőtlenséget a modern háború szélsőséges megnyilvánulásai mutatják legtisztábban. De éppen a modern háború, a maga „extrém többletével” korrigálja a békés polgár „tudásdeficitjét”, s egy radikálisan más világértelmezésre ad lehetőséget.
Walter Benjamin már 1924-ben érzékelte, hogy konzervatív forradalmárok, elsősorban Jünger, a háború esztétizálásával próbáltak valamiféle totális világértelmezéshez jutni. „A háború új elmélete – amely az őrjöngő dekadencia jegyét viseli homlokán –, voltaképpen a l’art pour l’art téziseinek sietős átvitele a háború területére.”[16]
létmetafizika
A háború Jünger-féle esztétizálása a tájértelmezésekben jelenik meg: különösen a szürke, aknák és ágyúlövedékek szaggatta táj mögött megbúvó „létmetafizika” bűvölte el. A táj sohasem „semleges terep”, hanem értéktelített „szubhumán” szféra, amely folyamatosan emlékezteti az embert eredetére és élete végességére. Mindig figyelmeztet, hogy a megszabott földi lét ideje előbb vagy utóbb véget ér. A háborúban ez hatványozottan érvényesül, hiszen a természet és a társadalom szférái folyamatosan keresztezik egymást. „Esténként kivettem a sarokból a sétapálcát, és a dombos tájon kanyargó keskeny földúton kószáltam. Az elhanyagolt földek tele voltak forró és vad illatokat árasztó virágokkal. Olykor-olykor magányos fák álltak az út mentén. Békeidőben földművesek pihentek a fák tövében, melyek ekkor fehér, rózsaszín vagy sötétvörös felhőkbe borultak – varázslatos jelenségek voltak a magány burája alatt. E tájképet hősies és mélabús fényekkel egészítette ki a háború anélkül, hogy vonzerejét elpusztította volna; a túláradó virágzás kábítóbban és sugárzóbban hatott, mint bármikor máskor. Ha ilyen természet vesz körül, könnyebb csatába vonulni, mint holt és hideg téli tájon. Hiszen itt még az egyszerű lélekben is feldereng a sejtelem, hogy élete mélyen beágyazódik a természetbe, s halála nem egyenlő a véggel.”[17] Az Acélzivatarban lapjain jól érzékelhetően keveredik a szélsőséges objektivizmus és a szélsőséges szubjektivizmus. A naplóregényben a szerző olykor az elfogulatlan, a tudományos precizitás eszméjét magáénak valló tudós szerepében lép fel, aki a szenvtelen geológus vagy paleontológus szemszögéből rögzíti a lövészárkok struktúráját. „Ebben az állásban egy geológus ugyancsak jól érezhette volna magát. A megközelítési árkok sorjában hat réteget nyitottak meg, a korallmészkőzettől a ’gravelotte-i márgáig’, ebbe ágyazódtak a lövészárkok. A sárgásbarna szikla telis-tele volt kövülettel, főleg lapos, zsemle alakú tengerisünökkel, a páncélzatuk ezerszámra bukkant elő az árokfalakból. Valahányszor végighaladtam az ellenőrzésünk alatt álló szakaszon, kagylóktól, tengerisünöktől és ammonitáktól (fejlábúak) dagadó zsebekkel tértem vissza a fedezékbe.”[18] Ezek a megjegyzések nagyon tudatosak lehetnek, hiszen Jünger életrajzírói fontosnak tarják hangsúlyozni, hogy többek között a rovartan területén is elismert felfedezéseket tett. Jünger őszinte természettudományos érdeklődését nem megkérdőjelezve, véleményem szerint mégsem a természet csodái az igazán attraktívak számára. Kant esztétikai álláspontjával ellentétben, amely szerint a fenséges – mint a szépség excesszusa – a ritka természeti jelenségekben nyilatkozik meg, Jüngernél az artefaktum (az emberi csinálmány), tehát a háború lesz a fenséges ideál-tipikus megjelenési formája. Ez a fordulat szinte automatikusan provokálja a kérdést: vajon erkölcsileg nem reménytelenül problematikus a háború effajta esztétizálása?
Érdemes szemügyre venni a fenséges esztétikai státuszával kapcsolatos kanti fejtegetéseket. Az ítélőerő kritikájában ír a megdöbbenésről, amely a római Szent Péter bazilikába először betérőt éri. „Itt ugyanis a néző azt érzi, hogy képzelőereje nem megfelelő egy egésznek az eszméjéhez mérten, ahhoz, hogy az eszmét ábrázolja; ebben a meg-nem-felelésben a képzelőerő eléri maximumát, és miközben e maximum kibővítésére törekszik, visszaroskad önmagába, miáltal viszont a nézőt felkavaró tetszés fogja el.”[19] Tehát Kant felfogása szerint az artefaktumok, vagyis az ember által kigondolt, létrehozott világ (például a bazilikák, a piramisok) nem tartoznak a fenséges jelenségek közé. Ezek az objektumok előre kigondolt, racionálisan megtervezett és kivitelezett cselekvéssorozat eredményeként jöttek létre. Lehetnek gigantikusak és kolosszálisak, de a legkevésbé sem érthetetlenek. „(…) ahhoz, hogy a fenséges esetében az esztétikai ítélet tiszta lehessen – nem keveredve semmilyen teleológiai ítélettel mint észítélettel -, és hogy ennek egy, az esztétikai ítélőerő kritikájába maradéktalanul beleillő példáját adhassuk, ehhez nem vehetjük számításba sem a művészeti alkotások (pl. épületek, oszlopok) fenségességét, ahol is az emberi cél határozza meg mind a formát, mind a nagyságot, sem az olyan természeti dolgokét, amelyek fogalma már magában hordoz egy meghatározott célt (…).”[20]
Az ember a természeti jelenségek többségét rendszerint képes „értelmes rend”-ben látni. A geológus vagy biológus azért tudja osztályozni a kőzeteket, a növényeket és az állatokat, mert a világ jelenségei általában a „jól elrendezettség” formáját mutatják. Viszont a természeti jelenségek kisebb része kapcsán „elvi érthetetlenséggel” szembesül. A tengeri viharok, a pusztító orkánok mögött rejlő „logika” felfoghatatlan a diszkurzív értelem számára. „A merészen kiszögelő, mintegy fenyegető sziklák, az égen tornyosuló, mennydörgés és villámlás közepette tovavonuló viharfelhők, a vulkánok a maguk romboló hatalmasságában, a teljes pusztulást hátrahagyó orkánok, a határtalan háborgó óceán, a hatalmas folyam magasból lezúduló vízesése és hasonlók: hatalmukkal összehasonlítva ellenállásra való képességünk jelentéktelenül kicsivé lesz.”[21]
Az efféle természeti jelenségekkel szembesülve az emberi értelem tehetetlennek bizonyul, hogy valamilyen rendet vagy legalábbis kvázi-rendet fedezzen fel a történések hátterében. Ezért, mondja Kant, nem az emberi alkotások, hanem a természet mint tiszta erő – azaz olyan hatalom, amely végérvényesen meghalad bennünket – tarthat igényt a fenségesre.
a háború esszenciája
A kanti álláspont ismeretében nézzük Jünger másik háborús írását, amelyben radikálisan más a fenséges felfogása. Az eredetileg 1922-ben A harc mint belső élmény címmel megjelent mű intellektuális-filozófiai szempontból jelentősebb, mint az Acélzivatarban. Helmuth Kiesel, Jünger egyik legalaposabb biográfusa szerint már a könyv címe is utal az expresszionizmus, a német romantika (elsődlegesen Novalis) és Nietzsche erősen pszichologizáló hatására. A lélek a ki nem elégített ösztön befelé fordulásából jön létre – Nietzsche ezt a folyamatot az ember bensőségiesítésének (Verinnerlichung) nevezi.[22] „A harc mint belső élmény új világ és új kultúra felemelkedését hirdeti. Az új kultúrában teljesedik ki a folyamat, amelynek irányát éppen a háború jelölte ki. Jünger a könyv tizenhárom egymásra épülő és tömören megformált fejezetében – ezek a személyes tapasztalat és programjellegű röpirat között oszcillálnak – mindent a ’háború esszenciája’ mint hívó kifejezés köré szervez.”[23] S valóban, unalmas, hibernált állapotként mutatja be a háborút megelőző hosszú békeidőt, amelyben a tiszta anyagiasság, a természettudományok önhitt világértelmezése, a városi polgár eltunyult életvitele a teljes közömbösségbe és valódi életet nélkülöző szellemtelenségbe fulladt. A „nagy háború” sokkja ébresztette fel az új nemzedéket a „langyos szendergésből”, mert radikálisan más világteremtés lehetőségét villantotta fel. Az első világháború kitörését fogadó általános európai lelkesültség persze ismert tény. Jünger értékelése sok igazságot tartalmaz, elég a korabeli filmhíradók kockáit idézni: Franciaországtól Németországon át Oroszországig mindenütt vidám, harci vággyal teli, égő tekintetű bakák búcsúzkodnak a frontra induló szerelvények előtt. Ami igazán érdekes, hogy sokan a háború után is kitartottak harcias lelkesedésükben, s éppen a háborúban vesztes németek között maradt meg a harci szellem. Sőt, a weimari demokrácia évei alatt még fel is erősödtek a harcias hangok. „A háború mint belső élmény – mondja Martine Béland – (…) időtlen létezésként, fundamentális tapasztalatként jelent meg, amely talán éppen azért következett be, hogy megerősítse és kiszélesítse annak a generációnak az antimodernizmusát, amelynek az életmód, a kommunikáció és a termelés folyamatos technicizálódásával kellett szembesülnie.”[24]
Jünger már a könyv első lapjain egyértelművé teszi világfelfogását, amikor Hérakleitosz közismert töredékének („a háború mindenek atyja és mindenek királya”) fundamentális létértelmet tulajdonít. A háború isteni erőként vagy természetfölötti akaratként hatol be az emberi életbe: úgy ragad el bennünket, mint egy iszonyatos tengeri vihar. A háborút – állítja –nem tekinthetjük emberi csinálmánynak, de szexuális ösztönnek sem, „a háború természeti törvény, ezért sohasem leszünk képesek kivonni magunkat a hatalma alól.”[25] Ez az ellenállhatatlan erő különösen a modern háborúban jelenik meg. „A harc gigantikus és modern mechanizmus formáját öltötte magára. Mindent személytelen és fagyos áradat borított be. A táj halott égitest kráterévé lett; az élet eltűnt, izzó láva-gejzír mindenütt.”[26]
Kétségtelen: a modern háború következtében szétroncsolt táj az, amely Jünger leírásában a fenséges ideál-tipikus formája. Csakhogy a roncsolt tájra nem tekinthetünk természeti jelenségként, mert legalább olyan mértékben emberi kreáció is! Igazából a Kant által emlegetett bazilikák és piramisok „távoli rokonaira” ismerhetünk benne. Jünger is ezt az értelmezést sugallja, amikor a bevezetőben kibővíti a hérakleitoszi fragmentum értelmét: „a harc nem pusztán atyánk, de a mi fiúnk is”.[27] Már csak ezért sem tud következetes maradni a háború „természettörvény jellegé”-hez. A sokkoló látvány hátterében mindig ott az ember, egyedül „(…) ő képes irányítani a gépeket, egyedül az ember ad nekik értelmet”.[28] Jünger számára adódik hát a következtetés: a háború kettős természetű, az isteni és az emberi elem egyaránt megtalálható benne. Tagadhatatlan, hogy tudatosan vállalja a paradox álláspontot. Egy pillanatra sem adja fel szándékát, hogy totálisan esztétizálja (és egyúttal szakralizálja) a háborút. Így szinte azonos lesz a természeti törvény sokkoló és ellenállhatatlan erejével. Mert akár a kozmikus rend spontán működésében, akár az isteni akaratban látjuk a háború végső alapjait, ezek örökre feltárhatatlanok maradnak a diszkurzív értelem számára. Ebben az optikában a háború akár fenségesként is megjelenhet.
teremtés és pusztítás
Jünger szerint a háborúk gyakorlati kivitelezője maga az ember, azaz a háborúk valamiképpen mégiscsak emberi csinálmányok. Ezért racionálisan analizálható és értelmezhető jelenség lesz, vagy legalábbis annak kellene lennie, mert már nincs benne semmiféle titokzatos szépség. Az ember által kivitelezett háborúk esetében kötelesek vagyunk azt is megkérdezni, vajon milyen célból, milyen haszon reményében és kiknek az érdekében vívják. Milyen eszmék nevében, illetve milyen eszközök igénybevételével. Az okokra és célokra kérdezés közben le kell mondanunk a korábban használt nemes és emelkedett beszédmódról, azaz magáról a háború esztétizálásáról! Könnyen belátható, hogy lehetetlen egyetlen (totalizáló) diskurzus keretében fenségessé stilizálni és prózai, pragmatikus (politikai, gazdasági stb. célokat szolgáló) cselekvés-sorozatként megjeleníteni. Persze Jünger megpróbálkozik a lehetetlennel. Végső soron bagatellizálja a háború második értelmét. Számára az a fontos, hogy a háborúban a teremtés és a pusztítás erői kibogozhatatlanul egybefonódnak, s a dolgok végén a korábbiakhoz képest tisztább és magasabb erkölcsi rendet felmutató világ születik. Alapvetően Nietzsche nyomán halad: „a harc nemcsak destrukció, de egyúttal olyan kreáció is, amely a férfias bátorság terében valósul meg, s még az is, aki ilyen vagy olyan tévedések okán vereséget szenved, az sem harcol hiába. A ma ellenségeit és a holnap ellenségeit egyaránt összeköti, hogy jövőjük közös, s hogy közös művet hoznak létre. Jó azt érezni, hogy az ember betagozódhat ebbe a kőkemény európai etikába, amely a lármás közvéleményen és a lanyha tömegen túl, egyre eltökéltebb lesz eszméiben, és hogy ez az erkölcs csak annak jelent gyógyulást, aki mer kockáztatni, s akit csak a cél érdekel. A hatalom fenséges nyelve ez, a legszebb és részegítő füleinknek. Ez a nyelv megelőz mindent, csak tiszta értékeket és azok alapját bírja.”[29]
„A kultúra alapjainak megingása az érzékiség viharos kitörését indítja be” [30]. A pacifista mindezt képtelen megérteni. Irtózik a vértől, és saját élete megőrzését tekinti legszentebb kötelességének. Ráadásul riadalmat kelt, mert folyton a közelgő vereség vészharangját kongatja. Márpedig rendelkezzék akár a legkifinomultabb kultúrával is egy nép, ha kivész belőle a harci szellem, nem marad más belőle, mint agyaglábakon álló gólem, véli Jünger.
Az ítélőerő kritikájában Kant is szót ejt a „szabályos keretek között zajló” háború fenségességének lehetőségéről. „Még a háborúban is van valami fenséges, ha rendben és a polgári jogokat tiszteletben tartva folytatják, s az ily módon háborúskodó nép gondolkodásmódja annál fenségesebb lesz, minél többször tette ki magát a veszélynek, s állta meg bátran a helyét.”[31] De ha még Kant is így vélekedik a háború és a béke „kulturális funkciójáról”, milyen alapon ítéljük el Jünger esztétizált militarizmusát? Tény, hogy Kant mondata újra meg újra előkerül az első világháborút követően színre lépő konzervatív forradalmárok munkáiban. Most csak az egyik legismertebbet, Oswald Spenglert idézem, aki szinte szó szerint ismétli: „Egy hosszú háborút kevesen viselnek el anélkül, hogy lelkileg tönkre ne mennének benne; viszont a hosszú béke elviselésére senki sem képes.”[32] Spengler kitart amellett, hogy „az ember: ragadozó állat.”[33] És hogy Kant mennyire tehető felelőssé a huszadik század konzervatív forradalmárainak radikálisan militarista „hanghordozásáért” – arról majd legközelebb.
