Z. Karvalics László

A MONOLOGIZÁLÓ ROBOTTÓL A PLANETÁRIS ÁDÁMIG

Egy majd félszáz éves esszé nyomában

A MONOLOGIZÁLÓ ROBOTTÓL A PLANETÁRIS ÁDÁMIG

Egyáltalán nem mindegy, hogy Epikurosz mikor is ajánlotta kortársainak, de főleg a szellem embereinek életstratégiaként a visszavonultságot, a távolmaradást a közélettől: a Nagy Sándor halálát követő, belviszályokkal, rabszolgalázadásokkal vérzivatarossá lett korban, szüleinek kivégzése után.

Ehhez az időszakhoz természetesen nem lehet hasonlítani 2018 áprilisának Magyarországát, hiszen a létünket és kultúránkat fenyegető apokaliptikus veszélyek és a nemzetünkkel szemben összeesküdő világszervezetek kizárólag azok elméjében léteznek, akik ezt a fantomképet megkonstruálták. Meg azokéban, akik bármilyen hazugsággal illusztrálni és hitelesíteni igyekeztek ezt a szürreálisan eltorzított alternatív valóságot, hogy minél jobban terjedjen az üzenet, s végül azokéban, akik a kétség szikrája nélkül átvették és a maguk képére formálták mindezt.

a rendíthetetlen nyugalom

Epikurosz tudta, hogy „hamis vélemény útján értéktelen szükséglet keletkezik”, s mi is tudjuk, hogy információs bűnökből kovácsolt talapzatra nem építhető semmiféle, morálisan is elfogadható kormányzás. De vajon ilyen körülmények között működőképes lehet-e az ataraxia, a rendíthetetlen nyugalom? Aki csak a kertjéből szemléli a történelmet, amely éppen végbemegy körülötte, az kétségkívül megtagadja a humanizmus eszményét. De vajon mi számít tettnek, ami a közéleti mezőn kívül születik? Ha valaki posztolja Vörösmarty 1846-os Országháza című versét, hogy az „ezzé lett magyar hazátok” zárósor előtti strófákból bontsa ki a közös élményt? (A költő szavaival: amikor már azt hittük, hogy vérontó harcok után leszállt a béke, hogy hazánk anyaként ölel keblére minket, szenny, gyász és rút ferdítés közepette milliók gyűlölnek és dacolnak, járnak dobszóra szavazni, s a nemzetnek nem marad más, csak tompa, zsibbadt fájdalom).

*

Az óbudai hegyoldalba nem kúszik fel a plakáttépkedések zaja, a korteskórusok kakofóniája. Az iparszerűen érkező kormánypárti SMS-ek sem zavaróak annyira, hogy ne lehetne követni József Attilát a legnehezebb napok során: „a működésben van a nyugalom”. Igaz, ezt nem papírhalom, hanem digitális karaktertömeg tükrözi, de a sok olvasás stimmel: egy készülő nagyobb munkámhoz lapozgatom a négy éve, pátriárkai korban elhunyt Jaroslav Krejčí (1916–2014) három, angolul megjelent könyvét.

zkl132

A Monarchia egyik utolsó szülötte regénybe illő életútja és rendkívül eredeti történetszociológiai munkássága okán már régóta nagyobb figyelmet érdemelne a magyar társadalomtudományi gondolkodásban – különös tekintettel arra, hogy sajátos civilizáció-fogalma és a történelem struktúraképző és struktúra-átalakító logikájáról írott munkái számos előképét hordozzák ünnepelt mai történelem-elméleti rendszerezéseknek.

Ám hirtelen valami egészen váratlanba szaladok magyar nyelvű Krejčí-szövegekre vadászva a weben. A szocialista Csehszlovákiából hosszú börtönévek után Angliába emigráló Krejčí tollából, immár brit egyetemi professzorként közölt érdekes írást az Internationale Dialog Zeitschrift 1970/4-es száma (Der monologische Robot als Gefahr), amelyre az erdélyi Korunk igényes szerkesztői olyannyira felfigyeltek, hogy 1971/3-as számuk Látóhatár rovatának 487–488. oldalán egy magát még névbetűivel sem azonosító munkatárs ihletetten tömör összefoglalását adta a gondolatmenetnek.

Ebben a magyar nyelvű tolmácsolásban minden gondolat olyan, mint egy aforizma a Bölcsességek Könyvéből, és ezeket összefűzve borzongató, egésszé szerveződő látleletet kapunk, amelyben nemcsak a Múlt, hanem a Jelen minden árnyéka is benne rezeg. Valódi gondolatrégészeti szenzáció, amely méltó, hogy szinte teljes terjedelmében, eredetiben idézzük (kizárólag a tördeléssel és egy apró kihagyással átalakítva):

„Az auto­nómiáját elvesztő ember robottá válik, a monologizáló robot pedig e típus riasz­tó válfaját képviseli.

Mi jellemzi e sajátos robotember mo­delljét? A monológ a politikai és ideológiai narcizmus kifejezése. A párbeszédre kép­telen ember csak önmagára és önmagába tekint, képtelen viszont saját tevékeny­ségének és nézeteinek önkínzó elemzésé­re.

Démoni hatalomvágy fűti. Türelmet­len mások felfogásával szemben, és híján van az autonóm személyiségnek.

megsem­misíti önmagát

A monológ mint magatartás összeegyeztethe­tetlen az önmeghatározó személyiségala­kítással, s éppen ezért a nem-autentikus emberi lét hordozója. A monologizáló ro­bot csak reagálásra képes, és megsem­misíti önmagát mint önalakító alanyt. Ab­szolút felelősséget igényel önmaga fölött, létszükségletei közé tartozik az elnyomás és a túlerő.

A monologizáló dogmatikus értelem úgy érzi, hogy egyedül ő jogosult megteremteni a regnum hominis igazi birodal­mát, e küldetésében pedig kizárólagos le­téteményese a fetisizált Abszolút Eszmé­nek. A dialektikus értelem – e monologizáló ráció ellentéte, s mint ilyen, soha­sem abszolút fogalmakban fejezi ki a vi­lágot. A ratio dialectica felszabadítja ön­magát minden fetisizmus alól.

… Ez a típus min­dig előnybe helyezi az epigonizmust az eredetiséggel szemben, fontosabb számára a csatlakozás, mint a kezdeményezés. A monológ fanatikussá teszi az embert, és akadályozza humánus felszabadulását a dialógus jegyében. Képviselői meg van­nak arról győződve, hogy ők minden ér­ték őrzői, rajtuk kívül pedig nincs sem­mi.

zkl133

Képtelenek arra, hogy olyan kérdé­sekben döntsenek, amelyek még eldöntet­lenek; ők a tekintély-elv megszállottjai. Elutasítanak minden önállóságot, és közegi ellenállást tanúsítanak ama felfo­gással szemben, amely az emberi mikrokozmoszt egyszeri, felcserélhetetlen érték­nek tekinti.

A monologizáló robot az alá­rendeltség foglya, ő – az abszolút alatt­való – alkalmatlan és képtelen a sza­badságra. Csupán az ajándékba kapott szabadságot tudja élvezni, az autentikus szabadság ugyanis a választásban, az al­kotó tettben nyilvánul meg”.

*

Akkor újra: mi az alkotó tett? Krejčí például látott esélyt arra, hogy a párbe­szédbe a monologizáló robotokat is sikerüljön bevonni. A dialógusban egyenesen a humanista elv kiterjesztését látta: „az új planetáris Ádám a dialógusban születik, annak fe­szültségében izmosodik”.

Krejčí ugyanis nem követte el azt a hibát, amit Morus Tamás 1532-es tévedése óta mindazok, akik rosszul értelmezték a dialógus szót. Valójában duológusról kellene beszélni, a dia- előtag ugyanis nem a kettőt, hanem az átvitel mozzanatát fejezi ki.

túloz és téved

Ugyanakkor William Safire (1929–2009), aki a dialógus félreértelmezésének vitriolos kritikáját adta 1984-ben, a New York Times Magazin nyelvi rovatában, túloz és téved, amikor azt állítja, nincs értelme szóteremtéssel kifejezni, ahogy egyre többen érintettek a dialógusban.

Valójában egyedül annak nincs értelme, hogy a számosságot egészen pontosan adjuk meg: a négy főnél (a quadrilógusnál) nem is lép tovább senki, mert nyilvánvaló, hogy egy ponton túl minden multilógus (multilogue – sokak párbeszéde sokakkal). Épp a közösségi média világában látjuk ennek az elvnek az érdekes, bár furcsa korlátokkal megvalósuló gyakorlatát.

A különösen nagy méretre utaló megalógus (megalogue) pedig Safire-nál csak egy gonosz szójáték (a babble of a million rabble – a csőcselék demagóg fecsegése), miközben például Amitai Etzioni politikafilozófiájában a közösségekből felépülő közösségek tagjainak dialógusa a közös (morális) értékek megkonstruálásáért. És még a googológusnak (googologue) is van értelme, amivel Safire szintén élcelődik. A ritkán használt googol szóval a felbecsülhetetlenül nagy számot fejezik ki a matematikusok[1], és valóban, amiként az idegsejtek lehetséges kapcsolatainak száma meghaladja az univerzumot alkotó elemek számát, úgy éri el ugyanezt a nagyságrendet az emberiséget alkotó valamennyi egyed között végbemenő lehetséges jelentéscserék elvi száma. A googológus tehát valóban Krejčí planetáris Ádámjáról szól: ha az emberré válás során a dialógus csak az 50–70 fős kisközösség többi tagjára vonatkozott, akkor ma a párbeszéd potenciális tere tényleg az egész bolygó, annak valamennyi emberével. Ez az a dimenzió, amelybe „a monologizáló dogmatikus értelem” retteg behatolni, s mindent elkövet, hogy démonizálja.

zkl134

S persze így a robot-ember Epikuroszt sem értheti, aki a vesekő okozta irtózatos görcsöktől forró vizes kádba menekülve is arra kéri egyik tanítványát, haldoklása közben, hogy a másik tanítvány magára maradt gyermekeit istápolja. A filozófus ugyanis tudta, hogy amiben a bölcsesség részesíthet minket, azon jószágok közül a legértékesebb a barátság, mely minden reggel körbejárja a világot, hogy felébressze az embereket, s azok kölcsönösen szerencsét kívánjanak egymásnak.”

[1]A googol a 10100, vagyis a tíz szexdecilliárd egyedi elnevezése: ha leírnánk, az 1-es számjegy után száz nulla állna. Egy kilencéves fiúcskától származik: Milton Sirotta egy amerikai matematikus unokaöccse volt, aki 1938-ban nevezte el a végtelennél kisebb, mégis elképesztően nagy valóságos számot ekképpen. Ebből származik amúgy a Google elnevezés is, egy véletlen tévesztésnek köszönhetően. S valóban, a szám azt is jól kifejezi, hogy a neuronokhoz és az emberekhez hasonlóan a digitális objektumok közti összekapcsolódások lehetséges és valóságos száma is ugyanezt a nagyságrendet ostromolja.
kép | shutterstock.com