Centauri

A MODERÁTOR

2007 május

A MODERÁTOR

Örvénylett a bodza és a nád, örvénylett vele minden csuk, poszáta, sáska és a kaszanyűgbükkönybe gabalyodott réti zizegő – úgy rohant a menetrendszerinti expressz, át a patakvölgyön, a hídon, a forró talpfák fölött, huszonöt mérföldre Nullfoktól. Fullasztó nyári napon történt ez. Az egyik utas az utolsó kocsi hátsó ablakán, a kerek, felettébb mocskos, mustársárga plexin nézett ki ahelyett, hogy a folyosó jóval tisztább, nagyobb és lehúzható ablakában kornyadozott volna. Vitathatatlan: hátul nézni ki érdekesebb, szokatlanabb és talán izgalmasabb is, mint a folyosóról révedni a tájra. Talán így gondolta az a fiatalember is, akit az említett utas a plexin keresztül pillantott meg – amint az utolsó szerelvény ütközőin lovagol, és egy cigaretta meggyújtásával bajlódik a viharos erejű menetszélben. Az utasban meghűlt a vér. A fiatalember nem kapaszkodott, lábát lezserül lógatta a pályatest fölé, és amikor csodával határos mód sikerült a cigarettát meggyújtania, néhány slukk után veszélyesen előrehajolt, rábambult a suhanó talpfákra, és ebben a lepottyanás előtti állapotban maradt – a vonat pedig továbbra is borzolta, lengette, lóbálta a pálya menti bozótot. A megilletődött polgártárs első döbbenetében odahívott egy utast, s miután emez megerősítette amannak, hogy valóban egy amolyan típusos, a késő romantikából visszamaradt (visszamaradott?) „reménytelen fiatalember” utazik a hátsó ütközőn, úgy döntöttek, haladéktalanul értesítik a kalauzt. Ezt követően – míg a vonat újabb poszátákat kutyult össze gébicsekkel – megérkezett a kalauz is, aki egyetértett a két utassal abban, hogy egy reményvesztett fiatalember lóg a hátsó ütközőn. Továbbá abban is közös platformra jutottak, hogy ez nem veszélytelen. Rövid konzultáció után a kalauz (bizonyos Devla Porosz) előresietett a mozdonyvezetőhöz, és figyelmeztette a „jelenségre”. A mozdonyvezető úgy döntött: nem vár az állomásig, hanem megáll a nyílt pályán, mégpedig oly lassan, fokozatosan, amilyen kíméletességgel még sosem. A szerelvény tehát alig érezhetően lassult, a pálya menti örvénylés elcsitult, a kaszanyűgbükkönybe gabalyodott réti zizegők megkönnyebbülten másztak vissza a rétre, kabócák a fákra, szirmok a virágokra, virágok a szárakra; mikor is a Székletfővárosból Nullfokba tartó gyors már oly lassan ment, és oly hosszú ideje, hogy az utasok (leszámítva azt a kettőt) azt hihették: pályahibákon hajt át. Ám végül, némi csikorgás kíséretében megállt.

centauri2 0927

Nikk, flickr.com

A rekettyésből fülemüle füttye szólt, kazlak jobbról, balról csodálatos traktornyom, fönt fehér cirruszok, az ég lazúrján köröző pörölyfejű ölyü. Csobbanások a patakon, fészkelődés a vonaton – körös-körül nyugtalan kultúrtáj, erre-arra diribdarab vadon. A kalauz eltökélt volt a tekintetben, hogy a fiatalembert lebarmolja. „Örülhet, ha nem kell törött kézzel összeszedni a fogait!” Ha a két utas közül a vehemensebb, golyószerű fontoskodó nem tépi le a „drogos barom” fejét, és nem hányja tele az „idióta” tüdejét! És amint néhány pillanatig még vártak az ajtónyitás előtt, erőt gyűjtve a generációs lehordáshoz, megrökönyödve látták, hogy a „szartúró suttyó” meg se moccan; épp abban az agyloccsantó pózban üldögél, mint korábban. Ám most, mikor a vonat állt, és nem örvénylett körötte a biomassza, megszűnt körülötte rovar- és levélbirodalmak pánikszerű özönlése, mikor semmi nem mozdult, csak egy pacsirta emelkedett megindultan, mintha zsinóron húznák fel az ég zsinórpadlására, szóval ebben a csöndben, bukolikus, oroszos megállásban már feltűnő volt, hogy a fiatalember háta erőteljesen vonaglik. Továbbá azt is megállapították, hogy a pacsirta dala, a távoli fülemülefütty mellett, mintha zokszó is szivárogna. Ettől a kalauz megenyhült, s olyfajta pünkösdi kenetteljességgel nyitott ajtót, majd mászott ki, amint Krisztus urunk akaszthatta pásztorbotját a sziklafalról lógó, eltévedt bárány alá. Ekkorra már az utasok is úgy látták, hogy a „szeretetreméltó” fiatalember talán a „nagyreményű és jobb napokat is látott ifjak” frakciójába tartozik, s mint ilyen, kiérdemelt magának a fenti mutatvánnyal annyi, de annyi együttérzést, amely Nullfokig biztos kitart, de amiből tán még elvitelre is jut. Így hát a részvét vattájába rakták. Támogatták jobbról, balról, elől-hátul, s megindultan, lopva, nem bántó nyíltsággal, de tagadhatatlan kíváncsisággal nézték, amint „szegény gyerek” szemében nem patakzik, nem ömlik vagy csobog a könny, hanem termonukleáris erővel kavarog! Hogy mi volt oka az ütközőn való utazásnak? Vagy mi volt oka a turbózokogásnak? Bármennyit is beszélt a „kis fazon”, nem értette senki. Mégis tudjuk jól, mi volt az ok. Nem szerelmi bánat, mint azt hitték tán sokan; nem haláleset, nem letális kór és nem elmebaj – bár ez utóbbi állt az igazsághoz legközelebb. A „zaklatott fiatalember” idegeit az borzolta fel, hogy míg az ütközőn utazott, és a pályát bámulta, örvényleni látta a síneket! Nem is a talpfákat, hanem a síneket. És ez fölkavarta. Úgy érezte, hogy a menetrend szerinti gyors a Pokolba tart, míg alatta a pálya úgy süpped el a rétben, mezőben, rozsban, repcében, idilli cipcirippben, mintha forrásig hevített aszfaltba süllyedne. Mintha a Menny golyója süllyedne el a kárhozat kondérjában. De már honnan tudni ezt, mikor a két utasról, a mozdonyvezetőről, a büfésről, más utasokról, a szerelvény egyéb napjairól, más vonalak iszákos utasairól nem tudni semmit? A válasz egyszerű. A tökrészeg, tökhülye, romantikától sem mentes, pattintatlan őskőkorszakból visszamaradt reménytelenül nagy rakás szar a hátsó ütközőn, a pokollátomásra agyatlan mód felcsavarodó utas én voltam – s útitársam?: tisztes adag alkohol.

centauri3 0927

Alessandro Galantucci, flickr.com

Másnap kádári önki. Önétkeztetés. A harmincas évek kaszinó-épülete 1996-ban. Az örvénylő sínek vasárnapját követő hétfőn, kora délután. Akár egy lovarda, oly magas! Álbarokk mennyezet, freskónyomok a lepattogzó meszelés helyén. Üres oldalfülkék. Az északi falon tagbaszakadt munkahősről selejt csempék zúzalékából grandiózus szocimozaik. Óriási ablakok. Kirepedezett, potyogó gitt, szálkás keretek. Nedves falak. Vagy tíz méterről lóg be a lámpa. Tízméteres csőről lóg a hatalmas, lomha ventilátor is, ahogy fölöttünk lustán a zsíros levegő latyakját kutyulgatja. Ragacsos álmárvány-asztalok, májfoltos padlóbakelitok. Mínium-tompa hőpult. Mögötte mindig rosszkedvű Bagaméri-nénik a szocialistarealista maszlagot mérik. Úgy két óra felé járhat az idő, így hát csak ketten vagyunk a hangárban. A város utolsó, békeidőből maradt önkielégítőjében. Míg a frissek, fitneszesek és wellneszesek már a gyorskajáldák drága big-blöffjeit eszik, viharosan terjed a pizza, a gofri, a gyros és a hétvégi grill-parti szokása (a paprikás krumpli lassan feledésbe merül, de tán fasírtba megy a tarhonya is), ez még áll! Ez itt egy kis gasztro-Csernobil, tiltott zóna, melynek aurája még jó darabig velünk marad; ez itt a megszokás maga; a közeli s rég bezárt pártház csinovnyikjainak zabahelye; többségük már korlátolt felelősségű vállalkozó, kültag egy beltagban, esetleg HMK (helyi menő képviselő), kishal még mindig, vagy már nagykutya, de egykori, hajdani aurájuk, összelihegésük átitatja a falakat most is – hát talán ezért nem kellett senkinek a hajdani kaszinó épülete. Maradt egy darabig még, ami volt évtizedekig: kádári önki.

bélnedvekben ázó tészták

Tehát állok ott a pirospaprikás, farzsírban lebegő disznóságok, kihányt nokedlik, szarhurkák, levesek, spenótok, bélnedvekben ázó tészták, nudlik, galuskák, a különféle köretek és ökrendések előtt, s azon lamentálok, mit egyek? Felborult vízháztartásomnak jót tenne egy kis betű- vagy bőrleves. A másodikkal bajban vagyok, nehéz választani a keddi maradékból. Van ott kapros korpa, csótány tokány, bántott halak, a konyhafőnök körömpiszka, orosz kocka, forradalmi bélszínroló, munkásparaszt puliszka, lángszívű lángos, osztályöntudatos püré, rendületlen gyalult répa. Desszertnek jöhet a mákos gagyi, kisdobos torta, rakétapiskóta, gennyrakás, November-hétlapos vagy a hagyományőrző bukta, amelyre fogadásokat is köthetek: vajon melyik végében lesz a lekvár? Kettes szorzóval arra is: van-e benne egyáltalán? S mit igyak? Gurítsak le egy tömény köménylevet? Úgy döntök, inkább az izotóniás oldatok közül választok, már csak az a kérdés, pirosat, sárgát vagy kéket igyak. Végül elveszek egy tál jól bevált kohósalakot, s hozzá három deci galvánvizet, majd beállok a pénztárhoz, a később Moderátorként elhíresült férfi mögé, akit akkor látok életemben először.

A férfi kissé gyűrött, a tarkóján jókora kötözés. Nem bántó, de kissé fülledt szaga van. Erősen kopaszodik, a keze vékony, ruhája kopott, és mégis elegánsnak hat. A pénztárosnő gyorsan számol, a férfi fizet, majd kézhez kapva a visszajárót, áthajol a géproncs fölött: „Asszonyom! Mondanék én magának valamit!” – mire a fáradt nő mérsékelt kíváncsisággal felnéz a blokkból. A férfi némi hatásszünet után, imigyen szól: „Tudja, asszonyom, a pina nagyszerű dolog! A legjobb, legnagyszerűbb dolog, amit valaha láttam! Csak ne volna körötte a nő!” – mire a hölgy elhessenti, és új számlázásba kezd. A férfi nem erősködik, fogja a repedezett alutálcát, és elbattyog. Fizetés után én is hasonlóképp teszek. A férfi a terem egyik végében foglal helyet, hát én átmegyek a másik végébe, és az ablakhoz telepszem. Szalvétával alaposan letörlöm a szemlátomást épp csak elöblített, még mindig ultrahabos kanalat, és belemerítem a galvániszapba, mikor látom, hogy a különös úr felcihelődik, és felém indul.

centauri4 0927

Jamison Young, flickr.com

Mikor hozzám ér, se szó, se beszéd, leül velem szemközt. Kissé furcsállom, hisz vagy huszonöt üres asztal kínálja magát, de rá se rántok. Szívesebben ennék egyedül, ám mit tehetnék? Üljek át? Hogy néz az ki? És ha utánam jön? Jobbnak látom hagyni a dolgot. Beviszem az adagot, és már megyek is – addig meg az ül velem szemben, aki akar. „Jó étvágyat!” – mondja az úr. „Viszont.” Az úr szürcsöl, majd a következő falat előtt hosszan, bántóan mustrál engem, végül így szól: „Tisztelt uram, mondanék én magának valamit.” Mondjam, hogy nem vagyok rá kíváncsi? „Parancsoljon” – válaszolom udvariasan. „Tudja ön, hogy maholnap itt a Világvége?” „Nem tudtam” – mondom higgadtan. Az úr szemlátomást elégedetlen a hatással, sértettség suhan át arcán, kanala az orrom előtt lebeg, elnéz az ablak felé, egy pillanatra azt hiszem, feláll, és visszamegy a helyére, de nem. Amint látom, úgy dönt, nem csinál a dologból „önérzeti kérdést”. Ha nem tudom, hogy közeleg a Nagy Fuccs, ugyan, mi van abban? Ha kicsit hányaveti vagyok? Ugyan, mi mást várhat az ember a mai fiataloktól? – gondolhatja, kettétöri a kenyeret, levest hörpöl, és félig telt szájjal, mintegy mellesleg megemlíti: „Velem már felvették a kapcsolatot, és magával?” „Velem nem” – válaszolom határozottan, és úgy döntök, némi kősóval javítom fel az ételt. „Biztos ebben?” „Miben?” – kérdem én. „Hogy nem vették fel önnel a kapcsolatot!” „Kik?” „Ha azt sem tudja, kik, honnan tudhatná, hogy felvették-e?” – kérdi a fárasztó úr. Minek molesztál? Nem válaszolok, inkább elmélyülök annak tanulmányozásában, hogy a sózás javított-e az ételen. Tüntető hallgatásom nem zavarja meg az idegent. Ezúttal ő is eszik, mintha még örülne is, hogy játszom itt az előkelő okostojást. Alkalma nyílik néhány harapásra, de mikor három-négy falatkát leküld, diszkrét böffentés kíséretében újabb lamentációba fog, és azt mondja: „Bár igaza van. Nem kell tudni, hogy kikről van szó. Így is tudhatja, hogy önnel is felvették a kapcsolatot” – és amint ezt hajtogatja, olybá tűnik, hogy ez a bizonyos „kapcsolatfelvétel” legalább olyan konkrét dolog, mint például a mandulák eltávolítása. És persze folytatja: „Nem kell tudnia, kik, de azt tudhatja, hogy felvették önnel is. Hisz velem felvették, én pedig most önnel. Tehát közvetve önnel is felvették azok, akik velem. Stimmt?” Megvallom: elgondolkodtam ezen. „Na jó, hagyjuk! Visszatérünk rá később!” – így az úr, és az undorító étel dicséretébe kezdett. Az jó volt, nem kellett reagálni; nyugodtan ehettem, míg ő áttért az átszakadó gátakra, cunamikra és földrengésekre, voltaképp szépen lajstromozva minden égi, földi, légi katasztrófát. Az étkezés végén újfent az étel dicséretében merült el, hogy a végén már csak azt hajtogassa: „De milyen jólesne erre egy korsó sör! Ezen a forró nyári napon. Nem szabad ám teli hassal kimenni a kánikulába! A legjobb ilyenkor átülni a sörözőbe (nyilván az önkivel szomszédos vendéglátóipari egységre célzott), jó hideg csapolt sört kérni, leinni róla a habot, legurítani egy pikolót a kiadós étkezés után, szusszanni egy kicsit…” Értettem a célzást, s ki tudja miért, így szóltam: „Ebéd után meghívom egy körre.” És akkor, lássunk csodát, az úr elnémult. Nem mondott többé semmit. Illedelmesen, csendesen evett, akkurátusan tördelte a kenyeret, halkan kanalazott, fel se nézett a tányérjából, csak mikor az utolsó mócsingot is kivadászta, csak akkor nézett fel rám: „Akkor mehetünk is! Sörözni.”

tudatom van csupán

Az örvénylő sínek esetét követő második nap hajnalán hanyatt feküdtem, és hallottam a víz csobogását. Hűs szél matatott rajtam, és fürj pitypalattyolása hallatszott. Akkoriban a külváros vasbeton-negyedében, egy neoronda stílben épült paneltorony kilencedik emeleti dobozában húzódtam meg. Amint feküdtem azon a hajnalon (melyről azt se tudtam még, hogy hajnal), úgy éreztem, tudatom van csupán, renyhe testem, de akaratom semmi. Nincs akaratom, amit segítségül hívhatnék, hogy végre kinyissam a szemem. Csak feküdtem ott, és hallgattam a víz andalító csobogását, éreztem a friss lég matatását, mintha kedves és könnyelmű lány babrálna. Azon morfondíroztam: vajon a lakásban vagyok a kilencediken? És ha igen, akkor honnan a csobogás? Nyitva hagytam a fürdőcsapot, és most elázik alattam nyolc emelet? Hamarosan rám törik az ajtót az alattam lakók, és a KP (közös képviselő)? De honnan jön a fürjhang? És kié ez a légből kapott, engem cirógató, hajamat turkáló, ledér, könnyű és édes kéz? És mi ez a sajgás a bokámon?

centauri5 0927

Kamil Porembiński, flickr.com

A víz tovább csobogott. A fürjhang a másik oldalamra került, a lány ujjai pedig hűvösebbek lettek. Talán a félelem, hogy a KP hangját hallom mindjárt, a reccsenést, amint rám törik az ajtót, tehát a félelem akaratot adott (ha ugyan akarat és félelem nem egy és ugyanaz), és kinyitottam a szemem. Először is megrémültem, mert úgy láttam, zuhanok. Halványkék tó volt alattam, és én arccal zuhantam felé. „Ki tudja, mióta zuhanok így!” Ösztönösen-görcsösen rátapintottam magam alatt egy deszkára, és belécsimpaszkodtam. Majd megláttam a tóban a felhők tükörképét. A következő pillanatban oldalra hajtottam a fejem, hogy ne lássam, amint becsapódom, és döbbenten észleltem: egy másik tó is zuhan velem; és vele egy rét, egy kőszórás, stégek, hattyúk és sirályok. Akkor jöttem rá, hogy nem fejjel lefelé zuhanok, hanem a hátamon fekszem; a tó alattam valójában az ég fölöttem; a tó felhőtükörképei maguk a felhők. És hamarosan – mikor felültem a padon – ráeszméltem arra is, hogy Nullfoktól, az önkitől (és a megelőző naptól) valószínűtlenül messzire kerültem. Több mint száznyolcvan mérföldet tettem meg a sörözőtől odáig, de fogalmam nincs hogyan!?, kivel?, mikor?, miért? A hétfő délutáni sörözés második köre, és a kedd reggeli eszmélés közti idő-tér, út örökre elveszett. Ott ébredtem tehát egy tóparti padon, fekete pólóban és alsógatyában. Fillér nem volt nálam, se igazolvány, se óra, se dózni, se cigi, se öngyújtó, még cipő se! Csak egy alsógatya, meg egy póló. Ennyi. Némi kóválygás után megállapítottam, hogy eleshettem vagy összevertek, mert sebek vannak rajtam, sajgok innen is, meg onnan is. Miután azonosítottam a helyet, ahol vagyok, kiálltam az útra; összeverve, alsógatyában, egész nap étlen-szomjan, a kánikula forró aszfaltján kornyadozva hazastoppoltam. Bevonszolódtam a liftbe, a gangra néző konyhaablak elszáradt aszparágusza alól előhalásztam a pótkulcsot, bedőltem a lakásba, utolsó erővel berigliztem az ajtót, leakasztottam a kaputelefont, benyomtam három pohár hideg csapvizet, a dolgozószoba ablakára ráhúztam a sötétítőfüggönyt, kinyitottam az erkélyajtót, kerestem egy cigit, kitöltöttem két deci konyakot, és leültem a raklapokból álló ágy szélére. De már a cigarettát nem gyújtottam meg, eldőltem a paplanokon, és aludtam két és fél napon át – és mikor felébredtem, kiöntöttem a pohárban hagyott konyakot is.

Micsoda kurafi!

Évekkel később utazok a buszon. Beáll a csuklós, felkászálódunk, finom és undorító lökdösődéssel. A plexi mögött lezser, nyalka sofőr; úgy ül ott, mintha egy atomerőmű vezérlőjében lenne, és mikor jegyet kell adnia, a megváltás kínszenvedésének csínja-bínja terjed szét az arcán. Az első ülésen fáradt és büdös, szegényesen öltözött férfi; nagy a meleg, veríték csöpög a mennyezetről is, de ő éteri mosollyal a piszkos ablakon, a parkon, a telepen túlra néz. Jegyemmel a lyukasztót keresem, míg félszemmel látom, hogy az utolsó felszállók mögött néhány méternyire anyóka siet a busz felé. Látom, a sofőr a visszapillantóra sandít, elfintorodik, és már szusszan és pisszen is a busz, nyomja a nagy piros gombokat, gyorsan egyiket a másik után, csukódik az ajtó, rá az utolsó felszálló vállára, s be az anyó orra előtt, aki csalódottan, csodálkozva néz át a bezárt ajtó üvegén; a sofőr odabiccent és gázt ad. Micsoda kurafi! – gondolom, és fogantyút keresek. Oldalról viszont a már említett úr önkéntelenül is oldalba vág, amint teljes erejéből felugrik, és átesik az első traktusban imbolygó utasokon, hogy elérje a fülkét. És már veri is az ablakot, rugdossa az ajtót: „Nem látsz a szemedtől, te szarházi!? Állj meg azonnal és nyisd ki az ajtót!” – üvölti, nyilván, hogy a néni még felszállhasson. De a sofőr legyint, és kiordít: „Ne balhézz, öreg, mert kilöklek az útra!” – Erre a férfi ütni-verni, rúgni kezdi a fülkeajtót, csépelni mindenféle gombot, kallantyút, mikor is a sofőr a fékbe lép. Vagy tucatnyian hasalunk el abban a pillanatban, almák gurulnak előre, a lázongó az első szélvédőhöz préselődik. Amikor felkászálódunk, látjuk, hogy farkasszemet néznek egymással a plexin át. Valószínűtlenül hosszan. A férfi, aki egyre ismerősebb, sokáig hallgat, majd azt mondja: „Moderáld magad!” Ekkor a sofőr kinyitja az ajtót, kilép a fülkéből, nyakon ragadja a renitenst, és lökdösi a lépcsőn: „Kifelé, vén szar!” Ám az öreget kemény fából faragták. Bár két fejjel alacsonyabb, s ráadásul félig-meddig már a lépcsőn áll, regulázója pedig fent, az utastérben, mégis, nem tudni, miként, de valahogy szerét ejti, hogy egy óriási maflást húzzon le a sofőrnek, aki nem törődve menetrenddel, késéssel, eséssel, keléssel, minden teketória nélkül az öreg nyakába ugrik – így hát mindketten a járdára zuhannak.

centauri6 0927

Stuart Grout, flickr.com

Először a rebellis ugrik talpra, és máris rúg egyet a sofőrön. És már nincs benne semmi éteri. Sőt, emberi se. Nyilvánvaló: ha nem történik valami, esetleg a sofőr a földön marad, ez a töpörödött zanzafaszi nemes egyszerűséggel agyonveri. Érezheti ezt a sofőr is, mert amikor nagy nehezen, további ütések közepette felkászálódik, ahelyett, hogy folytatná a harcot, felugrik a buszra, lerúgja a lépcsőről a gyorsan utána nyomuló öreget, és villámgyorsan bezárja az ajtót.

A szakadt hobó odakint tombol, rugdossa az ajtót, dobálja a buszt ezzel-azzal, amit csak talál a járdaszegélyen. Sofőrünk villámgyorsan telefonál, és lássunk csodát, nincs egy perc se, mintha az égből ereszkednének le, két rendőr jelenik meg a jármű mellett. Szólongatják a bekattant öreget, akit már a néne is csitít, bár csak tisztes távolból: „Hagyja, aranyoskám, hagyja!” Próbálkoznak kétszer-háromszor, de hasztalan. A sofőr mutatja az ablakon át: megbuggyant. A rendőrök összenéznek, lecsatolják a gumibotot, és verni kezdik az öreget – agyba-főbe. Az első ütésnél, amit a nyakába kap, összerogy, térdre esik, de a keze még mindig kövek után kutat. A következő oldalról jön, és fülön csapja, abban a villanásban vérpatak jelenik meg a nyakán – gyorsan szalad az inggallérba. Rémülten, mereven bámul a buszra, és akkor látom csak tisztán – már tudom, honnan ismerős. Ez az ember szólított meg hajdanán az önkiben. Majd ütik és verik, rúgják és tapossák. Sofőrünk csípőre tett kézzel, győzedelmesen áll az ajtóban, amit később kinyit, és egy perverz nyílt szadizmusával gyönyörködik a „vén szar” megveretésében. Mikor az már nemigen mozog, inkább csak nyögdécsel, az egyik zsaru telefonál, de a másik a biztonság kedvéért mellette marad, és időről-időre odakoppint a botheggyel. Bilincs kerül rá. Amikor rúgkapál, a lábát összeszíjazzák; a sofőr kiszáll, mond valamit, a rendőrök firkálgatnak és tízperces késéssel bár, de haladunk tovább.

lányokat futtatni csúnya dolog

Később többször is láttam a környéken. Szomorú állapotban. Egyszer a törzshelyemen borozgattunk, amikor kopott, rozsdaette kerekes-kocsit vonszolva maga után arra bicegett. Valaki felrikkantott: „Nézd már, itt jön a Moderátor!” Hallottam néhány sztorit arról is, mikor és hogyan járt pórul, mikor úgymond, rendet akart tenni. Felszedetni a galeritagokkal az eldobált szemetet, elcsitítani vitatkozó kocsmatöltelékeket, kiparancsolni a guberálókat a konténerből, elzavarni a sarokról a kurvákat, felvilágosítani a striciket, hogy lányokat futtatni csúnya dolog. Így aztán hol galeritagok, hol guberálók, hol a stricik verték össze.

Úgy két évvel később Tafyt vártam egy parkban. A játszótéren gyerekek hintáztak a juharok alatt, a padokon környékbéli bakfisok mustrálták az arra flangáló HMCS-ket (helyi menő csávókat). Hamarosan jött is egy tarkopasz, összetetovált, Michelin-emberré gyúrt, alacsony HMÁ (helyi menő állat). Dorong lábára feszesen simuló, márkás tréningalsóban. Trapézfelsőtestén a hideg idő ellenére is csak oly feszes trikó, hogy látszódjék a kockás has is. A törzse, mint a radiátor, nyaka, mint a bokszzsák, feje, mint az ágyúgolyó, segge, akár a fokhagyma. Egyik bicepsze tíz kiló, a másik tizenegy. Jó széles, így hát az egyiken elfér tetoválva egy fél rózsacsokor, a másikon meg egy bombasztikus koponya. Hosszú, huszonöt kilós, krómozott láncon igen ronda, lihegő, nyáladzó, zöld szemű kutya-Frankensteint vezet. Amikor a lányokhoz ér, lecsatolja a karabinert, és engedi, hogy fel és alá nyargalásszon, és fixírozza a járókelőket. Időnként rábömböl: Brútusz, lábhoz! – mire az eb furcsa, konditermi sasszézással odafújtatja magát az izombaromhoz, leül egy pillanatra, de a következőben máris továbbáll. A közeli homokozónál cihelődnek a gyedes anyukák, összeszedik a lapátokat, vödröket, és kiterelik az aprónépet a parkból. Épp arra gondolok, hogy nem várok tovább, amikor a Moderátor tűnik fel a sétányon. Fáradtan, meg-megállva battyog az emelkedőn a napsütötte tisztás felé, melynek egyik végében én ülök, a másik végében a helyi ingyen-kurvák előtt a HMÁ parolázik. Gondolom, itt a remek alkalom, hogy megszólítsam, és elmondjam, hogy évekkel ezelőtt, amikor rátámadt arra a pöffeszkedő ficsúrra, voltaképp igaza volt. Kíváncsi vagyok: emlékszik-e rám, és vajon hogyan állnak a dolgok az idegenekkel, mikor jön a Nagy Fuccs?

centauri7 0927

anthony kelly, flickr.com

Előhalászok egy cigit, meggyújtom, a dóznit és az öngyújtót a mellényzsebbe süllyesztem, felhúzom a kesztyűt, összegombolom a kabátom, és már indulnék, amikor látom, hogy a Moderátor útját, nem messze az evakuált homokozótól a HMÁ HMK-ja (helyi menő kutyája) elállja. Egyfajta kutyaterpeszben strázsál előtte, sunyi lapulással hegyezi fülét, és halkan, de fenyegetően morog. Az öreg csak áll ott, szomorúan lóg gallykezéről a nejlonszatyor, bámul a kutyára, még inkább a kutyába, egyenest a belsejébe, időnként viszont lassan, vizenyősen körbenéz. A HMK gazdája kissé odébb éppúgy áll, mint a kutyája, enyhe terpeszben, mint akinek dinnye van a töke helyén, és az öreget mustrálja. A ribancok vihognak. Az öreg végül annyit dörmög az ebnek: „Moderáld magad!” Majd odaszól a HMÁ-nak: „Takarítsd el az útból a dögödet!” Mire a HMÁ kakaspózba vágja magát, negyvenkilós mellehúsát kidülleszti, megfeszíti a bicepszeit, egy pillanatra a tökéhez is odanyúl, és odakurjant: „Hozzám beszélsz, papa?” Erre a Moderátor: „Ha már olyan kutyát tartasz, amit nem szabad, legalább raknád pórázra vagy tartanád a hátsókertben!” A HMÁ: „Mit vartyogsz, tata?” – és még azt is hozzáteszi: „He!” Moderátor: „Hát csak azt, te hülyegyerek, hogy pitbullt tartani tilos! És végképp tilos a játszótéren szájkosár nélkül futtatni!” „Na húzz má’ innen, öreg, amíg ki nem jövök a sodromból!” – mondja a HMÁ, s jól látszik: elemében van. A szolibarna bakfisok arcából kivillannak a szépen kezelt fogsorok; izgatottan fészkelődnek a padon; várják már, hogy a HMB (helyi menő bika) megmutassa, mit tud; hogyan bánik el egy araszoló hontalannal. Ám a Moderátor cseppet sem ijed meg, sőt, fenyegetőzik: „Tudom ám, hogy a környéken laksz, köcsög! Úgy feljelentelek, mint a pinty, akkor aztán megnézheted magad, meg a kutyádat is!” Ekkor a HPS (helyi piti strici) megszeppen: „Honnan veszi ezt, öreg?” A lányokból a csalódottság, a kétely aurája száll fel, mintha inkább shoppingolni akarnának; és az NKV (nem kefélünk veled) réme fenyegeti a péniszbarmot. „Nem pitbull ez, hanem…” – kezdi a GYSZ (gyáva szar), de megtorpan, és azt gondolja, még mentegetőzésnek hatna, amely jelentősen rombolná az esti dugás esélyeit. Ezért, mintegy kijavítva a már félig elkövetett hibát, újra kezdi, és így szól: „Nem pitbull az, hanem uszkár!” Ezen a ponton, csúfondáros vihogásba kezdenek a szukák; pereg róluk a púder, akár a vakolat. Moderátor: „Felőlem, lehet ez egy zsiráf is, akkor is feljelentelek!” A HMÁ néhány pillanatig tanácstalanul áll. De a Moderátor „megoldja” a helyzetet: „Nem hallottad, mit mondtam? Hívd el innen ezt a dögöt! Vagy a szteroid elrombolta már azt a kevéske agyadat is, te felfújható barom!?” E pillanatban három dolog történik. Moderátor rövid, de indulatos mozdulatot tesz; és ha erre a pitbull nem mozdulna, akkor ott van a HMÁ szájából feldördülő vezényszó: „Fogd meg!” Ráadásul elborul a hülyegyerek maradványagya, és meglódul az öreg felé. Néhány másodpercnyi késéssel következik be, de voltaképp ugyanebbe a csoportba sorolható az is, mintegy negyedik mozzanatként, hogy eldobom a tarisznyát és a Moderátor felé vágtatok, aki üvöltve rázza a lábát, melyen már a HMK fityeg. Útközben felkapok egy jókora ágat – üdv a városgazdálkodásnak, mely fittyet hány erre a parkra! – és a Moderátorhoz érve, minden erőmmel ráhúzok szegény kutyára, aki összecsuklik, de az öreg lábát nem engedi, majd szinte ugyanazzal a lendülettel, a „visszapattanóval” az épp mögém érő HMÁ kap egyet, ahogy kell, véletlenszerűen, de pontosan, épp állon. Ki is terül, hátraesik, ahonnan két okból is nehezen kel föl; egyrészt elkábul néhány pillanatra, másfelől jól látszik, hogy állva ütni vagy fekve nyomni jobban tud, mint felkelni azzal a latekszmerev izomzattal. A Moderátor már a földön fetreng, jajgat, segítségért kiáltozik, szitkozódik, mert a dög, az óriási ütés ellenére sem engedi, és a lábszárát ropogtatja.

centauri8 0927

Farhad Sadykov, flickr.com

Hát csepülöm tovább a kutyát, s nem vitás, közben akaratlanul adok a Moderátornak is; üvölt is rám: „Ne engem, a kutyát!” –módosítanék is a taktikán, ha a következő minutában nem érne hátulról akkora ütés, amihez foghatót a Patkószeg nevű talponállóban se kaptam még. Pechemre a HMÁ-nak végül sikerült felállnia. Rázuhanok a Moderátorra és a kutyára, ránk meg a középkötött vályogállat, és csépeljük egymást, ahogy a csövön kifér – hosszan-hosszan; mígnem a kiérkező rendőrök úgy elkalapálnak minket, hogy köpni-nyelni nem tudjuk a nyállal kevert vérhabot.

Alaposan helybenhagytak mindhármunkat. Esélyünk sem volt. Annak ellenére se, hogy a pankráció finisében mindhárman, én és a Moderátor, de még a vadbarom, sőt végül a kutyája is a rendőröket támadtuk, míg a rihék jól hallhatóan sikongattak a padtámlán, és be-beszóltak a zsaruknak. Legalább tíz-tizenkét fakabátos csépelt minket, nem csoda hát, hogy ellenállásunk hamar megtört. Mikor a park fáihoz kötöztek minket, a Moderátor és a HMK újra egymást szidalmazták. Tán én is folytattam volna a küzdelmet azon a cseppet sem magasztos, verbális szinten, de – mi okból, nem tudom – egy bonus track gyomorszájütés kíséretében, elsőnek engem raktak a rabszállító furgonba; utánam hajították a szimatszatyrot, és fogdára vittek, ahol viszont se a Moderátorral, se a HMK-val nem találkoztam már. Mindez tavaly télen történt.

a kistérségi hírek között

Múlt hét hétfőn, míg a törzshelyemen kávézgatok, látom a regionális napilap hátoldalán, az „apró és érdekes”, kistérségi hírek között, hogy egy idős, ismeretlen személyazonosságú hajléktalant a városhatárban, szombatról vasárnapra virradóan, ismeretlen tettesek egy táblával agyonvertek, illetve karóval leszúrtak. Az időjárás prognózis alatt (amely a múlt hetinél sokkal szebb, csendes és meleg, fronthatásoktól mentes napokat ígért) és egy szőke anticiklon mezítelen képe, harmatos mellbombasztja fölött látom a képet is: a toprongyos aggastyán egy hervadt árokparton fekszik, mellkasában a jókora táblával, melyen – nyilván a saját, szálkás, mázolt betűivel – ez áll: „Moderáld magad! Ha szemetelsz, szétrúgom a valagad!” Alatta jóval nagyobb, piros betűkkel: TILOS (nyilván szemetelni). Így fekszik ott vérbe fagyva, hogy ez a tábla belőle kiáll, a fejét egy zsák háztartási hulladék borítja, s amint a rövid és érdekes hírből megtudhatta ország-világ, a tábla hátlapjára ezt írták válasz gyanánt: „Moderálta volna magát anyád!”

felső kép | Thomas Hawk, flickr.com