Kutas József

A MINISZTERI TANÁCSOS EGY NAPJA

2012 április

A MINISZTERI TANÁCSOS EGY NAPJA

Krizsán, Szépváros első számú tanácsosa, a fiatal király személyügyi minisztere szitkozódva, hasogató fejfájással ébredt, s tudta, ez árnyékként követi majd egész nap.

Nem derítette jobb kedvre a hálószoba bársonnyal bevont ajtaja mögül felhangzó neszszimfónia sem: a reggelizőasztalok zörgése, hitvesének, Daniellának dudorászása, a pipiskedve szaladó inasok zihálása és a ház környékén szolgálatot teljesítő óriásgárdisták menetelésének lármája ingerültséggel töltötte el.

ijesztő ritmus

Már az ébredés előtti pillanatokra rányomta bélyegét az elmúlt napok sok bosszúsága. A felesleges lótás-futás, megalázkodás ismerős hercegnők és vadidegen polgárlányok előtt. A dereka megsajdult, ha felidézte a legutóbbi este zűrzavarát a Kökény téri házban, ahol az a szipirtyó lakott két rút lányával. Mióta Szépváros vén királya, az oroszlánsörényes uralkodó egy nyári, esős éjszakán fogta magát, és se szó, se beszéd átballagott az ősei honába vezető hídon, a fiatal hercegre hagyva birodalmát, minden megváltozott, felgyorsult: ijesztő ritmusra váltott.

Krizsán tanácsos ásított, nyújtózkodni próbált, de a máskor örömszerző mozdulat fájdalmat okozott. Percekig nem mozdult, és a mennyezeten futkározó, hangyaszerű árnyakat figyelte, nem pottyan-e le valamelyik. A hátán feküdt, fogcsikorgatva hallgatta a két halántéka között dúló ütközet zaját.

De nem odázhatta tovább a felkelést: várt rá a saját mérkőzése. Újból fel kellett keresnie a Kökény téri házat, és képzelete új kínokkal ajándékozta meg, ha az özvegyasszonyra és két, förtelmesen csúnya lányára gondolt.

Krizsán alacsony és cingár volt, afféle emberi futrinka, túl az ötven esztendőn. Korábban azzal hízelgett magának, hogy nem tud elfáradni, a fiatal uralkodó szertelensége azonban alaposan próbára tette türelmét.

Legutóbbi kívánsága pedig mindenen túltett. Miért akart mindenáron megnősülni? Miért kellett beleavatkoznia a természet rendjébe? Miért nem tudta kivárni a sorát? Ő megmondta volna neki az igazságot: nem kell elkapkodni, felség, nem fog lemaradni semmiről: lassan járj, tovább érsz.

Még reggel megkérdezte tapintatosnak cseppet sem nevezhető hitvese:

– Ma melyik csitri lábára próbálod fel a topánkát, kedves uram?

Előrenyúlt, és szelíden felmarkolta a vajazó kést. A nyitott erkélyajtón beáramló fénybe mártotta, és gyönyörködött a pengén elsuhanó árnyak felvonulásán. Lüktető fejét félrebillentve hallgatta az ébredő kert koncertjét, amely (ellentétben az ő kedélyével) könnyű volt, mégis erős, mint a csészéjéből fölszálló kávépára. Letette a kést. Kilökte maga alól a széket. A szék karmai csikorogva szántották végig a márványt. Ettől kissé jobb kedvre derült. Lehet, hogy ma, mihelyt túl lesz a Kökény téren, szerencsével jár, és beteljesítheti küldetését. Hirtelen sietős lett a dolga.

kutas01082

A hintó útra készen várakozott az udvaron.

Felesége kérdése mögötte szállt, lebegett, mint a por a hintó után – megköhögtette, fullasztotta, vékony réteggel vonta be gondolatait. Micsoda dolog ez a cipővel, dohogta, míg a bakon ülő lakáj szűk ívekben vette a királyi palotából a kikötői városkába vivő út kanyarait, micsoda dolog! Megmondhatta volna a bál előtt, hogy ez lesz a vége. És mindez miért? A semmiért, azért! Egy névtelen, fehér ruhás leányzóért, aki a lépcsőn felejtette a cipőjét.

Pokolba az egésszel, fakadt ki, és öklével a hintó aranyozott karfájára ütött.

A kifakadás megnyugtatta ugyan, de fokozta főfájását. Valójában nem volt mérges senkire – a kiszámíthatatlanság és az igazságtalanság ingerelte. No meg a Kökény téri boszorkány. Elfintorodott; ma biztosan megint előrukkol valamivel. Sóhajtott.

Nem volt ellenére, hogy ismeretlen nők szoknyái alatt kutasson – de a cselekedet célja bosszantotta; hogy gyerekes feladatot kell teljesítenie.

Mindennek a bál volt az oka!

A hintó rátért a város határát jelző, durván kövezett útra.

Kidugta fejét az ablakon, hogy megálljt parancsoljon, de szava elakadt. Megdöbbentette a tenger képe, a hullámok ölelkezése, a fehér és kék tajtékok szemérmetlen csókváltása. Messze a nyílt vízen vitorla táncolt. A tanácsos nyelt egyet. A hajó az üvegcipellőre emlékeztette. Nem topánka az, ostoba asszony, hanem üvegcipellő!

A kocsis (lefittyedt ajkú öreglegény a néhai király hagyatékából) illedelmesen várakozott.

mindkettőnknek kampec

– Ide figyelj, Franci! Tudod-e, hová megyünk? Ne felelj, bikfic, bólogass! Úgy, úgy! Azt is tudod, miért megyünk? Úgy, úgy! No, ha mindent tudsz, áruld el nekem, miért hajtasz úgy, mintha az ördögök kergetnének? Itt van a cipellő a ládikóban. Ha összetörik, mindkettőnknek kampec. Érted? Úgy, úgy! Nyissz-nyekk – a tanácsos elhúzta torka előtt mutatóujját, és bőszen forgatta a szemét. – Most tehát indulj újra, de nagyon vigyázz!

Visszahanyatlott. A rövid csetepaté felemésztette megfogyatkozott erejét. Pokolba a kocsissal, a cipellővel, de legelőször: pokolba az ifjú király báljával!

A hintó kényelmes tempóban haladt tovább az éledező városon át. A nádtetőket színes cserép váltotta fel, a falak felmagasodtak. Még néhány perc, és meglátja a polgárnegyed erőszakos homlokú, vicsorgó vízköpőkkel megpakolt házait.

A levegőben máris érezni lehetett a friss pékáru, a véres hús, az illatszerezett gyümölcsök illatát. Innen valóban csak egy ugrás a Kökény tér.

Az üvegcipellő volt az egyetlen nyom, amit az ifjú király ismeretlen táncosnője hátrahagyott. A tanácsos vasalt ládikóban, bársonyba ágyazva hurcolta, immáron több hete – az volt az egyetlen bizonyíték, hogy a tündérszép teremtés valóban létezik, ott járt a bálon, menüettet lejtett az ifjú királlyal, meggybólét ivott, majd éjfél előtt úgy elsurrant, akár az egérke. A felség legalább a nevét megkérdezhette volna! Krizsán dohogott, aranygombos kalapjával legyezte magát, mert a házak közé szorult levegő áporodott volt és sűrű, mint a dzsinn palackjában.

A hintó közben befutott a Kökény térre. Emberöltők óta ez a megtollasodott kofák, elszegényedett hajóskapitányok és feltörekvő kocsmárosok támaszpontja.

– Jól van, Franci – kopogtatta meg a hintó tetejét aranygombos pálcájával –, megérkeztünk.

kutas01083

A kocsis kinyitotta a díszes hintó ajtaját, és a miniszteri tanácsos kidugta aranygombos cipőjét, hogy megkezdje a leereszkedést.

Csínján bánt minden mozdulattal. Gyomra újra felkavarodott, ha felidézte az asszonyság mutatványait, amelyekkel éktelenül rút lányait akarta minél előnyösebb színben megmutatni, lehetőség szerint az utolsó pillanatig húzva a cipellő felpróbálását. Alig tudta türtőztetni magát a békaképű lányok affektált nevetésének hallatán… és hogy illegtek-billegtek! Mint pókok az üveglapon.

rejtegetnek valamit

Mégis muszáj volt újból kikocsikázni ide, mert a szolgák véletlenül elejtett megjegyzéseiből azt szűrte le, hogy rejtegetnek valamit. Noha kis híján rosszul lett a gondolatra, hogy egy harmadik leányzót bújtatnak a düledező ház legfölső emeletén (uram-atyám, ha ez a kettő ilyen csúf, milyen lehet az, akit ki se engednek az emberek közé!), a becsület, valamint a feltétlen és tiszteletteljes ragaszkodás az elhalt király emlékéhez lehetetlenné tette, hogy meghátráljon.

Franci kocsis is együtt érzett vele, mert zöld fizimiskával botorkált fölfelé a megvasazott, síkosan fénylő lépcsőgrádicsokon.

– El ne ejtsd nekem – mordult rá, mikor a kocsis megbillent, és a kezében szorongatott, pompás ládikó csaknem lezuhant, – Úgy, úgy!

– Nyissz-nyekk – mondta a kocsis engedelmesen, majd alig hallhatóan hozzáfűzte: – ha valami baja esnék ennek a csudaholminak itten, nagys’ uram, mehetnénk haza tüstént.

Krizsán miniszter olyan alaposan elgondolkodott Franci szokatlan őszinteségén, hogy homlokráncolás és fanyalgás nélkül viselte az asszony üdvözlési ceremóniáját, az iszonyú pukedliket is, a két otromba teremtés levonulásának dübörgése azonban magához térítette.

– Hadd próbáljam újra, mélyen tisztelt tanácsnok úr!

És a fogadószoba feletti, függöny takarta teraszról is idegen lányhang szólt:

– Hadd próbáljam meg én is!

Már csak ez hiányzott!

Krizsán előtt elfeketedett a világ. Szeme előtt arcok sokszorozódtak, mint valami rémálomban, csúfpofák váltották egymást: az ajkak meglepett, gúnyos mosolyra húzódtak, a szemöldökök felszaladtak a rizsporos homlokokon, akár a gyíkok. Fulladt. Nem kapott levegőt. Tántorogva támaszkodott egy könnyű kisasztalhoz – az elmúlt hetek megalázó kalandjai most sűrűsödtek.

kutas01084

Nem akart több lányt, még egy korán elhízott csúfságot! Tiltakozva emelte fel a kezét, ám ekkor szeme sarkából megpillantotta a kocsist, amint elnyílt szájjal, két kezében a ládikót tartva elindul az aranyzsinóros lépcsősor felé, de a semmiből aranygombos láb nyúlt ki, és elbuktatta a kocsist.

A ládika elrepült, esés közben felpattant a zár, tartalma pedig, amitől Szépváros ifjú királyának boldogsága függött, repült a mozaikmintás márványpadló felé.

A tanácsos elégedetten bólintott, és – lesz, ami lesz – megkönnyebbült mosolyra ragadtatta magát. Mintha több tonnás súly szakadna le róla – pedig csak az üvegcipellő tört össze a római jeleneteket ábrázoló, piros-sárga pádimentumon.

kép | shutterstock.com