Ács József

A MINDENT JÁRÓ MALMOCSKA, AVAGY A PÉNZHATALOM TERMÉSZETRAJZA

2006 február

A MINDENT JÁRÓ MALMOCSKA, AVAGY A PÉNZHATALOM TERMÉSZETRAJZA

Pesszimista előadás? ­– Erdély Miklós az Optimista előadásban a posztneoavantgárd magatartás jellemzőit sorolva – többek közt – ezeket írja:

„ 1. Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell.

  1. Illetékessége mindenre kiterjed, ami létét érinti, akár közvetlenül, akár közvetve.
  2. Ilyen módon illetékessége mindenre kiterjed.
  3. Ami rossz, hibás, kínzó, veszélyes és értelmetlen, azt merészelnie kell észrevenni, legyen az a legelfogadottabb, legmegváltoztathatatlanabbnak tetsző ügy vagy dolog.”

Amit megváltoztathatatlanként definiálunk, bennünket definiál.

Egy provokatív metafora – A Corporation című film szerint a részvénytársaságok, ha személyként képzeljük el őket, önzőek, eredendően amorálisak, érzéketlen és álnok pszichopaták, nem fogadják el társadalmi és jogi korlátaikat, nincs bűntudatuk, de képesek olyan emberi viselkedésformákat utánozni, mint az együttérzés, gondoskodás és önfeláldozás. A kapitalizmusnak ezek a megtestesülései nemcsak a profitot osztják szét, hanem a rettenetes felelősséget is, hogy egy főre aztán már csak valami jelentéktelen kompromisszum jusson.
a rendszer haszonélvezői
A film újra felfedezi, amit jó ideje tudhatunk: a tőkés gazdaság nem az áruk, hanem a tőke körül forog, és a pénz nem a szükségletek diktálta árucsere eszköze, hanem az áru szolgál – jóllehet egyre gyengébb – ürügyül a pénzszaporításra. A nyugati társadalom szemlátomást engedelmesen hallgat a rendszer haszonélvezőinek sugallatára, hogy minden emberi tevékenységet a pénz közös nevezőjére hozva mennyiségi mutatók szerint kell optimalizálni – csupán mert ez az optimalizáció könnyen megvalósítható. Hogy az így rövid távú érdekek szerint optimalizált élet milyen célt szolgál és az a cél egybeesik-e tényleges céljainkkal, már csak azért is nehezen megállapítható, mert igazából fogalmunk sincs a céljainkról: a mérhetővé nem tehető minőségi megfontolások, értékszempontok közös mérlegelése a számszerű önérdekre épített széttartó civilizációban amilyen fáradságos, olyan eredménytelen. Az ember leszokik a gondolkodásról, nem beszél fölöslegesen, hanem a piac szavára hallgat, és igyekszik kiismerni a pillanatnyilag érvényes játékszabályokat.

A film mindjárt ízelítőt is nyújt a legfrissebb játékszabályokból: látjuk, amint a részvénytársaságok politikai izomzatot szednek magukra és a gyarmatosítók klasszikus módszereit követve megszerzik a pénzben szűkölködő államok erőszakszerveinek támogatását. Látjuk, hogyan kellett az embereknek Bolíviában az ivóvízkészletük – számukra gyakorlatilag halálos – privatizációja ellen tiltakozni. Létük, úgy tűnik, akadály a gazdaság hatékony működtetésének útjában. Az ő szemszögükből a privatizáció: piratizáció. Kalózok teremtenek, majd tartanak rendet így a tengereken.

3623a15f60e8e2bfd529df228f6706d3-large

Nézzünk körül! – Jóllehet Magyarországon még ma is a szabadversenyes kapitalizmus játékszabályait kívánják ismertetni a jólét után áhítozó emberekkel, s ha máshogyan nem, legalább üres szavakkal megpróbálják vállalkozásra buzdítani őket, s nem telik el nap, hogy ne hallanánk a versenyképességet, minden értékek eme kútfejét emlegetni, akár a legabszurdabb összefüggésben is, a szavak mégis légüres térben pukkannak szét: a vállalkozások fölemlegetett szabadversenyes kapitalizmusa, az egész vadnyugati romantika ugyanis nincsen sehol.
a korrupció labirintusában
A verseny metaforája ennek a demagógiának a centrális hazugsága. Aranykori fényben fürdő, idilli kép ez: a nemes versengés résztvevői közismert és elfogadott játékszabályok szerint, egyenlő feltételek mellett, erejük és tehetségük latba vetésével igyekeznek színes trikóikban a cél felé, mely ugyan a maguk gyarapodása, ám a piac Láthatatlan Keze úgy rendezi, hogy a sok-sok önzésből közjó szülessék. Hiszen az esélyegyenlőségnek még minisztériuma is van! Állandóan változó körülmények között, a korrupció labirintusában, ismeretlen feltételekkel egyenlőtlen küzdelmet folytatni, melynek végeredményét nálunk hatalmasabbak már előre eldöntötték – ez sokkal kevésbé hasonlít egy sportversenyre, de sokkal jobban hasonlít a mindennapokra. A „piaci szereplő”, a „vállalkozó” fogalma ugyanilyen közkeletű eufémizmus: nagyvonalúan eltekint a kiszolgáltatott kisemberek és az érdekeiket diktátumszerűen érvényesítő maffiák vagy óriásvállalatok közti különbségtől – röviden: a társadalom szerkezetétől –, ezért minden, közemberekkel lenyeletett ideológiai főzet kötelező alapeleme.

A valóságban, aki az udvariasan outsourcingnak nevezett ázsiai gyermekmunkával, rabszolgasággal költséget csökkentő, a termékeket fillérekért felvásárló, árakat letörő gigantikus cégóriások árnyékában rühellené a rabszolgasorsot, munkanélküliként örvendhet az alacsony áraknak: az ideig-óráig folyósított segélyből ruhát turkálhat és nyomott áron veheti meg a zsömlét a repülőtéri hangárok méreteit elérő hipermarketekben – a fogyasztáson túl nem maradt semmi dolga. A magyar milliárdosok élettörténetének futó tanulmányozása is elegendő, hogy belássuk: termelésből, új értékek előállításából manapság nemigen lehet, ahogy mondani szokás, pénzt csinálni. Pénzt leginkább pénzből lehet csinálni.

Újratanuljuk a régi leckét: a jelenkori gazdaság középpontja nem az értékek előállítása, a termelés, hanem a pénz.

Ha termelni nem is, a nagy cégekhez alkalmazottnak beállni még lehet: lojalitásunkat szerény díjazással honorálni fogják. Lehet kereskedni, éttermet, közértet, üzletet nyitni, ott alkalmazottakkal kínlódni – de csak üzletközpontok árnyékában, és nem árt, ha jó helyeken jó ismerőseink vannak. Körbetartozások örvényében fuldokló építkezési vállalkozóként be lehet vetni az összes trükköt a szakképzetlen, olcsó munkaerő alkalmazásától a rafinált túlszámlázásokig és késleltetett kifizetésekig, ám az első találkozás a pénzbehajtókkal a legkeményebb fővállalkozót is meg fogja győzni, hogy a pénzbehajtás jóval jövedelmezőbb. Bár az alvilágban valóban nagy pénzek forognak, a meggazdagodás királyi útja mégis máshová, a virtuális térbe visz: a leggyorsabban a spekulánsok gyarapodnak.

Megint egy régi-régi lecke: a kapitalizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy piacgazdaság. Kelet-Európa újorwelliánus nyelvén kapitalizmusról beszélni persze szánakozást keltő bárdolatlanság, pedig a két fogalom között jókora szakadék tátong: hullanak is bele a szerencsétlen emberi életek sorban.

De ha itt, az úgynevezett posztindusztriális társadalomban mindenfajta termelés egyúttal veszteséget is termel, ezért automatikusan leépül, akkor ki dolgozik, ki termel?

A közhelyszerű válasz: a rabszolgák Ázsiában.

Annál a kérdésnél, hogy vajon magunk is kizsákmányolók vagyunk-e, ha Indonéziában varratott futócipőt vásárolunk, jobban érdekel, hogy miért alakult ki ez a kölcsönös kiszolgáltatottság. Miért, vagy legalábbis hogyan alakult ki az a helyzet, hogy a reálszférában csak a fékezhetetlen, gyilkosan csőlátó törtetés, a rabszolgasors vagy a munka nélküli hasztalan tengődés között lehet választani?

e6d1f792b2d507fc855d1e44767f2176-large

Szereplők, színpadra! – A modern kor megannyi hatalmi formációja (részvénytársaságok, bankok, sajtó, egyházak, titkosszolgálatok, szervezett alvilág) között, épp mert nem intézményesülnek hatalmi ágként, nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztásának és ellenőrzésének elve. A politika intézményrendszere nem tükrözi a tényleges hatalmi viszonyokat, csak hozzáférést biztosít a hatalom hagyományos formáihoz (a törvényhozás, a bíráskodás vagy az erőszakszervezetek irányítása), melyek a hatalmas érdeknyomás alatt nehezen tudják megőrizni függetlenségüket. A társadalom tartószerkezetének megroppanása, mely a háborúknak vagy a gazdasági összeomlásoknak a velejárója, sok helyen kifejezetten megkönnyíti a politikai intézményrendszer kisajátítását: profitorientált magáncégek ragadnak magukhoz hatósági jogköröket (mint nálunk a parkolási társaságok) vagy rablólovagok és hadurak, a komprádor elit szerepét sebtében magukra rántó korrupt zsarolók lépnek fel rendfenntartóként.
elő lehet idézni
Noha a hatalom érvényesítésének nagyon sokféle módja és eszköze van, hatalom és pénz a legtöbb esetben mégis mindkét irányban konvertibilis. Az elmúlt századok másik öreg tanulsága, hogy kellő mennyiségű pénzzel, s ami ennél is több, a pénzügyi rendszer kézben tartásával akár háborúkat vagy gazdasági összeomlásokat is könnyűszerrel elő lehet idézni. Már csak ezért is joggal feltételezhetnénk, hogy a legnagyobb pénzvagyonokhoz, melyek jó ideje ugyanazokban a kezekben összpontosulnak, roppant érdekérvényesítő képesség, befolyás és hatalom társul, még ha ez semmilyen intézményes politikai formában nem is jelenik meg.

Ezt a meghatározó hatalmi tényezőt a Corporation című film sem igen említi – pedig alcíme A pénz birodalma. Nagyvállalat-kritikája nem foglalkozik azzal, hogy a pénzhatalom a XX. században a hatalmi formák radikális átrendeződését hozta. A pénzügyi szféra, mely mindig is előnyben volt az anyagi javak előállítását végző, számtalan tényezőnek kiszolgáltatott reálszférával szemben, évszázadok óta növekvő befolyásának segítségével olyan pénzügyi-gazdasági struktúrát hozott létre, melynek automatizmusai a pénztőke koncentrációja révén saját szerepének és hatalmának mérhetetlen megnövekedéséhez vezettek. Ennek a hatalomnak a forrása a pénzrendszer.

22cc5237d296421beae8e25be86ea9cc-large-1

A mindent járó malmocska – Ha még mindig úgy képzeljük, hogy a pénzrendszer csupán passzívan követi a gazdasági folyamatokat, hogy a pénz értékmérő és indikátor, súlyos tévedésben vagyunk. Legalább akkora tévedésben, mint az a közember, aki azt képzeli, hogy a bank mások betett pénzét adja kölcsön. A valóságban a hitelezett pénz csak a hitelezés aktusa által jön létre, könyvelési tételként, a semmiből. E virtuálisan kreált pénz használatáért mégis ugyanúgy kamatot kell fizetni, mintha valaki fáradságosan megkeresett pénzét kikölcsönözve, tényleges értékről mondott volna le a hitel felvevője javára. A hitel tehát a forgalomban lévő pénzmennyiség növekedésével jár. A semmiből teremtett hitel visszafizetésekor csak a kamat marad meg a banknál, a hitelezett összegnek megfelelő pénzmennyiség megsemmisül, azaz a forgalomban lévő pénzmennyiség csökken. A kamatláb csökkentésekor általában a hitelfelvételek aránya, a kamatláb emelésekor a visszafizetések aránya lesz nagyobb. A gazdaság egészében ilyenkor számottevő mennyiségű pénz jelenik meg vagy szűnik meg a bankszféra döntése szerint. Mivel a hitel kamatának megfelelő pénzösszeget a bank nem teremti meg, az óvodákban elterjedt székfoglaló játék módjára szükségképpen lesznek, akik elbukják a hitelt, azaz át kell engedniük a hitel fedezetéül szolgáló reálértéket a banknak – vagy újabb hitelt kell felvenniük, ami rohamos eladósodáshoz vezet. Ezt a gyakorlatot némely – érthető módon a főáramon kívül eső – közgazdasági iskola intézményesített csalásnak tartja ugyan, a megszokás és a banktőke politikai befolyásának ereje mégis szentesítette.
az adósság
A kamatozó hitelpénzként semmiből teremtett pénz mögé tehát mégiscsak kerül egyfajta fizikai tartalom: az adós jóvoltából. A pénz alapja, fedezete e felfogás szerint, melyet például a Federal Reserve bankjainak propagandabrosúrái is képviselnek, maga az adósság. Mivel a forgalomban lévő pénz túlnyomórésze ma már hitelpénz, az eladósodás megállíthatatlan folyamat: az adósságok teljes összegének visszafizetése lehetetlen, mert magát a pénzt semmisítené meg.

A pénzrendszer alapelemévé tett hitelezési ciklusok már jó ideje az értékek egyirányú áramlását valósítják meg a reálszféra felől a pénzügyi szféra irányába: a népmese mindent járó malmocskájának mintájára a világ javait észrevétlenül átszivattyúzzák a bankok térfelére, amelyek e javak bármely porszemnyi töredékével aztán nagyvonalúságuk bizonyítékaként humanitárius missziókat és különféle, arculatukhoz illő kulturális kezdeményezéseket támogathatnak.

34bea9e0fa25338ac88a0dd539a9a43a-large

Az eladósodott emberek, még ha önálló vállalkozók is, ma éppúgy másnak dolgoznak, mint a feudális társadalmak jobbágyai. De még hitelt sem kell felvennünk ahhoz, hogy rabszolgasorba jussunk. Az állam csak adósság formájában juthat pénzhez, a felduzzadó és állandósuló kamatterhek miatt viszont súlyos adókat kell kivetnie. Az infrastruktúrának nemhogy a fejlesztése, de megőrzése sem lehetséges másként, mint további roppant hitelekkel. A helyi termelőszféra a beálló pénzhiány nyomában szűkülő kereslet mellett nem képes megfelelően teljesíteni, és csődbe megy. A piacra gyorsan bevonulnak a radikálisabb módszerekkel dolgozó nemzetközi nagyvállalatok. A teljesen versenyképtelen államnak, melynek a mindenben paternalizmust látó liberális fundamentalizmus szerint amúgy is gyorsan zsugorodnak a tennivalói, a magas adók ellenére sem jut pénze semmire, főleg nem közösségi célú beruházásokra. A pénzügyi diktatúra rendszerében jószerével egyetlen feladata marad: az adószedőé. Az ideális állam karcsú: már csupán a kamatfizetést garantáló, elszívó gépezet üzemeltetője, amely a biztonságos működést a történelemből itt maradt különleges hatalmi jogosítványaival garantálni, az idők szavára süket lakosság dilettáns lázongását leszerelni képes.
parazitizmus
Ahogy a részvénytársaságok antropomorf ábrázolása sajátos megvilágításba helyezi tevékenységüket, a strukturális viszonyokat is szemléltethetjük az ökológia fogalmaival: az ipari vagy banktőke és a nagypolitika viszonyában szimbiózis, a pénzügyi és a reálszféra viszonyában parazitizmus testesül meg. A politika valamennyi eszközével védelmezi a pénzhatalom jogait az értékek észrevétlen megcsapolásához, a pénzhatalom cserébe erőforrásokat biztosít a birodalmi terjeszkedéshez, mely egyben a pénzrendszer expanzióját is garantálja. A bank- és ipari, elsősorban olaj- és hadiipari tőke az Egyesült Államokban elnökjelöltek kampányait finanszírozza százmilliókkal, hogy aztán a részvénytársaságok elnökei és alelnökei, akik viszont korábbi politikai befolyásuk révén emelkedtek ilyen pozícióba, külügy- és hadügyminiszteri posztokon párhuzamosan kamatoztassák képességeiket és egykori cégük részvényeseinek pénzét. Ha újra kiszorulnak a hatalomból, lesz hová visszamenniük.

A tőkés világgazdaság sikeréért szorítani, növekedéséért izgulni minden jólnevelt állampolgár kötelessége – legalábbis a tévéhíradó szerint. A versenyben épülő-szépülő civilizáció látványa megejtő, de elegendő a brit birodalom történelmét kicsit közelebbről szemügyre venni, s megannyi példát találunk gazdasági, sőt pusztán pénzügyi eszközökkel folytatott kíméletlen háborúkra. Ezek az eszközök valójában fegyverek, és így emberek millióinak életét képesek megnyomorítani, mégsem kézzelfoghatóak: absztrakt, személytelen mechanizmusok, mint a piramisjáték – épp ebben áll az erejük. Az avatatlan szemlélő számára – mely státusszal a humánértelmiség egyre inkább megelégedni látszik – a pénzhatalom annyira láthatatlan, hogy létezése is kétséges. A monetáris döntésekben, véli jóindulatúan, tulajdonképpen a közgazdaságtudomány mond megfellebbezhetetlen ítéletet. S ha tudomány, nyilván nem tartja magát csalhatatlannak, beismeri tévedéseit. Csakhogy mióta a pénzügyi szféra magához ragadta a pénzmennyiség, a tartalékráta és a jegybanki alapkamat meghatározásának jogát, szinte minden eszköz a kezébe került, hogy a reálszféra működési feltételeit meghatározza – nem a reálszféra, hanem a saját érdekei szerint, melyeket természetesen a pénzügyi rendszer objektív kívánalmainak tüntet fel.

ce9b5dd4f270939d54c6e1fb043699e7-large

Gazdasági ciklusok – Alacsony kamatlábbal, alacsony tartalékrátával rengeteg hitelpénzt lehet teremteni, mely a reálszférába kerülve alaptalan keresletet támaszt. A felfutó beruházások, a megnövekedett termelés kedvező esetben képes akár még az infláció megakadályozására is. A sajtó látványos sikerekről fog cikkezni, és a gazdaság kötelező misztifikációjának jegyében konjunktúráról, sikertörténetekről, az események szerencsés alakulásáról számol be. Érdemes hitelből befektetni, mert megtérül, virágzik a spekuláció, szárnyal a tőzsde. Ezután a kamatláb megemelésével a kifolyt pénzt vissza lehet szívni. A vállalatoknak a hiteleket vissza kell fizetniük, azaz el kell adniuk rengeteg terméküket, ám a kereslet, amit most már nem fedeznek az olcsó hitelek, elapad. Mint partra vetett halak, tátoghatnak a sikertörténetek hősei. Dekonjunktúra, érthetetlen visszaesés, túltermelési válság, a gazdaság gyengélkedik, olvashatjuk a lapokban. A sajtó patronpufogtatásának és hüledezésének oka, hogy a cikkírók teljesen téves alapokon állnak: a pénzszféra immár nem passzív követője, leképezője a piaci folyamatoknak, hanem alakítója. Nagy értékű vállalatok mennek tönkre – akinek van pénze (elsősorban a pénzügyi szféra jólértesültjeinek), bagóért felvásárolhatja őket.

Az 1929-33-as nagy gazdasági világválság okai nem a termelő gazdaságban gyökereztek. Az összeomlást a fenti ciklus végigfuttatásával elsősorban éppen az a Bank of England nyomása alatt álló Federal Reserve idézte elő, mely saját legitimitását 1913-ban arra alapozta, hogy képes a bankcsődöket, összeomlásokat a gazdaság menetéből egyszer s mindenkorra kiküszöbölni. A deklarált célok azonban ezúttal sem estek egybe a valódi célokkal.
luxusba fúló önkényuralom
Dogmatikája salakhegyének Olümposzáról alápillantva a pénzhatalom biztonságban finanszíroz minden költséges birodalmi brutalitást, háborút és polgárháborút, kicsinyes marakodást, luxusba fúló önkényuralmat, negédes hangon propagált hitelre élést – apolitikusan, objektíven és támadhatatlanul (elvégre „csak” pénzről van szó). Az általános eladósodás mindenkit zsarolhatóvá tesz.

Az abszurdumig és tovább! – A 20. században a dollár – eleinte aranyfedezete miatt – kitüntetett szerepet játszott a nemzetközi pénzrendszerben. Az aranyfedezet a pénzmennyiség növekedésének legalábbis elvi korlátja volt. Ez az akadály 1971 augusztusában hárult el, mióta teljesen megszűnt a dollár aranyra válthatósága. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miféle fedezet van a ma kibocsátott dollárok mögött? A könnyű válasz az, hogy semmilyen. A leegyszerűsítő magyarázat nem is olyan rossz: a mai pénz valójában csak önérték nélküli egyezményes jel, melynek használhatósága elfogadottságától függ. Az elfogadottság pedig nemcsak a fedezet következménye lehet, például az állam is kikényszerítheti. Ez a modern szemléletű válasz persze homályban hagyja a pénz és a reálértékek viszonyának kényes kérdését. Nem véletlenül.

Az elszabadult pénzteremtés mai rendszerében, ahol az Egyesült Államok teljes adósságállománya több mint 8 billió (8000 milliárd) dollárra rúg (ebből 1 billió dollár az utóbbi két évben halmozódott fel), ahol az értékpapírok árfolyamára kötött fogadások, a tőzsdei derivátumok engedélyezett, önálló, saját árfolyammal rendelkező értékpapírrá váltak és tőkepiaci szegmensükben a fizikai gazdaságban megtermelt értékek jó hússzorosa kering, ezt az alapvető kérdést ritkán firtatják.

A pénzért folyó versenyben a termelési célú beruházások teljesen esélytelenek a mesés tőkepiaci jövedelmek miatt. A pénz, amivel bármikor tetszőleges mennyiségű vásárlóerőt lehet teremteni, teljesen elszakadt attól a szerepétől, hogy a reálgazdaság folyamatainak mércéje legyen, hiszen csak az értékpapírpiac nélküli világban lenne a termeléssel előállított érték a jövedelmezőség kritériuma. A tőke hatékonyságának ma már semmi köze nincs a termelés hatékonyságához. A piac Láthatatlan Kezében bízni ilyen körülmények között halálos tévedés. Akár a nagy gazdasági válság előtt, az alacsony kamatlábak mellett kiárasztott irdatlan pénzmennyiséget most is a virtuális pénzvilágban képződött buborékok nyelték el – csak éppen ezek mérete összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint annak idején. Ahogy a nagy gazdasági válság sem csak a spekulánsok vagyonát tüntette el, de sok termelővállalatét is, ahogy semmivé tette a munkanélkülivé lett kisemberek életük során összekuporgatott megtakarításait, a jelenlegi pénzügyi rendszer összeomlása sem csak a brókereket temetné maga alá, hanem gyakorlatilag mindenkit, ezért még azok is a fenntartása mellett érvelnek, akik látják a rendszer abszurditását.

a969b247ecea301c9bd4de8de27949a1-large

A bankrendszer mint az országok pénzügyi stabilitásának fő tényezője hatalmi, pontosabban zsarolási pozícióba került: mindenütt olyan állami garanciák és privilégiumok birtokában van, melyet a fizikai gazdaság sohasem remélhet magának. Ennek következtében a banki tevékenység kockázata messze alacsonyabb a termelésénél: hasznát mindenkor zsebreteheti, míg ha néhány piramisjáték rosszkor omlik össze, ha néhány buborék rosszkor pattan el, és a bank a szivattyú rossz oldalán találja magát, az állam az adófizetők pénzéből konszolidál.

A pénzszűkével küszködő reálszféra ilyen körülmények közt ma már csak akkor képes ideig-óráig magas (a merőben nominális jellegű értékpapírokkal „versenyképes”) jövedelmezőséget ajánlani a befektetőknek, ha állandóan terjeszkedik, fuzionál, konkurens cégeket és piacokat vásárol fel, majd lehetőleg monopolhelyzetet ér el, ha gátlástalanul manipulál, felhabzsolja a könnyen kiaknázható környezeti erőforrásokat, közben megszorító intézkedéseket hoz: költségcsökkentés céljából leépíti a munkaerőt, a megmaradt dolgozók terheit pedig az elviselhetetlenség határáig növeli vagy egyszerűen áttelepíti az egész termelést Ázsiába, Közép- és Dél-Amerikába, ahol rabszolgamunkával állítja elő ugyanazt; ha a termékek fokozatos silányításáva növeli a hasznát vagy agresszív módszerekkel, erőszakszervezetek támogatásával érvényesíti az érdekeit. Itt és így érkezünk el a Corporation című filmben ábrázolt jelenségekhez.
kreatív könyvelés
De vannak olyan cégek is ebben a versenynek álcázott háborúban, amelyek a vesztesek közé kerülnek. Az adósságokban fuldokló híres autógyárak némelyikét már csak a kreatív könyvelés vagy a villámsebesen beindított tisztán pénzügyi vállalkozások tartják felszínen. Nem tudni, hogy a pénzhatalom mikor és kikre borítja rá a felgyülemlett csődtömeget. Ahogy 1929-ben, most is megvannak hozzá az eszközei. Az Egyesült Államok központi bankjának, s ekként a dollár köré felépített pénzügyi világrend középpontjának szerepét betöltő, igazgatóváltásra készülő Federal Reserve mindenestre újabb ködfelhőt borít saját tevékenységére: 2005. november 10-én minden indoklás nélkül bejelentette, hogy 2006. március 23-tól nem hozza nyilvánosságra a legáltalánosabb értelemben vett teljes pénzmennyiségre (M3) vonatkozó statisztikai adatokat.

Zárókép – Weöres Sándor a Merülő Saturnusban: „Mint ha sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs – / bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben; / vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; / talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: / ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják”.

kép | Ronghui Chen, lensculture.com