A MEGBÍZHATATLAN ELBESZÉLŐ

Kulisszatitkok felfedését mindig izgatott örömmel fogadja a közönség. Ki ne volna kíváncsi az ügyes trükkök, lélegzetelállító fortélyok mögött húzódó szakmai tudásra? Amikor a bűvész jóindulatú és kissé fölényes mosollyal fellebbenti a rejtélyt fedő sötét fátylat és mindenre fény derül, elégedetten vagy csalódottan nyugtázhatjuk: mégsem varázslat.

De mi a helyzet az olyan titkokkal, amelyek létezéséről nem is tudunk? Egészen jól megvoltunk idáig, tudatlanul és magabiztosan, nem sejtve, hogy rejtélyekkel töltekezünk nap mint nap. Történeteket hallunk és olvasunk, és elfogadjuk őket megtörténtnek vagy mesének, a képzelet játékának. Ha egy igaznak hitt történetről később megtudjuk, hogy hazugság, felháborodunk. De ki hallott már olyat, hogy egy kitalált történetnek szerves része az olvasó megtévesztése? Salman Rushdie évezredes hagyományokat rúg fel és ezzel olyan zamatot ad narrációjának, amelyet a gyanútlan magyar olvasó nem érzékel, nem is érzékelhet.

„A hindu hagyomány szerint Ganésa, az elefántfejű isten nagyon szereti az irodalmat, olyannyira, hogy Viásza, az énekmondó lábához ül és gyorsírásban lejegyzi a Mahábhárata teljes szövegét, elejétől a végéig.

Az éjfél gyermekeiben Szalím Szinai egy helyen utal erre a régi történetre, de az ő változata egy kissé más. Szalím szerint Ganésa Valmiki, a költő lábához ült és a Rámájanát írta le. Szalím téved.

tévedés

Nem ez az egyetlen tévedése. Bombay fejlődéséről szólva elmondja, hogy a város védőszentjét, Mumbadévi istennőt már nem tisztelik a korabeli lakosok: ’A fesztiválnaptár híven mutatja hanyatlását… mikor tartják Mumbadévi napját?’ Az az igazság, hogy az ünnepnapok naptárában egykettőre felfedezhetjük Mumbadévi napját, legalábbis az Indiában kapható összes kiadásban, kivéve Szalímét.

És hogyan énekelhetett volna Lata Manheskár az All-India Rádióban már 1946-ban? És Szalím talán nem tudja, hogy nem Szám Manekshaw tábornoknak adta meg magát a pakisztáni hadsereg a bangladesi háború végén – az az indiai hivatalnok, Tigris Niazi öreg haverja természetesen Dzsagdzsit Szingh Arora volt. És miért állítja Szalím, hogy a State Express 555 cigarettát a W.D. & H. O. Wills gyártja?

Folytathatnám még. Soha nem használtak betontetrapodákat a bombayi gátaknál, csak a Marine Drive sétálóutcája mentén húzódtak ilyen építmények. Az a vonat, amelyik Kodak Szinghet és Szalímét Delhiből Bombaybe viszi, nem mehetett át Kurlán, mert az egy másik vonal mentén található.

És így tovább. Gondolom, most már egyértelmű, hogy Szalím Szinai megbízhatatlan elbeszélő, és Az éjfél gyermekei nem a függetlenség utáni India történelmének megbízható kalauza.

A megbízhatatlan narráció általában nem így működik a regényekben. Az ilyen elbeszélők általában egy kicsit gügyék, és nem igazán tudják, mi folyik körülöttük, ellentétben az olvasóval. Ilyenkor úgy fejthetjük meg, mi is történt valójában, ha ’átlátunk’ az elbeszélő téves elképzelésein. Az éjfél gyermekeinek elbeszélője azonban nem ostoba, és azt sem mondhatjuk, hogy nincs tudatában a történteknek.

utánanézhetne a dolognak

Miért akkor ez a sok tévedés? Az egyik lehetséges válasz, hogy a szerző hanyagul végezte a kutatómunkát. ’Ha már hindu tradíciókat akar használni a műveiben, Rushdie úr’, mondta egy ingerült, fénylő fejű úriember Bangalore-ban, aki felfedezte a Valmiki/Viásza tévesztést, ‘nem gondolja, hogy utánanézhetne a dolognak?’ Több levelet is kaptam a bombayi buszjáratok hiteles útvonaláról, és hogy bizonyos rangokat a pakisztán hadsereg nem is használ. Ezekben a levelekben mindig felfedezhető egy kis rejtett öröm: az olvasó gyönyöre, hogy ’rajtakapta az írót’.

Engedjék meg tehát, hogy bevalljam: a regényben található tévedések közül néhány az enyém, néhány pedig Szalímé. Az amritszári mészárlás leírásánál például azt mondatom Szalímmel, hogy Dyert ’ötven fehér katona’ követte a Dzsallianválá-bághba. Az az igazság, hogy valóban volt ott ötven katona, de nem fehérek. Amikor felfedeztem ezt a hibát, nagyon ideges lettem és megpróbáltam kijavíttatni. Most már nem vagyok benne biztos. Ez a tévedés egyre inkább Szalímé, helytelenségét helyesnek érzem.

Máshol azonban szándékosan elrontottam a dolgokat. Eredetileg hibátlan részek a szenny zamatát kapták a beültetett tévedésektől. A véletlenül ejtett hibákat felfedezésük után is benne hagytam a szövegben, sőt szembetűnőbbé tettem. Meg kell magyaráznom furcsa viselkedésemet.

Amikor elkezdtem a regényt, valamiféle prousti cél vezetett. Az idő és a földrajzi távolság kettős szűrőként működött és eltávolított témámtól. Úgy gondoltam, ha sikerül elég élethűen elképzelnem, talán átláthatok a szűrőkön, mintha nem teltek volna el évek és sosem hagytam volna el Indiát, hogy nyugatra menjek. Csak munka közben fedeztem fel, hogy leginkább éppen az átszűrődés folyamata érdekel. Így a témám megváltozott, többé nem az elveszett időt kerestem, hanem az emlékezet segítségével a múltat akartam átformálni, hogy megfeleljen jelen céljaimnak. Szalím mindennél jobban áhítozik arra, hogy jelentéssel töltse meg életét, így a sorscsapások után, pályája vége felé közeledve nekiül, hogy megírja magát, és megtalálja azt, amit felnőttkorának eseményei összeromboltak benne. Nem szenvtelen, elfogulatlan krónikás. Úgy formálja mondanivalóját, hogy az olvasó kénytelen legyen elismerni központi szerepét. Kénye-kedvére felvagdossa a történelmet, mint egykor az újságot, hogy Szabarmati parancsnoknak névtelen levelet küldjön. Az apró hibákat a szövegben nyomravezető jelekként olvashatjuk, bizonyítékként, hogy Szalím kisebb és nagyobb torzulásokra is képes.

Emlékszik is, persze, és az emlékekről tudnunk kell, hogy gyakran hamisak. Jómagam tisztán emlékszem, hogy a kínai háború idején Indiában voltam. ‘Emlékszem’, mennyire féltünk mindannyian, az ideges viccelődésekre, hogy kínai társalgási könyvet kellene vennünk, mert a kínai hadsereg nem áll meg Delhiig. Azt is tudom, hogy abban az időben nem lehettem Indiában. Az az érdekes, hogy miután rájöttem, hogy az emlékezetem megcsal, az agyam továbbra sem volt hajlandó rendbetenni a dolgokat. Ragaszkodott a téves emlékhez, jobban tetszett neki, mint a puszta valóság. Úgy éreztem, fontos leckét kaptam.

Ettől kezdve, ha a regény írása közben a valós és az emlékeimben élő igazság összeütközésbe került, mindig az utóbbit részesítettem előnyben. Ezért, bár Szalím beismeri, hogy nem pusztított szökőár a Szundarbanszban a bangladesi háború évében, mégis a képzelt hullámok hátán jut ki a dzsungelből. A saját igazsága túl fontos ahhoz, hogy holmi időjárásjelentés megzavarja. Ez az emlékezet igazsága, és csak egy bolond fogadná el valaki más változatát a sajátja helyett.

Szalím Szinai nem orákulum, csak kétértelműen beszél. A története nem történelem, de történelmi formákkal játszik. A könyv sikere azonban kezdettől fogva befolyásolta az olvasókat. Sokan történelemként, sőt útikönyvként olvasták, bár sosem szántam annak, mások kifogásolták, hogy nem teljes, például nem említettem meg az urdu költészet nagyságát, az érinthetetlenek nyomorúságát vagy hogy egyesek mit gondolnak a hindi nyelv új imperializmusáról Dél-Indiában. Ezek a csalódott olvasók nem regényként ítélik meg a könyvet, hanem valamiféle enciklopédiaként.

egészséges gyanakvás

Az idő elsimította mindezt. Csak Szalím tévedését szeretném tisztázni Ganésa istennel kapcsolatban. Azután található, hogy Szalím a műveltségével dicsekszik. Annak ellenére, hogy muzulmán családból származik, állítása szerint jól ismeri a hindu történeteket. Rögtön ezután nagyot téved a számára oly fontos mítosz mesélésénél (gondoljunk csak Ganésa elefántorrára és tisztázatlan származására). Véleményem szerint ezzel sikerült szétfoszlatni narrációjának fellengzősségét és egyben – Szalím másik baklövésével, Mahatma Gandhi meggyilkolásának téves dátumával együtt – figyelmeztetni az olvasót, hogy egészséges gyanakvással szemlélje az eseményeket.

A történelem mindig homályos. A tényeket nehéz megállapítani, és számos következtetést levonhatunk belőlük. A valóság épp annyira az előítéleteinken, tévedéseinken és tudatlanságunkon alapszik, mint felfogóképességünkön és tudásunkon. Szalím megbízhatatlan narrációja hasznos analógiát jelenthet mindennapi kísérleteinkhez, hogy a világot ’olvassuk’.”

Megmosolyoghatjuk Rushdie fontoskodó olvasóját (közben azért figyeljük meg, hogy bár csak egy fél mondattal jellemzi, mégis milyen pontosan látjuk magunk előtt), de mégis fel kell tennünk a kérdést: számíthat-e Rushdie arra, hogy indiai olvasóin kívül bárkinek is feltűnnek a szándékosan ejtett hibák? Azaz: kinek ír az író, ha világszerte elismert, politikai szempontból is reflektorfényben él, könyveit számos nyelvre lefordítják és sok millióan olvassák? Vajon a nemzetközi olvasótábor elé helyezi szülőföldje lakosait, éppen ő, aki esszékötetében Dél-Amerikától Afrikáig áttekinti a kortárs irodalom kiemelkedő alakjait? Vagy egyszerűen csak magát szórakoztatja? És egyáltalán: beépítheti-e az író művébe az olvasó várható reakcióját? Felhasználhatja-e narrációs eszközként? Elvárhatom-e, hogy tekintettel legyen rám, korlátokat szabjon magának, nehogy kizárjon a befogadás legbelsőbb köreiből?

Talán Rushdie éppen azért írta ezt a rövid magyarázatot, mert érezte, hogy hallatlanul izgalmas, de veszélyes vizekre tévedt. Nehéz elkülöníteni Szalím és az író elbeszélését, valójában lehetetlen, és miután feltárta titkát, törvényszerű, hogy olvasói ezután „egészséges gyanakvással” fogadják más könyveit is.

A történelem ugyan lehet homályos, sok szögből megközelíthető, de még egy művész sem engedheti meg magának, hogy valós személyek életébe nyúlva meghamisítsa a tényeket. Rushdie természetesen nem tesz ilyet, de felveti az erkölcsi probléma lehetőségét, a megtörtént eseményeket és valaha élt embereket felvonultató író felelősségét. Ez nem pusztán az írástudó ember felelőssége, hanem a történelemben élőé is.

Salman Rushdie: ‘Errata’ avagy megbízhatatlan narráció Az éjfél gyermekeiben című írása az Imaginary Homelands című esszékötetben jelent meg. (Granta Books, London 1991). Az éjfél gyermekei az Európa Kiadó gondozásában, Falvay Mihály fordításában olvasható.

kép | pxhere.com