Szabó Attila

A MEGBÍZÁS

[„AZ ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM"]

A MEGBÍZÁS

Kissé elbizonytalanodtam megbízóm szándékát illetőleg, már hogy a megfigyelésre szánt célszemély cselekvéshálójának felvázolását kéri-e tőlem, kibogozás, majd pedig totális megsemmisítés céljából, vagy emberünk személye csupán ürügy, s megbízóm valójában saját személyem stabilitása iránt érdeklődik. Mindenesetre – több éves tapasztalatomat számba véve – kiköpött igazság: a megbízót mindig gyanúsnak kell feltételezni. Mosolygott, s szeme nemcsak kért, esengve, kissé lesütött pillákkal, mint azoké, akik feltárják életük tragédiáját, s végső megoldásként kétségbeesetten hozzám fordulnak, azokban a szemekben volt valami más is: fölény. Apró rángások a szemhéj körül, hirtelen táguló pupilla, akár egy támadásba lendülő vadállaté, szinte észrevehetetlenül megbújó gunyoros mosoly a száj jobb szegletében, felgyűrt homlokráncok. Ez az ember kétségbeesésében is fölényes maradt, mint aki csak játszik a benne fortyogó pokol tüzét szabályozó termosztáttal. És velem. Izzadtan húztam végig tenyeremet gyűrött nadrágomon. Ismerős volt, és nagyon ravasz…

egy bérgyilkost felbérelő ember

A kérés egyértelmű, az indok szokványos: bosszú. Derítsem ki, kikkel tart kapcsolatot, majd öljem meg, elrettentésképp, látványosan. Rutinmunka. Ismertettem a fontosabb szabályokat, diszkréció, ár, előleg, megegyeztünk. Mélyen a szemébe néztem, hogy megbizonyosodjak, feltörő gyanakvásom nem alaptalan. Ártatlannak tűnt, már ha ártatlannak tekinthető egy bérgyilkost felbérelő ember, arca nyugodt, hálával telve nézett vissza rám, mint akitől megváltást várt, és ígéretet kapott a megváltásra. Ismét megborzongtam, és tudtam, még nem lenne késő nemet mondani. Örök veszélyben élek, tiszta fejjel, megfontoltan kell cselekednem, most mégsem hallgattam a felcsattanó vészjelző hangjára. A kézfogása meleg volt, s még akkor is éreztem, amikor két órával távozása után elindultam, és munkához láttam.

Este volt már. Az utcai lámpák olajos fényben vibráltak az aszfalt síkos felületén. Visszfény, visszfény, gondoltam, minden csak sápadt tükre valami fölöttünk lobogó eredetinek. A házak homlokzatán omló vakolat, a stukkók tetején alvó galambok kikandikáló farktollai. Az utcák tömöttek, sietős emberek kerülgetik egymást, mennek haza, vagy otthonról el, dolga van mindenkinek, nem nehéz feltűnés nélkül haladnom. Aztán befordulva a megadott utcába, hirtelen minden megváltozott. Sehol egy lélek, még kóbor kutya sincs, galamb sincs, mintha a szél is elállna, csak a lépéseim kongnak a nedves aszfalton. Lelassítok. Nézem az árnyékomat, ahogy a lámpák fényének beesési szögétől függően hol megnyúlik, hol összezsugorodik, hol egymást keresztezve két alakká válik szét. Megállok, körbenézek, és amikor újra elindulok, az árnyékom ott marad a ház tövében. Átmegyek a másik oldalra. Közeledek a házhoz. Szitál az eső, orrom tövén érzem a lecsurgó, apró cseppeket. Összébb húzom a kabátom. Kezem az övembe rejtett pisztoly markolatát tapogatja. Rutin. Elhaladok a ház előtt, épp hogy csak rápillantok a kopott kapura, látom a foltos rézkilincset, a számtáblát, a lakók névsorával. 12 lakás. Két emelet. Visszafordulok, mintha elejtettem volna valamit, és miközben lehajolok a földre, lefényképezem a névtáblát és a nyomógombokat. Első pillantásra látszik, melyik az a négy szám, amit legtöbbször érintettek az ujjak. Persze a kombinációk száma így is elég nagy. Megyek még egy kört, most már a szemközti oldalon. Az eső egyre haragosabban csapkodja a kalapomat. Mélyen a szemembe húzom, csak a lábam látom, ahogy lépés közben a pocsolyákat kerülgetve összetapossa az égbolt koszos tükörképét. Megyek tovább, megnézem a ház mögött lévő utcát is, hátha látszik onnan valami, és meglepődöm, itt mennyi ember van, mintha csak az az egy utca lenne kihalt, kiszakítva a térképről, vagy vesztegzár alatt, az eső sem esik itt, hát mi van, miféle csalfa bűbáj játszik velem? Visszamegyek az utcába, megbújok a szemben lévő ház kapualjának árnyékában, s várok. Egy órát, másfelet is talán. Az első emelet egyik lakásában ég a villany, sziluettek mozognak, más semmi. Dermesztő a csend, fagyos az eső, fázom. Az úttest közepén egy róka oson végig. Konkurencia, mosolygok magamban. De amikor megáll a szemmel tartott kapuban, és orrával kinyitja a súlyos ajtót, lefagy arcomról a mosoly. Utána iramodok, a kapu csattanva záródik az orrom előtt. Ennél feltűnőbben nem csinálhattam volna, korholom magam, de most már mindegy. Nincs visszaút, csak a menekülés, az pedig nem ad kenyeret, úgyhogy gyerünk. Lenyomom a kilincset, de csak a zár nyelve kattan. Kipróbálom a számokat, kétszer is kisípol a téves jelzés. Hogy ment be? Lenyúlok az ajtón, oda, ahol a róka orra érinthette pár perccel ezelőtt. Egy mélyedés, egy kattanó hang, és az ajtó kinyílt. Ekkor még visszafordulhattam volna.

Meghúzódtam a sötét lépcsőházban, az enyhe derengésben otthonosan éreztem magam. Rutin. Az akció előtti csend bizsergető izgalma, talán ezt szeretem legjobban, ahogy a szétáradó adrenalin végigszántja az idegszálakat. A kukákból, amik ott tornyosultak a folyosón, csonkolt testek maradványai lógtak ki. Kézfejek, lábak, gally végére tűzött szemgolyók, kocsányuk, akár egy elvágott köldökzsinór csonkja, ráragadt a kuka szélére. A másik kuka tetején egy szív kiharapott bal pitvara, nemrég kerülhetett oda, még aprókat ráng, még engedelmeskedik a parancsnak, de vér helyett csak a dohos levegőt pumpálja. Ruhadarabok, véresen, hugyosan, lehányva, kihányva, a kuka tetejét igazán rácsukhatták volna. Kerülgetem a vérfoltokat, ahogy haladok a belső udvar felé. Lépéseket hallok, a falhoz simulok, amíg elhaladnak mellettem a hangok, keménytalpú bőrcipő hangja, nem törődve a foltos járólapokkal, átgázolt az alvadó vérlemezeken. Csapódott a kapu, ismét egyedül maradtam. A nyomok fentről jöttek, arra tartok én is, de előbb körbenézek a házban, tisztában kell lennem a menekülési útvonalakkal is, ha esetleg szorul a hurok.

beleüvöltött az éjszakába

Az udvaron burjánzó növényzet. Középen egy szökőkút. Mellette asztalok. Az egyiknél ott ül a róka, aki pár perccel előttem érkezett. Rám néz, de csak röviden, mintha cseppet sem csodálkozna érkezésemen. Élő szemtanú nem maradhat, ez szabály. Fejünk fölött kibújik a Hold a felhők közül. A levelekről sárga fény csöpög. A róka háta mögött állok, nem mozdul, nézi az asztalon fekvő tyúkot, vacsorázni készül. Nem maradt rá ideje. A munkám néha melléktermékekkel jár, bár ritkán találkozom olyan áldozattal, aki képes ennyire nyugodt maradni. Segítettél, pajtás, bejutni, ezt azért mindenképp köszönöm, dörmögöm búcsúképp, és a róka tetemét a szökőkútba lököm. Utána a tyúkot, jó étvágyat. Ritkán látni ennyire meghitt belső udvart egy nagyváros közepén. Ilyen lehet a boldogság, mint ennek a kertnek az önfeledt légzése. Maradásra csábít, üljek le, biztat, ez az éjszaka a tiéd, a miénk. Érzem, ha egy pillanatra is elcsábulok, ugyanúgy áldozata leszek az utánam jövőnek, mint a róka nekem. Ilyenkor szoktak a hősök szakítani egy gyümölcsöt vagy virágot, és kővé válnak, gondoltam, és alapvetően elfogadtam volna már ezt a sorsot, nyúlt a kezem egy vörös virág felé, amikor a gangról hangot hallottam. Elbújtam a szökőkút Neptunust ábrázoló szobra mögött, amíg a kettes lakás ajtaja előtt ismét kihunyt a fény. Megtermett férfi lépett ki egy pillanatra, beleüvöltött az éjszakába, majd visszament. Telehold volt, ez csak természetes. Ilyenkor minden sokkal nyugtalanabb.

Lementem a pincébe, körbejártam a dohos helyiségeket, bűzös, penészes bútorok, ételmaradékok, rajzó csótányok között elmentem egy szuterénablakig, hogy megnézzem, nyitható-e, ha erre kell menekülnöm. Keményen meg kellett rángatni, és amikor kinyílt, ráláttam az utcára. Ott álltam a szemben lévő kapualjban, mélyen a szemembe húzott kalappal, azt gondolva, hogy észrevétlen vagyok, senki meg nem láthat. Az úton átszaladt egy róka, alig egy méterrel előttem futott, majd én is elindultam a kapualjból a ház felé. Kissé szánalmasnak tűntem, ahogy szaladok, ennél feltűnőbben nem csinálhatnám, fekete vászonkabát, kalap, deréktájban egy pisztoly körvonala rajzolódik ki, tipikus bérgyilkos öltözet, a sánta róka és a hazug ember archetípusa szaladt át előttem, el is szégyelltem magam egy pillanatra, lehet, szakmát kellene változtatnom. Viszont most nincs idő a merengésre, sietnem kell, mielőtt megelőzöm magam. És akkor a faláda, amire ráálltam, hogy kinyissam az ablakot, összecsuklott alattam. Pancser. Az egész ház megdördült, ágyak rugói szakadtak ki, megkorhadt ablakok üvegtáblái törtek csörömpölve, a leszedált csendbe belehasított a bénaságom okozta hatalmas zörej. A lábamban pedig vibrált a fájdalom. Pincebogarak, kágyilók, csótányok álltak körül, lakomára vártak, finom, friss húsra, már másztak a nyílt sebbe, dögönyözték egymást a vércseppekért, haraptak, szívtak, élvezték a váratlan lakomát. Lesöpörtem a dögöket a lábamról, három gyors öltéssel lezártam a sebet, és siettem vissza a földszintre. Felnéztem a második emeletre, éppen akkor haladtam el a gangon. Lépéseim nyugalmat árasztottak, megfontoltságot, hatalmat, kérlelhetetlenséget, épp, mint ahogy elképzeltem magam. Ez azért jólesett. Az viszont kevésbé, hogy lépéshátrányba kerültem.

Futni kezdtem, ahogy bírtam. Az udvaron ott ült a róka a szökőkút mellett egy asztalnál, előtte a tyúk, szemében, amit csak egy pillanatra fordított felém, fölény, szánalom is talán, de nem törődtem vele, sántítva szaladtam a véres nyomok után, amit magam mögött hagytam, meggondolatlanul, hanyagul, vagy túlzott magabiztossággal, nem tudtam akkor eldönteni, nem is érdekelt annyira, mint, hogy egyre növekvő fájdalmam ellenére rohanjak fel a lépcsőn, első emelet, szembe velem lépések hangja, kemény talpú bőrcipő hangja, alig tudok félreugrani, vonszol maga után valamit egy zsákban, de tovább, második emelet, egyes ajtó, kettes ajtó, alattam, hallom, az első emeleten ismét kilép a férfi, és a holdba ordít, de ez sem érdekel, kezem már a pisztoly ravaszán, ravasz, ravasz, ravasz, mint a róka, engem átvertek, már húzom ki, már tartom szemmagasságba, miközben odaérek, és vállal belököm a négyes lakás ajtaját. Egy durranás, B+T VP9-es hangtompítós pisztoly, vékony, szilárdan suhanó hangját ezer közül is megismerem, halk, mint a lepkeszárnycsattogás, most mégis robbanásszerűen felhangosodik dobhártyámon a hangja. Pancser. Ilyenkor lelassul az idő, mondják sokan, én pedig most meg is tapasztalhattam, volt időm hát körbenézni, felfogni, mi is történik, ahogy állok magammal szemben, mint egy tükör előtt, volt időm végignézni a szemembe húzott kalapon, azon a tipikus bérgyilkos kabáton, a keménytalpú barna félcipőn, volt időm megérteni megbízóm eredeti szándékát, felfogni igazát a feltörő gyanúmnak, ami akkor még figyelmeztetés volt, de most egy töltényhüvely formájába hasít bele agyamba, és végigszalad az adrenalintól sokkolt idegrendszeren. Álltam magammal szemben, és nem tudom, melyikünk volt a gyorsabb.  

fenyegető könyörtelenségben feldarabolva

Elmondtam mindent, levágott kézfejem megadóan aláírta a vallomásom, mindig így szoktam, rutin, most mégsem esik annyira megnyugtatóan, érzem, hogy csöpög a szétroncsolt csuklóból az a kevés vér, ami még magmaradt, aztán a zacskó, szakszerűen, és fenyegető könyörtelenségben feldarabolva, szemgolyóm egy gallyra tűzve, a kert hiányolni fogja azt az ágat, de az élet nem habos torta, a szívem akkor még egyben volt, később haraphatta ki belőle, talán a róka, nem tudom, a bal pitvart, ami aztán úgy szívta be magába a kuka szélén lógva a dohos levegőt, mintha a vért pumpálná, engedelmeskedve egy makacs parancsnak. A vádlimon a pincében szerzett baleset nyoma egészen bagatellnek tűnt. Három kukába szórták szét a testem darabjait. Rutinmunka. Egy bosszú látványos relikviái. Hazafelé nyugalom volt. Kissé sántítottam, de ez a hömpölygő embertömegben nem tűnt fel senkinek. A Hold is visszabújt a felhők mögé, mint aki lelkifurdalás nélkül nyugovóra tér.

kép | shutterstock.com