A MÁSIK ÖSVÉNY

Annyi év és annyi veszteség után a legkínosabb – nem, nem is az, hogy újra és újra hupp, belepottyanok a saját gügye csapdámba, sőt minél inkább igyekszem kerülni, annál könnyebben bizonyulok elejthetőnek. Hogyan is lehetne másképp?!, magam is tudom: éppen az igyekezet a csapda. Ha szabadulhatnék az odagondolás kényszerétől! – de mondom, a legkínosabb részlet, ami manapság is, akárhányszor elképzelem a történteket – és hát ez az!: elképzelem! nevetséges testi tüneteket okoz: belevörösödök, viszkető foltok lepik el a bőröm, öklendezem és hasmenésem lesz. A szégyen meg a részvét, érzem, eltorzítja az arcomat. A legszörnyűbb nekem az egészben, hogy tudom: apám készült arra az erdei kirándulásunkra. Méghozzá hosszú időn át készülődhetett, és semmit sem mondott, egyetlen mozdulatot sem tett ott hirtelen felindulásból.

valami megvilágosodás

A nyugdíjazása idején lehetett – de nem biztos, hogy már nyugdíjas volt –, egy hajnalon fölriadt – akkoriban gyakran panaszkodott, hogy rosszul alszik, nehezen ereszkedik álomba, és sokszor felébred, az altatótól még irtózott – később hozzászokott, beletompult –, és nemcsak a mellkasi fájdalommal járó fölriadástól szenvedett, megdöbbentette és felháborította, hogy vele ilyesmi megeshet, pontosabban, hogy őt ugyanúgy elérte ez a kórság, mint álmatlansággal gyötört, de meggyőződése szerint rosszul élő ismerőseit. Bosszantotta, hogy anyám még a nyögéseire, forgolódására sem neszelt föl – és ha egyszer igazi infarktusa lesz, ha eszméletét veszti, anyám majd azt is csak utóbb, későn veszi észre? Fölriadt azon a hajnalon, a rémületes sötétben nem talált kapaszkodót a józan léthez – a szemével kapdosott, nem is érezte, hogy markolja a paplant, a legrosszabb másodpercek után pedig soha nem elernyedés következett –, a tovább- vagy visszaalvásra lehetőséget adó megnyugvás helyett inkább felajzottan csapongott, és nem tudott még az emlékeihez sem boldogan kötöződni – de akkor villant benne – így történhetett –, mint valami megvilágosodás, az ötlet szinte metszette, s az sem lehetett kellemes: beavat engem a titkába.

Roman Boed, flickr.com

Latolgatta aztán már éberen, fényes nappal, az íróasztalfiókjában matatva – sejtelmem se volt, minek neki íróasztal, és a családi iratokon, csekkeken kívül mit őrizget a két széles, mély fiókban, de soha, gyerekként se jutott eszembe kutatni nála –, tűnődhetett a beavatásom módján, mikor ment le a lépcsőn meg amikor a sok cukrot kavargatta a kávéjában. Megfelelő alkalmat kell találnia. A legfontosabb, hogy férfibeszélgetésünk témájáról ne tudjanak a nők. És a kirobbanó tavaszban, a kivételesen melegnek és naposnak ígérkező húsvétvasárnapot választotta. Pénteken ő telefonált – pedig általában anyám szervezte a családi programokat –, és furcsán megosztott kirándulást javasolt; beszélni szeretne velem, mondta, négyszemközt, és nem egy-két percig. A lányok jól szórakoznak majd Hűvösvölgyben, mi is bevesszük magunkat az erdőbe, csak éppen másik ösvényen indulunk. Így mondta: „másik ösvény” – ez sehogyan sem illett hozzá, nekem mesterkéltnek vagy nem is tudom… költőieskedőnek hangzott. Egy külkereskedő ne használjon költői kifejezéseket – de a szavak nemcsak idétlenségük miatt vésődtek belém: magamban később gyakran emlegettem a másik ösvényt. Hogy az anyám, a feleségem, meg a kiskamasz lányaim is akkor indultak el másik ösvényen. Nem, ez kegyetlenül igazságtalan. Nem indultak ők semerre, velük nem történt semmi, sőt, azt sem tudták, hogy velem mi történt. Hogy én taszítódtam külön ösvényre – már este, amikor a feleségem az egész napi jó-meny-szerep rangos alakítása után, de az ingerültségét még mindig fegyelmezve várta, hogy elmesélem, mivel traktált apám, én pedig fölényeskedve legyintettem, kitértem: szomorúan banális, mondtam, halálfélelme van, szorong a nyugdíjas élet miatt… ilyesmi. És úgy tettem, mintha feleslegesnek gondolnám, hogy fecsegjek, és érdektelen szövegeléssel zsibbasszam a feleségem agyát. Úgy tettem – saját magam, az apám, vagy valamely láthatatlan, s talán nem is létező ítélőszék előtt? –, mintha hallgatásommal elfogadnám, helybenhagynám apám több évtizedes kettős életét, mintha vele vállalnék szolidaritást, sőt, mintha a családommal szemben őt, az ő gyakorlatát választanám.

mintha véletlenül

Azt hiszem, vallomása elején megemlítette, hogy kéri és reméli: amit elmond, közöttünk marad – de még abban sem vagyok biztos, hogy elhangzott efféle. Sejthette, hogy anyámnak soha, semmilyen körülmények között nem adom ki, de hogy a menye mit tud róla, valószínűleg nemigen érdekelte. És a beavatás – mindvégig így gondolta – az én érdekemben történik. Azért is tervezte olyan körültekintően az aktust, mert ezzel apai kötelezettségeit koronázta meg – magabiztosan éreztette velem, hogy amit és ahogy nagyapám egykor rátestált, azt ő sértetlenül őrizte, s most, íme, továbbadja nekem – persze én csak saját használatra kaphatom, mert nincs fiam, a lánc nálam megszakad. Nem sajnálkozott emiatt. Tárgyilagos és gyakorlatias volt. A kirándulásunk, hogy elindultunk ketten azon a másik ösvényen, önmagában is elég patetikus volt, szerencsére nem terhelte további hangzatosságokkal, de többször mondta, hangsúlyosan és minden félreértést eloszlatva, hogy ő csak a kötelességét teljesíti. Hogy eljött az idő, amikor a felnőtt fiával beszélnie kell, nem számon kérően és nem is parancsolóan – egyszerűen csak beszélni, elmondani ezt-azt, hogy ne legyek megfosztott az élete tapasztalataitól – s közvetve persze az apja és nagyapja élettapasztalataitól. Olyan józanul, szinte kedélyesen mesélt, hogy később se, nem, sehogyan sem költhettem át sétánk hangulatát. A fákra, láttam jól, nem vér kenődött – turistajeleket festettek vörössel, és a humusszá rothadó avar alatt legfeljebb bogár, vakond, talán kis sündisznó mocorgott. Mentünk nagyokat lépve, andalogtunk is, megálltunk egymással szemközt, s ő úgy beszélt, mintha véletlenül futottunk volna össze az utcán. Leültünk egy jócskán korhadó padra – padcsonk inkább –, és kora délután, eltervelt szertartása végén, meghívott egy sörözőbe. Tudta, hogy utálom a sört, még mielőtt beléptünk a lambériázott, fabútorral berendezett, háncsfüggőkkel díszített, ötasztalos terembe, figyelmes vendéglátóként ajánlotta, hogy rendeljek gyümölcslét. Hagymás rostélyost ettünk – a hagyma nagy részét átrakhattam a tányérjára, mint kisfiúkoromban. Elégedetten és gyöngéden figyelt, míg ettem – megállapíthatta, hogy az orrom és az állam csakugyan olyan, mint az övé, és pontosan úgy fogok kopaszodni, ahogyan ő.

T T, flickr.com

A legrosszabb – és ezt nem vonom vissza –, hogy kétely nélkül és ennyire kiszámítottan hajtotta végre, amit meggyőződése szerint végre kellett hajtania, de a szégyenem se sokkal kevésbé kínos: a kirándulásunk közben én aligha mondtam tíz szónál többet. Egyszer sem kérdeztem, de nem is próbáltam megállítani a mesélésben. Nem háborodtam föl, nem lepődtem meg – a szemöldököm felhúzásával se bohóckodtam. Nem biggyesztettem a szájam. Engedelmesen, sőt, odaadóan hallgattam, spongyaként szívtam magamba a szavait. Mikor a vékony, nagyon magas pincérfiú kihozta a hagymás rostélyost, normális éhséget éreztem. Nem kavargott még a gyomrom, nem kerülgetett a hányás. És apám nem azért volt elégedett, mert elvégezte a feladatát – és hihette: jól végezte el –, nem is csak azért, mert részemről semmi ellenállással nem találkozott, mert minden reményét meghaladóan készséges voltam. Ahhoz az elégedettséghez mindez kevés lett volna – szörnyű passzivitásom segítette, hogy a gyanútól is megmenekedjen: az egész talán mégsem az én érdekemben történt. Úgy tehettünk, mintha nem áldozta volna föl egyszülött fiát.

áldozati tánc

Céltudatos és lényegre törő volt – az első negyedórában elmondta, hogy házassága egész idején, a mézeshetek alatt s még az elmúlt esztendőben is úgy bonyolított szerelmi kalandokat, hogy anyámnak arról sejtelme sem lehetett. A trükkökre és fogásokra aztán rengeteg példát sorolt, ínyenckedve és huncut mosollyal idézgetett, de ez az áldozati tánc éppúgy a szertartás levezetője volt, mint a sokszoros bizonygatás, hogy a mindig futó, alkalmi, néhány hétnél tovább sohasem tartó viszonyai megerősítették abban: anyám a legkülönb és az egyetlen igazi – szóval ez éppúgy a rítus kétségtelenül hosszú, de már csak formális eleme volt, mint a kérdezgetés, hogy ugye, jó és gondos apának tartom. Hogy annak tartottam-e? Hogy az ő külön élete – így mondta: „külön élet” –, ami hiába hasonlított a „másik ösvény”-hez, nem tűnt furcsának. Közönségesnek annál inkább – hogy a külön élete nem vonta el sem anyámtól, sem tőlem, ugye, nem? Azt hiszem, bólintottam, de akkor, ott egyikünk sem találta idétlennek – mert a bólintás azt jelentette: igen, nem vonta el. Az autóútra tévedt, reflektortól nyűgözött vad sem lehet bénább, mint amilyen én voltam, de apám nem látta – és nem csak azért, mert nem akarta látni – a bénaságomat.

Rebeccawithers, flickr.com

Mikor késő este sietősen kilopakodtam a vécébe hányni, és a hirtelen rám törő rosszullét közben is ügyeltem, hogy a feleségem ne ébredjen fel az ágy-nyekkenésre, a lépteimre, az öklendezésemre, a vízzuhogásra, s hogy a fürdőszobában kimosom a szájam és a kád szélére rogyva görnyedek – borotvaszesszel dörzsöltem a nyakam, a homlokom, és már nem a félig emésztett hagymás rostélyos undorító ízét éreztem a nyelvemen, hanem a visszanyelt könnyeimet meg a régi, kamasz-magány keserűségét. Fájt, hogy a feleségem mit sem sejtve alszik, hogy olyan könnyen elhitte: apám csak elpanaszolta a félelmeit. Rémülten bámultam magam elé: mi ez a közöny? Ennyire érzéketlen? Ilyen felszínes és szokványos az összetartozásunk? Szerelem ez még? Legszívesebben felráztam volna, és üvöltve hajigálom apám kedélyeskedve előadott életbölcsességeivel: a férfinak meg kell őriznie a maga külön életét – de miért hajkurászott kurvákat, ha anyámmal jól voltak? Hogyan tudta az apám ötvenévesen is elhitetni magával, hogy ha telefonál a nápolyi szállodából, és emlékezteti anyámat, hogy nászútjukon is ott laktak, ha csókot küld, de közben befogja a mellette fekvő, vihogni készülő nő száját – hogyan találta ezt bizsergető-inspiráló kalandnak? Titoknak nevezte a piti hazugságait? Büszke volt az ügyességére, a leleményességére, talán a szerencséjére is, és meg se fordult a fejében, hogy anyám olyan passzívan segíti, mint azon a napon én is? Mert egyszerre megsejtettem, hogy anyám évtizedeken át képes volt hallgatni – nálam tartósabban és engedelmesebben – talán a feleségem is tetteti az alvást? Nem alszik, csak lapít? Lehet, hogy a felnőttek – minden normális felnőtt – a maguk módján, de minden körülmények között lapítanak, mert az élet másképpen nem is viselhető el? És aki oltalmazni akarja a sok munkával, gonddal kialakított életét – a családja életét –, az legokosabban teszi, ha lapít?

seggre estem

Három-négyéves voltam, amikor egyszer apám bűvész-gyorsasággal, váratlanul megrántotta alattam a szőnyeget, s ahogy seggre estem, és kézzel-lábbal kapálóztam, mint egy bogár, nevetve felkapott, magához ölelt, a birkózós csókolgatására azért emlékszem, mert rajongó tekintetében, erős markának szorításában, borostás állának csiklandó szúrásában is éreznem kellett, hogy büszke rám, amiért nem sírtam, büszke és elégedett – hogy életrevalónak tart.

felső kép | Susanne Nilsson, flickr.com