A MÁSIK ÁLOM

Jégzajlásban, éjszaka, a Duna közepén – hazatartottam. Régebbi leánynövendékem, akit nehezen sikerült kellően megszeretnem, valamiért ő is velem volt. Megfontoltan lépkedtünk tábláról táblára. A riasztó helyzet ellenére higgadtan, a megmenekülés biztos tudatában. És valóban: hamarosan szilárd talajt éreztünk a talpunk alatt, valahol Dél-Buda környékén. Társnőm, addigi jelenlétét sem indokolva, úgy elenyészett, akár egy álomban.

Valami szállószerűségben találtam magamat, ahol az éj hátralévő részét eltölthetem. A csöndesen iszogató vendégek nem vettek tudomást rólam, én meg csaknem fölborítottam egy teleszkópos hamutartót. Némi természetellenes kilengés után a tárgy visszanyerte egyensúlyát, így még szabadkoznom se kellett.

akár gyalog is

A szálló egyik helyiségében épp akkor számolták fel a fekhelyet, amikor beléptem. Tudtam: azért teszik, hogy aztán a hiányára hivatkozhassanak. És csakugyan, kisvártatva közölték: náluk nincs szállás számomra. Nem bosszankodtam, nem vitáztam. Az elbánás inkább jó érzéssel töltött el. „Legalább azonnal indulhatok!” És már sarkon is fordultam, mentem. Valódi korom elillant, elég erősnek és fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy a hazáig vivő utat akár gyalog is megtegyem. Nehéz bakancsom ugyan lötyögött, de ilyen csekélységek már nem késleltethettek.

Előbb Pestre kéne átkerülnöm. A dél-budai terep ellenségesnek látszik. Régebben már jártam erre, s mindannyiszor eltévedtem. Szerencsémre a közelben fölfedezek egy hidat. Nem tudom, melyik lehet, még sohasem láttam, de mit számít. Néhány vasvázhoz rögzített lépcső visz fel rá. Jól van. A deszkák között látszik az örvénylő, fekete víz.

Egy anya halad előttem egyik lábára béna fiával. Már a lépcsőkkel küszködnek. Akadályoznak – és én türelmetlenkedem. A fiú – talán sürgetésem miatt – megcsúszik az iszamos deszkán, s mert a hídon csak bal felől van korlát, máris a kavargó víz vonzásában imbolyog. Bele is zuhan, ha anyja nem tartja meg. Ő azonban, bal kezével kapaszkodva, erősen húzza maga felé, míg én – mondom – a mainál jóval ifjabban és ügyesebben, a merev, mezítelen jobb lábnak vetve vállam, hamar a híd biztonságosabb térfelére segítem a fiút. Mindez zokszavak nélkül, hangtalanul megy végbe.

Már a pesti oldalon járok, a Lánchíd környékén. Hajnalodik. Színesedik a kép. Fölgyorsul a cselekmény. Kossuth tér: még több szín, még több napfény. Már a cél közelében vagyok.

Idegen házban, terjedelmes konyhára nyitom az ajtót. Régimódi tűzhelynél, félháttal, ismeretlen asszonyszemély munkálkodik. Nem fordul felém, csak – mint aki ismer és számított rám – fejmozdulattal igazít el. Balról valami kis szobaféle nyílik. A szabályosan elrendezett, habfehér vitrázsokon át csak úgy dől be a fény. Az asztalon megkezdett kétszersültes csomag. Egy alma.

eleven és szoros

Megannyi életjel. Oldódik a hosszas szorongás, hogy betegségre, siralomra érkezem. Nem „toppanok” a kis szobába, csak megállok az ajtónyílásban. Anyám hely híján nem repül, csak lép felém. Fejemben sehol egy gondolat, amelyet elfelejthetnék. De az ölelés, az igen, az stimmel. És meglepve érzem, milyen eleven és szoros. Eszeveszett örömhullám csap át rajtam. És hozza az ilyenkor elkerülhetetlen sírást. Hát persze! Hiszen már mióta nem láttuk egymást! Én kószáltam, ő meg – ugye – régen meghalt. Azóta mindig csak nagybetegen, halálraváltan tudtam álmodni őt. Most először ilyen más minden!

Mikor a tornyosuló örömhullámok már majd szétvetnek, könnyek maradékával a torkomon, felébredek. És most rálátok magamra: egy öregember hagyatt fekve hüppög boldogságában. S aztán, aztán persze gondolkodni próbál. De az már egy másik történet. Másik álom?

„Amint partot érünk, mindenképpen hazamegyek!”

kép | fortepan.hu