A MAGÁNYOS KASTÉLY
2011 május
A legtöbben úgy tartják, hogy mi, sikeres zongoraművészek különálló, sajátos kasztot alkotunk, amely a hétköznapok világától távol, szertartásos ünnepélyességgel lebeg valahol magasan a felhők felett. Életünk csupa fény és csillogás, csupa melódia, tudósítanak a napilapok, és szó ami szó, ebből a szempontból valóban nincs okom panaszra.
Évtizedekig tartó, fáradhatatlan munkálkodásom eredményeként, mára a lábam előtt hevernek a világ kulturális életének rendező pályudvaraiként elkönyvelt, híres metropoliszok, a választékos ízlésű közönség valósággal bálványként imád, és a kritikusok már-már költői ékesszólással méltatják művészetemet.
Koncertjeim alkalmával a helybéli politikai hatalmasságok elkeseredett presztízsharcot vívnak a díszpáholyokért az arisztokrácia illusztris képviselőivel, és a dúsgazdag iparmágnások személyes jóbarátaim. Se szeri, se száma a tiszteletemre rendezett fogadásoknak, és szmokingom mellén felbecsülhetetlen eszmei értékű érdemrendek díszelegnek.
Ha pedig megcsömörlök a világ zajától, csigaként visszahúzódom minden kényelemmel felszerelt vidéki kastélyomba vagy habkönnyű repülőgépemen távoli, egzotikus országokba utazom, ahol a teremtés kezdete óta lustán hullámzik a tenger és a langyos szellő szelíden ringatja a murumuru pálmák sötétzöld leveleit.
minden elismerést besöpörtem
Összességében tehát azt lehet mondani, minden elismerést besöpörtem, mindent elértem és kedvemre válogathatok a földi élet során elénk táruló lehetőségek széles skálájáról, ám boldogságomat mégis beárnyékolja, hogy az utóbbi időben különös kétségek gyötörnek, melyek pályafutásomat merőben új megvilágításba helyezik.
Az egész úgy kezdődött, hogy egy ragyogó, késő őszi napon, amikor a kastélypark sétányait vastag szőnyegként takarta a fák levedlett, tarka köntöse, és a kandallóban kedélyesen ropogtak a fahasábok, ebéd után szokás szerint leültem hangszerem elé, és minden különösebb előzmény nélkül, hirtelen úgy éreztem, a zongora is csupán közönséges bútordarab, akár a dohányzóasztal vagy az éjjeliszekrény.
Néhányan nyilván azzal magyaráznák ezt az első hallásra kétségkívül szokatlan kijelentést, hogy véletlenül vagy figyelmetlenségből a zongora másik oldalán foglaltam helyet, nem ott, ahol a jellegzetes billentyűk találhatók, de kérem, higgyék el, ilyesmiről szó sincs. Miként a gyakorlott lovaskatonák, akik egyetlen futó pillantással felmérik, melyik a ló elülső, melyik a hátsó fertálya, és ennek megfelelően járnak el, amikor nyeregbe kívánnak szállni, mi, zongoraművészek is behatóan ismerjük munkaeszközünk főbb jellegzetességeit, így az efféle műhiba lehetősége gyakorlatilag kizárható.
Döbbentem ültem tehát a billentyűk előtt, és hiába próbáltam elkeseredetten más mederbe terelni a gondolataimat, tépelődésre hajlamos lelkemben kitűnő termőtalajra talált a kétség magja, és a későbbi napok során már-már szabályszerű meggyőződéssé lényegült.
Gyakran órákon keresztül fürkésző tekintettel, komoran bámulom a néma zongorát, itt-ott finoman megkopogtatom, bekukkantok a felnyitott fedél alá, majd a hátam mögött összekulcsolt kézzel gondterhelten járkálok fel-alá a fényűzően berendezett szalonban. Zsenge gyermekkoromtól tudom, hogy lenyűgöző mérete ellenére ennek az állítólagos hangszernek a belseje nagyrészt csupán közönséges levegőt tartalmaz és felszínének megkapó csillogását mindössze egy vékonyka lakkozott máznak köszönheti, egyszeriben mégis új jelentőségre tettek szert ezek a közismert tények.
Egy zsebkés meg némi kézügyesség segítségével sikerült eltávolítanom néhány billentyűt a sok közül, és bárhová megyek, ezeket mindig a zsebemben hordom keserű mementó gyanánt, hogy emlékeztessen, a fényes sikerek ellenére, valószínűleg egész karrierem fatális tévedésen alapul, és ha eddig még senkinek sem tettem említést minderről, az csupán azért volt, mert úgy vélem, elhamarkodott döntés lenne a világ tudomására hozni felbecsülhetetlen következményekkel járó felfedezésemet, amíg nincs a kezemben az összes bizonyíték.