A MAGÁNY ÉS A MISZTÉRIUM GOMOLYGÁSA

Kéjöröm és bűntudat

Gerbeaud (a ló) – mikor az emeleti ablakban meglát – háromszor is felnyerít; nagyokat dobbant, recseg-ropog az istállóajtó. Seneca (a kutya) sehol, szűkölését se hallom. Ami elém tárul, új dimenzió. A vég kezdettől létező szándéka. Amit hallok, az nem a csönd, hanem a történelem- és hang előtti táj velőjéből áradó kóros hallgatás. Nem mondanám előzménynek, de következménynek se – sokkal inkább az ok és indok megtestesülése. Ami magányunkat természetes állapotnak tünteti fel; és jóval nagyobbnak, mint amekkora legsötétebb óráinkban valaha is volt. Megállapítom, hogy a földszinti szárny ereszéig magasodik e kezdetekből eredő, mégis valamiképp „indokolatlannak” tűnő hó – míg elhagyottságunk érzése az égig nő; megszépül és szétterjed. Hasonlót se láttam még! És még sosem hallottam ennyi hang együttes, harmonikus, hideg és békés hiányát. Sosem láttam még így magam előtt egy kreatív elme tarka és zajos világötletének néma és szürke negatívját. Csakis elviekben – a gyakorlatban nem szaturálták még ezt a tájat így soha. Mennyi is az annyi? Két méter, kettő és fél magas, kantont beborító, kristályba zárt titok? Ez durva! – és gyönyörű, mint Lizzit látni együtt másik férfival a kulcslyukon át, ha váratlanul korábban érünk haza; hogy ilyen kéjvágyó ringyó!; odaadó, szép és kívánatos, nimfomániás ribanc; hogy mással is kavar; hogy pozitív madonnalénye a cenzúrázatlan időben állati negatívját éli épp; hogy nincs hatalmunk fölötte, amint azt az aranymosó Masson is hitte, aki réges-régen, történelemmé erodált aranyásó-idők történelemelőttijében egy, az ingatag Lizzihez nagyon hasonló, „festett picsájú klondájki prosti” miatt kavart el Alaszka vadonjába végleg; azt (és ezt itt) látni alighanem elviselhetetlen; nő és férfi, hó és sár, kezdet és vég nyugtalanító kettős struktúráit; sért és izgat; vonz és taszít; lenyűgöz és felháborít; csakúgy, mint e kettősség, amit nem ő, a nő, hanem mi érzünk, mikor meglessük és tetten érjük; amikor a lyukon benézve, a kulcs hiányán át látjuk: bármikor képes elárulni minket, akár egy baráttal is, kettőnk szövetségét az önmagával kötött paktumra cserélni, s ez örömére van; látni, hogy fénysebességgel távolodó negatívja magával sodorja az önmagunkról kreált pozitív ábrándokat is; amint az ablakból ámulva látjuk: az ég bármikor képes meghazudtolni a sokévi átlagot, statisztikát, ígéretet és menetrendet, mértéket és léptéket; a szokásos, szentesti-idilli hóhullás most az egyszer kozmogóniai problémába fordul!; bármikor képes pontot tenni sok ezer éves ámokfutásunk, éghajlat és törzsfejlődés kétes párkapcsolatának végére; mikor kapcsolatunk viszonnyá válik; viszonyunk iszonnyá; iszonyunk bizonyossággá; mikor minden szétesik, majd épp ezért – a következő pillanatban – minden összeáll. Mit kezdjünk a szeszélyes nő és az ingatag időjárás megmagyarázhatatlan anomáliáival? Ekkora hóval? – a látvánnyal, ahogy mélyre eresztik ágaikat a megrakott fenyők; búsan, fáradtan, de szemlátomást boldogan; alázatosan, de a vegytiszta kéjöröm és a bűntudat fokozhatatlan együttállásával.

Átível a hegyeken a Gangesz

csilingelő jégbogyókkal

Némi hezitálást követően kimászok a párkányra és leugrom. A következő pillanatban bánom is: szemem, szám, orrom, fülem, minden pórusom hóval telik meg; kapálózom és fuldoklom; nem érzek magam alatt semmit, csak vergődöm, s már kis híján pánik lesz úrrá rajtam – tán semmivé szaturál a táj jégkristály-szerkezete? –, amikor kigurulok a hó alól. Az udvaron sokkal kisebb, mint a falnál. Néhány nagylevegő után kitörlöm a szememből, leverem a sálról, kikanalazom a nyakamból, a kabátujjból és csizmaszárból, majd felmérem a helyzetet. Az ég idegen és ólomszürke; hó nem hullik, szél nem fúj – a környéket nem járja senki. Nem tudom ki, de valaki – e pillanatban – holtbiztosan halott. Jobban, mint bármikor. Pontosan olyan, mintha én sem lennék. Se itt, se ott. Igen, ez az, ez lesz az egyetlen, amit még érezhetnék, mikor már nem leszek. A déli oldalon háromméteres torlasz, a kútnál derékig érő hó. A fenyő alatt jókora lyuk, az alján pedig a fára csavarodott lánc végén a kutya; elázva, összekucorodva, csilingelő jégbogyókkal hosszú, fekete, zúzmaracsatakos szőrén; szemrehányón néz föl rám; nem nyüszít; sőt, tüntetően még kisebbre zsugorodik. Hosszas bajlódás árán kiszabadítom, lecsatolom nyakából az örvet, szólongatom, de nem mozdul, visszakucorodik a fa tövébe; néhányszor felsandít; világos, hogy lelkiismeretem kémleli; aztán – mint aki téli álomba vonul – lábai közé dugja orrát, és többé nem néz rám.

Most már biztos. Nincs kétségem a besorolás helyessége felől! Ez ugyanaz a hó, ami annak idején Masson kunyhóját eltemette. Csakhogy Masson előrelátó, okos és puritán ember volt. Én viszont inkább hűtlen barátaira, Evertsonékra hasonlítok. Igaz, nem sátorban alszom, és négy szoba közül választhatok, ráadásul mindez téglából, de! A húszas években emelt régi szárny roskatag sátortetőjére nézni nyáron is szorongató érzés, hát még télen, mikor úgy fekszik benne a hó, akár egy viaduktban! Az istálló néhány évtizeddel öregebb is, nem tudni pontosan, de valamikor az előző századfordulón épülhetett. Nem kell látnoki képesség, hogy elképzeljük: ez idő alatt a gerendák mannájából mennyit faltak fel exodusukat élő szúnyájak; a tetőszerkezet, akár a szita; ha a szalufákat kocogtatom, ezer szúrásból szivárog a szúhamu; nemcsak a vékony lécek, hanem a derék-vastag tartógerendák is elkorhadtak; nem tartja össze semmi más, csakis a megszokás! Mégis. Pontosan azt gondoltam, amit Evertsonék: ráérünk még. Bár rendszeresen lazultak ki cserepek, az istálló északi részén pedig – a beázásoktól – már elváltak egymástól a falak is; csak azért nem dőltek ki, mert a rájuk nehezedő tetőszerkezet összefogta őket: korhadt gerendák, a millió betűszó piszka, padláspor, pondrószar, pókok zsinórjai, darázsfészkek sejttestei, portetvek, pikkelykék, kitinvázak és egérbőrök tömege.

népvándorlások új nomádja

Mégis, mitől tarthattam volna? Hogy Great Green Woodsra is olyan hó zúdul, mint az alaszkai Narrow Wayre?; az a hó?; az a framheimi tömeg?; délsarki, klondájki fulladás; a törzsalakhoz tartozó, eredeti, magas-északi, ősi fenyőkre szabott gótikus hó?; mikor tavaly épp csak mutatóba akadt?; mikor errefelé százévente, ha van efféle havazás. A Beafourt-tenger partjainál évente hatszor is!, de itt?; ekkora meg?, ha hinni lehet a legendáriumnak, emberemlékezet óta nem volt! Mégis számolnom kellett volna ezzel is? Nevetséges! Mintha itt a dombtetőn, körbebástyázva a Marble ezer méternél is magasabb gátjaival, távol tengertől-folyótól, cölöpházat építenék, hátha a Blue Stream bokányi erébe a végzet kovásza pottyan, amitől egy sóhajjal Mississippivé dagad!; átível a hegyeken a távoli Gangesz, akár egy áthajított pénztárszalag!; leomlanak a Marble falai, romjai fölött átcsap a dagály, és Great Green Woodsból nem marad semmi, csak egy síkos teknős- békakő!; hátha lecsap Isten bosszúvágya, haragja, nevezzük bárhogy: második özönvíz borítja el a Földet!; ahogy most elborítja, klausztrofóbiába varrja a völgyet, a dombot ez a hó mégis! Építenék ház helyett bárkát?, borpince helyett neoromán óvóhelyet vagy atombunkert? Térnék vissza a szilaj- állattartáshoz?, laknék újra jurtában? Hát semmi nem elég? Nem elég kivonulni? Fél lábbal se maradjak a városban, törzshelyemet, a Noctifert többé ne is lássam!; és még ha iszom is, ne városi pultról, hanem vidéki pincék-kutak állati sötétjéből igyak? Ne csak jelképesen hagyjam ott a főteret, s ne csak az urbánusz unalmának engedve kérdőjelezzem meg törzsalakhoz tartozásom! Kételyem ne manír legyen, hanem őszinte, irreverzibilis őssé alakulás? Legyek népvándorlások új nomádja?, Homo lapponicus, arcticus, barbaricus, amint Harry Masson?; de nem az alaszkai Atnabasca mellett vagy a Délisark kutató-konténereiben, hanem itt; abszurd: a mérsékelt övön. Bár, ha jól meggondolom, oly mindegy, mikor és hol. Legyen ez devon, szilúr, a legújabbkor vagy a neolitikum, pozitív világ negatívja; legyen mérsékelt vagy mesterkélt öv, itt is épp azok a csodák és iszonyok bomlanak és oszlanak, melyek a forró vagy a hideg égövek alatt – épp azok az unásig ismert csinnadratták és falkaháborúk.

A magány szarkómája

Már nem számolom a napokat sem, csak az eget kémlelem; jó volna végezni, mielőtt újabb havazás jön; és Masson magánya újfent átvilágít és melegít!; gondossága egyben pártatlanság; éppannyi gondja van magára, mint a kutyáira; Masson igazságos, s csak egy pártatlan, magának való, de önmagával sem kivételező ember lehet ennyire akkurátus, ahogy minden szöget egyenesen ver be, minden rönköt pontosan illeszt, pikk-pakk!; s minden mozzanat után szünetet tart, kezével simítja meg az illesztést, a simára csiszolt profilléceket; gyönyörködő pillantást vet rá, de már folytatja is; nem oly hosszú szünetek ezek, hogy bűnös önimádatnak adna helyet – és félszemmel folyvást látja a kutyáit is. Most, ahogy odakinn sürgök-forgok én is, botladozom a hóban, Szeni is kivirul, jól láthatóan mosolyog rám, szünet nélkül; a ló szeme se villan ki fehéren, mint Delacroix villámtól riadt „Cavallójának” halál-látó szeme; s nem csapja hátra fülét, ahogy harapás előtt szokta, nem dobog-kapar, akár a leszegett fejű Ápiszbika; melegen, barnán, kíváncsian és elégedetten, expressziók nélkül, mint egy tanulmány-ló, figyel engem: hatalmas, barna-barát. Mikor egyszer lemászom, hozzám jön és óvatosan – meg ne ijesszen – a vállamhoz ér; azt mondom neki: „Jól van no, gyere, gyere csak, bújj ide!, Te, Te óriási… Gesztenye!”

Gondoltam már azt is, hogy Masson akkor süketeljen előrelátásról, ha megtanulta, miként tartsunk meg barátokat!; most viszont úgy látom, nincs szükségem segítségre, és ha Masson sem tartott rá igényt, jól tette. Hát így. Pátyolgatás volna, gyanús gyámolítás, amit nem kívántunk a hátunk közepére se; felróni, hánytorgatni, számlánkra-hitelünkre írni volna jó, másra semmiképp; ki kell vágni az ilyesmit; fejünkre nőtt barátokat, nőket, családot, szerelmet!; félve mondom, de ez – mikor társakat kreálunk – a magány szarkómája; ki kell vágni, hamar, gyorsan – a korai szakaszban; egy kanyarintással, hogy minél kevésbé fájjon, és ne legyenek áttétei; mert később lehetetlenné válik szabadulni az elrákosodó szektából, nyájból, családból; úgy összenövünk másokkal, hűtlen Elizabetekkel, pöffeszkedő Evertsonokkal, törtető Anitákkal meg opportunista Pistruccikkal, Nérókkal, Caligulákkal, mint a sugárzó répák, csernobili ikrek – akár a torzszülöttek; és akkor (erről Burney, a klondájki alkoholista tudna mit mesélni!) nem segít már a búnogritum vagy a rum kemoterápiája se!

Amundsenék és a hólapát

Néhány napig az ufonida szomszédot még láttam az udvarán; őrült nagy területről lapátolta föl a havat, gondoltam is: ez valóban meghibbant! Mi a szarnak fellapátolni a fél udvart? Tán fülest kapott, hogy végre érte jönnek, s nem tud hóra szállni a Csészealj? Napjában háromszor töltötte a madáretetőket, de a letakarított, hófalakkal körbevett Colosseumot is behintette, olyan mozdulattal, mintha vetőmagot szórna; így aztán odafért a kanton utolsó pintye is. Legkevesebb ötezer madár gyűlt egybe nála. Miután végzett, már ritkábban jött ki; de csak úgy figyeltem őt is, ahogy a kutyát és a lovat, a látómező szélén; hogy jól és gyorsan végezzem a munkát, ugyanakkor azt is tudjam, mi történik odalent. A tetőgerincről jól láttam mindkét udvart. Például azt a lelkes semmittevést, amit kutya és ló együtt a létra körül produkál. Szeni incselkedve, komolytalan ólálkodással Gerbeaud-t kerülgeti, aki néha játékos, kiscsikós ficánkolással felé rúg; és láttam a szomszéd udvar forrongó madárseregét is. Aztán elszakadt a fűrészlapom; amikor a korábban méretre vágott oszlopokat akartam rögzíteni, elfogyott a szeg. Bementem, hogy átgondoljam a helyzetet és igyak egy teát, ám csak két kanál cukor maradt; kávé sincs!; egyetlen foltos, korábban már használt filtert találtam a konyhafiókban; valami sanyarú, árokparti gazokból összeblöffölt, csodatévő, de ihatatlan gyógyteakeveréket; megettem az összes burgonyát, nem maradt se sütőolaj, se petróleum, minden csigatésztát kifőztem, elfogyott a gyufa és maradt – írd és mondd! – három szál cigarettám.

notórius hazudozó

Stratégia: először is listát írtam. A hegyi beszéd se volt hosszabb: háromheti élelmiszer, dohány, kávé, lámpaolaj és petróleum, mert a melléképületekben, így az istállóban, a pincében és a nyári konyhában ősz óta se áram, de még egy szikra sincs; annak ellenére, hogy a biztosítékot is kicseréltem; továbbá a tető megerősítéséhez szükséges szög: százhúszas a dúcfáknak, aprószög a tetőlécekhez; marhakötél és abrak a lónak; és egy hólapátra is nagy szükség volt. Nonszensz, hogy egy vidéki háznál ne legyen hólapát? Masson azt gondolná, notórius hazudozó vagyok. Ám előfordulhat mégis. Ennek bizonyítására elég említeni a framheimi farmot.

Ahol Amundsenék hatezer fontnyi (!) Weddel fókát halmoztak föl (főként Nielsen hajókapitánynak és Kristensen gépésznek köszönhetően, akik legjobb napjukon kereken negyven példányt lőttek!); ahol még fonográf is akadt, hogy esténként a Carment hallgathassák (ezt örökíti meg az a terület, amely ma Carmen-földként található az Antarktisz térképein); ahol asztalos és ércöntő műhelyt is berendeztek a hóba vájt helyiségekben; konyhát is, ahol Lindström egy szakácsolimpikon buzgalmával irdalta, fűszerezte, pirította, sütötte-főzte a fókasültet, a „Weddel-vadast”; egy inas odaadásával reggelre a kávét, az esti zenehallgatáshoz pedig a grogot! Ő volt a könyvtáros is, mert az expedíció még unaloműző könyvekről is gondoskodott (elsősorban Sherlock Holmes regényekről), és mégis! Mikor nyomasztóan sok volt már a hó a barakk körül, Amundsen rádöbben: nem hoztak hólapátot! Az Antarktiszra! Kétévnyi tervezés, listázás, lajstromozás, leltározás, egyeztetés és lamentálás után, a hosszú hajóút végén, melynek során végighajóznak az Atlanti-óceánon, ezerszer ellenőrzik a kötélzetet, a tartalékvitorlákat, szánokat, istrángokat, térképeket, tájolókat, műszereket, az árbockosár rögzítését, minden illesztőket, csavart, cipzárt és gombot, miután elvackolnak a hatalmas, kietlen, fagyos és ellenséges kontinensen (ahol „e pillanatban” csak ők és Scotték vannak, vagyis néhány elszánt norvég és tucatnyi eszelős brit) kiderül: nincs hólapát! A hó már a háztetőt nyalja, odakinn úgy mínusz negyven fok lehet, hajójuk, a Fram rég elment, hogy biztonságosabb, jégmentes helyen töltse a telet, Kucsin orosz tudós irányítása alatt oceanográfiai kutatásokban segédkezzen a kavargó déli vizeken, s csak tavasszal térjen vissza értük; csak egy felfordított bálnavadász csónak árválkodik a framheimi parton, hullik a hó, a szánhúzó kutyák éppolyan apró hógrottákban kuksolnak, mint az ominózus napon Seneca a fenyő alatt, gyorsan süllyed a légnyomás, a horizonton őrült felhők acsarkodnak, a tél java most jön csak, és nincs egy nyomorult, kibebaszott hólapát! A legközelebbi bolt meg jó szél mellett is legalább félévnyire van! Masson erre mondaná nem kevés szkepszissel: „És ez a trehány viking járt elsőként a déli póluson!?” Tafy csak annyit tenne hozzá: „Beszarás!”

Vizsgáljuk a dolgokat ezer oldalról, járjuk körbe százszor is, dolgozzunk őrült akkurátus jegyzetekből, valami „méretében” molekuláris, de nagyon fontos, funkcióját tekintve tehát katedrális dolog mindig kimarad! Ezer tőmondat? Ezeroldalas, többszörösen összetett, vérlázító vallomás? Mégis mindig akad, amiről nem beszéltünk még! Hány és hány utolsónak hitt gondolat és elsőnek tartott tett! Amint az oly távolinak gondolt „utolsó pillanat” is – melyre úgy gondolunk, akár a nanorobottá töpörödött ember a Cherrotorre égbenyúló epidotjára –, lehet valójában ijesztően közeli állomás; akár a soron következő pillanat is! A ménkő épp erre való! Meg a szélütés, infarktus, agyvérzés és a tréler. A banánhéj. A tromf. Hosszúnak hitt utazásunkból úgy riadunk fel, mintha álom érne véget; elbóbiskolva azt se tudjuk, mikor hagytuk el úticélunk, s most, az ülésben (és lélekben is) kissé lecsúszva, majd felpattanva, de már későn, arra riadunk: töküres az álló marhavagon, és itt a förtelmes végállomás. Tartsunk folyvást a legrosszabbtól is, legyünk sokat próbált lapátkezű telepesek, skandinavicusok, arcticusok, zsenik és éberek; még ha serkentőkkel pumpáljuk tele magunk, két marokra szedjük a stimulátorokat, korsóból isszuk hozzá az adrenalint, akkor is! – bárhol és bármikor elbóbiskolhatunk… Ki tudná számba venni, eddig hányszor szundítottunk el? Vajon hány olyan kanyar volt, amit nem vettünk be? Hány olyan nap, amit nem tudtunk elkerülni? – bár jobban tettük volna!

A lépték megválasztása

Hiba bármikor becsúszhat. Mint amikor depókat alakítottak ki a Framheimnek keresztelt hely és a déli pólus között – épp ahogy hegymászók táborokat építenek a csúcsra vezető út mentén. Amundsenék a 80., 81. és 82. szélességi fokon felállított depókban három tonna élelmet és két tonna egyéb felszerelést halmoztak föl, mielőtt végleg begubóztak volna a framheimi tanyán; a depók között pedig – az igluépítés technikáját használva – belátható távokon belül hóbabákat állítottak; így voltaképp ugyanazt az utat járták újra, meg újra, mindig egy lépéssel meghosszabbítva a pólus felé vezető, voltaképp már kitaposott ösvényt! Csodás, rideg, szigorú metódus! Az ellenromantika maga! Fel nem fogott allegória arról, hogy efféle képtelenül nagy kihívásokat nem forradalmi hevületben, egyetlen hórukkal teper le az ember. A revolúció ugyan képes egy mozdulattal felrúgni az asztalt, de a türelmes, szenvtelen szöszölés, a kitartó szigor, mondhatni evolúció, hegyeket bonthat el! Mintha a Természet ellen fordítanánk saját fegyvereit! És nem vitás: ez a mód, természettel és emberrel szemben is a leghatékonyabb! Az arcticus élete épp ilyen, a skandinavicus pedig elég edzett és okos ahhoz, hogy mindezt megtalálja, megértse az arcticus életében. Eszközeit az arcticustól orozza el, aki pedig a sarkvidéktől lopkodta össze évszázadok alatt. Melamutokat és huskikat használjunk, farkas x kutya basztardokat (a kutya csak annyiban kell, hogy irányításunk lehetővé váljon); szánon közlekedjünk és sítalpakon! És mivel az arktisz nyílt szándéka az, hogy hóba fojtson minket, mi épp ebből a halálunknak szánt hóból építsünk erődöket! Iglut és ha kell, útjelző hóbabákat. Soha ne menjünk szembe ellenséges erőkkel! Kerüljük meg, apró kitéréssel fordítsuk hasznunkra mind! Legyen az szél, fagy, hó vagy farkasok! Amundsenék minduntalan a sarkvidék szertárjából lopkodnak fegyvereket; ahogy az eszkimóktól látták az Északnyugati-átjáróban. A pólusexpedíció során már nemcsak eszközeit használják, de metódusát is átveszik!

önmagad ellenzéke

Gigászi viharok ellenére is, Natura az aprólépések idegőrlő, ámde halálbiztos, leginkább kegyetlen technikáját alkalmazza. Egyedek vergődése vagy halála számára értelmezhetetlen, pillanatnyi nüánsz; nem úgy a fajok agonizálása, amit azonban képes évezredekig elnyújtani. Oly arrogáns közönnyel, oly hosszan, hogy se egyed, se közösség ne tudhassa: voltaképp emelkedik még, vagy épp utolsó „óráit” éli! Hogy a közösségek ne értsék se őt, se a megvilágosodott aberránsokat! „Oszd meg és uralkodj!” „Kelts bábeli zűrzavart! Ezer nyelvet beszéljenek! Flótázzon bandárfa ágán az egyik, a másik némán ússzon a Marianna-árok fölött! Éljen az egyik száz évet, a másik perceket! Maradjon mindegyik írástudatlan és alulolvasott! Áraszd magadból a félinformációkat! Kösd mindegyiket komfortosnak ható (élő)helyekhez, megtévesztően kényelmes revírekhez. Specializáld, szakosítsd őket! Minden erényük és egyediségük függőségben, kiszolgáltatottságban, esendőségben érjen véget! Csomagolj mindent rejtjelekbe, vegyjelekbe, génekbe, allélokba! Urald őket a spin-pályákig! Hogy kezelhető maradjon, készítsd mindet ugyanabból: energiából és matériából, mely semminek mutatkozik-semmiből, mely energiának és matériának tűnhet; elhamvasztva legyen egyforma mind! Légy önmagad ellenzéke! Mindig minden változzék, és végső helye benne ne legyen egyiknek se! Legyen bizonytalan és féljen az utolsó is! És hogy bizonytalan?, retteg szakadatlan?, hogy írástudatlan?, hogy szuverenitása valójában kiszolgáltatottság?, hogy erénye valójában függőség?, azt a legkisebbtől a legnagyobbig se tudja senki! Efféle doktrínák tartják össze az örökös diktatúra struktúráit. Bajos lehet létrehívni efféle rendszert? Gondolhatnánk: mennyi furfang, bonyolult szabályozás, trükk és flikflak szükséges ehhez, de nem! A Világ egyetlen tollvonással, egyetlen ötlettel hozza létre mindezt! Csupán a léptéket határozza meg; és e döntésben minden korábbi ötlet, szándék, doktrína ott van már. Olyan gigászi léptéket választ, mely az emberi értelemnek éppoly felfoghatatlan, akár egy bakteriofág számára vagy egy szénizotópnak. Némi ügyeskedés az embernek csak ügyeskedés, a gazella már láthatja átverésnek, a baktérium pedig az évezred csalássorozatának. Ezért nem elég sok kicsi trükk, hogy a rendszer felálljon. Csak egy dolog kell, ám az óriási legyen; akkora, hogy egyformán nyomassza, tapossa, tiporja és gyalázza a legkisebbet és a legnagyobbat is. A Világegyetem léptékválasztása nem más tehát, mint egy mindent és mindenkit egyformán elbutító, gigászi fityisz.

Kétségem nincs afelől, hogy Framheimben nem lamentáltak paradoxonok fölött, mégis! Amundsenék épp ennek a leghatalmasabb, őseredeti, brutális technikának kicsinyített mását, allegóriáját fogják hámba, mikor a depóutak során, szép lassan, apránként, szinte behurcolkodnak az ellenséges kontinens belsejébe; nem vesznek tudomást a vállalkozás képtelenségéről; úgy viselkednek – fityiszt mutatva ők is – mintha csak tűzifát talicskáznának a fészerbe; egyik forduló a másik után; lépés lépést követ; ahelyett, hogy indokolatlan gőggel (s nyilván a rettegést palástolva) lerohannák az embertelen (istentelen?) távot. Mi más bizonyítaná jobban előrelátásukat?; mi jellemezhetné jobban azt a rideg, okos, norvég brutalitást?; romantikus felhang nélküli számítást, mintha a pólus elérése mindössze matematikai probléma volna! Bár hosszú számolást igénylő, mégis alapjaiban egyszerű feladvány. És mégis, amint szellemesen (nem is tudjuk, mennyire!) mondani szokták, tán épp mert hosszadalmas számolás (ugyanazon műveletek szakadatlan ismétlése) vezet a kétszer is aláhúzott eredményhez, tán ezért, mégis, és többször, többszörösen is, „hiba csúszik a számításba”!

a fagyott bakancs

Először az utolsó depóexpedíció során; alaposan elszámolták a dolgokat, és már ekkor is többszörösen! Mondhatni nemcsak az összeadás, de a kivonás is hibádzott; túl hideg volt már, a higany mínusz harminc alá esett; élelemből keveset, teherből sokat vittek; így aztán, összeadódva, ezek a körülmények oda vezettek, hogy az utolsó depóút túlhajszolt kutyái a hidegtől leromlottak. Amundsen szánját a 82. fokon hagyták, mivel kutyái nem bírták tovább húzni; Hansen és Johansen állataiban maradt még jártányi erő, de nem sokáig; a korábban „vérszomjas’’, megfékezhetetlen bestiák egy reggelen se szolid nógatásra, se ostorpattogtatásra nem mozdultak; úgy kellett felsegíteni őket, akár egy szanatórium súlyos betegeit. Néhányukat agyonlőtték. Az élelmiszerhiány miatt, nem sokkal később, a csapat újabb megdöbbentő ténnyel szembesült: hajnalra az éhező huskik és melamutok felfalták az ostorokat, síhevedereket és az istrángokat is! Gondoljuk csak át, miféle éhség volna az?, mikor – jobb híján – vékony csíkokra szabdalt bőrkabátunkat főzzük puhára! Minthogy már a múlt héten megettük a szivarokat és tegnap elfogyott a szappan is, most a fagyott bakancs darabjait igyekszünk letuszkolni a torkunkon! Szóval az utolsó depóút kisebb brettli-gyűjtemény. De nincs vége! Hónapokkal később az első, szeptember nyolcadikán útnak induló pólusexpedíció szintén kudarcot vall. Amundsen, aki a brit Terra Nova oldalvizén érkezett az Antarktiszra, félve attól, hogy Scott megelőzi, túl korán vág neki; a hámokba, talán hogy gyorsabban haladjanak?, kétszer annyi, vagyis tizenkét kutyát fog; csakhogy az időközben felépült, s most a rohanástól szinte megvaduló, őrjöngő falka így sokkal nehezebben irányítható; az új hámrendben viharosan alakul át a rangsor; talán a kutyáknak sem világos, ki a vezér!; a torzsalkodások miatt a tizenkét eb nemritkán tizenkét felé húz; ráadásul nemhogy enyhülne az idő, de még szigorodik is!; így hát az út résztvevői fagyási sérülésekkel kell visszatérjenek Framheimbe, és csak közel két hónappal később vehetik fel újra az elvesztett fonalat. Mindehhez mérve bagatell, hogy az aprólékos, mérnöki felkészülés ellenére se vittek az Antarktiszra hólapátot! Bagatell, de a legbosszantóbb. Ettől eltekintve a framheimi tábort alaposan felszerelték. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy minden egyéb kéznél volt ahhoz, hogy Bjaaland néhány nap alatt tizenkét lapátot öntsön, Stubberud pedig nyeleket faragjon hozzá!

Én azonban korántsem voltam ilyen felkészült; öniróniával szólva: efféle felkészültség vagy sokoldalúság távol álljon tőlem!; se alapanyagom, se szaktudásom; hólapát viszont kell, mert a seprűnyélből és furnérlemezből tákolt lapát csak blöff!; nem boldogulok vele, lötyög a nyél, töredezik a furnér; és érezzem magam a Great Bear Lake partján építkező Massonnak, lapátöntő Bjaalandnak, nyélfaragó Stubberudnak, „csavaros eszű” Odüsszeusznak, az igazság az, hogy míg a tetőtérben a fejemre hulló porban kopácsolok, csak kontárkodom, sőt!, bénázok; „hólapátom” is minduntalan szétesik!; aki nem képes összerakni egy vacak lapátot, hogy is végezhetne gyönyörködtető, precíz ácsmunkát egy szétrohadt padláson!? Egyheti munkám értékét és hatását valószínűleg kiváltja ötpercnyi ima is. Így, úgy, hólapát is kell, hát irány a város!

Az ordító szél jeges diszkoszán

Épeszű ember ki nem mozdul! Az indiánok is védett völgyekbe húzódtak ősszel, ott várták ki, míg dürgésbe kezd a fajd; nem portyáztak, nem háborúztak. Mégis!, némely fehér kretén – félve az indiánoktól s tudva, hogy azok télen alig mozognak – a legnagyobb csontkovács-hidegben, nyakig érő hóban, csonttollútél idején vágtak neki különféle utaknak, ezért-azért, vérromantikus ürüggyel, s úgy igaz!; nem indiánok végeztek velük; éhségtől ordító farkasok lefetyeltek a beleikben, vagy skalpjuk egy út menti morénakőre fagyott. Igaza volt Massonnak: nagy hülyeség olvadás előtt indulni útnak!; vagy megvárni, hogy a havazás eressze le előttünk a sorompót valahol, egy helyen, amit nem mi választottunk, s ami valószínűleg cseppet sem alkalmas arra, hogy ott kihúzzuk tavaszig. McBurney erről is tudna mesélni, de még inkább Erison Bird, aki azt is megtanulta, bár kissé megkésve, hogy nem elég időben megállni, de túlságosan északra menni télidőben rosszabb, mint az orosz rulett! Olyan vidéken ragadni ott, ahol nem nőnek fák!?; ahol a hóból kell kivésni némi mohát, vénakék zuzmót, bármit, ami éghető vagy ehető!; ahol nem járnak vadak, ahol a vizekben lazacívás helyett csak a jég zajlik!; nincs mit enni, nincs mivel fűteni!; nincs mit tenni, csak ázni, fázni, éhezni és dideregni? – nincs ennél rosszabb. Voltaképp titok, hogy a jegesmedvék mit találnak ott (Erison Bird sovány és véletlenszerű falat, hisz nem sok mafla kószál ez időben arrafelé); bizonyosságunk semmi, hát tippelhetünk is: hogy a Beaufort-tenger jégmezője, ahonnan néha kijönnek a szárazulatra is, nem mindenütt összefüggő, s a lékek sorjáin fókák és rozmárok hevernek, mint rendetlenül eldobált tömlők, vagy kudarcba fulladt expedíciók hátramaradt kacatjai; a medve talán azokra vadászik, de hát ki menne rá arra a recsegő-ropogó csatatérre, mikor itt a parton is ilyen pokoli?; ahol a szél soha meg nem szűnik, önkívületben őrjöng, ha embert lát, az életnek legkisebb nyomát, egy pintyet, pockot, egy félholt atomot!; hópelyhek?, egy fenét!, inkább millió, szélben süvítő, száguldó borotvapenge! Szél? Ugyan! Inkább száz mérföld hosszú, alacsonyan szálló szike! S mindez ott születik a Beaufort-tenger jégmezője fölött, a szárazulatra épphogy kicsap, amint a dühöngő óceán hullámai épp csak kóstolgatják a kikötők kőszórásait! Micsoda fehér Pokol, sarki istenek korongra csiszolt Olümposza lehet az, odabenn, ahol ámulatba ejtő, kövér, nyugodt, hatalmas medvék cammognak az ordító szél jeges diszkoszán!; mintha ők volnának a sarkkör fölötti domínium ördögi istenei: fehér szőrmebundájuk királyi palást, véres gallérjuk császári pe- lerin; hát várjunk rájuk, osszuk be a töltényeket, s ejtsünk el néhány fenséges zsarnokot!; vagy faljuk föl kutyáinkat, egyiket a másik után, Buksit, Bodrit, Mackót, Buickot, Lessie-t, Lassensent és Szenit; faljunk kutyacombot, rágjuk le a kutyalábat alaposan; húzzuk ki kutyaszíven, májon, ebpecsenye kövérjén tavaszig, valahogy; még ha szánhúzók nélkül három évbe telik is visszamenni oda, ahonnan velük ideértünk egyetlen nyár alatt; ide, a sarki aureola tébolydájába, ahol – ha máskülönben nem is –, de kutyák adjusztálása nélkül holtbiztosan bedilizünk; hamarabb, minthogy megfagynánk, leütne egy jegesmedve, elnyelne a csüggedés, a nemlét vágya, a Simpson-szoros alkonya, lerongyolódásunk latyakja vagy a Lék.

Rémisztő összhangzattan

Több nyugtalanító jelet láttam aznap délután, s később éjszaka is. Két napig csikorgó fagy morzsolta a havat a fákról; napközben majd megvakultunk, úgy ragyogott a Nap, éjjel szinte parázslott az ég. Aznap dél körül, miután bevittem Gerbeaud-t a tréningről, észrevétlenül beborult; eleinte csak nyirkosabb lett a levegő, a völgyben némi köd gyűlt össze, később a Nap erejét vesztette, végül eltűnt valami vékony, szmogszerű fátyol mögött; kora délutánra az ég ólomszürkévé vált, elült a szél, a madarak elhallgattak, s olyan csönd lett, mintha este volna már. Nem gondoltam semmire, csak álltam az udvaron, az istálló előtt, eregettem a füstöt és az eget kémleltem; igen alacsonynak s leginkább régi, piszkosszürke tapétának tűnt; nem köd volt és nem felhő; valami más, beteges textúra; baljós átmenet. Amiről lehetetlen megállapítani, miből lett vagy mivé lesz.

Szeni helyrejött. Míg én Gerbeaud-val gyakoroltam, ő addig a karám oldalán szökdécselt a magas hóban; később mindenhova követett; ha a tetőre másztam, az eresz alatt ült és vigyorogva, a napsütötte gerincre hunyorítva, lihegve várta, mikor mászom le. A lovat is elhagyta az istállógőz és megnyugodott; hálás volt, hogy foglalkozom vele, és szolgalelkűen engedelmeskedett. Próbaképp zsákokkal is ügetgettünk, hogy lássam, mennyire bírja a terhelést. Délután viszont a kutya a fészerbe vonult, a ló pedig idegesebb lett, talán azért is, mert túl sok zabot kapott. Ezért a következő abrakoltatásnál zab helyett árpát adtam, mert az nem spannol, sokkal inkább nyugtat. Ennek ellenére a délutáni trenírozáson Gerbeaud valósággal megbolondult. Épp csak kivezettem az istállóból, máris felágaskodott; erősen fogtam, és teljes súlyommal húztam-vontam a fejét, hogy szinte lógtam a kötőféken, mire minden teketória nélkül vállon harapott. Az irhakabáton át alig éreztem valamit, de így is feldühített; jobb kézzel még szorosabban markoltam a kötőféket, a másikkal pedig elkaptam Gerbeaud orrát és megcsavartam; percekig tartottam így, míg szembeálltam vele; továbbra is ágaskodott volna, ha engedem, s próbált forogni. És akkor mit ad Isten!? Szeni kiront a fészerből és a ló faránál felborzolt szőrrel csahol, mikor pedig ráüvöltök, előreugrik, mintha nem is a lovat, hanem engem ugatna így, ezzel a fenyegető dühvel. Ez persze nem segített; elvonta a figyelmem, hátrafordultam, enyhült a szorításom, Gerbeaud újra forogni kezdett, vele én is, Szeni utánunk; csináltunk így néhány piruettet, de mikor nevetséges forgolódásunk közepette végre elértem az istállóajtóhoz támasztott, futószárazáshoz használt, nyolcméteres ostort, Szeni azonnal elszelelt. Gerbeaud még ádázabbul igyekezett szabadulni tőlem, szemlátomást attól tartva, hogy megelégeltem a bohóckodást és az orrcsavarás után most ostorral is kapni fog, pedig csakis Szenit akartam lekoptatni rólunk. Hát gyorsan eldobtam az ostort, megállítottam a lovat, sőt, jóindulatom jeléül elengedtem az orrát is. Ezután megállapodott, bár finoman hőkölve, bizonytalanul, feltartott fejjel, fehérlő szemmel; megpaskoltam, hízelegtem, magamhoz édesgettem; mikor nyugodni látszott, orrához dugtam az arcom, a szügyét vakargattam, s végül félbetört almát is kapott. A továbbiakban éppoly nyugodtan ügetgettünk a karámban, mint a megelőző két napban.

akár a káprázat

Amikor este bevittem, ismét nyugtalanná vált; talán érezte, hogy a trenírozással nem unalmán vagy bezártságán akarok enyhíteni, nem! Valami konkrét cél vezet, s ezt az indulás előtti este megérezte; a kutya szintén; álló éjjel szűkölt, sokszor ugatott, a verandán rohangált, elvágtatott a völgy irányába, majd olyan iramban vágtatott haza, mint akit üldöznek; máskor a fészer hátuljából vonyított. Hiába akartam átadni magam a készülődés izgalmának, expedíciós tervek adrenalin-mámorának, mikor épp elmerültem volna benne, odakint mindig történt valami. Úgy tűnt, mindig ugyanaz! De mégis mi? Tucatszor jártam a sötét, fagyos udvaron, nemegyszer puskával, mert szent meggyőződésem lett, hogy valaki-valami ólálkodik a ház körül, az istállónál, vagy lejjebb, a karám környékén. Ilyenkor aztán, bár nem szokása, Gerbeaud is mindannyiszor megjelent az istállóajtóban prüszkölve, felhorkanva, fújtatva; s míg előrebotorkáltam a hóban, majd álltam a karám szélében, mint egy tökhülye, beszari kiscserkész, a szemem meregetve, hátha megpillantok valamit a félhomályban, addig Gerbeaud visszament, s jól hallhatóan körözött az istállóban, hangos, hosszú nyerítéssel (korábban sohasem hallottam éjjel nyeríteni!), majd dobogva-kaparva újra megállt az ajtóban; jelezve, hogy lát engem; mintha egyetértene Szenivel valamiben, amiről én mit sem tudok. Szeni pedig?, egyik pillanatban a lábamnál, mint aki örül, hogy a probléma (?) megoldásához segítséget kapott, ám a másik pillanatban, akár a nyíl, valószínűtlen sebességgel, laposan, megnyúlva, akár egy alacsonyan és sebesen szárnyaló ragadozómadár árnya, elviharzik; később távoli ugatását hallom, hol az út felől, hol a láp irányából, egészen messziről, mégis: a következő minutában – észre se veszem mikor-hogyan került vissza – ott liheg a lábamnál megint! S míg Szeni e kűröket futja a hóban, éjszakában, addig Gerbeaud is csöndben van; kilógatja óriási fejét az ajtó fölött, a kisablakon, ahol épp csak kifér, és meg se nyikkan, csak figyel. De mikor Szeni visszatér, alvilági röffenésekkel háborog! Addig idegelnek, meg erőlködöm ott, hogy végül csakugyan látni vélek valamit; először a fenyők alatt, magas, hosszú, az El Greco-figurák imbolygását és a Goya-képek tónusait felidéző, nyurga és rémisztően nyalka férfit; és bár a következő pillanatban eltűnik, akár a káprázat – ijesztő, de igaz –, Szeni megint nekilódul, méghozzá épp abba az irányba!; és akkor reccsenés hallik a másik oldalról, talán a völgyből?, nádból?, istálló mögül?, ki tudja?; úgy látom, karonülő kölykök lógáznak a szilvafa alsó ágain, úgy hét-nyolc kis gnóm, de máris leugrálnak, egyik a másik után, és a képzeletet is megszégyenítő iramban elszaladnak; libasorban, pattogó mozgással, ahogy apró hermelinek, menyétek futnak a fedezék nélküli tundrán az első bejáratig-lyukig; a következő pillanatban – a szélcsend ellenére is – fölém hajol az egyik fenyő; úgy érzem, mindjárt a karjába vesz, csápjaival a szájához visz, akár egy polip, beburkol a lomb, a fasz kivan, kiidegelnek ezek a dögök! Fázom és félek, végül már nemcsak a sötét foltoktól, melyek tán csak a szememben ugrálnak, de mintha a kutyától is félnék. Mikor ki tudja honnan?, miért?, vicsorogva ér vissza!

Mivel tucatszor keltem fel az ugatás és nyihogás miatt, álló éjjel fűtöttem. Valahányszor úgy véltem, végre megnyugodtak, és elernyedtem volna, újra kezdték. Tizenegy felé felkelt a félhold; a sápadt fényben jól láttam, hogy a kéményből nem száll a füst, sokkal inkább felmered, akár egy végtelen hosszú-magas, kékesszürke oszlop. Később úgy tűnt, mintha a ház lógna róla. Sőt, az udvar, a Föld, akár cérnáról a karácsonyfadísz. Éjfél körül már szállingózott a hó, később szelíden esett. A maga módján mindenki – ló is, kutya is, havazás is szelíden bár, de rémisztő összhangban nekem magyarázott. A kánon hangulata, félelme átitatott – ám az üzenetet dekódolnom nem sikerült.

Hajnali horroretűd

Kettő és négy között bóbiskoltam egy keveset, azután olyan velőtrázó, panaszos tutulásra riadtam, hogy gondolkodás nélkül futottam az udvarra, úgy, amint voltam, egy jégeralsóban, pucér felsőtesttel, mezítláb a hóban, csak a zseblámpát kaptam fel az emeletre vezető lépcsőről. Szenit az udvar közepén találtam összekucorodva, behavazva, csatakosan, reszkető vékonnyal, mintha lágyékon lőtték volna; ahogy rávilágítottam, a fejét mellső lábai közé dugta, s még kisebbre zsugorodott; de lövésnyom, seb, vérzés nem volt; ma sem tudom, mi ütött belé; ahogy megpróbáltam hozzálépni, rám vicsorgott, és mint akibe áramot vezettek, a hátán minden szőrszál az égnek állt; megrémültem: nem ismer meg?, elváltozott a szagom?, zárlatos az aurám?, mi a franc ez? Itt jártak a szkíta fivérek? Kimásztak a temető sírjából őseik? Vagy Szeni farkas szépapja kódorog itt? „Befordul” és eszét veszti egy ilyen erős kutya? Megbolondult? Megmérgezték? Borzasztó! „Én hülye vagyok ehhez! Ha meg segíteni akarok? (bár fel nem foghatom, miért kellene segíteni, mert ki nem találom, mi baja!), akkor kis híján rám támad!” Csak bámultam a kuporgó kutyára, ahogy fekszik a havon, már nem morog, de néz rám, felborzolva marján a sörényt, akár egy tarajos sül, két szeme kéken izzik a lámpa fényében, élettelenül, mint két korongra csiszolt jáspis, s hangtalanul bár, de még mindig vicsorog; ínye magasra húzva, a hónál is fehérebben vakítanak óriási szemfogai, ahogy Jack mondaná: agyarai; cseppet sem hasonlít már egy kutyára, sokkal inkább farkasra. Sokáig világítok rá, várva, hogy a vicsorgást elunja, de semmi!; a sátánvigyor a pofájára fagy; lehelete lassan örvénylik a bestiális száj előtt, moccanni se bírok. Ha megmozdulok, talán átharapja a torkom. Mit mondjak?, igen nagy volt a csönd, csak a hó surrogása hallatszott némiképp. Álldogáltam még ott egy darabig, ilyen tanácstalanul, hülyén, majd lassan a lámpa fénypászmáját az istállóajtó felé vezettem, ahonnan ezúttal semmit nem hallottam, még egy dobbanást sem. Azt gondoltam, hogy Gerbeaud az istálló mélyén, a friss, méz-sárga szalmán pihen; hogy ő legalább megnyugodott, de nem!; ott állt az ajtóban, magasra tartott fejjel, fülét hegyezve, s bár meg sem mozdult, a szeme riadtan, kifordulva meredt a lámpa fényébe. Valódi, halál-látó szem! Hát ez kurvajó! Néhány óra múlva indulnék, odakinn meg fejtetőn áll minden! Szólongattam a lovat is, a kutyát is, de semmi! Nem reagálnak, fülükben ólom, a nyelvüket lenyelték; Gerbeaud bronzba öntött Cavalló, Szeni fekete tusrajz, mint valami Cerberus, surrog a hó, megolvad fedetlen vállamon, jéghideg víz csorog a „szárnyaim” között, ázok-fázok ott, mint egy rémült Apolló-torzó, a talpamon át pedig csontomba kúszik a fagy fájdalma, oly könnyedén, amint a fehér márvány elektródként merülne a Tél fagyos elektrolitjaiban; míg az orrom előtt lassan remegni kezd a zseblámpa fénypászmája, akár egy jókora fénykard, mely lemerül hamarost. Ennél az is jobb volt, amikor nyihogtak és tutultak, dobogtak és futkostak! Hát nagy bölcsen, gyáván és megsemmisülve kihátráltam ebből a kis éjféli rémálomnak is beillő, kora hajnali etűdből, ámde úgy, hogy a fénykardot fenyegetően mindvégig Szenire szegezem.

Seneca sötét oldala

majom-szépapám

Bár hozzátartozik az is, hogy Szenit nem én neveltem. Ha kölyökkutyaként kerül hozzám, talán kevésbé tartok tőle. Azt se mondhatnám, hogy akartam őt. Nem vettem, nem menhelyről hoztam ki, nem az utcán szedtem fel, csak úgy lett! Egy lucskos, csepergős novemberi reggelen láttam először, amint a tornác fedett része alatt hever, oly nyugodtan, mintha mindig is itt lett volna. S amint megtorpantam, épp azzal a tekintettel nézett rám, ahogy a szkíta fivérek: mintha én volnék betolakodó; önkényes házfoglaló, földfoglaló, míg ő a ház jogos tulajdonosának pártfogoltja; néhány hónapra vadászni mentek, arany után, és most visszatérnek ide, a téli szállásra; a kutya, mikor már alig tíz mérföldnyire voltak a háztól, előreszaladt, a gazda is jön hamarost! Ám hiába nézegettem, füleltem, nem hallottam senki mást; a kutya felállt és kétszer-háromszor meglengette hatalmas farkát; ijesztően óriási volt és hollófekete!; mikor látta, hogy a puszta látványtól is beszarok, néhány lépést közelebb jött, leült, és türelmes várakozásba kezdett; pillanatra se vette le rólam a szemét. Én pedig növekvő félelemmel gyönyörködtem benne. Rémisztő volt és hatalmas. Úgy tűnt, két választásom van: elkergetem vagy hozzábújok. Azután kinyögtem az első mondatot: „Ne mozdulj!” – és azzal visszaaraszoltam a lakásba. Szalonnám se volt, csak a mélyhűtőben árválkodott néhány brutális levescsont; öt darab marhalábszár; úgy képzelem, épp efféle mamutcsontokkal agyabugyálta ősi torzonborz majom-szépapám az asszonyt, miután a hajánál fogva behúzta a barlangba. Lekvárfőzésre használt fazékba is épp csak befért három darab. Húszpercnyit főztem, hintettem rá némi vegetát, majd tálcára raktam és kivittem a kutyának; éppúgy ült ott, amint korábban; ezért szófogadó, kezelhető, jól nevelt, iskolázott kutyának tűnt, és ez némiképp megnyugtatott; ám ha pitizett volna, piruetteket csinál, hanyatt dobja magát az első napon, a hasát vakarhatom öt perc után, akkor se tudta volna feloldani bennem a rémületet, amit nem ő, vagy nem ismert természete, hanem csupán ősi, rusztikus alkata váltott ki belőlem. A csontokat a kerekes kút mellé dobtam, én pedig visszahúzódtam a lakásajtóba. A kutya felállt, odaballagott a tálcához és enni kezdett. Nem gondoltam volna; azt sem, hogy képes átharapni egy masztodon combcsontjait. Voltaképp csak gesztusnak szántam. Így hát mikor láttam, hogy felőrli egyiket a másik után, szörnyű recsegéssel-ropogással pozdorjává zúzza, jóízűen nyeli, velővel-porccal együtt, megborzongtam; ha eleven ember marcangolását nézem végig, akkor se lettem volna lúdbőrösebb. Korábban eszembe nem jutott sajnálkozni annak a marhának a sorsa fölött, akinek lábszárcsontjait a hentesnél megvettem, de most megesett rajta a szívem. Ugyanakkor vallásos áhítat itatott át. Panteistává lettem egy másodperc alatt. Az a kutya pedig isten! Akinek a továbbiakban mindennap áldozatot kell bemutassak, és aki cserében megvéd engem, vigyáz mindenre, amire én nem vigyázok, de aki bármikor lesújthat rám is! Így aztán Szeni nálam maradt, soha el nem csavargott; engedte, hogy kifésüljem sörényét, farkát, fülét vakarásszam, kiszedjem belőle a bogáncsot és kullancsot; ám ereje, alkata mindvégig fenyegető maradt; ha láncra kötöttem mégis, kiegyenesítette a karabinereket; végül autóvontatáshoz használt, nevetségesen óriási karabinert használtam. Egy ízben a fészer oszlopához kötöttem reggel, s mikor délben kimentem, mit látok? Az oszlop furcsa szögben áll, félig már lehúzva a betontuskóról – még fél óra, és Szeni kihúzza a szalufa alól, a fészer teteje pedig leszakad. Nem vitás, szólíthattam volna Sámsonnak is! Ennek ellenére oly kezes volt, mint aki az ágyam mellett nevelkedett. Mégis maradt valami, amit nem ismerhettem meg belőle. Épp ez a misztérium lényege: mindig marad valami, ami örök titok; amit soha, de soha meg nem ismerhetünk. És ha ez a misztérium nincs ott Szeniben, vagyis kettőnk viszonyában, akkor talán meg se tartom; elzavarom a háztól, rálövök néhányszor, kiiszkol az udvarból és többé hírét se hallom; de ez az eshetőség vele kapcsolatosan fel sem merült! Talányos volt váratlan felbukkanása és titokzatos volt minden napja, amit a továbbiakban nálam, velem töltött. Nemcsak az akadályozta Szeni tökéletes kiismerését, hogy múltja ismeretlen maradt és nincs rá mód, hogy kutya és ember, ló és kutya a múltról fecsegjen, s így egymás mellett élő fajok voltaképp örök, megszakíthatatlan elszigeteltségben élnek együtt egy roppant szűk, jelennek mondott klauzúrában; hanem az is, hogy még ez a jelen is nagyrészt érthetetlen maradt. Néhány apróságot felfogtam ugyan belőle, például hogy a birtokot nem úgy védi, mint a gazda domíniumát; inkább saját revírjének gondolja. Inkább viselkedett farkasként, mintsem ahogy kutya szokott. Így persze sok mindenre találtam magyarázatot; ám minden magyarázat, teória, újabb kérdéseket szült. Mert ha egyszer territóriumának tekinti a birtokot, miért tűr meg engem? Hazug frázis azt mondani, mert etetem! Széni nem úgy érkezett, mint szakadt, vékonydongájú, bolháktól hemzsegő, szerencsétlen, kócos-bűzös kóbor eb. Erős volt, a szőre fényes, a szeme ragyogott! Most is, ha csak felidézem azt a járást, azt a súlyos könnyedséget, amivel a kút mellé, a csontokhoz kocog, a hideg ráz! Csupa erő, önhittség és póz nélküli despotizmus; szinte világít körötte, akár a fluoreszkáló sarki fény, a csúcsragadozók nyugalma! A csontokat is csak gesztusnak szántam, és hogy megette?, amint később megdöbbenve láttam, hiánytalanul, mindössze két kiskörömnyi szilánkot hagyott a kút mellett, a többi eltűnt azon a fehér agyarakkal elkertelt bestiális kapun!; szóval gesztusnak szántam és hogy elfogadta, felőrölte mind?, az ő részéről is gesztus volt csupán! De mi végett?, kerülnek kapcsolatba egyáltalán ijesztően távoli létformákba zárt fajok!? Mikor kapcsolatuk csak misztériumok Gjöa-ködletein át látható! Szeniben épp az volt vonzó, szédítő, ami a madár-gubernátorban, a szkíta fivérekben, az afáziás Leában, a fennmaradt kövületekben, s néhány újszerű aberránsban; kiismerhetetlenségük varázsa! De jól tudjuk: az ismeretlennel randevúzni, mindig hord magában nem kevés kockázatot. Ezért nem csoda, ha aznap éjjel a frász jött rám, mikor a köztünk gomolygó misztérium váratlanul nem lelkesítő, felemelő és gyönyörködtető, irizáló auráját mutatta, hanem a Hold sötét oldalát!

Részlet a Kalandos Tél című kéziratos regényből. A mű zárófejezetét 2006/3-as számunkban közöltük:

Centauri | Gerbeaud a Golgotán

kép | shutterstock.com