fbpx
Vörös István

A LEZÁRT KAPU

2000 május

A LEZÁRT KAPU

Féltem a másik embertől,
aki lehetek, ha megtanulom ezt a nyelvet.
Nem akartam még egy ént. Hogy a
világ, mint isten gyalulta tök,
megint szétessen szálaira, de új
rendszer szerint. Nem tudni, mi
az élet, annyi, mint nem tudni,
mi a fájdalom. Aki pedig Prága
utcáit járva szitáló februári esőben

igen és nem légrétegein
vág át, akár a kés a dinnye héján,
éretlen és érett részén, és néha
még egy-egy magot is kettémetsz,
az, félvén a bérletvásárlás
rá váró poklától, betántorog
a botanikuskertbe, egy padra
leül, és képeslapokat ír.

Egyedül van, mint lisztben
az üvegszilánk. Furcsa a rozskenyér,
amit itt esznek, a hús mellett
a gőzgombóc, elámul a hosszú léptű
villamosokon, a város közepén
táborozó nyulakon. Csodállak
téged, testem, hogy még nem hullottál

darabokra félelmedben a Teremtőtől.
Akkor talán jönne
a nyelveken való szólás is. Ízlene
a sör. A teremtés nem volt előbb
a végítéletnél. Egy kapu két becsukott
szárnyára levágott evezőtollú

angyal épp most szegez föl pár
deszkát. Se ki, se be.
Aztán a kapu eltűnik,
a fölszögelt deszkák maradnak.
De nincs út közöttük, csak

a rostjaikon át. A test nyugodt,
semmit nem tud. A lélek
nyugodt, semmit nem felejt.
Az eső elállt, teleírva a képeslapok.

A fák közül lassan be lehet
ereszkedni a másik nyelv
vízimanós, hideg örvényei közé.

kép | Horlik Zoltán, flickr.com