A LÉTEZETT SZOCIALIZMUS LEGHALÁLOSABB BŰNE
2005 feburár
„A posztszocializmus a szocializmus álmáért való bűnhődés időszaka. (…) A szocializmusnak, mint általában a történet korszakainak, két stádiumát különböztethetjük meg. Az első a jóhiszemű, amikor a vezérek valamely rejtélyes ügyefogyottság miatt a szocializmus megvalósulásában hisznek, és abban a hiszemben vannak, hogy a sok ezer éves kizsákmányolásnak vége. Az igazság végre megvalósul. A második stádium, amikor a szocializmus megvalósulásában már senki, még a megfizetettek sem – sőt ezek a legkevésbé – hisznek. A szocializmus maga kizsákmányolási rendszerré alakul át, és az emberiség ott van, ahol volt. Azt hitték, hogy az osztályok rendeleti megszüntetésével a szociális igazságtalanság is megszűnik, holott a két nagy osztály, az éhezők és a zsiványok továbbra is fennmaradtak. A szocializmusban csak a hazugságok különböztek, a kizsákmányolás módszere maradt ugyanaz. (…) A szocializmus utáni korszakot az jellemzi, hogy mindazt a komiszságot, amit a történet eddig produkált, sűrített formában valósítja meg. (…) A zsiványságnak ez a terrorizmusa, összekeveredve a pénzgazdálkodás polgári hitványságával, teszi ki a posztszocializmust.”
Hamvas Béla: Ugyanis
Az új osztály
Trockij már a harmincas évek derekán előrevetíti a lehetőséget, hogy a sztálini bürokrácia, ez a „társadalomtól elidegenedett, ámde azon élősködő kaszt”, az állami tulajdont és saját politikai privilégiumait egy kedvező szituációban könnyedén örökölhetővé teheti leszármazottai számára. Trockij e folyamat két verzióját is elképzelte: ha a szovjethatalom összeomlana, s egy azonnali, „teljes burzsoá restauráció” következne be, a hazatérő emigránsok, valamint az országba azon nyomban beáramló idegen tőke képviselői sok szolgálatkész embert találnának maguknak ebből a kasztból: állami hivatalnokokat, vezető szakembereket, vállalati igazgatókat és persze pártfunkcionáriusokat. A totális kapitalista restauráció a sztálini apparátust összeomlasztaná ugyan, ám jóval kevesebb bürokratát mozdítana el a helyéből, mint egy „valódi szociális forradalom”, ami magával a kaszttal számolna le. Mi több, a funkcionáriusok fontos részét képeznék az új burzsoáziának. De elképzelhető az is – ez a második verzió –, hogy nem következik be azonnal a teljes restauráció, hanem létrejön egy sajátos átmenet. Ekkor a bürokrácia az állam élén maradna, s maga kezdeményezné a tulajdonviszonyok átalakítását – természetesen a saját javára. A szocialista bürokrata és menedzser hamar fölismerné, hogy „már nem elég trösztigazgatónak lenni, részvényessé is kell válni.”[1]
melyik a disznó
Lényegében ezzel végződik az Állatfarm is, hogy ti. már nem tudni, „melyik az ember és melyik a disznó”. Bár Orwell másik művében a következőket írja: „A Párt nem osztály a szó régi értelmében. Nem törekszik a hatalomnak saját gyermekei számára való átadására”, merthogy: „Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra való öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élőre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törődik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad.”[2] Trockij, aki nem kívülálló idealista volt, mint Orwell, tisztábban látott: szerinte a bürokrácia győzelme a gazdasági átalakulás területén könnyen egy új uralkodó osztály létrejöttéhez vezet. Később, a sztálinista társadalomszerkezet kritikája kapcsán hasonló eredményre jutott Milovan Gyilasz, Tito egykori legközvetlenebb munkatársa is.[3]
Mindez persze logikusan következett abból, hogy a sztálini bürokrácia azonosította magát az állammal, s ezen keresztül a társadalommal. S mivel a termelőeszközök állami tulajdonba kerültek, az állam viszont a bürokrácia kezére jutott, így magától értetődően az állami vagyon a bürokrácia egyfajta kollektív tulajdonává vált. (Ami jól mutatja, hogy a termelőeszközök fölötti rendelkezés és a termelőeszközök birtoklása közötti határvonal mennyire elmosódott és illékony.) Trockij jól látta azt is, hogy miközben ez a privilegizált, parazita kaszt a pártállami időszakban eltitkolja a jövedelmét, sőt, még saját létét is tagadja, egyre-másra veszi föl a burzsoá szokásokat. (Ennek kapcsán elég arra gondolnunk, hogy a kommunista bürokraták fiai és lányai milyen előszeretettel élvezték az „imperialista” divatot, a legmenőbb cuccoktól a nyugati zenéken át a művészeti irányzatokig és eszmékig, miközben mindez elérhetetlen – sőt lényegében tiltott – volt a többi embernek.) Ez az elit szemmel láthatólag sok mindenben hasonlít más olyan országok bürokrata elitjéhez, ahol az „államkapitalizmus” valamilyen formája megvalósult – leginkább a fasiszta bürokráciához. Ám amíg a fasiszták a hatalomra kerülésük után házasság és egyéb személyes kapcsolat révén egyesültek az érintetlen nagyburzsoáziával, addig e kaszt a Szovjetunióban (majd később a többi szocialista országban) az egyedüli és kizárólagos hatalmi-gazdasági tényezővé vált, hiszen a korábbi tulajdonosokat – a nemzeti burzsoáziát – likvidálták. Innen pedig már csak egy lépés az állami vagyon teljes kisajátítása, annak újbóli magántulajdonba vétele.[4]
burzsoá elnyomás
Mindehhez némi malíciával azért hozzátehetnénk, hogy Trockij ugyan éles szemmel látta, mi következik abból, ha a bürokrácia „az állam mi vagyunk” elvét vallja, ám hithű bolsevikként odáig már nem jutott, hogy mindez talán automatikusan következik az „élcsapat” elvéből, illetőleg a bolsevik forradalom természetéből. De ez már más kérdés. Maga az alapgondolat sem új persze, bár kétségtelenül Trockij volt, aki leginkább fején találta a szöget, főként a jövőt illetően. A német Otto Rühle és a holland Anton Pannekoek, a Kominterntől független tanácskommunizmus teoretikusai ugyancsak a 30-as években fejtegetik, hogy a szovjet állam nacionalista diktatúra, ahol magánszemélyek helyett egy, magát az állammal azonosító csoport sajátította ki a termelőeszközöket.[5] A legtisztábban talán az anarchisták láttak: ők a kezdet kezdetén fölismerték a bolsevizmus valóságát: „A szocialisták és a bolsevikok uralma elfajultabb, mint a burzsoáziáé, mert nélkülözi az eredetiséget, s visszatér a burzsoá elnyomás gépezetéhez” – summázza a lényeget Nyesztor Mahno, az ukrán anarchisták gerillavezére, s véleményét a későbbi történések beigazolták.[6] Mindenesetre Trockij pesszimista jóslata beteljesedett. Az 1989-es esztendőt követően Kelet-Európa országaiban az állami tulajdon (a „nép vagyona”) rekordidő alatt került egy viszonylag szűk tulajdonosi réteg birtokába – méghozzá igen olcsón. Magyarországon az ún. „szocialista tulajdonviszonyok magántulajdonosi viszonyokká történőátalakításának feladatát” a késő Kádár-kor technokrata elitje végezte el.
Ők bontották le fölülről az „avítt államszocialista struktúrát”, a humán-társadalomtudományi értelmiség, és persze a véleményformálók: a közszereplő szakértők és újságírók erkölcsi-ideológiai segedelmével. A technokraták zömmel az állampárt reformszárnyát és annak gazdasági holdudvarát alkották, jó részük a pártapparátus tisztségviselőiből, illetőleg a szocialista nagyvállalatok menedzsereiből tevődött össze. Ehhez tudni kell, hogy a nyolcvanas években a szocialista nagyvállalat igazgatója volt az igazi főnök, mivel a korábbi gyakorlattól eltérően az állam ekkor már nem szólt bele magába az üzletbe. A késő szocialista állam tulajdonosnak gyenge volt, így a menedzser egyre inkább fölszabadult, létrejött egy sajátos későszocialista „kvázimenedzseri kapitalizmus”. Ezek a szocialista menedzserek, valamint az említett, velük szövetséges kutató- és véleményformáló értelmiség „pozícióban lévő”, fölső rétege alkották az új gazdasági-hatalmi elitet, melynek jelentős része aztán vagy tulajdonhoz jutott a magánosított vállalatoknál, vagy menedzseri pozícióhoz az állami tulajdonban maradtaknál. Az ún. spontán privatizáció mindenekelőtt az ő bizniszük volt. A szocialista menedzserek az 1988-ban hozott, gazdasági társaságokról szóló törvény, majd az 1989. évi XIII. ún. átalakulási törvény nyomán különféle gazdasági társaságokat alapítottak. Az így született társaságok a részvényeket és üzletrészeket eladták, vagyis a társaságok alapítása révén az adott vállalat részben vagy egészben nagyon rövid idő alatt magántulajdonba került. A privatizáció „ideológiája”, mint ma is, az „elavult technológia” és a „veszteségesség” volt, bár talán mondani sem kell, hogy a valóban veszteséges és elavult cégek mellett privatizálták a jobb gyárakat és nyereségesebb tevékenységeket is. (Sőt, ezeket inkább és előszeretettel.) Ráadásul az állami vagyont a legtöbb esetben áron alul: valós üzleti értéke – sőt, gyakorta névértéke – alatt, akárcsak a részvényeket. Az érték nélkül nyilvántartott ingatlanokat pedig fölértékelés nélkül vitték be ezekbe a gazdasági társaságokba. A spontán privatizáció törvényi szabályozása rendkívül kedvező módon tette lehetővé a magánosítást: a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását teljes egészében a menedzsmentre bízták. Így magától értetődően azoknak jutott a koncból, akik tagjai voltak a menedzsmentnek, vagy legalábbis velük azonos klientúrához (az állampárthoz) tartoztak. Aztán jött a külföldi tőke is: olcsón fölvásárolták a fix piaccal rendelkező monopolvállalatokat, majd bezárták azok gyárait, üzemeit, s ezzel végeztek is a konkurenciával. A munkások az utcára kerültek, az áron alul eladott munkásszállók lakói jórészt hajléktalanokká váltak. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy ha volt a világon valaha szituáció, amelyre ráillett Proudhon híres mondása, miszerint „a tulajdon lopás”, hát erre mindenképpen.
A tényleges rendszerváltás tehát „fölülről” és „belül” zajlott le – azaz a Trockij által vizionált „burzsoá restauráció” második változatáról beszélhetünk –, s így az államszocialista elitnek (s ezen belül is természetesen főként a gazdasági elitnek) zömében sikerült túlélni a változásokat, sőt, reprodukálnia magát. Rendszerváltás történt hatalomváltás nélkül, s a korábbi hatalmi elit – leszámítva néhány elaggott, alkalmazkodásra képtelen, vagy „parasztáldozatként” odadobott vezetőt – továbbra is szabadon érvényesíthette akaratát. A gazdasági vezetés pedig különösen sikeresen tartotta meg pozícióit. A menedzserek jelentős része nem rendelkezett üzleti vagyonnal, ráadásul hatalmukat két tényező is korlátozta: a piac (azaz a verseny, illetve a külföldi tulajdonos személyében megjelenő versenytárs) és a viszonylag még mindig erős állam. A helyzetből eredő következtetés logikus volt: a versenytárs kerülendő, amíg csak lehet, az állam pedig gyengítendő, ahol és ahogyan csak lehet.
megtollasodott újgazdagok
De ha „se Isten, se úr”, azaz se piac, se állam, akkor mi képezi a posztszocialista új kapitalizmus gerincét? Mi más, mint az államszocialista keretek között kiépült klientúra, ez a modern hűbéri rendszer, amely mindmáig jól működő információs hálózatként (is) funkcionál. Így az új kapitalizmus az államszocialista keretek között már kiépült klientúra kapitalizmusa lett, az úgynevezett „nyertesekké” azok váltak, akiknek megfelelő nagyságú információs, illetve kapcsolati tőkéjük volt.[7] S bár a későbbiekben ez az elit jócskán fölhígult a külföldről bejött tőkésekkel, valamint a rendszerváltás után megtollasodott újgazdagokkal, ez a lényegen mit sem változtat. Ahogyan az is érdektelen, hogy a gyárigazgatók és téeszelnökök java részét, valamint a politikai elit idősebb tagjait már 1980 és 85 között „érdemei elismerése mellett” kiakolbólították. Az ő helyükbe nem a semmiből előkerült tehetségek léptek, hanem a párt- és menedzserelit másodvonala: az igazgatóhelyettes, az osztályvezető, a főmérnök, a megyei pártbizottsági titkár, az energikus KISZ-vezető, a fiatalabb PB tag stb.
A késő kádári technokrácia már a nyolcvanas évek során felismerte, hogy számára előnyösebb az újraelosztó, „etatista és paternalista” államtól és annak apparátusától minél jobban függetlenedni, sőt, ha lehet, magánvállalkozóvá válni, majd – tulajdont szerezni. A nyolcvanas évek végén, azaz a rendszerváltás hajnalán lezajlott spontán privatizáció során azután igen jelentős tulajdon halmozódott föl azon hazai vállalkozók kezében, akik közvetlenül vagy közvetve ehhez a csoporthoz tartoztak. Így a létezett szocializmus hatalmi elitje (vagy legalábbis annak meghatározó része) politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertálta a rendszerváltás idején, és így a nómenklatúra nómenklatúra-burzsoáziává vált.
Ez volt az ára az ún. „békés rendszerváltásnak”, vagy más nevén: „sima átmenetnek”, a mi „bársonyos forradalmunknak”, amely vér nélkül számolta föl az államszocializmust és hozta el az „új magyar demokráciát”.
A sima átmenet lényege
A „békés rendszerváltás”, illetve „sima átmenet” jobb megértéséhez azonban vissza kell mennünk a hatvanas évekig. A desztalinizáció után az államszocializmus ideológiai, legitimációs válságba került. Ennek megoldására ötlötték ki a hruscsovi Szovjetunióban az ún. „tudományos szocializmust”, mely alatt főként az állampárttal kiegyező és sajátos alkut kötő technokrata értelmiség „társadalommérnöki” tevékenysége – azaz: a „szocialista társadalmi modell” gondjainak értelmiségiek általi, jobbára tudományos alapú (tervező-scientista) megoldási lehetősége – értendő. Így jött létre az első nagy szövetség a bürokrácia és az értelmiség között, „utóbbi megszabta a célokat, és intellektualizálta a bürokráciát, melynek hatására maga is elbürokratizálódott.”[8] A szövetség, amely leginkább az új gazdasági mechanizmusban öltött testet, akkor még tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel az értelmiség által óhajtott reformok a tulajdonviszonyok átalakítását és a politikai irányítás változtatását hozták volna magukkal, ez pedig óhatatlanul csorbította volna az állampárti bürokrácia hatalmát. Így a bürokrácia és az értelmiség útjai különváltak. Minderre már az idős Lukács György is odafigyelt az új gazdasági mechanizmus kritikája kapcsán: „Egyfelől a központi tervező bürokrácia nem akar lemondani abszolút vezető szerepéről, holott bármilyen alaposabb vizsgálat azt mutatja, mennyire nincs köze az általa felállított kritériumnak, feladatoknak, ellenőrzési eszközöknek stb. a valódi, az emberek igazi szükségleteit kielégítő termeléshez. Eközben nem riad vissza még formális ’modernizálásoktól’ sem, feltéve, ha nem érintik a régi lényeget. (…) A reformoldalon pedig gyakran bukkannak fel a nyugati iparszervezés modelljei annak a hamis elképzelésnek az alapján, hogy az ott uralkodó piaci konkurencia (valamennyi előnyével és korlátjával együtt) biztosíthatja az igazi alkalmazkodást a piachoz valóban konkuráló tőkék nélkül is, és kivált annak ellenére, hogy állandóan és elkerülhetetlenül kompromisszumokat kell kötni a még mindig rendíthetetlen hatalmú központi bürokratikus tervezőapparátussal.”[9]
ókádárista generáció
A nyolcvanas évek végén azonban a kölcsönök miatt összeroppant a szocialista gazdaság, az elit, a régi bürokrácia technokrata utódai (a párt reformerei) újból kiegyeztek az értelmiséggel. Az „ókádárista” generáció, a „régi gárda”, amely az 56-os forradalom leverését követően került a párt, a gazdaság és az államigazgatás különféle posztjaira, a nyolcvanas évek közepére lecserélődött, illetve különféle okok miatt elveszítette vezetői pozícióit. A nyolcvanas évek elején-közepén végbement „generációváltás” révén az elöregedett, önállótlan (azaz csupán parancsokat végrehajtó, menedzselni nem tudó), részben képzetlen csinovnyikok helyére javarészt szakképzett, ideológiamentes és rámenős fiatalabb technokraták léptek, akik az államhatalmi bürokráciával hol összefonódva, hol azzal szemben, de fokozatosan és biztosan a hatalom egyre több jogosítványát szerezték meg.
Ámde hiányzott a legitimáció, ezért megköttetett a nagy alku: az új reformer pártelit lemond politikai egyeduralmáról, ám ennek fejében megtarthatja gazdasági pozícióit, sőt: akár újakat is szerezhet a beinduló privatizáció révén. Az értelmiség pedig, amely ideológiailag legitimálta a megegyezést, bekerülhetett a hatalomba. Az államszocializmus utolsó, „bomlási” szakaszában az értelmiség minden addiginál nagyobb létszámban és súllyal volt jelen a pártelitben, a kormányzati szférában – sőt, még a gazdaságban is, és értékrendje, világképe, látásmódja az uralkodó közbeszéd fővonalává, a legkomolyabb véleményformáló erővé vált. (Később, a rendszerváltás után számos ilyen értelmiségiből lett politikus és üzletember.)
1989-ben nem az utcai ellenzék (a marginális értelmiség) hőzöngése, és nem is a késő Kádár-kori vállalkozók „csöndes forradalma”, hanem az államszocialista eliten belüli erőviszonyok változásai indították el a magyar rendszerváltást. Így a rendszerváltás annak minden külsősége ellenére is főként a pártelit új generációjának győzelme volt, a pártelité, amely a nyolcvanas évek eleji generációváltás, majd az értelmiséggel kötött alku révén idejekorán megszilárdította pozícióit. Ennek köszönhetően 1989–90-ben sem a liberálisok, sem a jobboldal nem bírtak vele, azaz elitváltásról szó sem lehetett. Ezt a javarészt szintén értelmiségiekből álló, nyugati kapcsolatokkal rendelkező, és ennélfogva tisztábban látó volt demokratikus ellenzék hamar fölismerte, s a „nyugatosodás és modernizáció híveként” kiegyezett a korábbi riválissal. (Persze ebben nagy szerepet játszott a félelem a föléledő nacionalizmustól – vagy még inkább: az ennek örvén megjelenő antiszemitizmustól –, s így a kiegyezés idővel valóságos véd- és dacszövetséggé vált.) Az 1994-es választások után a lapokat elosztották: a gazdasági hatalom a késő-kádári technokrácia krémjének, a politikai hatalom ugyanezen társaság másodvonalának, a kulturális hatalom („véleményformálás”) pedig az SZDSZ-ben és akörül tömörülő liberális értelmiségnek, a demokratikus ellenzék utódainak jutott. Az ún. „népiek” (azaz a pártelittel a nyolcvanas évek derekán még szintén kokettáló nacionalisták) már a kilencvenes évek elején kimaradtak a politikai, gazdasági és kulturális hatalom elosztásából – lényegében ez a későbbi, jelenleg is erős jobboldali radikalizmus alapja. A spontán privatizáció a menedzserréteg érdekeit szolgálta azzal, hogy megszabadította az elosztás (és elosztók) ellenőrzésétől, és még magánvagyonszerzésre is lehetőséget adott. A Kádár-kor vállalkozóinak, a „maszekoknak” nagy része a második gazdaság összeomlásával a vesztesek oldalára került. (Bár pontos adatokat nem ismerünk, szinte biztosra vehető, hogy e tönkrement kisvállalkozók alkotják a radikális jobboldal egyik társadalmi bázisát.)
Az állampárti bürokrata-technokrata elit átalakulása – vagy pontosabban: alkalmazkodása az új viszonyokhoz – mindenhol a helyi hagyományok, kulturális minták szerint – vagy hogy stílusosak legyünk: a „nemzeti sajátosságoknak megfelelően” – ment végbe. Tanulságos, hogy minél keletebbre tekintünk, ennek az adaptációnak annál embertelenebb formáit láthatjuk. A legelborzasztóbb változat a kínai, ahol a pártelit úgy tér rá a neoliberális gazdaságpolitikára (azaz a gátlástalan vadkapitalizmusra), hogy továbbra is fönntartja a politikai diktatúrát. De tanulságos az orosz vagy az ukrán példa is, ahol a kilencvenes évek elején megszűnt ugyan a diktatúra, ám létrejött a kapitalizmus brutális, a kínainál semmivel sem kevésbé embertelen „tajgai változata”, az állami vagyont kisajátító erőszakos oligarchia, illetőleg a mindent átszövő maffia alakjában. (Ami ráadásul olyannyira destabilizálta a volt birodalmat, hogy mára a hatalom kénytelen újra államosítani és centralizálni, hogy elkerülje Oroszország totális fölbomlását és káoszba süllyedését.) Más szemüveggel nézve viszont azt is mondhatjuk, hogy Oroszországban egyfajta kapitalista mezben megvalósult refeudalizáció zajlott le, sajátos hűbéri rendszer alakult ki, aminek az alapjai megvoltak már jóval korábban, az államszocializmus legvirágzóbb időszakában is.
egyetlen aprócska akadály
Mivel nálunk, illetve a környező országokban már csak geopolitikai okok miatt is a nyugatosodás („fölzárkózás a Nyugathoz”, „menni Európába” stb.) lett a politikai, ideológiai és kulturális fővonal, az egykori állampárt utódpártjai – az új tulajdonosi-menedzser elit legfontosabb érdekképviselete – mindenütt „modern nyugati” szociáldemokrata pártokká avanzsáltatott. E lépés két szempontból is logikus volt. Egyrészt ez biztosította a helyet – illetve a hellyel járó legitimációt és előnyöket – a Szociáldemokrata Internacionáléban. Másrészt, újdonsült szocdemekként hivatalosan „baloldaliak” maradtak, így megmaradt a politikai folytonosság, s vele megmaradtak az egykori állampárt hívei, szimpatizánsai (vagyis egy stabil szavazótábor), és persze a pártvagyon. Mindössze egyetlen aprócska akadály adódott: az ún. „történelmi szocdemek” fölbukkanása. (Ez az akadály azonban nagyon hamar elhárult…) A kelet-európai utódpártok vezetői, tagjai és támogatói természetesen éppúgy nem szociáldemokraták, ahogyan korábban sem voltak kommunisták, illetőleg forradalmi bolsevikok. Az említett okok miatt szociáldemokraták lettek, ám a gyakorlatban kőkemény (neo)liberálisok, akik több-kevesebb sikerrel levezényelték a rendszerváltást és menedzselik az új kelet-európai vadkapitalizmust. S bár a szociáldemokrata és a liberális attitűd látszólagos ellentmondását némileg föloldani látszik a nyugati szociáldemokrácia immár több évtizedes folyamatos önföladása is, még a nyugati polgári baloldal sem tagadta meg annyira a baloldali alapelveket és hagyományt, mint a kelet-európai posztkommunisták a kilencvenes években.
Az új magyar kapitalizmustól tehát elválaszthatatlan a Nyugat-orientáció, ami már a nyolcvanas évek elejétől látványosan megjelent (főleg a gazdaságban és a kultúrában), de amelynek előzményei egészen a kádári konszolidáció korszakáig nyúlnak vissza. Ebben a kontextusban értelmezhetők legjobban az utóbb szinte már-már hősi ellenállásként interpretált események, miszerint Magyarország már a nyolcvanas években belépett a Nemzetközi Valutaalapba, vagy fölvette a diplomáciai kapcsolatot az Európai Közösséggel, Dél-Koreával, Izraellel stb. Többek között ez az unásig ismételt, a nép fejébe rendszeresen adagolt érvelés bukkant föl 2002-ben, Medgyessy Péter állambiztonsági múltja kapcsán, amikor az egész mainstream sajtó – néhány tisztességes baloldali és liberális értelmiségi kivételével – úgy állította be a kormányfővé lett egykori szocialista bankár elhárítótiszti tevékenységét, mint egyfajta nemzeti érdekekért folyó titkos harcot a szovjet befolyás ellen. Érdemes mindennek kapcsán arra is emlékezni, hogy éppen Horn Gyula nyitott az akkor még az Apartheid-rezsim miatt kiközösített Dél-Afrika felé, sőt: ő volt az első, aki nyíltan fölvetette Magyarország NATO-tagságának lehetőségét a még létező Varsói Szerződés végnapjai idején. Ami igen nagy megrökönyödést váltott ki, sőt nevetség tárgyává tette – például az akkori Magyar Narancs egyik publicistája szatirikus írásában „észak-atlanti héjának” titulálta Hornt, ami rögvest közszájon forgó poénná vált. Vagyis akkor – ez ma már igen enigmatikusnak és ironikusnak tűnik – éppen a Nyugat-orientált liberális értelmiség értetlenkedett. Pedig a Grósz-, illetve a Németh-kormány külügyminiszterének e lépései, illetve megnyilvánulásai nagyon is beleillettek a nyolcvanas évek legelejétől elindított folyamatba. A késő kádári elit nem egyszerűen levezényelte a rendszerváltást, hanem idejekorán elő is készítette azt. Mondhatni: intelligens és előrelátó volt.
Mindennek fényében érthető meg a „sima átmenet” lényege, azaz a magyar rendszerváltás pozitív minősítésű szembeállítása más volt szocialista országokban lezajló eseményekkel. A „sima átmenet” ugyanis jobbára a késő Kádár-kori elit kontinuitása. Sőt: már a rendszerváltás békés, illetve sima voltának hangsúlyozása is ennek a folytonosságnak a pozitív beállítása: apellálás a társadalom biztonságérzetére. Tudjuk, hogy a rendszerváltás azért lehetett békés, mert az elit a hatalommegosztásért kárpótlásul megszerezhette a maga gazdasági pozícióit és az értelmiség ideológiai segítségét. És azért lehetett „sima” – sőt, egyáltalán azért lehet „átmenetről” (azaz fokozatosságról és nem radikális váltásról) beszélni –, mert a rendszerváltás lényegében már a nyolcvanas évek első felében megkezdődött, a Szovjetunió elerőtlenedésével és bomlásával pedig csak fölgyorsult. Viszont amit az elit kommunikál a nép felé, valahogy így foglalható össze: a társadalom örülhet, hogy más országokkal szemben az itteni rendszerváltás békés volt, s ez éppen annak tudható be, hogy a késő kádári elit a helyén maradt.
Ez volt a biztosíték, hogy nem lesz polgárháború, hogy nem folyik vér, hogy nem lőnek szét középületeket. Ennek köszönhető az is, hogy az átmenet simán zajlott le: a helyükön maradt profik éppen múltjuknak, sok éves tapasztalataiknak és az előző rendszerben megszerzett szakértelmüknek köszönhetően példás gyorsasággal, zökkenőmentesen vezényelték le, nem úgy, mint máshol, ahol amatőrök és dilettánsok kezébe került a politikai és gazdasági hatalom, ami kaotikus állapotokat eredményezett.
ázsiai államkapitalizmus
Amit tehát rendszerváltásnak nevezünk, voltaképpen a kapitalizmus egyik formájának átalakulása egy másikba. A szovjet-típusú (ázsiai) államkapitalizmus ideje lejárt, és szépen visszavedlett hagyományos szabadversenyes kapitalizmussá, illetve annak is a legrosszabb, gyarmati változatává. Amit pedig sima átmenetnek nevezünk, az ázsiai államkapitalizmus uralkodó osztályának adaptációja az új viszonyokhoz. Oroszországban az 1920-as évek derekától, Kelet-Európa többi országában pedig 1948-tól máig egy és ugyanazon kizsákmányoló osztályról beszélhetünk, mely osztály a gazdasági – s vele a társadalmi – szerkezet átalakulásával egész egyszerűen csak ideológiát váltott. Vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a sztálini-posztsztálini nómenklatúra még egyfajta átmeneti osztály, bár nem egészen a marxi értelemben, azaz nem idejétmúlt termelési mód maradványa, hanem az újburzsoázia előzménye, illetve kezdeménye. A báb, amiből a pillangó kikel. S amikor az elavult kizsákmányoló formáció átalakult másik, korszerűbb kizsákmányoló formációba, az ideológiai váltás ennek automatikus, magától értetődő velejárója: a termelőeszközöknek a nómenklatúra általi csoportos, kollektív kisajátításához a sztálini alapon módosított marxizmus-leninizmus volt a legmegfelelőbb ideológia. Az állami tulajdon magánvagyonná varázsolásához viszont már a liberalizmusra, az individualizmust hirdető hagyományos vadkapitalista „etikára” és világképre volt szükség. Nem (vagy nem csak szimplán) köpönyegforgatásról van itt szó. Köpönyeget csak az egyén fordít. Márpedig az ilyen mérvű változások esetén nem egyénekről, hanem csoportokról és társadalmi-gazdasági folyamatokról kell beszélni. Ha néhány szocialista menedzserből vagy azok gyerekeiből lett volna csupán elkötelezett, „nyugatizált” USA-barát liberális, akkor mondhatnánk: íme, akik megfordították köpönyegüket. (Ahogyan elmondhatjuk ezt némely állampárti múltú keresztény-nemzetivé avanzsált közéleti figura esetében. A jobboldalon ugyanis éppen az elképesztő társadalmi és kulturális tarkabarkaság miatt jobban beszélhetünk egyénekről.)
Ám hogy az egykori állampárti nómenklatúra és annak „tartozékai” esetében egyöntetűen, kollektíve ez történt, méghozzá jól kiszámíthatóan, jól kivehetően és nyomon követhetően, nos, ez túlmutat a köpönyegforgatáson. Nem köpönyegforgatás, hanem az osztálytudatosság megnyilvánulása: az uralkodó osztály tagjai tisztában voltak és vannak mindenkori érdekeikkel. Sokkal tisztábban, mint az alullévők. De ugyanígy félrevisznek az összeesküvés-elméletek is, amelyek ennek a folyamatnak (is) valamiféle misztifikált, különféle titkos és nem titkos szervezetekhez társított központi intelligenciát tulajdonítanak, s ezáltal elterelik a figyelmet a lényegről, ahogyan ezt teszi a jobboldalon virágzó, dacból született, és a tehetetlen düh táplálta nemzeti-romantikus, antikapitalista „antibolsevizmus” is. Az, hogy a sztálini uralkodó elit hagyományos kapitalista osztállyá alakult, magától értetődő, mert törvényszerűen következett a létezett szocializmus burzsoá, kizsákmányoló természetéből, a termelőeszközöknek a nómenklatúra általi kisajátításából. Némi iróniával mondhatjuk: a különféle jobboldali és szélsőjobboldali ressentiment motiválta frusztrált teóriáknál jobb, teljesebb, a történéseket világosabban és mélyebben láttató magyarázatot ad a lejáratott és félreértelmezett marxista osztályelmélet.
A nyerők önigazoló ideológiája
A technokrácia erényei: sok éves tapasztalat, szakértelem, higgadtság, nyugati profizmus, ideológiamentesség. A „szakember nem ideológus”, a „szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni a politikai és ideológiai kérdésekkel”, „a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától”, „ideológiamentes szakszerűség” stb. – jobbára ezek voltak a kilencvenes évek nagy, divatos szlogenjei, egyfajta ideológiapótlék, vagy még inkább: ideológia nélküli ideológia, ami oly sok szavazatot hozott az utódpárt számára, sőt amit más pártok is kezdtek magukévá tenni. Pedig a szakértelem mítosza eredetileg (ti. a rendszerváltás idején) a magyarázkodás funkcióját látta el: a kádári elit (politikusok, menedzserek, kommunikációs szakemberek stb.) „csak” szakemberek voltak, akik „mindössze tették a dolgukat”. Ergo: a régi rendszer ideológiájához – ezáltal hibáihoz és bűneihez – semmi közük nem volt. Persze számos esetben még ez sem igaz. Az érvelést vö. a „parancsra tettem” ismert formulájával.
politikai kabaré
Az ideológia mentes szakértelemnek olyasféle melléküzenete, illetve funkcionális jelentése is volt, hogy „mi már régen sem voltunk kommunisták”. Viszont köztudomású, hogy „hozzáértőkre mindig szükség van”, a pozíciók megtartása, a politikai, közéleti jelenlét folyamatossága mindenképpen indokolt. A különféle tanulmányoktól a napi sajtó vezércikkein és tárcáin át, a televíziós kerekasztal-beszélgetésekig, vagy a jellegét és funkcióját tekintve semmiben nem változó politikai kabaréig mindenhol fölbukkan az a toposz, hogy akik ma „helyzetben vannak”, azok ezt rátermettségüknek köszönhetik. Így például a spontán privatizáció kapcsán is gyakran fölmerül, hogy a vagyon jelentős része azért landolt az egykori állampárt funkcionárius-technokrata elitjénél, mert „ők értettek hozzá”: „A nyolcszázezres párt a szélesen vett elit, az értelmiség és a technokrácia zömét is felölelte. A régi elitből jött újgazdagok nagy része egyszerűen technokrata, aki párttag volt az állampártban, azután pedig a vagyon jelentős része náluk landolt, mert ők értettek s értenek hozzá. E réteg fiatalabb nemzedékéből kerülnek ki jórészt a multik gyárainak, bankjainak, biztosítóinak magyar menedzserei is. (…) az új, rendszerváltó elit krémje – vezetési tapasztalatok híján – klientúrájába sokakat átvett a régiekből. (…) a privatizációba összeköttetéseik révén bekapcsolódó új elit tagjai is rászorultak a régiek tapasztalatára, segítségére.”[10]
Egyébként ennek a cikknek a pikantériáját nem is annyira explicit tartalma adja, hiszen megszokott típusszövege ez a nómenklatúra-burzsoázia apologetikájának, s számos ilyen véleménnyel találkozhattunk már az elmúlt másfél évtizedben sokkal tekintélyesebb médiumokban is. A pikáns az, hogy ez a förmedvény egy baloldali rendszerkritikai folyóiratban jelent meg, ráadásul olyan szerző tollából, aki tagja (sőt alapító tagja) több, az MSZP fővonalától jócskán balra álló civil szervezetnek – miközben az utódpártnak is tagja, mi több: ez utóbbi gazdaságpolitikájának is elkötelezett híve. Ami jól mutatja a hazai, kicsinyke valódi baloldal szellemileg és erkölcsileg egyaránt sanyarú helyzetét.
sablonérvelés
Mindenesetre a régi-új politikai elit önigazoló kvázi-ideológiája, mint jól használható sablonérvelés, hamar leszüremlett a társadalom minden olyan egyedéhez és csoportjához, ahol az önigazolásra szükség volt, s így lett a mainstream közbeszéd egyik állandósult eleme. E toposz szerint itt az elmúlt évtizedekben csakis és kizárólag a tehetség választódott ki, méghozzá majd minden területen. A gazdaságban éppúgy, mint a politikában, a tudományos életben éppúgy, mint a művészvilágban. Merthogy nem csak szociáldemokratának csúfolt egykori kommunista politikusokról, a neoliberalizmus mai apologétáiként működő volt marxista-leninista társadalomtudósokról, vagy hajdanán az államszocializmus prosperálásáról és az állami tulajdon felsőbbrendűségéről értekező közgazdászokról van itt szó. A ’89 előtt és után folyamatosan egzisztáló közéleti bölcsek, a tisztességben megőszült professzorok, az elismert és ünnepelt szocialista sztárok, a nagy múltú szakértő újságírók, avagy a humor egykori-mai nagyágyúi mind-mind egyedül és kizárólag tehetségüknek és szorgalmuknak köszönhetik, hogy pozíciójukban maradván immáron egy másik rendszer szilárd támaszaiként ugyanúgy kioktathatják a tévénéző-rádióhallgató és újságolvasó átlagpolgárt, mint annak előtte.
az elit
Vagyis a „szakemberekre mindig szükség van” elve nem csupán a hatalom és birtoklás kontinuitásának, hanem a demokratikus társadalmi kontroll hiányának, a kiváltságosságnak is a legfőbb legitimáló ideológiája: mivel a késő kádári elit tagjai tanulták ki a mesterséget, s nekik volt lehetőségük, hogy azt megfelelő módon gyakorolják, ennek az elitnek a tagjai az egyedüli és kizárólagos szakemberek. A többiek, akik csak a rendszerváltáskor, illetve azt követően „kapaszkodtak föl az uborkafára”, jobbára dilettánsok, ahogy dilettánsok voltak elődeik is, a „régi gárda” tagjai, az ókádárista bürokraták, illetve azok szánalmas maradványa: a mai Kádár-nosztalgiás „óbalosok”. Ezért a megszerzett hatalmi pozíció kétszeresen is indokolt, hiszen a nyolcvanas évek technokratáinak (továbbá művészeinek és tudósainak) szakértelme nem csupán hasznos, hanem egyenesen nélkülözhetetlen, rajtuk kívül nincs más, aki elláthatná az adott terület feladatait. Így legitimálja a „szaktudás” mítosza a gazdasági, kulturális és persze politikai pozíciójukat megőrző elit túlélését, és így szolgáltat érvet a reformkommunista – azaz rendszerváltó – múlt mellett is. Vagyis: „nem csupán nekünk köszönhető a rendszerváltás, de egyedül mi vagyunk azok, akik valóban értenek a dolgokhoz”.[11] Mi több: „mindig is mi voltunk, akik értettünk hozzá.” Azok viszont, akik „kívülről kritizáltak”, akik „mindig ugráltak”, dilettánsok, ezért megnyilvánulásaik (kritikáik) ma éppúgy illegitimek, mint egy-két évtizeddel korábban. Mondhatni, az ellenzéki mint olyan dilettáns, kontár, outsider. Gyakori eset, hogy a közbeszédet mindmáig befolyásoló késő kádári értelmiség (ill. publicisztika) számos figurája az egykori ellenzéki magatartást, és az ezzel sajátos módon társított mostani rendszerkritikai hangokat a tehetségtelenségnek köszönhető marginalitással magyarázza.
Eszerint ha valaki a pályavonalon kívülre került, az kizárólag tehetségtelenségének és/vagy lustaságának tudható be. Így magasztosult a Kádár-rendszer tiszta meritokráciává. Persze hamar rájövünk, hogy ez a fölfogás a kádárista „aki dolgozik, az boldogul” ismert szlogenjének múlt időbe tett, ám a jelen szituációra vonatkozó variánsa, amit úgy is megfogalmazhatunk: „aki akkoriban dolgozott, az mára boldogult.” Ezt vallja ma a nómenklatúra-burzsoázia és annak értelmiségi-szakértői-művész holdudvara saját önigazolásként. Ráadásul e nézet még kompatibilisnek is mutatkozik a szabadversenyes kapitalista szellemiséggel – pontosabban: elegánsan passzol a jelenlegi újkapitalista világ közhelyeihez, ezen belül is a neoszociáldarwinista fölfogásához. Ez – ugyancsak az államszocializmus közbeszédére emlékeztetően – a nyertesek kiválasztódását a köz érdekének tünteti föl: „Mi a probléma X vagy Y milliárdjaival? Hiszen éppen a kapitalizmus építése az ország érdeke, ezért örüljünk annak, hogy végre vannak saját milliárdosaink!” Vagy: „a társadalomnak éppen hogy szeretnie kell a kapitalistákat, hiszen ők a fejlődés letéteményesei.”
Ez utóbbira mint megkérdőjelezhetetlen elvi alapállásra épült rá két évvel ezelőtt az akkor még sportminiszter Gyurcsány Ferenc – és mások – vagyonszerzése melletti sajtópropaganda is. Eszerint a társadalom inkább örülhetne, hogy egyáltalán akad nagyvállalkozó, aki vagyona gyarapítását félretéve, végre rászánja magát, hogy „politikusként is dolgozzon az országért”. Végre itt a régóta várt létező kapitalista, az echte magyar nagytőkés, aki jót tesz a társadalommal. Sőt, a „létező magyar kapitalista” maga a megtestesült önfeláldozás, hiszen „az üzleti életben sokkal többet keres, mint politikusként”. (Ugyanez az érvelés jelent meg korábban is számos más – főként pénzügyekkel, illetve gazdasággal foglalkozó – politikus esetében is.) Ezt a véleményt egyesek még azzal is meg szokták fejelni, hogy a háborgók még mindig nem képesek megszabadulni az „egyenlősditől”, a „szocializmus mélyen beléjük ívódott szellemétől”. Ebben a beszédmódban van két igen fontos kulcsszó: az „irigység” és a „demagógia”. Az első főként a kárvallott és kisemmizett alsóbb néprétegek sértett igazságérzetének gyakori elnevezése, a másik többnyire arra vonatkozik, ha a kisemmizést, kizsákmányolást, illetve általában a szociális igazságtalanságot egy közéleti ember – értelmiségi, újságíró, politikus stb. – veti föl.
a társadalom csúcsrétege
Csakhogy a véleményformálók: publicisták, szakértők, közéleti bölcsként megnyilvánuló művészek és hivatásos nevettetők hajlamosak „elfelejteni”, hogy az újdonsült hazai burzsoázia zöme lényegében egy monopolhelyzetet biztosító önkényuralom által jutott mai pozícióihoz és tulajdonához. A késő kádári eliten kívül mindenki jelentős hátránnyal indult a „versenyen”, s az állami vagyonból való első nagy osztozkodásnál nemigen akadt számottevő hazai vetélytárs. A külföldi tőkések még nem jöttek, a Kádár-kor (kis)vállalkozói a rendszerváltáskor zömmel tönkrementek, a régi elitet már évtizedekkel korábban likvidálták, utódaik, illetve maradékuk deklasszálódott. A technokrata elit hatalmát tehát sem belső, sem külső erő nem ellensúlyozta, így a társadalom csúcsrétege lett. Ergo: az egykori sportminiszter és jelenlegi miniszterelnök nem milliárdosból lett politikus – ahogyan ezt az értelmiségi holdudvar oly előszeretettel hangsúlyozza –, hanem politikusból lett milliárdos, aki visszatért a hatalomba. Emellett szinte érdektelen, hogy a politikába visszatért létező kapitalista a maga vagyonát a(z akkori) törvények betartásával vagy annak megkerülésével gründolta.
Az újkapitalistává lett késő kádári elit apológiája, illetve legitimációja ez – a pozícióban lévő, s e pozíciót görcsösen megtartani igyekvő értelmiségi holdudvar részéről. Tulajdonképpen annak a szövetségnek és ideológusi munkának a folytatása, ami már a hatvanas években elkezdődött. Ez az egyik fő oka, hogy Magyarországon (és a keleti blokk más országaiban) nincs semmiféle baloldal. A már említett okok (Szocintern-tagság stb.) miatt a magára ezt az elnevezést használó „hivatalos baloldal” a nómenklatúra-burzsoázia legfontosabb politikai érdekképviselete. Ezért nagyot tévednek azok a (valódi) baloldali értelmiségiek, akik úgy hiszik, az utódpárt „valójában fél a baloldaliság kimutatásától”, s még a látszatát is el akarja kerülni, hogy az egykori állampárttal összemossák – hiszen még így is szüntelenül lekommunistázzák őket. Először is: a „hivatalos baloldal” nem szemérmes vagy szégyenlős a múltja miatt, legalábbis nem ezt látszik alátámasztani a Kádár-kor utóbbi években véghezvitt erkölcsi rehabilitációjának ténye, valamint az ezzel összefüggő erőteljes – és persze szavazatokat hozó – Kádár-nosztalgia. E naiv (vagy ál-naiv) véleménnyel szemben az igazság az, hogy a kelet-közép-európai utódpártoknak, mint egy jól körülhatárolható tulajdonosi réteg érdekvédelmi szervezeteinek, egyszerűen nem áll érdekében baloldalinak lenni. Nem érdeke a tőke állami vagy civil kontrollja, ahogyan nem érdeke az erős szakszervezet, vagy éppen a valódi környezetvédelem sem. A tőkés soha nem fogja a munkás érdekeit – nemhogy képviselni, de még szem előtt tartani sem, mi több, még a szerényebb szociális engedmények elől is mereven elzárkózik. Amikor egynémely „szocialista” politikus azzal ironizál a parlamentben és a médiában, hogy végre tudomásul kellene venni, a szocializmusnak, az egyenlősdinek stb. vége, mélyebb igazságot mond ki, mintsem gondolná.
Érdemes megidézni a Medgyessy Péter elleni 2004-es puccsot, ami szinte iskolapéldája mindennek. A választásokat Medgyessy baloldali retorikájú kormányprogrammal nyerte, amely fő célként a szegénység fölszámolását és az egyenlőtlenségek mérséklését tűzte ki. Persze ez sem igazi baloldaliságból fakadt, hanem főként a FIDESZ korábbi osztogatásainak túllicitálásából, s amivel éppen csak meg lehetett akadályozni a jobboldal újbóli kormányra jutását. Ráadásul Medgyessy mindegyik fő társadalmi csoportnak elígérkezett. (Pl. a vállalkozók terheinek jelentős csökkentését is ígérte.) És némi juttatást csakugyan kapott a társadalom. A pénz urai azonban ezt sem nézhették tétlenül. A „jóléti rendszerváltás programja” 2003 nyarának végére megbukott. Nemcsak az ellenzék, hanem a szocialista párt és koalíciós partnere is sorra jelentettek meg Medgyessyt bíráló írásokat, mert – úgymond – „osztogat és túlköltekezik”. Ennek hatására a 2004-es költségvetés már jelentős megszorításokat tartalmazott. Szalai Erzsébet szavaival: „A nemzetközi és hazai nagytőke azonban elégedetlen az előirányzott restrikció mértékével és erejével, ezért november utolsó napjaiban egyes intézményein keresztül spekulációs támadást indít a forint ellen. Célja a forint megrendítésén túl, illetve azzal összefüggésben további megszorító intézkedések kikényszerítése. Az akciósorozatot siker koronázza: 2004 kora tavaszán Draskovics Tibor pénzügyminiszter újabb, 185 milliárd forintos ’takarékossági csomagot’ fogadtat el a kormánnyal. A megszorító intézkedések az állami közigazgatás megnyirbálása mellett a korábbiaktól eltérően már egészen nyíltan előirányozzák az egészségügy, a kultúra, az oktatás és a környezetvédelem megcsapolását is. (…) 2004 késő nyarára már érzékelhető, hogy a nagyjából 2003-ban megindult gazdaságpolitikai fordulat a gazdaság számára ’új növekedési pályát’ eredményez. A munkaerő árának letörése (2004-re a reálkeresetek csökkennek) és a közszféra megnyirbálása ’megnyugtatja a piacokat’, és ismét vonzóvá teszi az ’országot’ a ’gazdasági szereplők’ számára – ezen belül (bár a térségünk egészét tekintve egyáltalán nem kiugró mértékben) a külföldi befektetők számára is.”[12] De még ez sem elég. Minden szociális elemtől megtisztított, teljes és totális neoliberális politikára volt szükség. A végeredmény: Medgyessy puccsszerű megbuktatása, és nyomában Gyurcsány Ferenc milliárdos vállalkozókból és szélsőséges technokratákból álló kormányának megalakulása, olyan kormányé, amely a valódi baloldali elveket még alapszinten sem tűri, noha magát minden addiginál többször és kihívó módon titulálja baloldalinak.
Jórészt ennek köszönhető az a totális zűrzavar is, ami jelenleg a magyar és más volt szocialista ország közéletében és közgondolkodásában uralkodik. Amíg a világban a baloldal érzékeny maradt a társadalmi egyenlőtlenségekre, addig a mi „baloldalunk” – főként annak értelmiségi-szakértői holdudvara – demagógiának titulál mindenfajta kapitalizmuskritikát. Nálunk jelenleg baloldalinak azt nevezik, aki a szabadpiac, a privatizáció, a transznacionális nagytőke, az Egyesült Államok birodalmi politikájának és Brüsszel bürokratikus centralizmusának elkötelezett híve, viszont ellensége a munkás érdekvédelemnek, a környezetvédelemnek és a civiltársadalomnak. Talán sehol a világon nem tapasztalható olyan mértékű érzéketlenség a humanitárius értékek iránt, mint éppen a kelet-európai „baloldal” prominensei körében. Ennek elsődleges oka nem valamiféle diabolizmusban keresendő, s a „gátlástalan haszonszerzés” teóriája is csak részleges (bár igaz) magyarázat. Sokkal inkább az egykori sztálini-posztsztálini bürokrácia hideg, mechanisztikus, az emberit számításon kívül hagyó gondolkodásának öröksége, amely az államszocializmus korszaka után nevelődött generációkat is velejéig megrontja – részint az egykori Párt és az elit folytonosságában átadott-átörökölt kulturális minták, részint e folytonosságnak a közbeszédre és közfelfogásra gyakorolt hatása révén. Magyarán: egy bürokratából – vagy annak gyerekéből – igen könnyen lesz technokrata. Főként, hogy mindenkor a kiváltságosokhoz, a fönt lévőkhöz tartozott, így nem sok ismerettel, s még kevesebb empátiával rendelkezik az alullévőket illetően.
Ennek következtében a jobboldal sikeresen veszi magára a nemlétező baloldal szerepét (is), és apellál a szociális érzékenységre, szervez munkástagozatot, értelmiségi holdudvara gyakorolja a globalizációkritikát, veti föl a környezeti problémákat, valamint vállalja a „nem piacképes” magaskultúra védelmét a kommersszel – a főként kereskedelmi csatornákból folyó szennykultúrával – szemben. Jó példája ennek, hogy nálunk a zöldek többsége is így vagy úgy, rejtettebb vagy nyíltabb formában, de a jobboldalon áll, vagy áttételesen oda kötődik. (Ami még a hazai zöldek elméleti munkájában is megjelenik, mert egyes teoretikusaik a régi, tizenkilencedik századi konzervatív liberalizmust próbálják föltámasztani és sajátos módon egyeztetni-elegyíteni a modern – és meglehetősen balos – ökofilozófiával.) Hogy miért nem a baloldalon találjuk őket, mint Nyugaton szinte mindenütt? Mert nálunk a történeti és jelenlegi politikai okok miatt a „baloldal” a mindenkori környezetpusztító és kizsákmányoló rendszer hű támaszát – sőt megtestesítőjét – s egyben a mindenfajta értelemben vett konformizmust jelentette, illetve jelenti. Vagyis az így kialakult vákuum miatt e valós és jogos igényeket a jobboldal – s még inkább a szélsőjobboldal – elégíti ki, természetesen a maga kellemetlen, kevéssé kívánatos ideológiai árukapcsolásaival. De ami még rosszabb: még ezt is jobbára csak a szavak szintjén.
A vesztes-lét hagymázai
Bár a rendszerváltás kárvallottjait: a tönkrement kisvállalkozókat, a kisemmizett munkásokat stb. az egzisztenciális aggodalom motiválta, a nyertesek iránti mélységes ellenszenv az antikommunista ideológia (illetve retorika) köntösében jelent meg. A népnyelvben a „kommunista” szó már régen nem a forradalmárt, nem a bolsevikot, még csak nem is a hithű sztálinistát jelöli. A „kommunista” mai elsődleges jelentése: tulajdonos, hatalmas, befolyásos – azaz úr. „Kommunista” az, aki úr volt régen is, és úr maradt 1989 után is, merthogy az úr a pokolban is úr. (Ennek előzményeként gondolhatunk akár a „vörös báró” alakjára a hetvenes évekből.) Még a radikális jobboldali szavazótábor jelentős részét sem a „véres kommunista múlt” iránti ellenérzés motiválja, ez inkább csak a kötelező és utóbb megtanult ideológiai körítést adja, amely persze jó eszköz az ellenérzés tárgyának megnevesítésére, kézzelfoghatóvá tételére. A „rohadt kommunista” titulus nem a balos marxistát, a forradalmár bolseviket, nem is az ávóst jelöli, hanem a hatalom és a pénz jelenlegi birtokosát. Nem az egykori párttitkárt, hanem a párttitkárból lett üzletembert, a szocialista gyárigazgatóból lett menedzsert, a téeszelnökből lett birtokost. Magam számos olyan jobboldalra szavazó, sőt szélsőjobboldali szimpatizáns, „kommunistákat” gyűlölő kisemberrel találkoztam, aki a Kádár-korra ugyanolyan nosztalgiával emlékezik, mint a „baloldali” szavazók zöme, s ez egyáltalán nem jelent számára ellentmondást vagy tudatzavart. A jobboldalon és a szélsőjobboldalon elégedetlenkedők jó részét a „kommunista múlt” vélhetőleg éppúgy nem érdekli (pontosabban nem érdekelné, ha nem volna kötelező katekézis a számára), mint a másik oldal szavazóit. Sokkal inkább saját helyzete és az egykori funkcionáriusok mai helyzete közötti ellentét az, ami irritálja – végső soron joggal.
torzult osztályharc
A radikális jobboldaliság tehát inkább a becsapottak és kisemmizettek háborgása, az elégedetlenség és panasz artikulálatlan kifejezése, mintsem a „kommunizmus mártírjainak” az egykori államszocializmus elleni haragja. De úgy is fogalmazhatunk – méghozzá mindennemű provokatív él nélkül –, hogy a mezben a kisemberi elégedetlenkedés, egyfajta burkolt, tudattalan, torzult osztályharc jelenik meg. Ahogyan a különféle, hirtelenjében meglelt régi, vagy éppen újonnan összetákolt „romantikus jobboldali” (értsd: szélsőjobboldali) ideológiák: feudális nosztalgia, misztikus vallási kultuszok és ál-őshagyományok, gyökérteremtő ősmagyarkodás, neopaganizmus, tradicionalizmus stb. is az alávetettek, a becsapottak, a hoppon maradtak, az ilyen-olyan okok miatt kívül rekedtek és margóra szorultak deformált-szimbolikus ad hoc osztályideológiái, vagy pontosabban: osztályideológia-pótlékai.
Ha ezek mélyére nézünk, szinte mindenhol ugyanazt találjuk: utópiát, az igazságos társadalom múltba visszavetített vagy transzcendentált vágyát, nevezzék azt Nagy-Magyarországnak, Őshazának, Másik Dimenziónak, vagy éppen Aranykornak. E világképek, illetve azok zavaros, szinkretisztikus egyvelege adja a „jobboldal” harcosabbjainak kollektív identitását, s egyben az uralkodó osztállyal szembeni olthatatlan gyűlölet és ellenállás elvi alapjait. Ezek az ideák pontosan ugyanazt a szerepet játsszák, mint egykor a középkori eretnekmozgalmak vagy újkori szekták világvégeváró, hol kivonulásra, hol fölforgatásra buzdító nézetei. Vagyis amíg az elit tagjai mindvégig a realitások talaján maradtak, addig az alullévők és kiszorultak álomvilágba menekültek – rendszerváltás előtt, és azután is.
S hogy e vesztesek éppen a társadalmi helyzetükhöz egyáltalán nem passzoló, sőt annak meglehetősen ellentmondó „konzervatív-jobboldali értékeket” találták meg maguknak? Ez is törvényszerű. Ez a fajta „jobboldaliság” ugyanis alig több, mint romantikus antikapitalizmus, s ezáltal a jelenlegi elittel való szembenállás és szembeszegülés megideologizálása, szóljon az explicite bármiről, ősi hagyományokról, szakrális hierarchiákról, a nemesség erényeiről és a papság dicsőségéről, vagy akár az abszolutisztikus monarchia visszaállításának fantazmagóriájáról. A lényeg, s egyben a tanulság: az éhes, az elnyomott, a szegény, a kárvallott, a perifériára szorult mindig lázad a jóllakott, a gazdag, az elnyomó, a győztes ellen, méghozzá mindenkor a vele szemben lévő pozíciót foglalja el – ideológiában és kulturális mintákban egyaránt. Ironikus módon mintha ez is Marx igazát mutatná: a történet osztályharcok története, jelenjék meg ez a harc bármifajta ideológiai és/vagy kulturális köntösben, s nevezzék magukat az alul lévők bárminek – akár jobboldalnak, igazi magyaroknak, keresztényeknek, nemesnek, szellemi arisztokratának. S ugyanígy a fölüllévők is nevezhetik magukat bárminek: baloldalinak, haladónak, a nép barátjának, marxistának, proletárnak. Ettől még mindkettő ugyanaz marad: uralt és uralkodó, kizsákmányolt és kizsákmányoló.
mentsvár-ideológiák
De kik menekülnek ezekhez a mentsvár-ideológiákhoz? Mindenekelőtt marginális értelmiségiek és fél-értelmiségiek: avantgárd művészek, asztrológiával és sumer eredettannal foglalkozó népművelők, tanítónők és könyvtárosok, tanyára kivonuló városi sámánok és népművészek, Hamvas Bélával vigasztalódó egykori „belső emigránsok”: érettségizett (vagy akár diplomázott) kazánfűtők, raktárosok, éjszakai portások. Mellettük ott vannak a „lángossütő kapitalisták”, akiket az államszocializmus bürokratái ott ütöttek-vágtak, ahol értek, s akik a rendszerváltással jobbára tönkrementek, ám akiknek ugyanazok (vagy azok csemetéi) magyarázzák el a „versenyképességhez” szükséges farkastörvényeket, akik egykor a kollektivizmus erkölcsi fölénye nevében keresztbe tettek.
Föltűnik ezen az oldalon a hagyományos munkásosztály deklasszált maradékának egy része is, azok, akik nem tudtak bekapcsolódni a késő kádári második gazdaságba, mert nem volt rá sem idejük, sem lehetőségük, s akik aztán a gyárak fölszámolásakor és a bányák bezárásakor az utcára kerültek. (A „kisemberek” másik része ún. „baloldali szavazó”: részben a jobboldaltól félve, részben valamiféle tradicionális hűség, a megszokással elegy biztonságérzettől vezérelve az utódpárthoz kötődők, így ők ebből a szemszögből az egykori vendée-i és breton királypárti parasztok „megfelelői”.) Végezetül itt gyülekeznek a történelmi hagyományok miatt szimbolikus jelentőségű, ám a munkásokéhoz hasonló rossz érdekérvényesítésük és csekély gazdasági erejük miatt csekély súllyal rendelkező, tönkrement parasztgazdák. Ez persze csak a jobboldali tábor egy része. Talán mondani sem kell, hogy egy radikális jobboldali érzelmű gazdag budai polgár, menő jogász, főorvos, újságíró, megtollasodott vállalkozó, vagy horribile dictu: főpap esetében már korántsem beszélhetünk „osztályharcról” – annak még burkolt, tudattalan és torzult formáiról sem.[13]
Az alsóbb néprétegekből jött elégedetlenkedőkről mondta a következő, igencsak tipikusnak nevezhető véleményt a Medgyessy-kormányban miniszteri székig jutott szociálpszichológus, Csepeli György: „A rendszerváltás után pedig az történt, hogy a fölzárkózni kívánók a legkönnyebb, a lélektani utat választották: igényeiket zárkóztatták föl, miközben részint a saját hibájukból, részint az átalakulást vezérlő elit hibájából képtelenek voltak a cselekvést meghatározó értékek és attitűdök szintjén való felzárkózásra. Nem tudtak kivetkőzni az egyenlősdiből, továbbra is irtóztak a kockázatvállalástól, nem tanultak idegen nyelveket, irigykedtek a közülük kiemelkedőkre; tehetségük és tehetetlenségük negatív attitűdbe fordult. Közben elérkezett a két nagyon fontos mozzanat: a NATO-hoz való csatlakozás lehetősége és az EU-tagság reális esélye. S a leendő partnerek a mai napig is értetlenül állnak a rendszerváltással kapcsolatos magyarországi frusztráció előtt, már csak azért is, mert ez a váltás a legfőbb biztosítéka az ország integrálódásának.”[14]
Igen ám, de kik ezek a vesztesek? „’A rendszerváltás vesztesei’ kifejezés elhomályosítja az alapvető tényt, hogy itt a többségről van szó. Elhomályosítja, elködösíti a másik alapvető tényt, hogy a ’vesztesek’ elsősorban bizonyos osztályokból és rétegekből kerültek ki, és nem mindegyikből.”[15] Mert ki juthatott számottevő kulturális és kommunikatív tőkéhez egy alföldi faluban, a borsodi iparvidéken, egy leszuttyadt dél-dunántúli bányászvárosban, vagy akár a józsefvárosi, angyalföldi, ferencvárosi, kőbányai slumokban? Hol volt angol-, német- vagy franciaoktatás akár még a nyolcvanas években is? Lehetett nyelvet tanulni: a szinte mindenre használhatatlan, és mindenki által utált szovjetizált oroszt, többségében rosszul képzett tanároktól.[16] S ez még csak az (amúgy sokat és előszeretettel emlegetett) nyelvtanulás kérdése. Ami ennél fontosabb: ismert jelenség, hogy a magas presztízsű pozíciókba az államszocializmus utolsó szakaszában már jobbára többgenerációs értelmiségiek kerültek. Kik voltak ők? Egy részük régi, háború előtti, a történéseket valami csoda folytán átvészelő és a rendszerbe beilleszkedő polgári család sarja. Ám a negyvenes évek végétől a rendszer is kinevelte a maga értelmiségi elitjét: „a munkásoknak vagy a munkásszülők továbbtanuló gyerekeinek a fölfelé irányuló mobilitás legfontosabb csatornája, ha a pártbürokráciába bekerülve értelmiségiekké válnak.”[17]
A négy elemivel vezetői beosztásba került pártember gyereke már Moszkvában vagy Leningrádban tanult, annak gyereke számára a legtermészetesebb volt a zongoralecke és az angol vagy francia magánóra. Mondhatni, volt idő a „kifinomodásra”, s így arra, hogy az új elit vérségileg is reprodukálja magát. (Szemben Orwell idézett antiutópiájával, ami ebben a kérdésben végső soron idealista fölfogás.) A mozgalmi, majd kormányzati apparátusban, és nem utolsósorban a gazdasági pozíciókban azután ez a csoport szert tett a későbbiekben oly jól hasznosítható tapasztalatokra és (részben külföldi) kapcsolatokra, így jó eséllyel indult, hogy a rendszerváltás alakító tényezője legyen, s pozícióját sikeresen konvertálja gazdasági tőkévé. A nagyobb mértékű társadalmi mobilizáció már az ötvenes években – az új állampárti-pártállami elit kialakulása idején – megállt, a magyar társadalom alsó és középső rétegei pedig újratermelték magukat – és magukkal együtt a rendszer által is konzervált (sőt tovább erősített) tanult tehetetlenséget, az alattvalói gondolkodás- és viselkedésmintákat. Érdekes, hogy ezt éppen egy vezető szociológus hagyja figyelmen kívül.[18] A szegények esetében ráadásul még átfogó szociálpolitika, s annak nyomán korszerű szociális ellátórendszer sem létezett – mert hivatalosan nem volt szegénység – ami egyes csoportok, illetve rétegek leszakadását csak elősegítette. És arról még egy szót sem ejtettünk, hogy hosszú éveken át valós gyakorlat volt az ideológiai-politikai okokból történő kirekesztés is, és sokan voltak olyanok, akik vagy mint „megbízhatatlan osztályidegenek”, vagy mint „ellenforradalmárok” nem tölthettek be semmiféle vezetői pozíciót, sőt, egy időben gyerekeik sem tanulhattak tovább.
infantilizált embertömeg
Érdekes, hogy éppen azok, akik korábban a magyar népből minden eszközzel igyekeztek kiirtani azt a csekély önállóságot és versenyszellemet, ami a huszadik század viszontagságai és birodalmi elnyomásai ellenére megmaradt, a tehetetlen és infantilizált embertömeget egyszeriben odadobják a „piacnak”, mondván: légy önálló, állj a magad lábára, légy saját sorsod kovácsa. Nem kell mindent fölülről, az atyáskodó államtól várni. Eddig mi voltunk az állam, de immáron azok lehetünk, akik mindig is vágytunk lenni, te pedig ehhez statisztának sem kellesz. Tovább nem gondoskodunk rólad. De hogy néz ki ez a „rendszerváltás vesztesének” szemszögéből? „Kiengedtek a börtönből, ahová évtizedekkel azelőtt ártatlanul csuktak: ott, jóllehet, szűkös volt az ellátás, de biztos – most, hogy rehabilitáltak, állsz az utcára lökve a jeges esőben, markodban a pénzzel, amit rabként kerestél és rájössz, fogalmad nincs, hogy a kinti világ, ahová mindenki vágyott, miképpen működik. Izgatottan téblábolsz: minden elgondolásod kétséges, sőt nevetséges, nincsen archimédészi pont, hacsak az nem, hogy egyre jobban fázol. Vállon veregetnek: hallottuk, hogy szabadult, gratulálunk. Állsz a lebontott ház keramitkockás körfolyosóján, esőben-szélben: rendben, versenyezzünk. Lehajolsz, eldobott újság lucskában lapozol, hogy megtudd, mik a szabályok, de ott egyre csak a sztárok életéről olvasol.”[19]
Komprádorértelmiség
„A világ minden tőzsdéjén zuhannak az árfolyamok, amikor a New York-i tőzsdén fekete péntek van, ha pedig ott nyugodtabb az üzletmenet, mindenhol emelkednek. A hír azt mutatja: a budapesti tőzsde már a világgazdaság része, nem pedig valami kis egzotikum. A magyar papírok nagy nyugati cégek portfóliójába vándoroltak, és ez jó jel. Örvendetes, hogy egyszer lesz majd magyar befektetői réteg is” – nyilatkozza elégedetten Pálfy József, a Kádár-kori újságírás egyik nagy öregje, sőt, szimbolikus alakja, aki a kilencvenes évek derekán a Budapest Sajtóklub elnöki posztját tölti be, s aki egyébként ugyanebben az interjúban magát egyházi iskolába járt, piaristák által nevelt, ám „liberális érzelmű” embernek mondja.[20]
Kétségtelen, hogy az állampárt tanult és világlátott kivételezettjei számára a Nyugat egyáltalán nem volt távoli egzotikum, idegen régió. A Nyugat ama otthonos terep, ahol a jó külkapcsolatokon nevelődött elit már évek-évtizedek óta remekül tájékozódik. Így magától értetődő, hogy közülük kerültek ki mindazok, akik a leghamarabb adaptálódtak az új viszonyokhoz, és lettek elkötelezett hívei a kapitalista globalizációnak. Ők lettek „a Nyugat” hazai letéteményesei, politikai és kulturális helytartói: egyrészt az absztrakt „Európáé” (azaz a brüsszeli adminisztrációé), de még inkább Amerikáé, az új szupranacionális világhatalomé, a „fejlett demokratikus országok vezető hatalmáé”. Másrészt a „Nyugat” a késő kádári elitből lett új kapitalista elit számára a gyarapodás, a prosperitás, a megszerzett tulajdon és az azzal járó gazdasági hatalom legitimációjának biztosítéka. A „Nyugat” egyszerre jelenti a követendő példát, valamint az ideológiai (és a tényleges politikai) védelmet. A „Nyugat” az elit kontinuitását és a rendszerváltás révén megszerzett tulajdonjogait legitimáló tényező – mint egykor a Szovjetunió a bürokrácia egyeduralmáé. Így lesz szinte azonnal „liberális” a pozícióban lévő korábbi „baloldali” értelmiség: közgazdászok, politológusok, társadalomtudósok, írók, „szakértő” publicisták. Beszédmódjuk egyik alapvető tartalmi eleme, sőt állandósult kliséje, hogy a mindenkori centrum szolgai utánzása, s az ebből következő nemzeti és/vagy regionális (kelet-közép-európai) önfeladás Magyarország boldogulásának nélkülözhetetlen előfeltétele. (Korábban a „haladásnak”, ma a „versenyképességnek”.) Más szóval: a gazdasági prosperitás és technológiai fejlődés ígéretét automatikusan összekötik az ország politikai és kulturális átalakulásával – vagyis politikai és kulturális alárendelődésével, a mindennemű autonómia föladásával. Az idea – hitványságán túl – azért is vicces, mert éppen a legdinamikusabban fejlődő kapitalista országok esetében láthatjuk a nálunk sokak által megkérdőjelezhetetlen alapigazságként elfogadott elv hamisságát és tarthatatlanságát. (Például Kína vagy Dél-Korea mennyiben vált „nyugati” országgá?) Sőt, a kapitalista fejlődés sok helyen kifejezetten a „hagyományokhoz való visszatéréssel” karöltve járt együtt – többek között a keményen muszlim Malajzia esetében. Vagyis erős a gyanú, hogy baloldaliból (neo)liberálissá lett értelmiségünk handabandája jól körültapintható csoportérdek kifejeződése. Egyelőre kérdéses, beszélhetünk-e ma Magyarországon komprádorburzsoáziáról. Komprádorértelmiségről mindenképpen.
Természetes, hogy néhány év leforgása alatt kialakult a szélsőséges ellentételezés, és megjelent a legújabb magyar nacionalizmus Nyugat-fóbiája. A kilencvenes évek elején a társadalom jelentős része csalódott a korábban olyannyira vágyott és idealizált Nyugatban – valójában az újdonsült kapitalizmusban. A csalódás egyik oka, hogy nem történt elitváltás, s így elmaradt a kollektív katarzis, ami a rendszerváltást mentálisan erősíthette volna. Sőt, hamar kiderült, hogy az egykori államszocialista elit tagjait szívesebben látják Nyugaton, mint politikai riválisaikat – főként az „antikommunista nemzeti jobboldal” képviselőit. Ennek oka egyszerű: őket már régebb óta ismerik, ha úgy tetszik: „bejáratosak”, ráadásul „tudnak viselkedni” is, plusz ott az évtizedes tapasztalatok adta „szaktudás”. Mindemellett a kényesebb kérdésekről is könnyebb velük tárgyalni, mert szocializációjuknak megfelelően kompromisszumra hajlók és szolgálatkészek, s még ideológiai (értsd: elvi) béklyók sem kötik őket.
nem is valódi nacionalizmus
Vagyis a „rendszerváltás veszteseinek” Nyugat-ellenessége és az ehhez kötött „nemzeti szuverenitás” féltése – csakúgy, mint az „antikommunizmus” és „konzervativizmus” – a kárvallottság, a magára hagyatottság, az elesettség, és persze a késő kádári elit iránt érzett gyűlölet (félig tudattalan) szimbóluma, nem pedig valódi Nyugat- és modernizációellenesség, még csak nem is valódi nacionalizmus. Ha az elit „baloldali” és „internacionalista”, a legtermészetesebb, hogy az elitet gyűlölő kisember „jobboldali” és „nemzeti érzelmű” lesz. E kisemberek túlnyomó többségét az államszocializmus idején nem érdekelte ’56, Trianon vagy a Szent Korona-eszme, még a határokon kívül rekedt magyarság is csak azokat, akiknek rokonai voltak odaát. E kisemberek többé-kevésbé elfogadták a „szocialista értékeket”, sőt: egy részük teljes mértékben lojális volt a rendszerhez. Ezért véleményem szerint nem csupán – vagy nem egyszerűen – a föntebb tárgyalt „jobboldaliság”, hanem az annak magvát képező új magyar nacionalizmus is erőteljes osztályjelleggel rendelkező jelenség: a szociális elégedetlenség, illetőleg a társadalmi igazságtalanság miatti ressentiment megnyilvánulása. Legalábbis azon „fölzárkózni nem tudók” részéről, akik „nem tudtak kivetkőzni az egyenlősdiből”. A „nemzeti jobboldal” nyelvében a „magyar” elsősorban a becsapott és kisemmizett elégedetlenkedő, a „saját hazájában elnyomott” szegényember szinonimája, ami igen régi és mélyen gyökerező kulturális mintákat követ, és egészen a kuruc hagyományig – sőt talán a Dózsa-féle parasztháborúig nyúlik vissza: a margóra szorult, lázadó „nemzeti oldal” és az országot uraló külhatalmat a saját birtok védelme és gyarapítása érdekében kiszolgáló labancság ellentéte ez.
Másképpen úgy is közelíthetünk, hogy a baloldaliság lejáratása miatt a nacionalizmus maradt az egyetlen ideológia, aminek köntösében a diffúz elégedetlenség és a kollektív önvédelem megnyilvánulhat. Amihez jócskán hozzájárul, hogy a nacionalizmus Magyarországon – szemben a volt szocialista országok többségével – évtizedekig „tiltott gyümölcs” volt, sőt a deviancia egyik formájának számított. (Majdnem olyasvalami, mint punknak lenni, vagy horogkeresztet mázolni az iskola falára.) Így a nacionalizmus sokak számára a lázadást, a szervilizmussal, illetve a konformizmussal szembeni alternatív gondolkodásmódot és magatartást is jelentette, sőt, magát a rendszerellenességet. A nyolcvanas évek számos polgárpukkasztó avantgárd-, punk- és rock-zenésze (Nagy Feró, a P-Mobil tagjai, Pozsonyi Ádám-Bucó, Waszlavik Gazember stb.) a rendszerváltást követően, illetve a kilencvenes évek folyamán radikális jobboldalivá vált. Az osztályjelleg még itt is megmutatkozik, hiszen e „lázadók” többségükben – saját öndefiníciójuk szerint is – „kemény külvárosi gyerekek”, azaz melós fiatalok (jellemző, hogy a kemény rockereket pl. csöveseknek nevezték), más zenét játszottak és szerettek, mint a „rózsadombi úrifiúk”; utóbbiakat a kommunista rendszer elkényeztetett, az elitet reprezentáló kozmopolita kölykeiként tartották számon. Többek között ez az egyik oka, hogy a mai Magyarországon a „hivatalos baloldallal” szembenálló, rendszerkritikus „alternatív” balos szervezetek nemhogy tömegeket, még jelentősebb csoportokat sem képesek megszólítani. A másik a konformizmus, ami a mai „hivatalos baloldal” alapjellemzője.
S ahogyan a radikális jobboldal esetében nem beszélhetünk valódi nacionalizmusról, a nómenklatúra-burzsoázia és annak értelmiségi holdudvara részéről sem beszélhetünk valódi antinacionalizmusról. A liberális értelmiség (ti. az SZDSZ holdudvara) doktrinális antinacionalizmusával szemben az ő „antinacionalizmusuk” nem ideológiai vagy érzelmi elkötelezettség, nem is a lokálpatriotizmus hiányát („hazafiatlanságot”, „magyartalanságot” stb.) jelenti. Mindössze arról van szó, hogy az újkapitalista elit érdekeit sérti egy bármilyen alapon létrejövő társadalmi összefogás. Márpedig a „nemzet” koncepciója, ha nem is az egész társadalom, de bizonyos csoportok összefogásának az ideológiai alapját (és egyben cselekvési keretét) képez(het)i. Ezért a komprádorértelmiség „antinacionalizmusa” is a szolidaritás e lehetséges formája ellen irányul. Magyarán: nem az a lényeg, hogy ne verjék meg a külföldieket vagy valamely hazai kisebbség tagjait, hanem hogy semmiféle ideológiai alap ne legyen a sztrájkokhoz és tüntetésekhez, vagy akár egy transznacionális cég termékeinek bojkottjához.
Ezt a hamisságot látszik alátámasztani, hogy ha szükséges, a xenofób hangulat keltése, sőt, a rasszista kampány is megengedett. (Lásd a FIDESZ-kormány által kiállított magyarigazolvány egyik ellenérvét: a fenyegetést 23 millió román vendégmunkással vagy az Orbán Viktor állítólagos cigány származásáról terjesztett suttogó propagandát mint szavazatszerző kampányfogást, ami még az Európai Parlamentben is botrányt okozott.) Az antirasszizmus, csakúgy, mint az „antinacionalizmus”, a posztkommunista elit többsége számára egyfajta korkövetelmény, annak tudása, „hogyan kell viselkedni jobb körökben”.
gyarmati szituáció
Ezzel szoros összefüggésben ölt testet az alsóbb néposztályokkal szembeni ellenérzés és félelem az éppen aktuális világhatalom iránti szervilizmusban is. Ami érthető, hiszen a mindenkori centrum, a térséget uraló politikai-gazdasági hatalom az, ami az elitet megszilárdítja pozíciójában és megvédi saját népétől – íme, a jól ismert gyarmati szituáció. Ennek szellemében szinte a rendszerváltással egy időben újból megjelent és megszilárdult az államszocializmusból oly jól ismert „tartozunk valahová, s ahová tartozunk, azzal szemben kötelességeink vannak”, illetve „meg kell felelni az elvárásoknak” toposza. „Tőlem igazán nem áll távol Európa. Már 1960-ban, amikor Brüsszelbe, a Közös Piac székházába érkeztem, csatlakozási tárgyalások folytak: éppen az angoloké. Már akkor kitűnt a vitákból, ez nem csupa napfény és kacagás. Kemény feltételekkel jár, és belépődíjat is kell fizetni. A föld körüli vita jó példa arra, hogy a csatlakozás most egyebek közt azt is jelenti: az EU polgárainak lehetővé kell tenni, hogy háborítatlanul vásároljanak Magyarországon földet, ingatlant, akár a Balaton partján vagy Budapest legszebb helyén. Az EU-tagoknak ugyanis mindegyik tagállamban egyformák a jogai munkavállalásra éppúgy, mint tulajdonszerzésre. Európába tartva nem beszélhetünk túl sokat idegenekről, különben mi leszünk idegenek Európában” – mondja Pálfy József a már idézett interjúban. Az persze, hogy mennyit ér a föld Nyugat-Európában és mennyit nálunk, s mennyi pénze van egy dán vagy holland farmernak és mennyi egy magyar gazdának, érdektelen. A lényeg maga a klisé régi, ismerős érzésekre apelláló hangzatossága s hatásossága.
A komprádorértelmiségi, miként mindenkor, most is a közéleti bölcs (esetenként a társadalom mérnöke) szerepében tetszeleg. Ő az, aki a dolgokat „nagyobb perspektívákban” látja, és ebből az alapállásból okítja és csitítja az elégedetlenkedőket. A neoliberális globalizáció kritikusai jobbára ugyanazzal a hangnemmel és érvelési metódussal találkoznak, mint az egykori államszocializmus bírálói a rendszerváltás előtt. A „piaci demokrácia” ugyanolyan örökké tartó tökéletes világrenddé magasztosul szájukban vagy tolluk alatt, mint korábban az államszocializmus, és ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen igazságok és tabuk képződnek a közbeszédben is. „Kedvezményeiért cserébe a technokrata értelmiség elfogadja nem csupán önmaga, hanem az egész értelmiségi osztály számára az uralkodó rend által kijelölt korlátokat. Melyek ezek a korlátok? Az uralkodó rend a politikai struktúra szempontjából releváns kérdéseket, illetőleg a rájuk vonatkozóan intézményesített dogmákat nem engedi vita tárgyává tenni. Ilyenek például a következő tételek: ’A szocializmus morálisan igazságosabb, gazdaságilag pedig hatékonyabb, mint a kapitalizmus’; ’A szocializmusnak nincsenek különböző útjai vagy modelljei, a szovjet modell általános érvényű, de azt a nemzeti sajátosságok figyelembevételével kell alkalmazni.’ ’A szocialista országok között a vezető szerep a Szovjetunióé’ (…) ’A párt ideológiája és ezen keresztül a szocializmus építésének vezérelve a marxizmus-leninizmus, amely egységes és oszthatatlan tanítás, azon belül nem lehetnek különböző áramlatok’ (…) A kelet-európai technokrata hajlamos e dogmákat amolyan szent tehenekként, kényelmetlen, de nem vitatható falakként tisztelni” – írta egykoron Konrád György és Szelényi Iván a hatvanas évek pozícióban lévő értelmiségéről.[21]
A komprádorértelmiséginek van egy sajátos, azonnal fölismerhető beszédmódja: a nyugodt, diplomatikus, szolid fölényességgel kioktató, a bennfentesség (és persze a „szakértelem”) érzését keltő hangvétel, kiegészülve az öngyarmatosítás régi, jól bevált kliséivel.
A komprádorértelmiségi főként az alábbi két fő témakörben kommunikálja az elit értékeit és érdekeit a társadalom felé: 1. Mit illik és mit nem illik, avagy tudni a módit, ismerni a trendit, viselkedni aszerint, mi a követelmény, mik a „nemzetközi elvárások”. E beszéd célja az öngyarmatosító gondolkodás és érzésvilág megszilárdítása. Ide olyan fordulatok tartoznak, mint „Európában ez nem szokás”, „ha most Amerikában lennénk”, „Európában ezt úgy hívják, hogy”, „ez itt bizony még nem Amerika”, „ez is jól mutatja, hogy még nem vagyunk Európában”, „van még mit tanulnunk”, „egy normális demokráciában”, „mit szólnak majd ehhez Nyugaton/Európában/Amerikában” stb. 2. Reálisan látni a gazdasági és politikai tényezőket, avagy a „belátás erényének” propagálása. E beszéd célja a fönnálló gazdasági-politikai rend megkérdőjelezhetetlensége – kvázi „szakralizálása”. Ide sorolhatók az olyan frázisok, mint a „különben nem jönnek ide a befektetők”, „az ország gazdasága szempontjából”, a „veszítünk a versenyképességünkből” stb., de ide sorolhatók az olyan szövegek is, mint pl. a „bízzuk a szakemberekre”, vagy a már említett „populista demagógia” kifejezés használata bárminemű rendszerkritikára, még az egészen udvarias, enyhe bírálatokra is. Mindkét beszéd fő üzenete, hogy „ne lázadozz a jelenlegi világrend ellen”, sőt „még kételyeid se legyenek.” (Főként ez utóbbit hivatott erősíteni a liberális közgazdászoknak – Marx találó kifejezésével: a „tőke tányérnyalóinak” – szakértői halandzsái.) Konkrétan: „megértetni”, hogy miért nem lehet szó bér- és jogkövetelésekről, társadalmi igazságosságról, az alsóbb társadalmi rétegek érdekeinek képviseletéről, vagy éppen valódi környezetvédelemről. Egyébként megfigyelhető, hogy e beszédben mindig az ország (ritkábban a nemzet) érdekeiről (illetve stabilitásáról, biztonságáról, jólétéről stb.) van szó, és soha nem a társadaloméról, a lakosságéról, az emberekéről, vagy uram bocsá’ a népéről. Az „ország” (illetve „nemzet”) itt természetesen az „elit” szinonimája, vagy pontosabban: fedőneve. Mondhatjuk: az uralkodó közbeszédnek is megvolt a maga sima átmenete.
komprádorértelmiség
Ebben is, mint oly sok másban, megmutatkozik, hogy a létezett szocializmus mennyire a térség feudális hagyományaira, a rendies gondolkodásra, a szolgamentalitásra, a „lelki jobbágyságra” támaszkodott.[22] De ugyanerre támaszkodik annak egyenes folytatása: a kelet-európai új „piaci demokrácia” is, és nyomában az ország „nyugatizálása” – valójában egy félperifériás, sajátosan kelet-európai kapitalizmus létrehozásának kísérlete. A magát most éppen „nyugatosként”, a modernizáció híveként beállító komprádorértelmiségi groteszk mód nem az autonóm, szabad és kritikus gondolkodásra, nem a citoyen-tudatra, inkább ennek hiányára, a feudális gyökerű szolgaszellemre, s vele szoros összefüggésben a kisnépi kiszolgáltatottságra, a mucsaiságra, a provincia kisebbrendűségi érzésére, a gyarmatiasságra épít.
A demokratikus intézményeket szolgaian átvették a „szabad világból”, igazi Patyomkin–faluként leutánozták, ám alig többek, mint tartalmatlan kulisszák. Szemben az olyannyira imádott Nyugattal, ahol még a mai neoliberális-neokonzervatív antidemokratikus tendenciák ellenére is dívik a társadalmi vita és a különféle érvek meghallgatása és figyelembe vétele, nálunk a középkori módi érvényesül, a fontosabb kérdésekben nem a beleszólásnak, még a valódi nyilvános vitának, sőt, a legtöbb esetben a puszta véleménynyilvánításnak sincs helye. Jó példája ennek a NATO-tagságról tartott népszavazás egyoldalú, minden ellenvéleményt negligáló, a közbeszédből kirekesztő propagandája, de talán még érzékletesebb példa, amikor a Franciaországban és Hollandiában népszavazás útján visszautasított EU-alkotmányt nálunk úgy fogadta el egyöntetűen a parlament, hogy nem is ismertették a társadalommal.
Nem is az a legszörnyűbb, hogy a társadalmat kirekesztik saját sorsának intézéséből, hanem hogy ezeknek az igényeknek puszta fölvetése is blaszfémiának számít. A politikai elit és tányérnyalóik: a mindenkori rendszert kiszolgáló „progresszivista” értelmiség, miként az államszocializmus idején, most is a régi nemesség pökhendi arroganciájával, a népet mélyen lenéző, örökös jobbágyokként kezelő attitűdjével fogadtatja el az elfogadhatatlant. A nép érdekeinek, véleményének, szempontjainak figyelembe vétele már a kilencvenes években a „populizmus” nevet kapta, s a „populista” jelző egyike lett a politikusokra és közírókra vonatkoztatott legelmarasztalóbb titulusok egyikének. (Megint csak szemben az ún. „normális demokráciákkal”, vagyis az új mennyországként elénk állított Nyugattal, ahol a populizmus egyáltalán nem – vagy legalábbis nem önmagában – negatív tartalmú fogalom.) Így lett a „gazdaság”, illetőleg a „gazdasági érdek” fogalma is újfajta fétissé, legfőbb vonatkoztatási ponttá, a szentség fogalmának új szinonimájává – funkcionálisan a nép feje felett hozott döntések bírálhatatlanságának, megkérdőjelezhetetlenségének fundamentumává. Azért nem lehet szó még a fejekben sem bérkövetelésről, munkaadói és munkavállalói jogkövetelésről, társadalmi érdekről, valódi szociálpolitikáról vagy éppen valódi, hathatós környezetvédelemről, mert különben „nem jönnek ide a befektetők”, mert „elmennek a multik, s összeomlik az ország gazdasága”, mert „veszítünk versenyképességünkből” és így tovább – leszerelendő az inkább csak morgolódó, mintsem lázadozó népnek kevés és gyengécske próbálkozásait saját érdekei érvényesítésére. Az is jellemző, hogy a késő kádári értelmiségből verbuválódott új liberális ideológusi gárda és vele karöltve a mainstream publicisztika (s annak nyomán a közbeszéd) általánosan elfogadott nézetté emelte, hogy a privatizáció szempontjai közül a morális szempontokat tökéletesen ki lehet, sőt ki is kell iktatni, míg a nálunk jóval polgáribb Csehországban a rendszerváltás idején általános elv volt a lebontásra ítélt állami tulajdon széles társadalmi rétegek birtokába juttatása.
bukott kísérlet
Aminek az erkölcsi haszna akkor is nagy a csehek számára, ha a kuponos privatizáció állítólag fiaskónak bizonyult. (Bár évek óta Csehországban élő barátom elmondása szerint, így, ebben a formában még ez sem igaz. A cseh privatizáció gazdasági sikertelensége inkább csak a magyar sajtópropaganda ferdítése, komprádorértelmiségünk szerint ugyanis az igazságos(abb) elosztás eleve és magától értetődően csakis veszteséges, bukott kísérlet lehet.) Ezért a valódi nyugatosodás és modernizáció, illetve annak legfőbb letéteményese: az önszerveződő civil társadalom alig több illúziónál, mert az elit a maga érdekérvényesítését (és ennek ideológiáit) ugyanúgy a magyar nép ezeréves tanult tehetetlenségére alapozza, mint elődeik. Az istenadta nép pedig az ellene hozott döntéseket – valamint a hozzá járó agymosást – ugyanúgy passzív befogadóként szenvedi el, sőt, egy része még igényelné is, hiszen ehhez szokott.
A létezett szocializmus egyedisége
Talán mondhatjuk, hogy a létezett szocializmus „lejegelte” Kelet-Európa társadalmait, vagyis megakasztotta fejlődésüket. A szovjet birodalom képviselte államszocializmus ebből a szempontból a török hódítás, amely európai területein évszázadokra tartósította a 14–15. századi társadalmat és kultúrát. Számos ponton a rendszerváltás után 1945-től kezdődött újra az időszámítás. Tucatjával bukkantak föl ugyanazok a pártok és szervezetek, ugyanazok a folyóiratok és könyvek, ugyanazok a politikai eszmék, ugyanazok a társadalmi (sőt gazdasági) elképzelések, amelyek a szovjet megszállással a padló alá szorultak, egyfajta múmialétre szenderültek, hogy várják a föltámadást a sírból, ami 1989-ben be is következett, miközben Nyugaton már évtizedek óta túlléptek mindezen. Ezért nincs a nyugatihoz hasonló jobboldal, hiszen a „semmiből semmi nem származhat” alapon az újjáéledő hazai jobboldal a maga háború előtti nosztalgiáival a rendszerváltáskor ott folytatta, ahol fejlődése abbamaradt.
De ami még lényegesebb: ezért nincs (és vélhetőleg egy darabig nem is lesz) erős – illetve valódi – baloldal sem. Láthattuk, hogy az állami vagyont kisajátító új kapitalista elit vezérelve: mindenhez azonnal alkalmazkodni, hasonulni a kaszt, és annak legfőbb politikai érdekvédelmi szervezete: a posztkommunista párt túlélése és gyarapodása érdekében. Ennek gondolkodási és cselekvési mintája már korábban adott volt: a Párt érdekei mindennél előbbre valók, így természetesen a társadalom (a „nép”), illetve az ország érdekeinél is, sőt, ha a stratégia (vagy akár a pillanatnyi taktika) úgy kívánja, magánál az eszménél is. Nos, ez a mélységesen romlott fölfogás nem csupán a hivatalos baloldalt (avagy látszatbaloldalt) jellemzi, hanem azok gondolkodását is, akik úgymond „megmaradtak kommunistának”. Ehhez személyes élményem is kötődik. Pár évvel ezelőtt az MSZP idősebb, a régi MSZMP-ben is aktív veteránja az akkoriban alakuló-formálódó globalizációkritikai mozgalom, az ATTAC ülésén vitába elegyedett a szervezet egyik vezetőjével, egy baloldali közgazdásszal, bizonyos „erkölcsi kérdésekről”. Az még érthető – így a balos közgazdász –, hogy az MSZP mozgásterét a világhelyzet leszűkíti, tehát a párt neoliberális gazdaságpolitikát folytat. De legalább a látszatra adhatna.
Miért kellett például egy magát baloldalinak nevező pártnak éppen bankárt (ti. Medgyessyt) jelölni a miniszterelnökségre? Nos, a párt töretlenül hű és lojális veteránjának válasza a következő volt: „Ugyan, hagyd már, valahogyan csak túl kellett élni a rendszerváltást… Nem?” Vagyis nem csupán a félresikerült utópia csúfos bukása és annak félremagyarázhatatlan tanulságai, de az a hitvány emberi és szellemi alapanyag is, amit ez a fajta „baloldaliság” produkált, sokáig lehetetlenné teszi a baloldali gondolkodás bármiféle reneszánszát a világnak eme fertályán. A politikai margón is leginkább azok az értelmiségiek képviselik a klasszikus baloldali értékeket, akik az elmúlt rendszernek is ellenlábasai voltak.
társadalmi önigazgatás
Ráadásul a létezett szocializmus végső soron a munkásosztály ellensége (is) volt. „A munkások – mint munkások – már eleve azért nem szólhatnak bele a vállalati politikába, mert egyetlen szocialista országban sincsenek munkásszervezetek. A kommunista pártok uralomra jutásuk után nyomban megszüntettek vagy átalakítottak minden olyan szervezetet, amelyben csak munkások vettek részt, a munkástanácsoktól és üzemi bizottságoktól kezdve a munkás-szakszervezeteken át a munkásdalárdákig, színjátszó csoportokig és sportklubokig. A szocialista országokban kizárólag korporációs szervezetek vannak, a munkások azokban csak vállalatuknak és iparáguknak adminisztratív dolgozóival és műszaki-gazdasági értelmiségével együtt lehetnek tagok (…) Nem tartjuk véletlennek azt, hogy mihelyt valamely politikai földcsuszamlás munkásfelkeléshez vezetett (…) – így Budapesten 1956-ban és Gdanskban 1970-ben –, a munkásosztály első dolga volt, hogy létrehozza saját, nem korporatív szervezeteit: a munkástanácsokat.”[23] Ennek tükrében pedig szinte természetes, hogy a létezett szocializmusban rendszerellenesnek és üldözendőnek számított a legbaloldalibb idea: a társadalmi önigazgatás gondolata. Eszerint az állami bürokráciával szemben dolgozói kollektívákra és lakóhelyi önkormányzatokra kellene átruházni a hatalom számos jogosítványát. Ezzel szemben egészen 1989-ig „az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (’techno-bürokratikus’) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga ’utolérő természetével’, amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek” – írja az államszocializmushoz inkább ambivalensen viszonyuló, azt némely szempontból pozitívan megítélő szocialista történész, Krausz Tamás.[24] A párt- és a gazdasági elit nem volt érdekelt az államszocializmus baloldali – azaz önigazgatói – reformjának megvalósításában, amelynek során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatott volna. Az 56-os forradalom utáni megtorlás is elsősorban a baloldali értelmiséget és a munkásokat sújtotta, s az államszocialista elit első dolga volt szétverni a munkástanácsokat és megakadályozni a munkásönigazgatás minden formáját. Ami logikus és érthető: a szervezett munkásság, illetőleg a baloldali reform útját állta volna a bürokrácia osztállyá szerveződésének, majd pedig annak, ami 1988–89-ben bekövetkezett.
Végső soron, ha belegondolunk, a hazugság folytonosságát jeleníti meg maga a „baloldal”, illetve „baloldaliság” fogalmának a szó eredeti jelentésével homlokegyenest ellentétes használata a hatalom és a szolgáló értelmiség részéről. „A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban, a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amit nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a ’korbácsra és igára született nép’” – írta Hamvas Béla a hatvanas évek elején az 56-os forradalomra emlékezve.[25]
Azóta nagyot változott a világ. Mert ma a „baloldaliság” errefelé azt jelenti, hogy szétverni a szakszervezeteket, a munkavállalói szerveződéseket a „kommunista múlt örökségeként” stigmatizálni, mindent privatizálni, szóval és tettel támogatni az újgyarmatosítást és az imperializmust, dicsőíteni a szabadpiacot és eltörölni minden szociális vívmányt. S hogy ez arcpirító hazugság, minden elv és érték visszájára forgatása? Arról éppúgy nem ildomos tudni, és nem ildomos beszélni, mint korábban a sztálini rendszer „baloldaliságának” valóságáról.
fasizálódás
Persze a baloldaliság nem öncél, hiánya inkább csak jele valaminek. Sokkal súlyosabb, hogy a baloldaliságot a radikális jobboldal, illetőleg a szélsőjobboldal „pótolja”, ami az egész térségben megnöveli a bármikori fasizálódás veszélyét. Ami pedig mindennek az alapja: a társadalmi tudat elmaradottsága – amit ugyancsak a létezett szocializmus konzervált. Egyrészt paradox módon éppen a kollektivizmusra alapozó és azt hangsúlyozó diktatúra semmisítette meg a közösségi tudatot, a szolidaritást, a társadalmi összetartozás és összefogás szellemi-kulturális alapját. Másrészt emiatt nincs ma valódi polgári társadalom sem, minthogy nincs civil kurázsi, állampolgári önállóság, autonóm, „felnőtt” gondolkodás, s ennek nyomán valódi jog- és esélyegyenlőség, vagy ami a legelemibb, a legfontosabb volna: érdekvédelem. A létezett szocializmus kiirtott minden hagyományt, deklasszálta a munkásságot és a parasztságot, „szétvert falut és tanyát”. A társadalmat infantilizálta és atomizálta, majd miután jól végezte dolgát, zöld utat adott a jelenkori rablókapitalizmusnak. Szalai Erzsébet (és mások) meglátása szerint a globalizáció mostani szakasza a Szovjetunió összeomlása révén vetélytárs nélkül maradt nemzetközi nagytőke minden kontrollt nélkülöző térhódítása. Térségünket tekintve nevezhetjük ezt akár latinamerikanizálódásnak is, hiszen az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Európában nagyon hasonló folyamatok zajlottak le, mint Dél- és Közép-Amerika országaiban a hatvanas-nyolcvanas évek között, a jenki gyarmatosítás idején. S bár a globalizáció a fejlett nyugati országokban is érezteti kártékony hatását, e hatás ott jóval gyengébb, mint nálunk, hiszen Nyugaton a demokratikus hagyomány miatt még erős a társadalom immunrendszere. Itt viszont a tőke és annak szakértői-értelmiségi kiszolgálói szinte akadálytalanul vihetik végbe társadalom- és emberellenes „reformjaikat”. Sőt, egyes vélemények szerint a létezett szocializmus által hátrahagyott romhalmaz: Kelet-Európa lett az a kísérleti terep, ahol a transznacionális tőke kidolgozhatja tiszta, minden gáttól mentes kizsákmányolási és hatalomgyakorlási technikáit – amit aztán majd Nyugaton is érvényesíteni próbál. S miként az államszocializmus megteremtette az új kapitalizmus anyagi és szellemi bázisát, az államszocialista elit levezényelte és menedzselte annak tényleges megvalósulását.
Summa summarum: a nemzetközi nagytőke és szövetségese, a helyi oligarchia és a pozícióban lévő komprádorértelmiség számára a szolidaritás több évtizedes kiiktatása „jótékony” eredményt hozott: az átmenet simán zajlott le, a vadkapitalizmus szinte ellenállás nélkül győzedelmeskedett, miközben még szimbolikus igazságszolgáltatás sem történt, hiszen mindenki a helyén maradhatott, sőt, tovább gyarapodhatott, immár legitim módon. Kelet-Európa „harmadik kiadású jobbágysága”, az engedelmes, szolgaságra nevelt nép pedig megkérdőjelezetlenül fogadta el az új értékrendet és játékszabályokat – ugyanazoktól.[26]
Vagyis nem egyszerűen arról van szó, amit számos (valódi) baloldali gondolkodó már évtizedekkel ezelőtt fölismert, hogy ti. az államszocializmus nem volt sem szocialista, sem kommunista, hiszen – mint azt Tamás Gáspár Miklós frappánsan summázza: „nem szüntette meg a kizsákmányolást, az elnyomást, a munkamegosztást, az egyenlőtlenséget, a munkakényszert, az ideológiai kényszert, a presztízs- és státuszkülönbségeket, a természet és civilizáció, a munkaidő és szabadidő, a munka és a játék kontrasztját, nem törölte el, hanem megerősítette a represszív családmodellt és szexuális morált (a nők és a gyerekek hátrányára), nem verte szét, hanem megerősítette az államot, nem hozott létre szabad közösséget, hanem önzést és rettegést, nem szüntette meg a magaskultúra és a tömegkultúra ellentétét, nem iktatta ki az értéktörvényt és a pénzt, megerősítette a munkahelyi hierarchiát, kolonialista volt és militarista, rendőrállami szellemű volt és nacionalista, elnyomta a kisebbségeket, az ellenállást és a vitát, százmilliókat késztetett kacajra avval, hogy azt állította: ’a létező szocializmusban a munkásosztály az uralkodó osztály’, gyűjtőtáborokkal, börtönökkel, titkosrendőrséggel és gárdahadosztályokkal kormányozott”.[27] A dolog ennél súlyosabb.
A nácizmus sokat emlegetett különlegessége, hogy doktrínává, követendő normává emelte az embertelenséget. Az államszocializmus hasonlókat művelt, ám szépeket hazudott, ergo önmagát tette illegitimmé, s így inkább csak a mindenkori „átlagos” önkényuralmak sorába tartozik – szereti gondolni a baloldali értelmiség. Ugyanakkor a létezett szocializmusnak is vannak olyan vonásai, amelyek egyedivé – egyedien bűnössé – teszik a világtörténelemben. Mert mi is történt valójában? Egy csoport az egyenlőség és igazságosság nevében erőszakos társadalomátalakítást hajt végre, majd állami tulajdonba veszi és ezáltal a maga számára kisajátítja a termelőeszközöket. „Az új felső csoport azonban, elődeitől eltérően, nem ösztönösen cselekedett; tudta, mire van szüksége ahhoz, hogy helyzetét biztosítsa. Arra már régen rájöttek, hogy az oligarchia egyedüli biztos alapja a kollektivizmus. A gazdagság és az előjogok akkor védhetők meg a legkönnyebben, ha közösen birtokolják őket. A magántulajdon úgynevezett eltörlése, amelyre a század közepén került sor, a valóságban azt jelentette, hogy a tulajdon sokkal kevesebb kézben összpontosult, mint azelőtt; ám az új tulajdonosok egyének tömege helyett egy csoportot képeztek.(…) A Forradalmat követő években a Párt szinte ellenállás nélkül léphetett ebbe az uralkodó pozícióba, mert az egész folyamatot úgy tüntették fel, mint a kollektivizálás egyik aktusát. Mindig az volt a feltevés, hogy ha a tőkésosztályt kisajátítják, utána a szocializmusnak kell következnie; s a tőkéseket kétségbevonhatatlanul kisajátították. A gyárakat, bányákat, földeket, házakat, szállítóeszközöket – mindent elvettek tőlük; s mivel ezek a dolgok nem voltak többé magántulajdonban, ebből az következett, hogy köztulajdonnak kell lenniük.”[28] Ez volt az első fázis. A második: a társadalom sikeres atomizálása és önvédelmi mechanizmusának megsemmisítése után a csőd bejelentése és nyomában a magánosítás. A bürokraták utódai lebontották azt az államot és uralmi formát, amely lehetővé tette a kisajátítást, és az így megszerzett tulajdon örökölhetővé tételét.
családon belül
Ha kellő távolságból szemléljük a dolgokat, végső soron semmi egyéb nem történt, mint egy sajátos elitváltás, a dantoni forradalomideál (hogy ti. „befeküdni az arisztokraták ágyaiba az arisztokraták szeretőivel”), időben kissé elnyújtott, ám nagyméretű és apokaliptikus változata. Vagyis azért haltak meg emberek milliói, azért szenvedett egyén és közösség, azért kellett eltűnni csoportoknak, országoknak és népeknek, kultúráknak és hagyományoknak, hogy azután kijelentsék: „pardon, a kísérlet nem sikerült”. Sőt: „mától kezdve minden újból a régi – amit persze eztán is mi menedzselünk”. Voltak a történetben különféle nagy rablások, rendkívül brutális elitváltások, ahogyan tudunk a magántulajdon egészen rafinált formáiról, illetve kialakulásáról is, például a 8–11. század között, Srí Lankán: a buddhista kolostorok idővel meggazdagodtak az adományföldekből, majd ezek a de jure közösségi tulajdonok de facto magántulajdonná váltak. A földeket ugyanis idővel egyes szerzetesek elosztották egymás között, és saját birtokként kezelték, haláluk után pedig mindig az ő családjuk adott újabb szerzeteseket a kolostornak, akik a szerzetesi hellyel az adott birtokot is átvették. Így kvázi családon belül öröklődött a kisajátított „kolostori” birtokrész. De még ez az analógia is sántít, mivel itt egyrészt adományokról van szó, és nem erőszakkal elvett tulajdonról, másrészt a vagyon hivatalosan mindvégig közösségi tulajdon maradt. (Míg az egészet el nem söpörte a tamil hódítás.)[29] A létezett szocializmus uralkodó osztályának kialakulásához és átalakulásához hasonló jelenséggel azonban sehol nem találkozunk.
És aztán ugyanez az elit (valamint annak értelmisége) volt az is, amely a tulajdonszerzést követően a korábbi egalitárius elveket hirtelenjében semmisnek, sőt károsnak és megbélyegzendőnek nyilvánította, majd ennek szellemében sulykolta a társadalom tudatába, hogy „vége az egyenlősdinek”. Ennek a történelmi fityisznek méltó szimbóluma lehetne ama bizarr közjáték, ami a Magyar Szocialista Párt 2005-ben tartott rendkívüli kongresszusán zajlott, s amit mindenki tátott szájjal csodálhatott a közszolgálati és kereskedelmi médiumok híradásaikor: miután a küldöttek megszavazták miniszterelnök-jelöltnek Gyurcsány Ferencet, az egykori KISZ-vezetőből lett nagyvállalkozót, s vele kvázi megszavazták a jóléti állam leépítését, az immáron teoretikusan is vegytiszta kapitalizmust, az idősebb párttagok a kongresszus záróakkordjaként, önfeledt boldogsággal dalolták el a nemzetközi munkásmozgalom halhatatlan sorait, ezzel is üdvözölve a Párt kikerülését a válságból, az újabb sikert, az újabb előrelépést a Haladás útján.
„Míg a nép törmelékeként visszamaradt, a vazallusi ranglétra legalsó fokába kapaszkodó lakosságot kioktatják a farkastörvényekről, addig a magas polcról le sem került pártvezetők felállva éneklik az Internacionálét – szép, ahogy a hazugság roppant nyomáson és hőmérsékleten különös, új kristályformákba szilárdul. De hát nem vált valóban nemzetközivé a világ? Akikkel pedig lábszagú tornatermekben énekeltették, amit Sieyès abbé egyébként a harmadik rendről mondott, miszerint ’semmik vagyunk, s minden leszünk’, azoknak most a történelem az orra alá dörgöli: Ex nihilo nihil fit.”[30]
igazságos társadalom
Ehhez a bűntényhez képest már a sokszorosan illegitim tulajdonszerzés brutális ténye is eltörpül. Az „új kristályformákba szilárdult hazugság” nem egyszerűen embereket vagy embercsoportokat tett tönkre, hanem a nyugati kultúra egyik fundamentumát: az ősi egyenlőségelvet, az igazságos társadalom időtlen eszméjét – s ezáltal magát az emberi igazságérzetet – likvidálta. Az ideát, amely jóval korábbi a munkásmozgalomnál, korábbi a kora újkori utópisták álmodozásainál, sőt, a közhiedelemmel ellentétben még a kereszténységnél is. Ennek az ideának az eredete az emberi tudat mélyrétegeiben gyökerezik, legalábbis erre utalnak a legkülönfélébb kultúrákban fölbukkanó Aranykor-mítoszok, az egyenlőségen és igazságosságon alapuló, boldog és tökéletes emberi közösség hol távoli múltba, hol távoli jövőbe vetített, gyakorta szakrális mezben fölbukkanó víziói. Ezt találjuk az ótestamentumi prófétáknál, a görögöknél, a korai kereszténységben, annak nyomán a középkori kommunisztikus eretnekmozgalmakban, majd az utópistáknál, illetve a baloldali eszmékben.
A létezett szocializmusnak köszönhetjük, hogy jó időre vége az utópiáknak, vége az ember jobbítási szándékának. Az államszocializmus gyakorlati megvalósulása, majd gyalázatos kimúlása és még gyalázatosabb utóélete igazolni látszik az emberi természet sokáig tagadott rosszaságát, és mindazt, ami ebből következik. Többek között a konklúziót, hogy ha az emberi természet változtathatatlanul olyan, amilyen, úgy természetes és legitim (sőt: kívánatos) a mohóság, az önzés, a felelőtlenség, érthető és elfogadható az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás, a természeti környezet elpusztítása, az élőhely fölélése. Ilyesfajta „kiábrándulás” ugyan volt már egyszer, a francia forradalmat követően. A forradalom (leginkább konzervatív és konzervatív-liberális) kritikusai sem győzték hangsúlyozni: lám, a felvilágosodás magasztos eszméi a tömeges nyaktilózáshoz vezettek. Csakhogy ezek a tizenkilencedik századi gondolkodók a lidércnyomássá vált utópiákkal főként a konzervatív társadalomfölfogás legalább részben humanisztikus értékeit állították szembe. Ma a baloldali ideákat a neoliberalizmus apostolai nem humanista, hanem szociáldarwinista alapon bírálják, aminek a közbeszédbe leszüremlő elemei sokban hasonlítanak a felvilágosodás fasiszta kritikájához. Vagyis a létezett szocializmus olyan mentális katasztrófát idézett elő a kultúrában, aminek kárait még fölmérni se tudjuk. Nem a vérfürdők, a terror, a Gulág, a tömeges éhezés, a népirtás és a többi, hanem ez teszi a létezett szocializmust példa nélkülivé a világtörténelemben, s egyben ez a leghalálosabb bűne is.