A LESELKEDŐ HALÁL

Megkövesült gondolatok
megannyi kis tömbje ragyog.
Képkiállítás az agyban?
Megnézzem vagy elszalasszam?
Minden bajom kint keressem?
Sehol másutt: csakis bennem?
Amit gondolok, kiárad,
s visszahárítja a vádat.
Fülembe sustorogja: „Szép!
Csakhogy belőled áll a kép!

Magad vagy magad városa.
Nem mutogathatsz már soha
kövekre, cserépre, fára.
Te vagy magad szarkofágja.
Már füstölög az otthonod.
Ki terjeszt elektroszmogot?
Agysejtjeid háborúznak,
véredben halottak úsznak,
te vagy egyedül a színpad,
te vagy színtere a kínnak.

Te törted szét, mi összetört,
most benned szikesül a föld,
te és csak te lehetsz a tű,
szénakazal vagy, gyönyörű,
bottal ütöd saját nyomod,
neked fáj: a csontod ropog.
Tévelygő, kit hajt a virtus,
s ahol megy, a labirintus,
a százszor átkozott falak:
belőled nőnek-hajlanak.

Haladj bármerre, magadba,
mindig magadba ütközöl,
pedig semmi sincs belőled:
élményeid vagy, semmi más.
Világnak látszó megszokás
tölt ki, gyönge üvegpohár!
Nincs, ami történhetne még.
Nincs, ami ne lett volna már.”
Így szól a leskelő halál,
majd örök életet ajánl:

„Hiába éget már a Nap:
kiittad szomjúságodat.
Törhetetlen vagy, akár a homok:
túléled a sivatagot.”

kép | shutterstock.com