A LÉPCSŐSORRAL SZEMKÖZT
2006 július
A mandulafák című korai elmélkedésében[1] azt írja Camus, hogy „hiábavaló siratni a szellemet, elég dolgozni érte”, ami – muszáj erre újra és újra figyelmeztetnem magamat – egészen másképp hat ma, mint 1940-ben, amikor a németek megszállták Párizst, és persze merőben más „a szellem hódító erényei”-féle kifejezések olvasata is, különösen, ha az erények között is első helyre kerül a „jellemerő”, méghozzá az, amelyik „mindenféle tengeri szélnek a tisztaság és a belső erő erényét szegezi szembe” Ez a prédikátori komolyság és pátosz azonban óhatatlanul előhívja a gonoszkodó, majdnem cinikus nevetést még a magamfajta prédikálásra és pátoszra könnyen csábulóból is, noha utálom nemcsak a fölényeskedő gúnyt, hanem a kényszert is, hogy gyanakvóan szétcincáljam az amúgy elragadó szöveget, és ügyeljek a távolságtartásra. De tény, mondhatni adottság, hogy nemcsak gyönyörködtet, hanem igazán magával is ragad az írás, s ugyanakkor kíméletlenül látom a szépséges szavalattal elfedett homályt meg a logikai buktatókat is. A tény, illetve adottság voltaképpen az én dramatizálási hajlandóságom, ami még olyan praktikus mozzanatok „elrendezésében” is hat, hogy amikor most, sokadszorra olvasom A mandulafák utolsó mondatát – „Az (mármint a tengeri széllel szembeforduló belső erő) fogja megérlelni a gyümölcsöt, amíg a világ tele tart” –, legelőbb is arra gondolok: kapcsolódásom az idézethez majd a nyár kellős közepén jelenik meg. És örülök ennek. Sőt, hinni szeretném, hogy némileg ez is szembefordulás, kísérlet a világ telének enyhítésére.
használható feladat
A pólusok között időzni – rebbenni ide-oda, egyszerre élni az innenső meg a túlsó végeken – nekem olyasféle emberi feladatot is jelent, hogy nem beleveszni az ingázásba, kerülni a hamis függetlenség és az indulatsorvasztó felülemelkedettség illúzióját. Vagyis tudni, miféle mentális veszélyekkel jár, ha az ember már csak rutingesztusokkal dramatizál, ha viszonyait és kapcsolatait inkább teátrálisan láttatni igyekszik, miközben belül kiegyezik, elsimít, felold, és a legapróbb választásaiban is tökéletesen comme il faut. Épségben őrizhető-e a vakmerő kíváncsiság, ami arra hajtja a gyereket, hogy szikráztatva összeérintsen két villamosdrótot – őrizhető-e, ha közben, ráadásul felnőtt ismeretei, keserves tapasztalatai és önkontrollja is van már? Talán igen. Mindenesetre mielőtt bármiféle szorongáscsillapító receptet keresek – mert eszemben sincs a kordivat szerint lemondani a világboldogító receptkeresésről, hát még elítélni vagy megmosolyogni; nem riadozok a boldogítók gyakorlatában kétségtelenül ott leselkedő-lappangó voluntarizmustól sem –, nem is elvileg tisztázom magamban, inkább mint kikezdhetetlen, stabil pontot megfogom, jó erősen szorítom a saját feladat-értelmezésemet, ami lényegében csak annyi, hogy használható feladatot nem kap, hanem magamagának ad az ember, méghozzá úgy, hogy áhítatát és szorongásait, gondoskodási képességeit és meglehet, kényszereit formába rendezi, vagyis mindezt fegyelmezi és transzplantálja. Az meg talán áldásos következmény, hogy ezzel szinte eleve kivédhető a voluntarizmus s a többi torzulás. Akinek nincs küldetéstudata, és nem misszionáriusként akar felfogható igazságot szolgáltatni, aki nem valamilyen intézmény vagy mozgalom képviselője, hanem a mindenféle tengeri széllel individuumként, az egyes ember esendőségével és esélytelenségével fordul szembe, s azzal a makacssággal, hogy nem engedi magát bedarálni semmilyen személyesen ellenőrizhetetlen csoportosulásba, vagyis nem csábul el még az erőösszesítés meg a hatékonyság-ábránd – valljuk be, alig-alig fitymálható – kísértéseikor sem, nos, az ilyen szerzetnek talán nem kell restellnie feladat-kényszerét, s nemigen fenyegeti tolakodásával vagy erőszakosságával a boldogítandó világot.
De igaz-e, hogy 1940-ben egészen másképpen hangzott ez a Camus-féle szavalat – ami egyébként semmiképpen sem „mentegethető” az író fiatalságával, hiszen élete utolsó éveiben, és nem csak az ünnepélyes alkalomra készült stockholmi beszédekben, ugyanígy fogalmazott –, mint manapság? S ha igen, miért? A nyilvánvalóan igazságtalan világ vagy a század nyomorúsága által megmérgezett népek most is vannak, ahogyan a tragikus korérzetről, a „nehézkes szellem”-ről vagy a különféle világvég-jövendölők ugyancsak kétes parádéjáról is bárki szerezhet tapasztalatokat. Ami viszont nincs – talán egyszerűen elpárolgott vagy bizonyosfajta emberekkel kihalt –, az az írástudók feladat-igénye. Még sarkosabban: eltűnni látszik az írástudó, akinek elemi tartozéka, önmeghatározó jellemzője a feladat-igény. Hiszen a mű létrehozása is belső inspirációt követő feladat-teljesítés. Legalábbis nagyon sokáig az volt – még akkor is, ha jelentős alkotások készültek például mecénási megrendelésre, s ha a művészek többsége minden korban, minden társadalmi rendszerben odaadta volna üdvét, akármijét egy kis figyelemért, tetszésért. Igen, akkor is, mégis, minden lelki riszálás, dörgölődzés, megalkuvás, minden vacak narcizmus és világra szóló árulás ellenére azért alkottak, hogy bevégezzék a maguk kiszabta feladatot, vagyis megcsinálják, amit muszáj volt megcsinálniuk, másképpen: meg kellett csinálniuk, mert sehogyan sem lehetett kicselezni a saját kényszerítést. Gyanítom, hogy maga a „belső inspiráció” nemigen különbözik az elmebetegségben tapasztalható kényszerképzettől, csakhogy az alkotó fegyelmezetten, szellemi erővel formába rendez, hogy művével megszólítsa embertársait, ezzel is enyhítve a világ telét. És ettől a fegyelmezettségtől, megszólítástól, enyhítéstől lesz feladat-teljesítés a mű. De mondom: ez a hagyományos folyamat, jelenség eltűnni látszik. Óvatosan választom a „látszik” kifejezést – hátha most is úgy van, mint korábban, kivált az alkotómunkát és az alkotót is önállósító polgári korszakban, hátha csak a vaskos-brutális álkonkrétság elfedi a differenciáltabb és eleve érzékenyebb-sérülékenyebb lényeget. A látszat nem ad okot erre a reményre: a feladat-igény felszámolódása nagyon is totális. A szolgáltató kultúra és a szabad időt kitöltő, terápiás jellegű, önkifejező műbarkácsolás – aminek során különben gyakran kellemes, ízléses, sőt, szórakoztató darabok jönnek létre – általában eleve mentesíti magát a terhekkel fenyegető „feladat”-tól. Játszi könnyedséggel arról se vesz, és nem enged tudomást venni, hogy unos-untig hangoztatott liberális attitűdje ellenére mennyire kirekesztő. Az igénytelenség önsúlyánál fogva lesz zsarnokian taroló, és a belső feladat helyére költöztetett külső lehetőség többnyire az igényre meg a kelendőségre hivatkozva ördögi körbe vonja a kultúra termelés-fogyasztás mechanizmusát. Hanem ha itt-ott, mintegy véletlen anyaghiba miatt rés támad, ha a megzavart időben zavarodottan régi feladat-kényszert fedez fel magában valaki – mit kezdhet vele?
milyen bezárt vagyok
Míg ezt írom, s már előbb is, már a feladatos mottó kiválasztásakor láttam magamban (a dramatizálási hajlandóság ugyanis nem mindig örvendetes) a piros betűket, a Váci Mihály-versidézetet, amely az ötvenes évek legvégén, a hatvanasok legelején, egykori iskolám első emeletén, az igazgatói és a tanári szoba fala között, a főlépcsőházzal szemközt hirdette, hogy „Nem elég a jóra vágyni: / A jót akarni kell! / És nem elég akarni: / De tenni, tenni kell”. Úgy emlékszem, a második „tenni” alatt kezdődött a költő valamivel kisebb méretű, de nagybetűs neve, és az idézet utolsó betűjén meg az idézőjelen is túlért – de annyi iskolában, olyan sokszor láttam ezt az iránymutatást – mondhatni: feladat-megjelölést –, hogy ha most elém kerülne egy fotó: lám csak, valójában ilyen volt, és nem olyan, ahogy rossz tanúként előadom, nem mernék kardoskodni az igazam mellett. Szívből utáltam a feliratot, nem is annyira a klapanciát – az senkiből se válthatott ki indulatokat, s valljuk be, aligha lehet piros betűvel kirakott, valamely iskola aulájában falra tűzött versidézet, akár ha ennél sokkal igényesebb-költőibb, amely normális emberben érzelmeket kelt –, leginkább a szolgalelkűséget utáltam, amellyel a gimnázium vezetése (bizonyára az igazgató, a párt- és a KISZ-titkár, néhány buzgó vagy megfélemlített tanár) engedelmeskedett, és nagy sietve a lehető legtriviálisabb Váci-idézetet rakták elénk, mert akkor is tudtam, hogy Váci az ügyeletes kurzus-költő (tudásom talán árnyaltabb lett, és nőtt az undorom, mikor pár évtizeddel később közvetlenül a kapatos M. A.-tól hallottam, miként találták ki a miniszterasszonnyal, hogy egy népi és egy urbánus költő felfuttatásával is konszolidálják az ellenforradalom feldúlta irodalmi életet, s hogy milyen józan megfontolások után esett Vácira és Garaira a választásuk; talán még csüggesztőbb tudnom ma, hogy a kiszemelések, felfuttatások, díjazások és kanonizálások lényegében ugyanazzal a régi, mindenütt bevált mechanizmussal történnek) – és nem is mentálisan, csak érzékeimre hatva tudósított az a felirat: milyen bezárt vagyok. Az iskola nekem amúgy is az elnyomott ország, egy szörnyen igazságtalan világ sűrítménye, jelképe volt, a lelkesítőnek szánt idézet – a költészet-csúfolással, csalással –, éppen a lépcsősorral szemközt, mintegy rögzítette a társadalom állapotát, a társadalomban a helyemet, s minthogy már akkor is megvolt a maihoz hasonló dramatizálási készségem és sötétségeket előbűvölő fantáziám, eszelős túlzásokba bonyolódtam. Azokra a szánalmas Váci-sorokra úgy bámultam, nap nap után kényszeresen úgy olvastam magamba, mintha a munka felszabadító hatását hírelnék. Nem emlékszem, hogy bárkivel beszéltem erről a feliratról, pedig volt „ellenzéki” osztálytársam, és annyi mindent fitymáltunk, kiröhögtünk, félelem nélkül megvetettünk – lehet, hogy az az idézet másnak tökéletesen érdektelen maradt? Lehetett meg se látni? Ha valaki battyogott föl az első emeletre, megtehette, hogy nem nézett a falra, legalább a zöld olajfestékes lábazat és a sötétebb zöld csík fölé már nem?
Néhány évvel ezelőtt elképzeltem – érzékeltem – Camus-t, ahogy megy fel a stockholmi városháza lépcsőin, a Nobel-díja átvételét követő díszvacsorán készül beszédet mondani[2] – én valamicskével előbbi perceket idéztem meg, a felfelé tartó útján láttam magamban, vagyis félúton, ugyancsak alkalmas helyen és pillanatban, hogy mindenfelé kitekintésünk legyen az életére, ideáira, közben nekem a magaméira. És ahogy akkor kaptatott fel, elgondolva nemcsak az előtte lévő alig több, mint két esztendőt, hanem mondjuk a négy nap múlva esedékes, az uppsalai egyetemen tartandó előadásának legendás szavait is, például a meglehetősen naivnak tetsző kijelentését, hogy „a szavakat nem lehet büntetlenül prostituálni”, ráadásul ennél sokkal élesebben, mert vitázva, ellenérvelő kihívással mondta: „csakhogy a szavakat nem lehet büntetlenül prostituálni” – vajon honnan vette, hogy nem lehet? miféle tapasztalatokra, milyen történelmi jelenségekre alapozta bizalmát? –, s már akkor is érzékeltem, hogy feladatunk (legalábbis az én feladatom) abban áll, hogy elviseljük véleményének, hitének rémületes aktualitását. A mindig borzongató sejtelmet, hogy talán jottányit sem haladtunk előre – mert lehetünk-e előrébb, ha a fél százada mondottak nekünk itt, most ennyire elevenbe vágóak (például, hogy „A kereskedők társadalma úgy is jellemezhető, hogy ott a dolgok eltűnnek, helyükbe jelek lépnek. Amikor egy uralkodó osztály már nem földjeivel, aranyrúdjaival méri gazdagságát, hanem egy bizonyos csereügyletnek ideálisan megfelelő számsorokkal, akkor egy csapásra valamiféle misztifikációt állít a gyakorlati életbe, gondolatvilága középpontjába. Így hát nem meglepő, hogy ez a társadalom formális elveken nyugvó morált választott magának… a szabadság és egyenlőség szavakat börtöneire és pénz-templomaira egyaránt felvési… nem azt kívánta a művészettől, hogy a felszabadulás eszköze legyen, hanem csak azt várta el tőle, hogy következményektől mentesen létezzen… A művészetcsinálók… elfogadták a felelőtlenséget”, és így tovább); és előrébb vagyunk-e, ha a lehetőségeink is a régiek: látni, hallani, de kellő gyanakvással fogadni minden feladatra hasonlító, konyhakész szlogent, közben meg el se rettenni a gondolattól, hogy lehet, sőt, van feladatunk (az elrettentés vagy az ideák lemosolygása ugyanolyan ócska nóta, mint a tettre buzdítás, csak egy kétpólusúvá silányított életgyakorlat másik végpontja)… én e percben a legsürgetőbb feladatomnak érzem, hogy mielőtt pontot tennék a mondat végére, fegyelmezetten ellenálljak mindenféle feladat-kijelölésnek, ami különben, tudom, könnyíthetne feladat-terhemen, talán enyhítené szorongásaimat.
-
„A szabad lelkek végtelen szorongása” címmel készült összeállítás Camus A mandulafák írásából vett idézethez kapcsolódott. Az idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” ↑
-
Félúton ↑