Nacsinák Gergely András

A LÉLEK KÉZLEGYINTÉSE

2012 augusztus

A LÉLEK KÉZLEGYINTÉSE

Elbíbelődöm ezzel-azzal, ahogy a vénemberek szoktak elbíbelődni szegekkel, dróttal, hasznavehetetlen ósdi kacatokkal. Efféle, évtizedek vagy évszázadok óta porosodó sok furcsa alkotmánnyal vesződöm én is, amelyek vagy sosem működtek, vagy csak a választottaknak tárták fel titkaikat. Szóbeli labirintusokkal, rajzolt képtelenségekkel, az emberi gondolkodás történetének megannyi invalidusával. Szenvedélyesen gyűjtöm ezeket, ahogy a középkori várurak halmozták fel a kincstárba a pompás serlegek és míves karperecek mellé a kipreparált szörnyeket, óriás csontokat, ritka és nevenincs, eredetükre és rendeltetésükre nézvést egyaránt ismeretlen kuriózumokat. Én is effélékkel veszem körbe magam: széthasadt, tengerkék üvegtömbökkel, fosszíliákkal, kitalált nyelven írt enciklopédiákkal, simára kopott régi érmékkel, kristályokkal és álombeli börtönökkel. Versekkel és történetekkel, amelyek Möbius-szalag módjára térnek vissza önmagukba; arcvonásokat és térképeket rejtő kavicsokkal; kitépett kódexlapokkal, melyeken csak a jelek szépségében gyönyörködhetem, mert érteni nem értem nyelvüket; ósdi kulcsokkal, amelyek régóta nem nyitnak semmilyen zárat, mert a zárak az ajtókkal, és az általuk őrzött otthonokkal együtt régesrég elporladtak már. Így gyűlnek lassan az íróasztalom körül sok évszázad értelmetlen és elhasznált, megfejthetetlen kincsei. Egy dió, amelyen, ha közelebb hajolsz, a barázdákban ezer apró Buddha jelenik meg. Egy barnára szikkadt csont Kréta valamelyik romba dőlt falujából. Bizánci pénzérme, rajta Krisztus kopott arcképével, még a latin hódítás előtti időkből. Tintásüvegcsék a századelőről, egy kopt kézirat két lapja. Kultúrák hajótörésének partra vetett maradványai.

És a könyvek, melyeket első lapjuktól az utolsóig sosem lesz szerencsém elolvasni: még általam sem áttekinthető összevisszaságban hányódnak itt a világ elemei, vélt és valós univerzumok felskiccelt térképei, történeti és pszichológiai munkák, útleírás, mágia, misztika, filozófia és költészet vegyesen. Szisztematikusnak semmiképpen sem mondanám, inkább túlzottan is önkényes válogatásnak – igazi helyük nem is itt volna, hanem egy toronyszobában, olyanban, mint amilyen Rilke muzot-i, vagy még inkább Jung professzor svájci tornya: körkörös falak mentén felpolcolva a mennyezetig. 

Ha olykor célirányosan keresnem kell valamit, izgatott örömmel feledkezem bele az utalások, ábrák, képek játékába, míg újra a kiindulópontnál nem találom magam. Kézbe fogom a cserépdarabot, amelyet a Peloponnészoszon, egy bronzkori vár falai alatt kapartam ki a földből, és a sértetlen korsót látom magam előtt, amelyet keresztül-kasul hálóznak be a festett, vékony vonalkák. Verseket mormolok idegen nyelven, és a sorok mintha a sajátjaim lennének. Ujjammal követem a térképen Nagy Sándor útját, és az Indushoz érve magam is csaknem kimelegszem. 

Vajon kinek az emlékei mindezek? 

mintha felelős volnék

Nemrég egy környékbéli lakó lomtalanítás címén kitette az utcára családja történetét. Az is lehet, hogy nem a saját családjáét, csak egy rokon: nagybácsi, nagynéni vagy elhalt felmenő emlékeit. Dobozban fényképek, levelek válogatás nélkül: szerelmes képeslap Párizsból, rajta mindössze egy mondatnyi, franciául írt vallomás; girbegurba betűkkel írt nagy levelek valahonnan vidékről, hivatalos gépelmények a szocialista bürokrácia virágkorából, és a megfakult fotókon egy finom csontú, magas homlokú férfi élettörténete a harmincastól a hatvanas évekig. Néhányat meg is mentettem közülük, mert nem volt szívem nézni pusztulásukat – mintha felelős volnék ezért a férfiért, pontosabban az emlékeiért, még ha azok valaki más emlékei is. Elvégre nem mindegy, ki hordozza tovább őket? Az unokám majd találgathat, miféle relációban állt velünk ez az ember, akinek élete minden szakaszából megmaradt egy-egy villanásnyi. A gimnáziumban írott versektől („Messze-messze repked lelkem sólyoma, / Távol a fészektül, csendes lakhelyétől / Messze szálloga…”), a falun maradt édesanya levelein át („Én szivesen meghúzódtam volna a Tibi szobájában minek vetted el töle a helyét azt sem szerette biztos meg sok minden baj volt. Légy szíves küld a flanellt. Engem ne okolj ha nem jó a sajt”), egészen a már őszülő halántékkal egy bizonyos Jeanette-tel eltöltött bretagne-i vakációig, ’68 nyarán. Mindamellett az sem biztos, hogy egyetlen ember életsorsa ez: abban az ázott papírdobozban egy család különböző tagjainak történetei is keveredhettek, és ezek most csalóka módon állnak össze a szemem előtt egy arccá, egy lineáris idővé. A lomtalanítás hevében esetleg együvé ömlesztették sok, gondosan szortírozott dobozka tartalmát, mert már nem élt, akinek ezek az arcok és üzenetek számítottak valamit; aki el tudta volna helyezni a töredékeket a kapcsolatok és viszonyok hálózatában; így álltak össze véletlenszerű történetté a széttartó kronológiák. No meg én is válogattam a papírhalom között, ki tudja, hány ember emlékeiből merítettem, míg összeraktam magamban ennek a madárcsontú, szemüveges úrnak a fiktív életét. 

Milyen egyszerű is volna, ha a boldog Augustinusnak lenne igaza, s az emlékezet hűséges levéltárosként vagy megbízható rabszolgaként sürögne-forogna ura parancsszavára, mindig ugyanonnan húzkodva ki és ugyanoda helyezve vissza az egykor volt dolgok emlékképeit, amelyek a könyvtekercsen leírtakhoz hasonlóan mindörökre változatlanok maradnak. Ám ez a belső titkár igencsak fura szerzet lehet: mintha az arcán, akár egy örökké változó képernyőn jelenítené meg a gazdája által kívánt dolgokat. Ágoston imaginárius szolgája lehetne a tökéletes könyvtáros, aki mindig idomul is a választott műhöz, minthogy neki magának személyisége nincs, és feladata pusztán abban áll, hogy tükrözze a már megtörténteket és a már megírtakat; arc nélküli, fáradhatatlan figura, aki pedáns rendet tart a memória tágas csarnokaiban.

Alighanem Ágoston is sejtette, hogy a dolog nem ennyire egyszerű: hiszen az emlékezet antik és középkori szemlélete olyan gyűjteményt tételez, ahol a raktár, a raktáros és az elraktározott tartalom is egy és ugyanaz. Az emlékezet a könyvtáros, de az emlékezet maga a könyv is; és végül a mindkettőnek helyet adó belső tér, a könyvtár szintúgy emlékezet. S ha ez nem elég: mintha a gyűjtemény darabjai sem viselkednének passzív dolgokként: nyüzsögnek, előugranak, bújócskát játszanak, mi több, kérdeznek; holott szerepük szerint inkább nekünk kellene kérdéseket intézni hozzájuk. Ilyenkor egyedül a „lélek”, a felsőbb hatalom képes rendet tenni köztük, és csendre inteni a felbolydult emlékezetet – mintha agyunk kamráiban, a megfoghatatlan lenyomatokban, melyeket a múlt hagyott bennünk, eleven és önálló élet zajlana, amelybe csak elvétve nyernénk bepillantást. De Ágoston rendületlenül hisz abban, hogy az emlékezet roppant tárházában így vagy úgy, de rendet lehet tartani, és a figyelmes, éber, és mindezektől érintetlen lélek egy mozdulattal ura lehet a forrongó belső tartalmaknak. Mindössze azt tudjuk már egyre kevésbé és mind bizonytalanabbul, hogy a belső csarnokok ura kicsoda is voltaképp. 

Kié a figyelő szem, amely az emlékek és gondolatok sorát fürkészi, ki az a lélek, amelyik hol kifelé figyel, hol a belső terek megszámlálhatatlan folyosóit rója? 

valósággal eltűnt

Hol végződik ő, és hol kezdődnek a tárgyiasult, képekké fagyott tapasztalatok, amelyeket privát gyűjteményében oly gondosan őriz? Merthogy az utóbbi évszázadokban bizony számos metamorfózison esett át ez a belső könyvtáros, meg a gazdája is: hol anyagtalan partikulákként, hol mechanikus robotokként, hol sejtanyagcsereként mutatkozva meg. Mára pedig mindkettő valósággal eltűnt, elolvadt: éles körvonalak helyett inkább alaktalan, szétfolyó halmazokként, tendenciákként, árnyalatokként tűnve fel. Mintha mindketten eredményei és egyúttal darabjai is volnának gyűjteményüknek, mintha az egyéni és a közös, az egyedi és az általános, sőt, a múlt és a jövő között nem is feszülne éles határ, legföljebb valami vékonyka verbális útjelző. Micsoda boldog és rendezett kor volt az, amikor az emlékezet és gazdája, a lélek az elme tágas és szellős, szépen berendezett palotájában lakhatott, a test bölcs architektúrájának minden előnyét kihasználva! Amikor egyetlen gesztussal, villanással örök helyükre kerültek a dolgok; oda, ahová a teremtő szellem és az isteni gondviselés szánta őket! Ennek azonban alighanem egyszer s mindenkorra vége. Maradnak a csodakamrák, az emlékezés csonkjain és párhuzamos verzióin fölépülő bizarr képződmények, amelyek összeomlani és újrarendeződni kész, nehezen belakható és időleges menedéket nyújthatnak csupán száműzött, kissé amnéziás, és kétségkívül deklasszált lelkeinknek.

kép |  fortepan.hu