A LÉLEK JELENLÉTE

„Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük.” A mondat második fele vitatható, az első egyenesen megdöbbentő. Még akkor is, ha a folytatás „létünk határát” úgy próbálja értelmezni, mint „ellentmondásban élést”, „végtelen szorongást”, „igazságtalan világot”, „a [20.] század nyomorúságát”. Mert Camus kijelentése még akkor is azt sejteti: még nem léptünk túl létünk határán, de egyszer, valamikor, túllépünk rajta. De hogyan képzeljük el „létünket”? Mint az emberi életet, amelynek határa a halál? Mint társadalmi-történelmi létet, amelyben – az emberi sors megismerésének „szakadatlan előre haladása” során, vagy után – egyszer csak megszűnik az igazságtalanság és a nyomorúság? A megismerés, az emberi tudat fejlődése jelentené a lét megismerését?

Eddig jutottam Albert Camus-ről szóló tanulmányomban – akkoriban ugyanis róla írtam egy magyar folyóirat számára. A laptopomat kivételesen nem a már otthonommá lett XIII. Leóról elnevezett kollégiumban, hanem a Filozófiai Intézetben kapcsoltam be; J. V. V.-nek, a metafizika professzorának tanári szobája mellett lett egy kis meghitt zugom abban a magas, toronyszerű épületben, ami közvetlenül a Husserl-archívummal szemben helyezkedik el. St. A.-beli kalandjaim után L.-be visszatérve ugyanis egy vaskos boríték várt, amelyből örömmel értesültem, hogy megkaptam a Ph.D. ösztöndíjat. Mondanom sem kell, J. V. V. milyen örömmel gratulált, de különös volt, hogy nem kérdezett St. A. felől, igaz, én sem szívesen idéztem fel azt a végeredményben igencsak keserves évet, amit ott töltöttem. Amúgy is csak futólag tudtam beszélni vele, mert hamarosan elutazott Izland szigetére, hogy ott tanítson a nyári egyetemen.

Remkót már akkor faggattam, hol volt és mit csinált az elmúlt több mint egy évben, amikor a hajóállomáson beszálltam az autójába, de mosolyogva csak annyit mondott, először inkább köszönjem meg, hogy kijött elém Ostendébe, és így sokkal kényelmesebben juthatok haza L.-be. Igen, ő is úgy beszélt már L.-ről, mint az otthonomról. De még akkor sem volt hajlandó elárulni semmit magáról, vagy a Szövegbe Helyező Szerkezet^[1] további sorsáról, amikor már a régi, kétsávos 5. számú főúton haladtunk L. felé – Remko ezt választotta az autópálya helyett.

aggódó borzongással

Nagyon örültem Remkónak, de elég volt néhány szót váltanom vele, hogy aggódó borzongással figyeljem viselkedését. Néha egy-egy mondat közepén elmélázott, majd valami egész másról beszélt; tétován néhány szót tett egymás mellé, hirtelen hosszú időre elhallgatott, aztán bocsánatot kért viselkedéséért; ekkor megint a figyelmes, udvarias, mosolygós, de mindig tartózkodó, kissé ünnepélyes Remko lett belőle. Mintha ismét El Mahttal ültem volna szemtől szemben, és egyszerre lennék valamin kívül és belül. Amikor egyikünk megtörte a csendet, akaratlanul is három úszó jelent meg a szemem előtt; láttam, ahogy a mélykék, csillogó tengervízben egyenletesen tempóznak egy vakítóan fehér bója felé, a lábukkal szinte átkulcsolják a tengert, a bóját sorban megkerülik, és az bólogatva, táncolva, ingva, ide-oda hajladozva árván ott marad, de mintha úszna, haladna a víz tetején, és nem látszik, hogy a felszín alatt hosszú, erős, a tengerfenék mélyére ásott lánc rejtőzik és tartja fogva, elszakíthatatlanul.

Rossz érzéseimet azzal igyekeztem elhessegetni, hogy Remko talán elfelejtett magyarul, pedig régen nagyszerűen, szinte akcentus nélkül beszélte anyanyelvemet. Viselkedése több volt szórakozottságnál; mintha ott ülne mellettem, a volánt tekergetve, majd hirtelen eltűnne mellőlem, és roppant öreg Facel-Vega autója magától menne tovább. Néhány kanyarban jó esélyünk volt rá, hogy a kocsi megpördül, nyílegyenesen letér az útról és egy fának ütközik; már láttam, amint egy másik fáról visszapattanunk, és az autó összevissza, élettelen, ostoba romhalmazként áll az út közepén. Nincs abszurdabb, mint autóbalesetben meghalni.

Nagyot sóhajtottam, mikor megálltunk a XIII. Leó kollégium előtt. Remko segített felcipelni csomagjaimat a szobámba, de mikor megkértem, maradjon még egy kicsit, azt mondta, sok dolga van, de holnap üljünk be az Erasmus kávéházba, akkor majd jól kibeszélgetjük magunkat. Mit volt mit tenni, szomorúan kezet ráztam vele, de az ajtóból mégis visszafordult, és leroskadt egy székre. Ne haragudjak, kezdte, továbbra is a legjobb barátai között tart számon L.-ben, de az elmúlt évről nem tud beszélni, persze nem is a múlt fontos, hanem a jelen és a jövő, és az utóbbi időben valami különös idegenszerűséget érez magában.

– Miért nem beszélsz? Te eddig a Szövegbe Helyező Szerkezetben voltál? Hol voltál? Mikor jöttél vissza? – kérdeztem türelmetlenül, már-már durván.

Elhárító kézmozdulatot tett. Majd így folytatta:

– Gondoltál már arra, mennyire kifejező a francia l’étranger szó?

Tudtam, hogy Remko anyanyelvén, a flamandon kívül kiválóan beszél franciául, németül és angolul – néha a magyar helyett angolul beszélgettünk –, és hogy foglalkozott görög és héber filológiával is. De nem értettem, hogy a l’étranger hogy jön ide.

– A l’étranger az étrange melléknévből származik – töprengett tovább, inkább önmagának –, az étrange körülbelül azt jelentheti: rendkívüli, nem-megszokott, abnormális, tudatlan, műveletlen, járatlan, öntudatlan, nemtörődöm, mit sem sejtő, közönyös, sőt, földönkívüli. Talán még az abszurd jelentéséhez is közel áll. Kivételesen nem néztem utána, de nem csodálkoznék, ha a l’étranger úgy épülne fel, hogy benne van az étre, a létige és az a szó, hogy trancher, ami azt jelenti: valamit levág, illetve felszeletel, rövidre vág, elválaszt, befejez, lezár. Akkor az l’étranger még kifejezőbb lenne a lelkiállapotomra. Mert a te szép nyelveden a főnév nemcsak idegent vagy külföldit jelent, hanem azt is, hogy különös, ismeretlen, furcsa, nem-fontos, oda nem tartozó, kapcsolatban nem levő, külső, kívülálló, távol álló, a kérdéshez nem tartozó, a tárgyat nem érintő, irreleváns. Vagyis olyanokra is alkalmazzák, akik nem tartoznak senkihez és semmihez, akik egyszerűen nem a részei valaminek – a nem idetartozókra. De még érdekesebb, ha azt jelenti: az elválasztott, valamiről levágott létben lenni.

– Annyi bizonyos, hogy mit sem sejtő vagyok abban a kérdésben, hogy mindez milyen kapcsolatban van bármivel is – próbáltam tréfára venni dolgot –, a magyar nyelvben viszont biztos nem vagy járatlan vagy tudatlan.

– Úgy érzem, valaki elvon engem az ügyeimtől – folytatta Remko nagyon komolyan, és mintha ott se lennék. – Talán említettem, hogy visszavettek a Husserl Archívumba és nem is faggatóztak annyit, mint te. Veled ellentétben mintha észre sem vették volna, hogy közben eltelt egy év. Sőt, B. professzor, az Archívum igazgatója értetlenül meredt rám, mikor bementem hozzá, és azt kérdeztem, visszajöhetek-e. Szúrósan végigmért, mintha azt gondolná, meghibbantam, de aztán felnevetett, és azzal intézte el a dolgot, hogy „aki sohasem ment el, azt miért kellene visszavenni?”. Kedvesen hátba vágott, és szigorúan rám szólt, hogy takarodjak vissza az asztalomhoz dolgozni. Odaültem és minden pontosan úgy állt rajta, mint egy éve. De – nem tudom jobban megfogalmazni – olyan volt, mintha valaki már ülne a székemen. Ez a valaki bizonyos értelemben semmivé tesz, és ő telepszik az én helyemre. De mégsem teljesen negatív figura. Inkább olyan, aki mindig azt mondja, ami van. Nem hazudik sem magának, sem másnak. Ennek minden szépségével és borzalmával együtt. Csak a napfényen áll, de úgy, hogy nem vet árnyékot, így pedig nem lehet élni.

Aggodalmam pánikká változott. De igyekeztem lehiggadni, és nagyon csöndesen próbáltam beszélni.

– Remko, kérlek, figyelj most egy kicsit rám, és ne térj ki a kérdéseim elől. Hol van most a Szövegbe Helyező Szerkezet? Amikor utoljára láttam, nálad volt, és arra is emlékszem, hogy a fiókodba zártad. Másnap kivetted? Azzal utazgattál? Kérlek, gondolkozz! Neked az sohasem esett nehezedre.

– Pontosan nem tudom megmondani, mi történt – mondta Remko, de még mindig tűnődve, mintha mindegy volna neki, mi zajlik körülötte. – A Szerkezet egyébként itt van nálam.

Ezt olyan magától értetődően mondta, mintha most beszélnénk róla először.

– Hol, hol? – kérdeztem mohón.

Remko a bal oldali zubbonyzsebébe nyúlt, azután a jobb oldaliba, majd a nadrágzsebeiben kotorászott. Nem rémülten, ahogy valami nagyon fontosat keresünk, inkább ráérősen, majdnem közönyösen. De csak egy kulcsköteg, egy levéltárca, egy mobiltelefon és egy kevés aprópénz került elő, egyébként nem volt nála semmi.

– Érdekes, pedig Oránban mintha még nálam lett volna – vonogatta a vállát. – Talán elhagytam valahol…

Mindezt úgy mondta, mintha egy csomag papírzsebkendőt vesztett volna el.

– Mit mondtál? Hol volt még nálad?

– Ostendében, mikor vártalak – mondta Remko nyugodtan.

– Az előbb mintha mást mondtál volna. De ugye, nem mondod komolyan, hogy a remek találmányod elveszett? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Majd meglesz valahol. Vagy csinálok másikat – mondta tompán Remko. – Neked ez ilyen fontos volt?

– Én azt hittem, neked fontos – mondtam, most megint roppant izgatottan.

– Nekem El Maht St. A.-ban azt mondta, hogy találkozott veled az ő eredeti világában. És hogy onnan ide, innen oda lehet utazni, gondolom, a te géped segítségével. Képzeld, El Maht valójában Hamlet volt! Találkoztam Hamlettel!

– Így is van, ha ezt mondta. De ne haragudj, most már végképp mennem kell. Holnap majd felhívlak.

Hiába kérleltem, hogy maradjon, vagy hogy vele mehessek; csak abba egyezett bele, hogy a kapuig kísérjem. Kértem, vigyázzon vezetés közben, és pihenje ki magát, biztos nagyon fáradt. Őszintén aggódtam érte, de a legrosszabb az volt, hogy erről semmiképpen sem volt hajlandó tudomást venni; nem tudtam mit tenni, mert megmakacsolta magát, és azt mondta, most mindent egyedül kell végiggondolnia. Utolsó ütőkártyaként felajánlottam, hogy megint fussunk rendszeresen az Aaremberg parkban, de ezt is azzal hárította el, hogy majd megbeszéljük, ha találkozunk. De másnap nem hívott fel, a mobilszámát pedig nem adta meg.

Délután elmentem az Erasmus kávéházba, bár a hőség L.-ben egyre nőtt, reggel a rádió százéves rekordok megdőléséről beszélt. A pincérek nagy örömmel üdvözöltek, máris hozták volna a sörömet, de én rögtön Remko felől kérdezősködtem.

– Ott ül a ti asztalotoknál – mondta az egyik pincér, hátrafordulva. De nem volt ott senki, és az asztalon sem volt kávéscsésze vagy söröspohár. Úgy állt minden, ahogy reggel a vendégek számára előkészítették.

– Nem értem – hebegte a pincér.

Többen is megerősítették, hogy Remko még egy perccel azelőtt ott volt.

Gyorsan elköszöntem tőlük, és berohantam a Husserl Archívumba, hiszen nem volt messze. Az előtérben a kényelmes fotelek egyikében fiatal lány ült és cigarettázott.

– A barátját keresi? – kérdezte mosolyogva. – Még bent van, dolgozik.

Megkönnyebbülve léptem be, de rögtön újra elszorult a szívem, mert a szobában, ahol a két hatalmas páncélszekrény áll Husserl kézirataival, senkit sem láttam. Az ablakok gondosan elfüggönyözve, mégis roppant fülledtség ülte meg a levegőt. A számítógépek képernyői szürkén és bután meredtek rám. Kirohantam, és követeltem, hogy a lány azonnal jöjjön be. Értetetlenül pillantott fel, talán ijedten is. Közben eszembe villant, hogy valószínűleg már csak mi ketten vagyunk az egész épületben. De ő készségesen elnyomta a cigarettáját és odajött az ajtóhoz.

– Nahát – kukkantott be –, pedig meg mertem volna esküdni, hogy az előbb őt láttam bemenni. Vagy nem ő volt? Akkor ki? Lehet, hogy kiment közben? De azt biztos észrevettem volna, mert már elég régen itt ülök. Először mobiloztam a barátomnak, aztán meg rágyújtottam, mert bent nem szabad. Nem tudom, hová tűnhetett.

Igyekeztem lehiggadni, és arra kértem, legyen szíves gondolkozzon, mikor látta Remkót utoljára. De többet nem tudott mondani. Megköszöntem a szívességét és bocsánatot kértem heves viselkedésemért.

– Semmi baj – mondta kedvesen. – Még be sem mutatkoztam, Marie-nak hívnak, egy hónapja kerültem ide, B. professzor úr titkárnője vagyok.

Elvörösödtem, és én is megmondtam a nevemet. Kezet fogtunk, és ő tűnődve rám nézett.

– Nem maga J. V. V. professzor úr asszisztense? Én már többször láttam Remkóval. Hallom, milyen jól sikerült a licenciátusi dolgozata, és hogy elnyerte a Ph.D. ösztöndíjat. Őszintén gratulálok.

– Köszönöm – mondtam. – Az ösztöndíj itt várt rám, mikor visszajöttem L.-be. Mert egy évig nem voltam itthon, St. A.-ban tanítottam.

De megint különös érzés fogott el, mert ahogy St. A. szóba került, mondataim a magam számára sem csengtek valami meggyőzően. És akaratlanul is megint elvörösödtem, mintha hazugságon kaptak volna. Vagy talán a tompa melegtől, ami szinte rezgeti a levegőben?

– Nem tudtam, hogy Angliában volt – mondta Marie –, de nem számít, mert, mint mondtam, én csak nemrég jöttem ide. Ne aggódjon a barátjáért. Mindennap bejön dolgozni. Holnap is biztos itt lesz.

Szörnyű gyanú ébredt bennem. Olyan szörnyű, hogy le kellett ülnöm az egyik fotelbe.

– Talán rosszul van? – kérdezte Marie, és most rajta volt az aggódás sora. – Hozzak egy pohár vizet? Nagy a hőség…

– Inkább legyen szíves, adjon egy cigarettát.

Készségesen nyújtotta felém a dobozt, és én rágyújtottam, bár az utóbbi időben igyekeztem végképp leszokni a dohányzásról. Ő is rágyújtott. Egy kicsit néztük egymást – valószínűleg a szokatlan meleg miatt szép piros és fehér csíkos nyári ruhában volt, a lábán bőrszandál. A ruha mögött sejteni lehetett, hogy barátjának, akivel az imént mobilozott, jó ízlése van. Az alkonyi fényben napbarnított arca szinte világított. Enyhén hullámos és kissé kócos, éjfekete haja a válláig omlott. De a legcsodálatosabb a szeme volt; úgy ragyogott, mintha szentjánosbogár gyújtott volna lámpást.

Megköszörültem a torkomat.

– Ne haragudjon – mondtam csendesen ha most olyan kérdést teszek fel, ami esetleg nagyon ostobán hangzik. Lenne szíves megmondani, hol volt Remko az elmúlt évben?

– Én csak egy hónapja vagyok itt – ismételte a lány, nagy türelemmel. – De azóta mindennap láttam.

Örvénylett velem a szoba. Lehet, hogy Remko sokkal hamarabb L.-ben volt, mint én, nyugtattam magamat. Hiszen azt sem kérdeztem meg tőle, pontosan mikor jött meg, akárhonnan is. De mit jelentsen, amit az Archívumba való különös visszavételéről mondott? Határozottan emlékeztem, hogy egyéves távollétről beszélt. És ami akkor jutott eszembe, olyan izgalommal töltött el, hogy remegett a kezemben a cigaretta. Gyorsan el is nyomtam, nehogy Marie észrevegye. Mi ez a furcsaság, ami megérkezésem óta körülvesz? Igaz, a pincérek örültek nekem, de most föltűnt, hogy nem úgy üdvözöltek, mintha egy évig nem láttak volna. Persze, kapkodtam, siettem … éppúgy, ahogy izlandi útja előtt J. V. V. … aki nem kérdezte meg, milyen volt St. A.-ban ! De hát ő küldött oda, az ő ötlete volt, ő írta az egyik ajánlólevelet! Mit csináljak? Hívjam fel Izlandon – a szállodai és az egyetemi száma is megvolt – és kérdezzem meg? De miről? „Professzor úr, lenne szíves megmondani, hol voltam én az utóbbi egy évben?” Kínosan nevettem.

Marie persze nem értette, min nevetek, de csendesen megjegyezte, most már mennie kell, az Archívumot is be kell zárnia, és be kell kapcsolnia a biztonsági berendezéseket. A barátja pedig türelmetlenül várja. Egy kicsit magamhoz tértem, még egyszer megköszöntem a segítségét, nem mertem megkérdezni, hol várja a barátja, nehogy azt kelljen hallanom, az Erasmus kávéházban.

„Ördögi masina!” – morogtam magamban kicsiny egyetemi szobám felé kettesével véve a lépcsőfokokat. Zaklatott és ideges voltam, mégis úgy döntöttem, hogy itt, a Filozófiai Intézetben belekezdek a Camus-ről szóló tanulmányomba. A határidő, mint általában, régen a körmömre égett, s ilyenkor persze átkoztam magam, miért nem kezdtem neki jóval előbb. Méghozzá egy hosszú, átfogó értekezést terveztem; a szépprózai írások középpontjába a Közönyt és A pestist akartam állítani, a filozófiai esszék természetesen a Sziszüphosz köré csoportosultak volna, de még a drámákat is be akartam venni; Camus és a színház elfelejtett fejezet, pedig már fiatalon, Oranban is milyen fontos volt neki!

„Oran”, töprengetem tovább magamban, „hol is hallottam mostanában A pestis színhelyének nevét?” Egyszer jó volna nem rémült izgalomban, hanem kényelmesen írogatni. „Ez az oka mindennek”, korholtam magam, miközben a laptophoz léptem. Be kellett valljam, hogy minden izgalom és körülvevő titok ellenére örültem, hogy felkérést kaptam a tanulmányra, bár az is felötlött bennem, talán azért vállaltam el, mert akaratlanul is El Mahttal akartam versengeni. Hiszen St. A.-ban Camus az ő témái közé tartozott …

Itt azonban gondolataim hirtelen megszakadtak, a kezem megállt a levegőben. Döbbenten láttam, hogy a gép már be van kapcsolva, és babrálásomra, ahogy kell, a képernyő lassan kivilágosodik. „’Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük.’ A mondat második fele vitatható, az első egyenesen megdöbbentő…” olvastam. Egy teljes bekezdés. Még csiszolni kell rajta… gondoltam, de…

Megint le kellett ülnöm. Ezt én írtam volna? De mikor és hol? Csakis itt lehetett, mert határozottan emlékeztem, a laptopomat nem vittem haza a kollégiumi szobámba. Akkor viszont…

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Valósággal letéptem a kagylót a készülékről. – Halló! – kiabáltam a kagylóba.

– Valami baj van? – hallottam Remko hangját. Legalább él, megvan! Mégis idegesen hadartam:

– Hol voltál? Muszáj beszélnünk. Semmit sem értek. Egy tanulmányt akarok írni Camus-ről, de már elkezdtem anélkül, hogy tudtam volna róla. Ezenkívül lehet, hogy nem is voltam St. A-ban, és az elmúlt évben te sem hagytad el L.-t. Nekünk eltelt egy év, másnak nem. Vagy megbolondultam, vagy abból, ami az elmúlt egy-két évben történt, valamit biztosan álmodtam, csak azt nem tudom, mit, és miért olyan erővel, mintha valóság volna.

A vonal végén csend lett.

– Remko! – kiáltottam a kagylóba. – Ott vagy?

– Itt vagyok, ne kiabálj. Azt hiszem, értem, mi történt velünk, de ezt a telefonba nem tudom elmesélni. Annyit máris mondhatok, hogy akármikor is kezdtél a tanulmányodnak, az ilyesmit az ember jóval előbb írja, mintsem tudatában lenne. Lehet, ezt túl bonyolultan mondtam, de számítsd hozzá, hogy a magyar mégsem az anyanyelvem.

– Azért legalább mondj valamit a…

– Jó, odamegyek.

– Köszönöm. Tudsz most rögtön jönni? Az intézeti szobámban vagyok, fönn a másodikon, J. V. V. szobája mellett.

– Máris ott vagyok.

Gyanúsan hamar toppant be, de jóval izgatottabb voltam, semhogy elemezgessem, mennyi idő telt el a telefonbeszélgetésünk óta. Gyorsan levettem a számtalan Camus-kötetet arról a kényelmes fotelről, ami íróasztali székem mellett kicsiny szobám egyetlen ülőalkalmatosságaként szolgált, és Remko beletelepedett. Örömmel állapítottam meg, hogy szeme a régi fénnyel csillog.

– Tudod – kezdte élénken –, jól sejtettem, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezetnek nemcsak akkor van hatása, amikor a két kis tapadókorongját a halántékunkra tesszük, beírunk egy címet, és a szövegbe mintegy belehuppanunk – ugye, ez a helyes kifejezés, hogy huppanunk? –, hanem van valami kisugárzása is. Még bekapcsolni sem kell, sőt, még az sem szükséges, hogy nálad legyen; elég, ha gondolsz rá, és hiszel benne, hogy van. És aki valóban hisz annak, amit hisz, az legfőképp képzelőerejének tehetségét bizonyítja. Ahogy mindig is sejtettem, a Szerkezet az idő legyőzésével élénkíti fel a képzeletet, de ez, úgy tetszik, azzal jár, hogy a különböző események és cselekmények keverednek egymással

– Valami ilyesmit mondott El Maht is …

– Igen, Hamlet nagyon okos, rajtad kívül én is vele tudtam a legjobban beszélgetni erről. És mi sem bizonyítja jobban a feltevésemet, mint hogy amikor találkoztam vele, ő már ismert téged, és hivatkozott St. A.-beli kalandjaitokra, ahogy engem is ismert, mikor veled beszélt. Ha az idő felől közelítünk, valami olyasmit kellene mondanom, hogy az időhatárok fellazulnak, vagy hogy különböző idősíkjaink egymásba tolulnak. De azt hiszem, ez így nem pontos. Mert idő, szigorú értelemben nincs; az események nem valamilyen már meglévő, üres időzsákba kerülnek. Mert milyen értelemben is beszélhetnénk itt bármiféle „már meglévőről”? A „már meglévő” azt sugallná, hogy – már – határozott elképzelésekkel rendelkezünk éppen az időről, mintegy megelőlegezzük a fogalmát, holott épphogy nem akartuk eldönteni, mi az. Nem, inkább az események, a cselekmények teremtik a maguk idejét, éppen annyit, amennyire szükségük van. Mint mikor tésztát gyúrunk, és azt kérdezzük: „mennyi liszt kell bele?”, és a válasz az, hogy „amennyit felvesz”.

– Nem tudtam, hogy a konyhában is otthonosan mozogsz.

– Azt majd máskor mesélem el, hol mozogtam otthonosan egy konyhában. Most az a fontos, hogy az események keverednek és rajtuk keresztül az úgynevezett „idők” is. És a híres-nevezetes valóság is úgy működik, mint az idő: azt egy-egy esemény elemi ereje teremti.

– Hát nem mitőlünk függ, mit fogadunk el valóságnak és mit látszatnak?

Remko elgondolkozott.

– Ez így megint nem pontos. Bennem is csak nemrégiben tudatosult igazán, hogy egy-egy esemény elválaszthatatlan a személyiségünktől. Vagyis nem úgy kell elképzelnünk, hogy vagyunk mi, határozott körvonalakkal rendelkező, különálló egyedek, és vannak az események, amelyek hatnak ránk. Nem, az esemény általunk van, és az esemény által vagyunk mi, vagyis esemény és személyiség mindig egyenesen arányosak. Ezt akkor értettem meg, amikor megérkezésedkor valamilyen okból azonosulnom kellett a L’étranger egyes szám első személyű hősével, Meursault-val. Nálatok mi a cím fordítása?

– Közöny. De akkor azért voltál ilyen furcsa, mikor értem jöttél?

– Nincs kizárva – bólintott Remko.

– De miért éppen Meursault-val?

– Lehet, hogy te tehetsz róla. Egyébként tudtad, hogy Meursault a murtre, azaz gyilkosság, és a mort, halál névből tevődik össze? És nem tévesztendő össze a Mersault névvel, amelynek viselője a Boldog halál hőse. Ő tengerből és napsütésből van, minden árnyéka és sötétsége ellenére, mert mer: az tenger és soleil: napsütés.

– Látom, változatlanul etimologizáló hangulatban vagy. De miért épp Meursault?

– Mert már a megérkezésedkor benned motoszkált mindenféle Camus-től és Camus-ről, és azt hiszem – ha megengedsz a te nyelveden egy szójátékot – ez nem kamu. Lehet, hogy képek derengtek előtted, a műveiből, vagy akár az életéből, és a Szövegbe Helyező Szerkezeten keresztül ez valahogy átsugárzott rám, de talán a laptopodra is. Az ő világa a tiédbe és az enyémbe szövődött, de – és, azt hiszem, ez az igazán titokzatos dolog – a tiéd és az enyém az övébe is.

Látta, hogy közbe akarok vágni, de leintett.

– Ha nincs idő, ez igenis lehetséges. Akármilyen különös, nemcsak nekünk van szükségünk szerzőkre és arra, amit általuk teremtett világoknak szoktunk hívni, hanem nekik is szükségük van ránk. Mert valójában mi vagyunk az úgynevezett hőseik.

– Hajaj – fohászkodtam –, ezt alaposan végig kell gondolnom, míg pontosan megértem. – De akkor hol voltunk egy évig?

– Természetesen mindenki ott, ahol érzékeli magát és mások hajlandók érzékelni – válaszolta Remko nagy magától értetődőséggel. – A jelen pillanatban azonban két dolog bonyolítja a dolgot, legalábbis ahogy én látom. Egyrészt Camus hősei mindig a létük, sőt a lét szélein járnak. Csak az egyik a Semmi meredélye mellett egyensúlyoz, mint Meursault, a másik a lázadást választja, és azt vizsgálja, meddig tartható fenn a létezés, mint Rieux, A pestis orvosa. De ő sem kérdezi, mindez mire való. Mert nem fogad el semmiféle választ, legalábbis emberi nyelven nem, arra a kérdésre, miért vagyunk, így transzcendens vagy metafizikus magyarázatokat sem. Legfeljebb az égtől, a tengertől, a naptól, a fáktól vár valami jelet. Egyszerűen teszi a dolgát, és, ha él még, holnap is ezt fogja tenni.

– Nagyon szép, már-már költői. De ne felejtsd el, hogy ez mégiscsak a Metafizika Tanszék és J. V. V. szobája mellett ülünk, ráadásul szemben a Husserl Archívummal. Én azt akartam a tanulmányomban kifejteni, hogy Camus-ben rengeteg metafizika van. Végül is Szent Ágostonról és Plótinoszról írta a doktori disszertációját.

– De a tragédia értelmét és az életöröm okait egyszerre keresi bennük. Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy hagyományos vagy dogmatikus metafizika nincs benne. Az ő metafizikája a tengeré, a sós vízé, ami öleli a meztelen testeket, a napsütésé, a platán-, pálma-, bambusz- és eukaliptusz fák árnyékáé, a lányok ringó csípőjéé, a melegtől felhasadó sárgadinnyéé, a fülledt, lefüggönyzött szobáké, a zsíros sparhelteké, amin még ott áll a délről maradt hideg hurka, amit legyek donganak körül, az utcai csatornaszagé, a fokhagyma, az olajban sült paprika bűzéé. Mert mindenben a lét határait látja, és tudja, hogy a bűz éppúgy kitölti, mint az illat. Vagyis az ő metafizikája a hétköznapoké, ami persze Algéria miatt nekem néha egzotikus is. Nála a mindig jelen lévő halál is hétköznapi, mert nemcsak a haldoklóban van jelen, hanem abban a különbségben is, ami a járdaszélen felpattogzott kátrány ragadós sötétje és a halottaskocsi fényes lakkja között van. Sokkal közelebb áll például Wittgensteinhez, mint a te Husserledhez. Egyébként Wittgenstein és Camus másban is rokon lelkek: mindketten nagyon szerették a mozit. És Szent Ágoston Vallomásait. Meg Dosztojevszkijt. Jó lett volna, ha egyszer találkoznak, Camus is egész jól beszélt angolul.

– Husserlhez igenis közel áll. Ha tudni akarod, a kései Husserl…

– Jó, ez most még nem a doktori szigorlatod. De nézzük a másik bonyolító tényezőt. Ez épp a lét határain járó személyiség felépítése, amelynek nézőpontját, a világtól és a többi embertől való távolságát Camus szó szerint a nyelvtani személyekre, elsősorban az én–ő kettősére fordítja le. Valaki fizikailag jelen lehet, miközben valójában nincs ott, és ott lehet valahol, bár a teste másutt van. Mert minden a jelenléten múlik, ahogy a te szép nyelved mondja: a lélek jelenlétén.

– A lélekjelenléten?

– Hogy a lélek ott van-e, mikor a test úszik a tengerben, buszra ül, a kutyáját keresi, vagy éppen meghúzza egy pisztoly ravaszát. Vagy gondolj arra, miért írja Rieux doktor harmadik személyben az egész történetét, és miért érzi szükségét, hogy a regénye végén bevallja, mindennek ő a szerzője. Add csak ide A pestist!

Átnyújtottam a padlón heverő könyvet; Remko az elején ütötte fel.

– Ez persze a magyar fordítás – szabadkoztam –, most magyarul írok.

– Nem baj. Ide nézz. „Április 16-ának reggelén Bemard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.” Aztán nézd tovább! – Remko ide-oda lapozgatott – „Muszáj – felelte Rieux” … „Rieux pedig mintha félálomban lett volna” … „Rieux azt gondolta”. És így tovább. Egy mindentudó elbeszélő mondja el az eseményeket, aki Rieux tetteiről és mondatairól éppúgy beszámol, mint belső gondolatairól és érzéseiről. Most ezt hallgasd meg – Remko a könyv végére lapozott – igen…, itt van. „Végéhez közeledik a krónika. Ideje, hogy Bernard Rieux doktor bevallja, hogy ő a szerzője.” Persze indokolja ezt a különös eljárást; a tárgyilagosságot, a tartózkodást, a szemtanú hitelességét említi. Amikor először idáig jutottam, rögtön elölről kezdtem a könyvet: kíváncsi voltam, vajon olyan tartózkodó és tárgyilagos volt-e végig, mint állítja? Nincs-e már korábban valami jele, hogy ő az elbeszélő? Nem szólta-e el magát? Aztán visszafelé is elolvastam, hátulról előre. Lenyűgözött, ahogy a kívülről, mintegy a mindenhatóságból harmadik személyben szóló ő találkozik egy egyes szám első személyű én-nel. De akkor ki az az én? Mintha Wittgensteint hallanám: „Az, hogy a világom az én világom, abban mutatkozik meg, hogy a nyelv határai az én világom határai is. Én vagyok az én világom.” Egyébként azt hallottam, Camus is állandóan noteszekbe írta le először a gondolatait, mint Wittgenstein. De Camus noteszlapjain néha ő lesz az én-ből, szerette a benyomásait harmadik személyben rögzíteni.

– Ez jó, ezt majd beleírom a tanulmányomba.

– Légy szíves. Tudod Rieux ezzel az ő–én cserével azt is sejteti, hogy nemcsak a járvány leküzdésével, vagy inkább a puszta helytállással, lélekjelenlétével, azaz lelkének jelenlétével vásárolta meg a jogot, hogy beszéljen, elbeszéljen, íráshoz lásson, hanem azzal is, hogy az elbeszélésben magát harmadik személyként, tőle független ő-ként ábrázolta. Azaz a jogot bizonyos értelemben magával az elbeszéléssel vette meg. Az én csak akkor szólalhat meg, ha már ő-ként ábrázolta magát.

– Remko, nem akarnád inkább te megírni a Camus-tanulmányt?

– Nem. Sört szeretnék inni, méghozzá az Erasmus kávéházban. Holnaptól pedig minden reggel futni az Aaremberg parkban.

A laptopomat az asztalon hagytam, de nem kapcsoltam ki. Lehet, hogy késő este még folytatom – gondoltam.

Lassan ballagtunk az Erasmus felé. Valósággal izzott az esti levegő; persze mindenki kint ült az utcán, egyetlen szabad asztal sem volt. Megálltunk, de ekkor távolabb ketten felálltak, egy nő és egy férfi. A nő Marie volt. A férfi intett a pincérnek. Lassan közeledtünk. A férfi középmagas volt, jó kiállású; sötét, még mindig dús haját hátrafésülte, fedetlenül hagyva kissé elálló fülét. Szürkészöld szeme szúrósan, mégsem bántóan nézte, amint a pincér ceruzája fel-alá jár a számlán, és amíg fizetett, félig szívott cigarettáját a szája bal sarkába dugta. Aztán átkarolta Marie vállát, és elindultak, épp az ellenkező irányba – már csak a hátukat láttuk, de a férfi hangját még hallottam: „Tudod, Marie, amikor Algírban laktam, telenként mindig türelmetlen voltam, mert tudtam, hogy a Konzulok völgyének mandulafái egy éjszaka, egyetlen hideg és tiszta februári éjszaka alatt fehér viráglepelbe öltöznek.” Többet nem hallottam.

– Ő volt? – kérdeztem Remkót.

– Ő.

– Neked mindig igazad van?

– Általában – dünnyögte Remko.

Bal zubbonyzsebéből ezüstös tárgyat vett ki, ami nem volt sokkal nagyobb, mint egy mobiltelefon. Bekapcsolta; a mélykék képernyő vibrált, és Remko valamit írt a piciny klaviatúrán. Lábujjhegyre állva a keze felett a következőt láttam megjelenni: ’A lélek jelenléte’.

A szerző nevét azonban nem tudtam elolvasni.

1. Remko és a Szövegbe Helyező Szerkezet előzménye: Melyik Ersamus kávéházban ↑

felső kép | Dagget.fr, flickr.com