A LÁTTATÁS TUDOMÁNYA

Mondják, hogy Nagy Sándor kezdte: egyszerűen csak hatalmas mellvérteket kovácsoltatott katonáinak, így hitette el az ellenséggel, hogy serege óriásokból áll. De idevág a hochosterwitzi ostrom példája is: amikor 1334-ben Margareta Maultasch tiroli hercegnő körülzárta a magas sziklán, a völgy fölé emelt karintiai várat, jól tudta, hogy közvetlen támadással nem, csak hosszú ostrommal lehet bevenni. A védők hamarosan kritikus helyzetbe kerültek: csupán egy ökrük és két zsák árpájuk maradt. Margareta helyzete is egyre nehezebb lett engedetlenkedő csapatai és egyéb politikai ügyei miatt. A várparancsnok végül olyasmit tett, amit emberei őrültségnek véltek: levágatta az ökröt, hasába töltette az árpát, és a tetemet a szirtről a hercegnő tábora előtti mezőre dobatta. A hercegnőt elbizonytalanította a megvető üzenet, szedte a sátorfáját és elvonult.

a hatalom szava

Két képről van szó. Az óriási mellvértek és a szakadékba hajított ökör látványa nagyobb hatást ért el, mint bármilyen lelkesítő vagy fenyegető szónoklaté. Ez utóbbi eszközt se becsüljük le: a szavak hatalmának szem előtt tartatása kiváltképp fontos, amikor a hatalom szavát halljuk. De a hatalmat lehet a szó kimondásával és a szó elhallgatásával is gyakorolni. Mert nem az információ feletti uralom a hatalom záloga, hanem a – kimondott, terjesztett vagy elhallgatott, elfojtott – szó feletti uralom.

A háborús propagandát nem keverhetjük össze egy másik fontos eszközzel, mely a hatalom szavát a szavak – egyre inkább a képek – hatalmán keresztül érvényesíti. A propaganda csak meggyőzni akar, a perception management-nek keresztelt eszközrendszer viszont vizuális effektek és jól felépített szövegek segítségével azt láttatja a tömegekkel, amit a hatalomnak érdekében áll valóságként elfogadtatni.

Csipetnyi gondot sem okoz ez abban a korban, melyet Weöres az egyéniség alá süllyedésként jellemzett: „A létezés egyetemes összefüggéséből kiszakadt, egyéniségbe-zsugorodott mai ember hamarosan el fogja veszíteni egyéniségét, de nem fölfelé, hanem lefelé. Minthogy nem bír egyéniségéből kiemelkedni, hát alája rogy. Nemsokára hatóságilag szabják meg, hogy melyik vezetőembernek képét kell a falra akasztanod, milyen könyveid és egyéb tárgyaid lehetnek, mit ehetsz-ihatsz és mikor, s nemcsak a munka, de a szórakozás is kötelező lesz, megszabott módon és megszabott időben; s az egyéniségük alá süppedt embereknek ez tetszeni fog. Miután az európai ember ezer évig úgy volt egyéni, hogy személyes szeszélyeit az egyetemes lehetőségekkel szembefeszítette: most a szeszélyekből alakult ördögi rend nemcsak az egyéniségét, de az emberi létét is maga alá temeti. S a mai ember ezzel elégedett és boldog lenne, ha körötte az ól nem imbolyogna szakadatlan.”

Annál is könnyebb lenyomni torkunkon a tetszetős képeket (majdhogynem kár a szóért: a képekre jobban emlékszünk és nagyobb hatást is tesznek ránk), mert Schopenhauer óta tudjuk, hogy az ember teheti ugyan, amit akar, de nem akarhatja, amit akar. A valóság képzelt vagy megkomponált változatának láttatása – észleltetése – az akar igét is műveltető formába teszi. Mit akartatnak hát velem, mit akarnak, hogy akarjam?

Hogy nézzem, amit megmutatnak nekem valóság gyanánt, és elhiggyem, majd megjegyezzem, aminek elnevezik a látványt. Hogy figyelemmel kövessem a háborús képek folyamatos sugárzását és ismétlését, fogadjam el ezt a látványt főműsoridőben és a címlapokon. Tudatosítsam, mit mivel hasonlít össze a moderátor és a helyszínről közvetítő riporter (akad közöttük, aki öngyilkos lesz, mert lebukik: kiderül, hogy a „helyszín” díszletekből állt össze, a hazai stúdióban), és tároljam el hosszú távú emlékezetembe, aktiválható üzemmódban, hogy a fényképezőgépek és a kamerák mit mutattak – mondjuk, kétszáz embert tömegnek láttatva – az eseményekből. Hogy kötelezzem el magam, és csak azokra hallgassak, akik hasonlóképpen kötelezték el magukat. A láttatott valóság hatása akkora, hogy hiába derülnek ki lépten-nyomon a globális információs infrastruktúrába csempészett stiklik, a leleplezések hírértéke nulla.

láttatott valóság

Vagyis a tény annak alapján nyer megerősítést, hogy hány embernek, hányszor ismételték el. Belátható, hogy egy körbehordozott véres kard labdába se rúghat egy műhold mellett (bocsánat a képzavarért): a terjesztés – amit tévedés lenne egyszerűen sulykolásnak hívni – olyan technikákkal él ma, amire korábban nem volt példa. Egyidejűleg emberek százmilliói, milliárdjai hallhatják-láthatják ugyanazt. Nemcsak azért nézi meg és hiszi el, mert csak ezt láthatja, hanem mert testközeli rokonai és ismerősei közül is szinte mindenki így látja és hallja, ezáltal pedig személyes megerősítést kap a láttatott valóság. Nézzük együtt! Ha ügyes a riporter, még meg is beszéljük a szomszéddal…

Mindez azonban kevés lenne, ha nem párosulna a technikával, amit az 1968-as májusi diákmozgalmak után született kifejezéssel – terribles simplificateurs (szörnyű egyszerűsítők) – címkézhetnénk. A különleges vizuális effektekkel láttatott valóságot leegyszerűsítők és jónak vagy gonosznak elnevezők, egytényezős magyarázatokkal szolgálók, azonnali megoldásokat szorgalmazók magukat információs harcosnak, percepció-menedzsernek nevezik, már 1996 óta. Nem sokkal később született meg az Information War fogalma. A módszer egyre tökéletesedik: kombinálja a projekciós eljárásokat a psyops (psychological operations) kelléktárával. A legelismertebb szakértők oktatják is, de nevüket, részben a görög filozófia hagyományainak hódolva, részben saját trükkjeiket bumerángként alkalmazva, e helyütt nem örökítjük meg az utókor számára. Tegyük hozzá, hogy a percepció-menedzsment hatékonysága kultúrafüggő: amelyik kultúrában gyökeredző gondolkodásmód csiszolja az új bűvészet mutatványait, csak annak a kultúrának az elméit tudja megdolgozni.

Meg a jövendő generációkét. A Killology Research Group egyik alapítója, David Grossmann (korábban az amerikai hadseregnél tanított pszichológát West Pointban) szerint például a gyerekeket, akár a katonákat, megtaníthatjuk az ölésre. Grossmann a bootcamp-et (a kiképzőtábort) egy interjúban agymosásnak nevezte, az ölést megkönnyítő vagy megnehezítő faktorok elemzése után. Sok száz katonával készített interjúból a pszichológus arra a következtetésre jut, hogy mivel az egészséges emberekben erős biológiai gátlás tiltja az ölést, így alapvetően a katonák sem hajlamosak az erőszakra, de a hadsereg hatékony kondicionáló mechanizmusokkal elhárítja ezt a gátlást és brutalizálja a valóságot, elhitetve, hogy gonosz és kegyetlen világban élünk, ahol egyedül az erőszak segít. Grossmann szerint az általános iskolai mészárlások tetteseivel a videojátékok kondicionáló mechanizmusai fogadtatták el az ölést, és tanították meg rá (ezt azzal látja bizonyítottnak, hogy ezek a gyerekek mind távoli, szórakozott arckifejezéssel lőnek, és a „one shot, one kill” elvet érvényesítve, minden áldozatba – melyek Grossmann szerint a tettes belső „képernyőjén” tűnnek fel – egy golyót eresztenek).

Programozódunk, akkor is, ha nem akaródzik. Weöresnek az állandó háborúról szóló jóslása szerint „…nemsokára a nép jobban fog irtózni a békétől, mint a háborútól; végül az egyensúlyt állandó hadiállapottal kell fönntartani. Megkezdődik az a háború, melyben a győzelmi szándék csak a múlttól örökölt szólam, az igazi, titkos cél a háború továbbvonszolása: egyik harcoló fél se meri vállalni azt a gazdasági gordiuszi csomót, amit a béke jelentene. Majd örül, aki katona lehet, mert jobb az ellátása és nagyobb a biztonsága, mint a lakosságé; s igyekszik a harctérre kerülni, mert ott ígérkezik az elérhető legnagyobb szabadság. Nem a béke lesz a rend, nem a háború lesz a zűrzavar, hanem megfordítva; ez lesz az állandó háború kora. Nem egy mozzanata a fordított sakkhoz fog hasonlítani, ahol az nyer, akinek minden bábját kiütötték.

Ez az állapot részben már elérkezett. Most rövid, derűs időszak következik, de ez csak a hosszú telet megelőző csali napsütés, vénasszonyok nyara. Harminc esztendő sem telik el és megkezdődik az a korszak, mikor nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az embert”.

centrális tudatfölötti

Vajon hogy látták a háborút azok, akikkel még nem láttatott semmit a centrális tudatfölötti? Zsadányi Henrik nyolcvan éve a Nyugatban írt a gazdasági jóslásokról, két könyvet hasonlítva össze. Mindkettő illúzióromboló: a háború illúzióját szaggatják szét. Norman Angel műve, a Great lllusion az első világháború előtt jelent meg. A szerző azt bizonyítja, hogy a háború rossz üzlet, vesztesnek és győztesnek, rövid és hosszú távon egyaránt (a nagy tömegeknek, persze: többnyire van egy maroknyi csoport, aki jól jár). Már csak azért is, mert a népek között kiépült valami – ő gazdasági szervezetről beszél –, melynek szétszaggatása minden résztvevőnek kárára van. Korát megelőzve a ma oly divatos hálózatra hivatkozik, melynek megbontása – még akkor is, ha később hirtelen mozdulatokkal egybehajigálnak más, összetartozónak vélt alrendszereket – az összes tagra nézvést következményekkel jár: nincs az a hadisarc vagy zsákmány, mely a szürke mindennapok szorgos – folyamatosan megújuló és sikeres – munkájának eredményét pótolná. Meg is mosolyogták Angel szavait 1914 után a francia és az angol sajtóban egyaránt! Még élt a politikai köztudatban Bismarck nézete: a legyőzöttnek csak a szemét kell meghagyni, hogy sírni tudjon…

Ám ahogy vége lett az első világégésnek, megszületett – és Angel könyvénél jóval nagyobb figyelmet kapott – a második „illúzióromboló” könyv, ezúttal egy cambridge-i közgazdászprofesszor, John Maynard Keynes tollából (The Economic Consequences of the Peace, 1919). Keynes a háború alatt az angol pénzügyminisztérium szakértőjeként dolgozott, a párizsi békekonferencia idején értekezleteken vett részt, és előadásokat tartott a gazdasági kérdésekről, ám a feltételeket megismerve lemondott és hazament. És könyvet írt, a társadalmi rend hihetetlenül bonyolult voltáról, és a háborúról, amely ezt a rendet felborítja. A vesztest gúzsba kötő garanciákról: arról, hogy ezek kétélű fegyverek, melyek a győztesen is sebeket ejtenek, statisztikai adatokkal és kontinentális gazdasági összefüggésekkel bizonyítva.

A tények hozzájuk hasonló tényeket szülnek – mondja Keynes-szel Zsadányi –, de vajon mit sokszoroznak a ténynek láttatott információk? Álösszefüggéseket, melyeket valóságnak észlelünk, és olyan közösségi gondolatokat, melyeknek alapja nem a közös tapasztalat, hanem a közösnek láttatott hit.

felső kép | solarseven, shutterstock.com