„A KÜLSEJÉT LÁTOM, MEGNÉZEM BELSEJÉT”
avagy János vitéz és az ökokritika [2006 november]

A János vitéz XX. énekében főhősünk az óriás király nagy fekete várához ér, és „ekképp elmélkedék: / ,A külsejét látom, megnézem belsejét;’ / S nem törődve azon, hogy majd megugratják, / Megnyitotta a nagy palota ajtaját.” Könnyű neki: csupán az óriások királyát kell legyőznie, én azonban jóval merészebb feladatra vállalkozom, amikor bizonyítani próbálom: külső és belső, kívül és belül[1] összefonódását és különbségét megközelíthetjük az ökokritika segítségével is, és Kukorica Jancsi tündérkirállyá válásának jól ismert történetében a környezet leírása és a főhős érzelmeinek, gondolatainak alakulása sokszor éppen a külső és a belső párhuzamára épül. Némi ugratással azonban én sem törődöm, lássunk hát neki, s bízzunk benne: a száraz kőebédnél ízesebb falatokra bukkanunk.
figyelemreméltó következetességgel
A természeti jelenségek illusztratív, hangulatfestő vagy szimbolikus alkalmazása természetesen nem Petőfi találmánya; hosszan sorolhatnánk az irodalmi példákat, ahol egy tomboló vihar vagy rekkentő napsütés az adott mű szereplőinek belső ábrázolását erősíti vagy formálja: például a Lear király vihara az aggastyán lelki-fizikai összeomlását érzékelteti,[2] a Közöny elviselhetetlenül forró napfénye Meursault eltompulását[3] világítja meg. A szélsőséges természeti képek a történet atmoszféráját is befolyásolják: rendszerint baljóslatú, sorsfordító eseményeket jeleznek. A János vitéz fordulatosan kacskaringózó meséjében egyes képek figyelemreméltó következetességgel kísérik a szereplőket, és így alakítják a több műfaj jellegzetességeit ötvöző művet egységessé. A népmese, a nagyotmondó obsitos-történetek vagy a realista leírás hagyományait követve Petőfi legtöbbször a természeti jelenségekre helyezi a hangsúlyt, mintha ezeket érezné a legalkalmasabb, legkifejezőbb eszközöknek.
Az indító kép sorra veszi a bukolikus költészet szinte minden kellékét: napfényes mezőn heverésző szerelmes pásztorlegény, faluvég, juhnyáj, tarka virágtenger, a patakban mosó kökényszemű, szőke leány finom erotikával kivillanó térde és a szerelem beteljesülésének áthághatatlan akadályai, a szegénység és az árvaság. Theokritosz, aki elsőként írt pásztori idilleket, A kyklóps című versében a János vitéz kezdetéhez hasonló képet fest (a szó szoros értelmében, hiszen az „idill” a görög eidüllion, „képecske” szóból származik): „Gyakran tért a karámba a nyáj őnélküle vissza / zöld legelőjéről, míg zengve a szép Galateiát / egyre gyötörte magát a hínáros tengeri parton’”.[4] Költészetének számos követője akadt, és az egyik névtelen töredékben, amelyben két pásztorfiú dalversenyre kel, megint csak ismerős motívumra bukkanunk: „Édesapám szigorú ám, / édesanyám is, s megszámlálják este a nyájat”[5] – akárcsak Jancsi indulatos gazdája, aki „szokás szerint a nyájt olvasni akarta”. A legjelentősebb római bukolikus költő, Vergilius IX. eclogájában két pásztor versekről beszélget, s Moeris elszaval pár verssort: „felidézem e dalt, de talán te is ismered, oly szép: / Jöjj Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék?… / jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám.”[6] – és a pásztoroknak oly ismerős dalban mintha az Iluskát csalogató Jancsit hallanánk: „Gyere ki a vízből… / Gyere ki a partra…”
A bukolikus közhelyekből fokozatosan építkező kép szereplőit azonban Petőfi egyetlen egyszerű, ám dramaturgiailag bravúros versszakkal közvetlen ismerőseinkként ábrázolja: „Mert a pázsit fölött heverésző juhász / Kukorica Jancsi, ki is lehetne más? / Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, / Iluska az, Jancsi szívének gyöngyháza.” A kép ezzel egy csapásra valóságossá, több dimenzióssá változik: Kukorica Jancsi és szerelme így karnyújtásnyi közelünkbe kerül, ugyanakkor mitologikus mesefigurákká nőve a mese szélesebb horizontján is látjuk őket. A leírásokban a narrátor életteli, gyöngéden humoros megjegyzései, a szereplők perspektíváján kívüli szemszöge még egy újabb dimenzióval gazdagítja a művet: egyszerre látjuk János vitézt kívülről és belülről.[7] A meseszövést dramaturgiailag is segítő, az izgalmakat fokozó fordulatok kiszólnak az olvasóhoz, bevonva őt ezzel a cselekménybe, például a XIX. ének végén, az óriáscsősz legyőzése után: „Hát Jánost mi érte, szerencse vagy ínség? / Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég”. Máskor a narrátor megjegyzése a főhős subája alá, lelke legmélyébe nyújt bepillantást: „ő ugyan subáját gondolta nehéznek, / pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek” – tovább mélyítve külső és belső párhuzamát. A folytonosan váltakozó perspektíva filmszerű élményt ad, mintha Petőfi több kameraállást hangolna össze: az V. énekben például a nagytotálból fokozatosan a főhősre szűkülő látványt hirtelen másik látószög váltja fel: már nemcsak mi látjuk a szalonnát falatozó fiút, hanem „Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább / Ragyogó szemével a tündér délibáb”. A természetben ábrázolt juhász valódi, kölcsönös kapcsolatban áll a tájjal, környezetének éppen olyan szerves része, mint a „vakandok”, melynek túrására „bocsátotta fejét, / Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét”.
két természeti elem
A mű elején a szerelmeseket bukolikus sablondíszletek helyett ismerősen meghitt falusi táj veszi körül, és a szerelmi enyelgés bevett fordulatait, a csalogatás („Pillants ide… Gyere ki a vízből…”), a kérlelés („csak egy pillanatra”), az érvelés („a mostohád sincs itt a közelben”), az érzelmi zsarolás („Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen”) gyors fokozódását is hitelesebbnek érezzük. Már az első ének kezdő soraiban megjelenik az egész mesét végigkísérő két természeti elem: a nap és a víz, amelyeket a későbbiekben különféleképpen látunk. Jancsi kóborlását a nap nyugvása és kelése (illetve a hold és a csillagok megjelenése–eltűnése) kíséri, amely a történések idejét is megszabja, és utalásként rendszeresen visszatér az énekek elején és végén, például: „Az idő aközben haladott sietve, / A patak habjain piroslott az este” vagy „Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte” vagy „Egyszerre valami csillámlott előtte, / Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte”, és így tovább. A XIX. ének elején, amikor Iluska halálhírétől nekikeseredve Jancsi céltalanul bolyong a világban, az idő múlását már nem az életadó, rövidebb ciklust kifejező nap, hanem a bús, havonta változó, szűzi hold[8] jelképezi: „Már sokszor telt s fogyott a változékony hold”. A nap hiánya maga a halál: Jancsi „örökös éjszakát” küld a zsiványokra, az elvágott gigájú óriáscsősznek „Napfogyatkozás jött szeme világára, / Melynek elmúlását hasztalanul várta”, a sötétségben pedig a gonosz tanyázik: a boszorkányok országában nincs sem nap, sem csillagok, János hívására az óriások sorra földhöz vágják a boszorkányokat, s „valahányszor egy-egy boszorkány megholt / Mindannyiszor oszlott az égnek homálya / S derült lassanként a sötétség országa”. A külső környezet és a belső érzelmek párhuzamát Petőfi olykor ellentétbe állításukkal ábrázolja: „Az egész pusztában széjjel sütött a nap, / De az ő szívében éjek éje maradt.”
A nap jelentőségét Petőfi életkörülményeivel is magyarázhatjuk: a Vahot Imrétől bérelt sötét kis cselédszobába, ahol a János vitézt írta, alig jut be némi fény, mint azt A naphoz című versében is elpanaszolja: „Panaszom van kelmed ellen, / Hallja kelmed, nap uram! / Mi dolog az, sugarával / Bánni olyan fukaran? // Elballag kelmed fölöttem / Minden istenadta nap, / Kis szobám kelmedtől mégis / egy sziporka fényt se kap.” A külső adottságok így alakítják a mű belsejét: a szűkösséggel és sötéttel dacolva Petőfi határtalan és napfényes mesevilággal ajándékozza meg hősét[9]: kóboroljon helyette is, vívja meg kardjával a harcot, amelyben szerzője egyszer, valami kukoricás szélén, majd végleg elbukik.
A nap más értelemben is időmérő: a szereplők életidejét jelképezi. A mese délidőben, in medias res kezdődik, ezzel érzékeltetve, hogy bizonyos események (Jancsi megtalálása, nevelőanyja és lluska szüleinek halála, szerelmük kialakulása – tehát mindaz, amit János a francia király udvarában elmesél) már megtörtént, a főhősök felcseperedtek és kellően érettek, hogy a mese sodra elkapja és megforgassa őket. Tündérországban a halhatatlanság egyik legfontosabb jelképe, hogy „nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása” és örökös tavasz uralkodik – azaz megáll az idő, nem úgy, mint Jancsi kóborlásai során, amikor az égitestek állandó körforgása hitelesíti, hogy a kalandokból falujába hazatérő férfit a menyecskévé érett szomszédlány „Szegény Jancsi bácsi”-nak szólítja.
A napkelte a mese egy pontján még jelentékenyebb szerepet kap: amikor a XXII. énekben a temetőben alvó Jánost a kísértetek éppen elragadnák, a hajnalt jelző kakasszó elriasztja őket, és főhősünk úgy ébred, hogy nem is sejti: újabb kalandot élt át. Az ének elején még megtudjuk, hogy Jancsinak „Meggyógyult már szíve a bútól egészen” – nem mintha megfeledkezett volna lluskájáról, csupán a lány halálát fogadta el: a sírról szakasztott rózsát nézve „Valami édesség volt érezésében”. A temetőben éjféltájt vad táncot járó kísértetek a halál másik, borzongatóan elfogadhatatlan arcát mutatják – Jancsi azonban nem ébred fel a zajra, s bár a kakasszóra felkelve „Testét a hidegtől borzadás átjárta”, az epizód arra utal, hogy János vitéz a kívül-belől leselkedő halálon is átlépett, s így kiérdemelte, hogy elérjen az Óperenciás-tenger partjára, amelynek közepén valóban a halhatatlanság vár rá és kedvesére.
az életadó víz hiánya
A másik elem, a víz elsősorban lluskához kapcsolódik: a műben csupán három alkalommal megjelenő leány az első énekben a patakban áll, az utolsóban az élet vizéből emelkedik ki. A negyedik énekbeli búcsúzásukkor a füveket, bokrokat harmat lepi, mely „Tán a szánakozó csillagok könnye volt”, lluska zokog, Jancsi „könnye kicsordult”, jövőjüket pedig az életadó víz hiánya jellemzi: Jancsi „száraz kóró”, lluska „tört virág… Hervadó szerető”. Az évszakok is összekeverednek: az első ének szerelmes-forró nyara először tavasszá szelídül: „Utószor látlak én, szívem szép tavasza”, mondja Jancsi, az elválást az őszi táj („Elváltak egymástól, mint ágtól a levél”), majd rögtön a tél érzékelteti: „Mindkettejök szíve lett puszta, hideg tél”.
Az ötödik énekben a pusztában gyalogló Jancsi egy tóra lel, falatozás után annak vizéből iszik, partján álomba merül, és az álomban megjelenik előtte Iluska. Az ábrándképet vihar zavarja meg, a külső és belső közti párhuzam itt félreérthetetlen: „Oly hamar támadott az égiháború / Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú”. Az álmot hozó víz ismét más formában jelenik meg: zivatar képébe öltözött sorsként támad a fiúra, aki keményen állja a próbát, s lám, a vihar hirtelen eláll, és a pára reményt adó szivárvánnyá alakul, előrevetítve tündérkirályságának idilljét: „A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak / Szemsugarából a tündérleányoknak; / Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, / Ékesítik vele a felhős ég boltját.”
A XVIII. énekben Iluska alakjához ismét a víz kapcsolódik: a hazatérő János elsiratja („megeredt könnyének bőséges forrása”) és a szomszédlánytól megtudjuk, hogy a falu népe is „könnyet ejtett érte”. A leány sírjánál megjelenik az életadó nap és a szűzi, bús hold motívuma: „Leáldozott a nap piros verőfénye, / Halovány hold lépett a napnak helyébe, / Szomorún nézett ki az őszi homályból, / János eltántorgott kedvese hantjától.” A nap felváltása a holddal kettejük beteljesületlen szerelmét és Jancsi szüzességi fogadalmát jelképezi: „Vándorlok, vándorlok a világ végéig, / Míg kívánt halálom napja megérkezik”, s a képet tovább erősíti, hogy a következő énektől az egyre táguló, végül határtalanná, időtlenné váló időt nem a nap, hanem a hold váltakozása érzékelteti.
A sírhalomról szakított rózsa is kettős értelmű: mivel nem tudjuk, milyen színű virágot szakít János vitéz, egyszerre gondolhatunk az égő, szenvedélyes szerelmet jelképező vörös és az ártatlan tisztaságot kifejező fehér rózsára. A rózsa kettőssége a mese végén is megjelenik: bár a halálba kellene vezetnie Jánost („’Mutasd meg az utat, én is majd követlek.’ / S beveté a rózsát a tónak habjába; / Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…”), az élet vizéből feltámadó Iluskává változva az utolsó pillanatban lehetővé teszi a csodásan boldog befejezést.
A zsiványok pénze a mű elején egy pillanatra megkísérti Jánost: elképzeli, hogy a lopott pénzből házat emeltet a falu közepén, elhozza Iluskát mostohája kertjéből, a pitvar elejéről, s ott élnek majd, „Mint Ádám és Éva a paradicsomban”. De ez az idill hamis alapokra, vérfoltos pénzre épülne – a mese szigorú erkölcse továbbhajtja a főhőst. Bár „A franciák földje gyönyörű tartomány, / Egész paradicsom, egész kis Kánaán”, Jancsi az újabb, ezúttal inkább erotikus kísértésen is túljut (Petőfi ugyan siet leszögezni, hogy Jancsi ereiben nem folyt víz vér helyett”): visszautasítja a francia trónt és a gyönyörű királylány kezét, és jutalmul végül elér a tündérek valóban paradicsomi kertjébe, ahol Iluskát is megtalálja.
mitikus erőt nyer
A külső világ fokozatos kitágulása, mesés geográfiája is a főhős belső történéseit követi-alakítja. A kis falu és a faluszéli mező realista leírását a rónaság szintén pontos, de nagyobb térbe tekintő, és fél szemmel a hős jövőjére kacsintó részletezése követi. „A puszta, mint a tenger, feküdt körülötte” – írja Petőfi, és ekkor még nem sejthetjük, hogy János egyszer majd az Óperenciás-tengeren is átkel. A pusztán átélt rövid vihar a tengeren óriásivá növekedve pusztít, a zsiványok erdeje is hatalmassá tágul („olyan széles volt a fák levele, / Hogy szűrnek is untig elég volna fele”), de hiába: Jánost az egyre nagyobb és nagyobb kihívások sem győzhetik le, mert a realitástól elszakadva hősünk is mitikus erőt nyer – ha meg akar felelni az egyre hihetetlenebb külső körülményeknek, Kukorica Jancsinak ízig-vérig János vitézzé kell válnia, aki fittyet hány a fizikailag is óriásira növekedő veszélyeknek. A bátor és furfangos juhászlegény először egy tucat zsivánnyal számol le (ekkor még nem használja testi erejét), majd a jóval nagyobb török hadsereget támadja meg a magyar huszárokkal és a „mennykő nagy” hasú török basát vágja ketté. A viharból már csak csoda segítségével, egy felhőbe kapaszkodva, majd griffmadár-háton utazva szabadulhat meg,[10] és mintha a névváltoztatással ereje is megszázszorozódott volna: a fazekas szekerének kimentése, az óriások csőszének, majd királyának megölése, és a Tündérország kapuját őrző, egyre veszedelmesebb fenevadak legyőzése már a mesék világába illő tettek.
A nagyotmondó obsitos-történetek hagyományait követve a sereghez csatlakozó Jancsi a VIII. énektől mindinkább elrugaszkodik a realitástól: szó szerint a csillagok közt jár („Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: / Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott”). Először a földrajzi és éghajlati viszonyok keverednek össze: Tatárország Taljánországgal határos, amelyben „örökös tél vagyon”, onnan Lengyelországba, majd Indiába vándorolnak, és mivel „Franciaország és India határos”, csupán az égig érő hegyeken kell átkelniük. A szélsőséges időjárásban a katonák lovaikat hátukra véve melegednek, nagy hőségben a felhőkből facsarnak vizet, és a sűrű levegőeget harapják. Az alig tizenhat évesen katonának álló, gyönge testalkatú Petőfi, aki rengeteget szenvedhetett a durva bakaélet fizikai, lelki és szellemi gyötrelmeitől, és másfél év után egy jóindulatú katonaorvos segítségével alkalmatlannak minősítve szerelt le, a nehézségeket most sorra tréfára veszi, s a hideget, meleget, éhséget, szomjúságot a valóságtól elemelve, meséssé színezve ábrázolja – mintha így szabadulhatna a kínzó kudarc élményétől.
A mind több fantáziaelemmel gazdagodó cselekményben a csodás jelenségek János hazai élményeit ismétlik ezerszeres, szivárványszínű fokozásban: nemcsak a már említett pusztaság, a vihar, a kis tó, az erdő nagyítódik fel; lluska szépsége és szőkesége túlragyogja a tündérekét, a gonosz mostoha boszorkány lesz, a Jancsit felnevelő, morcos gazda apafiguráját az új nevet adó, jóságos francia király váltja fel, a darumadarakat, gémeket pedig griffmadarak. A délceg magyar huszárok helyett János az óriások segítségével győzi le a boszorkákat, s az otthoni kis falu Tündérországgá változik, ahol a talált árvagyerekből tündérkirály lesz.
„Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok… / Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; / De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, / Azért is közéjük nagy bátran belépe” – János vitéz még csak készülődik Kukorica Jancsi subája alatt, amikor a huszonegy éves Petőfi már úgy kapaszkodik belé, mint testi-lelki jóbarátjába, akivel bárhová elmegy az ember: zsiványok tanyájára, törökökkel vívott háborúba, tengeri viharba, barikádra, minisztériumba… Kell egy ilyen barát, és ha kívül nincs, hát belül kell keresnünk, a lapok, sorok, betűk között. A kőleves meg? Ettünk már rosszabbat is, nem igaz?
-
A „Kivül–belől” című tematikus összeállításból ↑
-
V. ö. a III. 2. színnel:
„Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
Titeket én nem vádollak, elemek, ↑ -
Kegyetlenséggel. Én nektek soha
Nem adtam országot, nem híttalak
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
Teljék be hát borzasztó kedvetek.”
(Vörösmarty Mihály fordítása)V. ö.: „Ma ez a túláradó napfény, amelytől az egész táj rezgett, mindent embertelennek s lehangolónak mutatott.” (Gyergyai Albert fordítása) ↑
-
Kerényi Grácia fordítása ↑
-
Kerényi Grácia fordítása ↑
-
Radnóti Miklós fordítása ↑
-
V. ö.: „A narrátor Jancsi lelkiállapotát ismerve teszi hozzá az ő gondolataihoz a maga igazságát. Egyszerre két pontból, tehát összetettebben, plasztikusabban, nem síkban, hanem térben látjuk így a képet.” Korompay H. János: ‘Szerkezet és jelentés a János vitézben.’ A kitűnő tanulmány számos gondolatát felhasználom elemzésemben. ↑
-
A Romeo és Júlia erkélyjelenetében Júlia így inti kedvesét: „A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt! / Az körbe járva változik havonta: / Oly változó lesz majd szerelmed is.” (II. 2., Mészöly Dezső fordítása). Iluska pedig a búcsúzásukat leíró IV. ének elején így szólítja meg szerelmét: „Jancsi lelkem, mi lelt? miért vagy oly halovány, / Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?” ↑
-
V. ö.: „S a szoba mérete! A János vitéz képeiben, mesés távolságaiban – Kukorica Jancsi végtelen bandukolásában, lovaglásában, aztán ahogy a griffmadárral repíti magát, s ahogy az Óperenciáson át viszi-viszi az óriás a vállán –, a vers dallamában érzékelem azt a bizonyára ingerkedő, újra meg újra próbára tevő cselédszobát, mintha csak ágy és asztal – több el sem fért – kérdezné: no, barátocskám, mire jutsz innen?” Levendel Júlia: ‘János vitéz a Neretva völgyében és az Attersee-nél’, In: Hát amint fölállok. ↑
-
A csodás kalandokon áteső utazók Odüsszeusztól Szindbádon és Gulliveren át Candide-ig és Münchhausen báróig számos hasonló eseményről számolnak be, és ezekben a történetekben is rendre összekeveredik a realitás és a mese, megkérdőjeleződnek a józan ész és a természettudományok törvényei. ↑