Horgas Judit

„A KÜLSEJÉT LÁTOM, MEGNÉZEM BELSEJÉT”

avagy János vitéz és az ökokritika [2006 november]

„A KÜLSEJÉT LÁTOM, MEGNÉZEM BELSEJÉT”

A János vitéz XX. énekében főhősünk az óriás király nagy fekete várához ér, és „ekképp elmélkedék: / ,A külsejét látom, megnézem belsejét;’ / S nem törődve azon, hogy majd megugratják, / Megnyitotta a nagy palota ajtaját.” Könnyű neki: csupán az óriások királyát kell legyőznie, én azonban jóval merészebb feladatra vállalkozom, amikor bizonyítani próbálom: külső és belső, kívül és belül[1] összefonódását és különbségét megközelíthetjük az ökokritika segítségével is, és Kukorica Jancsi tündérkirállyá válásának jól ismert történetében a környezet leírása és a főhős érzelmeinek, gondolatainak alakulása sokszor éppen a külső és a belső párhuzamára épül. Némi ugratással azonban én sem törődöm, lássunk hát neki, s bízzunk benne: a száraz kőebédnél ízesebb falatokra bukkanunk.

figyelemreméltó következetességgel

A természeti jelenségek illusztratív, hangulatfestő vagy szimbolikus alkalmazása természetesen nem Petőfi találmánya; hosszan sorolhatnánk az irodalmi példákat, ahol egy tomboló vihar vagy rekkentő napsütés az adott mű szereplőinek belső ábrázolását erősíti vagy formálja: például a Lear király vihara az aggastyán lelki-fizikai összeomlását érzékelteti,[2] a Közöny elviselhetetlenül forró napfénye Meursault eltompulását[3] világítja meg. A szélsőséges természeti képek a történet atmoszféráját is befolyásolják: rendszerint baljóslatú, sorsfordító eseményeket jeleznek. A János vitéz fordulatosan kacskaringózó meséjében egyes képek figyelemreméltó következetességgel kísérik a szereplőket, és így alakítják a több műfaj jellegzetességeit ötvöző művet egységessé. A népmese, a nagyotmondó obsitos-történetek vagy a realista leírás hagyományait követve Petőfi legtöbbször a természeti jelenségekre helyezi a hangsúlyt, mintha ezeket érezné a legalkalmasabb, legkifejezőbb eszközöknek.

Az indító kép sorra veszi a bukolikus költészet szinte minden kellékét: napfényes mezőn heverésző szerelmes pásztorlegény, faluvég, juhnyáj, tarka virágtenger, a patakban mosó kökényszemű, szőke leány finom erotikával kivillanó térde és a szerelem beteljesülésének áthághatatlan akadályai, a szegénység és az árvaság. Theokritosz, aki elsőként írt pásztori idilleket, A kyklóps című versében a János vitéz kezdetéhez hasonló képet fest (a szó szoros értelmében, hiszen az „idill” a görög eidüllion, „képecske” szóból származik): „Gyakran tért a karámba a nyáj őnélküle vissza / zöld legelőjéről, míg zengve a szép Galateiát / egyre gyötörte magát a hínáros tengeri parton’”.[4] Költészetének számos követője akadt, és az egyik névtelen töredékben, amelyben két pásztorfiú dalversenyre kel, megint csak ismerős motívumra bukkanunk: „Édesapám szigorú ám, / édesanyám is, s megszámlálják este a nyájat”[5] – akárcsak Jancsi indulatos gazdája, aki „szokás szerint a nyájt olvasni akarta”. A legjelentősebb római bukolikus költő, Vergilius IX. eclogájában két pásztor versekről beszélget, s Moeris elszaval pár verssort: „felidézem e dalt, de talán te is ismered, oly szép: / Jöjj Galatea te! hagyd a folyót, mire jó az a játék?… / jöjj ide hát, hadd verje a zengő partot a hullám.”[6] – és a pásztoroknak oly ismerős dalban mintha az Iluskát csalogató Jancsit hallanánk: „Gyere ki a vízből… / Gyere ki a partra…”

hj09032

A bukolikus közhelyekből fokozatosan építkező kép szereplőit azonban Petőfi egyetlen egyszerű, ám dramaturgiailag bravúros versszakkal közvetlen ismerőseinkként ábrázolja: „Mert a pázsit fölött heverésző juhász / Kukorica Jancsi, ki is lehetne más? / Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, / Iluska az, Jancsi szívének gyöngyháza.” A kép ezzel egy csapásra valóságossá, több dimenzióssá változik: Kukorica Jancsi és szerelme így karnyújtásnyi közelünkbe kerül, ugyanakkor mitologikus mesefigurákká nőve a mese szélesebb horizontján is látjuk őket. A leírásokban a narrátor életteli, gyöngéden humoros megjegyzései, a szereplők perspektíváján kívüli szemszöge még egy újabb dimenzióval gazdagítja a művet: egyszerre látjuk János vitézt kívülről és belülről.[7] A meseszövést dramaturgiailag is segítő, az izgalmakat fokozó fordulatok kiszólnak az olvasóhoz, bevonva őt ezzel a cselekménybe, például a XIX. ének végén, az óriáscsősz legyőzése után: „Hát Jánost mi érte, szerencse vagy ínség? / Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég”. Máskor a narrátor megjegyzése a főhős subája alá, lelke legmélyébe nyújt bepillantást: „ő ugyan subáját gondolta nehéznek, / pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek” – tovább mélyítve külső és belső párhuzamát. A folytonosan váltakozó perspektíva filmszerű élményt ad, mintha Petőfi több kameraállást hangolna össze: az V. énekben például a nagytotálból fokozatosan a főhősre szűkülő látványt hirtelen másik látószög váltja fel: már nemcsak mi látjuk a szalonnát falatozó fiút, hanem „Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább / Ragyogó szemével a tündér délibáb”. A természetben ábrázolt juhász valódi, kölcsönös kapcsolatban áll a tájjal, környezetének éppen olyan szerves része, mint a „vakandok”, melynek túrására „bocsátotta fejét, / Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét”.

két természeti elem

A mű elején a szerelmeseket bukolikus sablondíszletek helyett ismerősen meghitt falusi táj veszi körül, és a szerelmi enyelgés bevett fordulatait, a csalogatás („Pillants ide… Gyere ki a vízből…”), a kérlelés („csak egy pillanatra”), az érvelés („a mostohád sincs itt a közelben”), az érzelmi zsarolás („Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen”) gyors fokozódását is hitelesebbnek érezzük. Már az első ének kezdő soraiban megjelenik az egész mesét végigkísérő két természeti elem: a nap és a víz, amelyeket a későbbiekben különféleképpen látunk. Jancsi kóborlását a nap nyugvása és kelése (illetve a hold és a csillagok megjelenése–eltűnése) kíséri, amely a történések idejét is megszabja, és utalásként rendszeresen visszatér az énekek elején és végén, például: „Az idő aközben haladott sietve, / A patak habjain piroslott az este” vagy „Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte” vagy „Egyszerre valami csillámlott előtte, / Hát sugarát a nap fegyverekre lőtte”, és így tovább. A XIX. ének elején, amikor Iluska halálhírétől nekikeseredve Jancsi céltalanul bolyong a világban, az idő múlását már nem az életadó, rövidebb ciklust kifejező nap, hanem a bús, havonta változó, szűzi hold[8] jelképezi: „Már sokszor telt s fogyott a változékony hold”. A nap hiánya maga a halál: Jancsi „örökös éjszakát” küld a zsiványokra, az elvágott gigájú óriáscsősznek „Napfogyatkozás jött szeme világára, / Melynek elmúlását hasztalanul várta”, a sötétségben pedig a gonosz tanyázik: a boszorkányok országában nincs sem nap, sem csillagok, János hívására az óriások sorra földhöz vágják a boszorkányokat, s „valahányszor egy-egy boszorkány megholt / Mindannyiszor oszlott az égnek homálya / S derült lassanként a sötétség országa”. A külső környezet és a belső érzelmek párhuzamát Petőfi olykor ellentétbe állításukkal ábrázolja: „Az egész pusztában széjjel sütött a nap, / De az ő szívében éjek éje maradt.”

A nap jelentőségét Petőfi életkörülményeivel is magyarázhatjuk: a Vahot Imrétől bérelt sötét kis cselédszobába, ahol a János vitézt írta, alig jut be némi fény, mint azt A naphoz című versében is elpanaszolja: „Panaszom van kelmed ellen, / Hallja kelmed, nap uram! / Mi dolog az, sugarával / Bánni olyan fukaran? // Elballag kelmed fölöttem / Minden istenadta nap, / Kis szobám kelmedtől mégis / egy sziporka fényt se kap.” A külső adottságok így alakítják a mű belsejét: a szűkösséggel és sötéttel dacolva Petőfi határtalan és napfényes mesevilággal ajándékozza meg hősét[9]: kóboroljon helyette is, vívja meg kardjával a harcot, amelyben szerzője egyszer, valami kukoricás szélén, majd végleg elbukik.

hj09033

A nap más értelemben is időmérő: a szereplők életidejét jelképezi. A mese délidőben, in medias res kezdődik, ezzel érzékeltetve, hogy bizonyos események (Jancsi megtalálása, nevelőanyja és lluska szüleinek halála, szerelmük kialakulása – tehát mindaz, amit János a francia király udvarában elmesél) már megtörtént, a főhősök felcseperedtek és kellően érettek, hogy a mese sodra elkapja és megforgassa őket. Tündérországban a halhatatlanság egyik legfontosabb jelképe, hogy „nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása” és örökös tavasz uralkodik – azaz megáll az idő, nem úgy, mint Jancsi kóborlásai során, amikor az égitestek állandó körforgása hitelesíti, hogy a kalandokból falujába hazatérő férfit a menyecskévé érett szomszédlány „Szegény Jancsi bácsi”-nak szólítja.

A napkelte a mese egy pontján még jelentékenyebb szerepet kap: amikor a XXII. énekben a temetőben alvó Jánost a kísértetek éppen elragadnák, a hajnalt jelző kakasszó elriasztja őket, és főhősünk úgy ébred, hogy nem is sejti: újabb kalandot élt át. Az ének elején még megtudjuk, hogy Jancsinak „Meggyógyult már szíve a bútól egészen” – nem mintha megfeledkezett volna lluskájáról, csupán a lány halálát fogadta el: a sírról szakasztott rózsát nézve „Valami édesség volt érezésében”. A temetőben éjféltájt vad táncot járó kísértetek a halál másik, borzongatóan elfogadhatatlan arcát mutatják – Jancsi azonban nem ébred fel a zajra, s bár a kakasszóra felkelve „Testét a hidegtől borzadás átjárta”, az epizód arra utal, hogy János vitéz a kívül-belől leselkedő halálon is átlépett, s így kiérdemelte, hogy elérjen az Óperenciás-tenger partjára, amelynek közepén valóban a halhatatlanság vár rá és kedvesére.

az életadó víz hiánya

A másik elem, a víz elsősorban lluskához kapcsolódik: a műben csupán három alkalommal megjelenő leány az első énekben a patakban áll, az utolsóban az élet vizéből emelkedik ki. A negyedik énekbeli búcsúzásukkor a füveket, bokrokat harmat lepi, mely „Tán a szánakozó csillagok könnye volt”, lluska zokog, Jancsi „könnye kicsordult”, jövőjüket pedig az életadó víz hiánya jellemzi: Jancsi „száraz kóró”, lluska „tört virág… Hervadó szerető”. Az évszakok is összekeverednek: az első ének szerelmes-forró nyara először tavasszá szelídül: „Utószor látlak én, szívem szép tavasza”, mondja Jancsi, az elválást az őszi táj („Elváltak egymástól, mint ágtól a levél”), majd rögtön a tél érzékelteti: „Mindkettejök szíve lett puszta, hideg tél”.

Az ötödik énekben a pusztában gyalogló Jancsi egy tóra lel, falatozás után annak vizéből iszik, partján álomba merül, és az álomban megjelenik előtte Iluska. Az ábrándképet vihar zavarja meg, a külső és belső közti párhuzam itt félreérthetetlen: „Oly hamar támadott az égiháború / Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú”. Az álmot hozó víz ismét más formában jelenik meg: zivatar képébe öltözött sorsként támad a fiúra, aki keményen állja a próbát, s lám, a vihar hirtelen eláll, és a pára reményt adó szivárvánnyá alakul, előrevetítve tündérkirályságának idilljét: „A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak / Szemsugarából a tündérleányoknak; / Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, / Ékesítik vele a felhős ég boltját.”

hj09034

A XVIII. énekben Iluska alakjához ismét a víz kapcsolódik: a hazatérő János elsiratja („megeredt könnyének bőséges forrása”) és a szomszédlánytól megtudjuk, hogy a falu népe is „könnyet ejtett érte”. A leány sírjánál megjelenik az életadó nap és a szűzi, bús hold motívuma: „Leáldozott a nap piros verőfénye, / Halovány hold lépett a napnak helyébe, / Szomorún nézett ki az őszi homályból, / János eltántorgott kedvese hantjától.” A nap felváltása a holddal kettejük beteljesületlen szerelmét és Jancsi szüzességi fogadalmát jelképezi: „Vándorlok, vándorlok a világ végéig, / Míg kívánt halálom napja megérkezik”, s a képet tovább erősíti, hogy a következő énektől az egyre táguló, végül határtalanná, időtlenné váló időt nem a nap, hanem a hold váltakozása érzékelteti.

A sírhalomról szakított rózsa is kettős értelmű: mivel nem tudjuk, milyen színű virágot szakít János vitéz, egyszerre gondolhatunk az égő, szenvedélyes szerelmet jelképező vörös és az ártatlan tisztaságot kifejező fehér rózsára. A rózsa kettőssége a mese végén is megjelenik: bár a halálba kellene vezetnie Jánost („’Mutasd meg az utat, én is majd követlek.’ / S beveté a rózsát a tónak habjába; / Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…”), az élet vizéből feltámadó Iluskává változva az utolsó pillanatban lehetővé teszi a csodásan boldog befejezést.

A zsiványok pénze a mű elején egy pillanatra megkísérti Jánost: elképzeli, hogy a lopott pénzből házat emeltet a falu közepén, elhozza Iluskát mostohája kertjéből, a pitvar elejéről, s ott élnek majd, „Mint Ádám és Éva a paradicsomban”. De ez az idill hamis alapokra, vérfoltos pénzre épülne – a mese szigorú erkölcse továbbhajtja a főhőst. Bár „A franciák földje gyönyörű tartomány, / Egész paradicsom, egész kis Kánaán”, Jancsi az újabb, ezúttal inkább erotikus kísértésen is túljut (Petőfi ugyan siet leszögezni, hogy Jancsi ereiben nem folyt víz vér helyett”): visszautasítja a francia trónt és a gyönyörű királylány kezét, és jutalmul végül elér a tündérek valóban paradicsomi kertjébe, ahol Iluskát is megtalálja.

mitikus erőt nyer

A külső világ fokozatos kitágulása, mesés geográfiája is a főhős belső történéseit követi-alakítja. A kis falu és a faluszéli mező realista leírását a rónaság szintén pontos, de nagyobb térbe tekintő, és fél szemmel a hős jövőjére kacsintó részletezése követi. „A puszta, mint a tenger, feküdt körülötte” – írja Petőfi, és ekkor még nem sejthetjük, hogy János egyszer majd az Óperenciás-tengeren is átkel. A pusztán átélt rövid vihar a tengeren óriásivá növekedve pusztít, a zsiványok erdeje is hatalmassá tágul („olyan széles volt a fák levele, / Hogy szűrnek is untig elég volna fele”), de hiába: Jánost az egyre nagyobb és nagyobb kihívások sem győzhetik le, mert a realitástól elszakadva hősünk is mitikus erőt nyer – ha meg akar felelni az egyre hihetetlenebb külső körülményeknek, Kukorica Jancsinak ízig-vérig János vitézzé kell válnia, aki fittyet hány a fizikailag is óriásira növekedő veszélyeknek. A bátor és furfangos juhászlegény először egy tucat zsivánnyal számol le (ekkor még nem használja testi erejét), majd a jóval nagyobb török hadsereget támadja meg a magyar huszárokkal és a „mennykő nagy” hasú török basát vágja ketté. A viharból már csak csoda segítségével, egy felhőbe kapaszkodva, majd griffmadár-háton utazva szabadulhat meg,[10] és mintha a névváltoztatással ereje is megszázszorozódott volna: a fazekas szekerének kimentése, az óriások csőszének, majd királyának megölése, és a Tündérország kapuját őrző, egyre veszedelmesebb fenevadak legyőzése már a mesék világába illő tettek.

A nagyotmondó obsitos-történetek hagyományait követve a sereghez csatlakozó Jancsi a VIII. énektől mindinkább elrugaszkodik a realitástól: szó szerint a csillagok közt jár („Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: / Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott”). Először a földrajzi és éghajlati viszonyok keverednek össze: Tatárország Taljánországgal határos, amelyben „örökös tél vagyon”, onnan Lengyelországba, majd Indiába vándorolnak, és mivel „Franciaország és India határos”, csupán az égig érő hegyeken kell átkelniük. A szélsőséges időjárásban a katonák lovaikat hátukra véve melegednek, nagy hőségben a felhőkből facsarnak vizet, és a sűrű levegőeget harapják. Az alig tizenhat évesen katonának álló, gyönge testalkatú Petőfi, aki rengeteget szenvedhetett a durva bakaélet fizikai, lelki és szellemi gyötrelmeitől, és másfél év után egy jóindulatú katonaorvos segítségével alkalmatlannak minősítve szerelt le, a nehézségeket most sorra tréfára veszi, s a hideget, meleget, éhséget, szomjúságot a valóságtól elemelve, meséssé színezve ábrázolja – mintha így szabadulhatna a kínzó kudarc élményétől.

hj09035

A mind több fantáziaelemmel gazdagodó cselekményben a csodás jelenségek János hazai élményeit ismétlik ezerszeres, szivárványszínű fokozásban: nemcsak a már említett pusztaság, a vihar, a kis tó, az erdő nagyítódik fel; lluska szépsége és szőkesége túlragyogja a tündérekét, a gonosz mostoha boszorkány lesz, a Jancsit felnevelő, morcos gazda apafiguráját az új nevet adó, jóságos francia király váltja fel, a darumadarakat, gémeket pedig griffmadarak. A délceg magyar huszárok helyett János az óriások segítségével győzi le a boszorkákat, s az otthoni kis falu Tündérországgá változik, ahol a talált árvagyerekből tündérkirály lesz.

„Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok… / Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; / De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, / Azért is közéjük nagy bátran belépe” – János vitéz még csak készülődik Kukorica Jancsi subája alatt, amikor a huszonegy éves Petőfi már úgy kapaszkodik belé, mint testi-lelki jóbarátjába, akivel bárhová elmegy az ember: zsiványok tanyájára, törökökkel vívott háborúba, tengeri viharba, barikádra, minisztériumba… Kell egy ilyen barát, és ha kívül nincs, hát belül kell keresnünk, a lapok, sorok, betűk között. A kőleves meg? Ettünk már rosszabbat is, nem igaz?

  1. A „Kivül–belől” című tematikus összeállításból
  2. V. ö. a III. 2. színnel:
    „Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
    Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
    Titeket én nem vádollak, elemek,
  3. Kegyetlenséggel. Én nektek soha
    Nem adtam országot, nem híttalak
    Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
    Teljék be hát borzasztó kedvetek.”
    (Vörösmarty Mihály fordítása)
    V. ö.: „Ma ez a túláradó napfény, amelytől az egész táj rezgett, mindent embertelennek s lehangolónak mutatott.” (Gyergyai Albert fordítása)
  4. Kerényi Grácia fordítása
  5. Kerényi Grácia fordítása
  6. Radnóti Miklós fordítása
  7. V. ö.: „A narrátor Jancsi lelkiállapotát ismerve teszi hozzá az ő gondolataihoz a maga igazságát. Egyszerre két pontból, tehát összetettebben, plasztikusabban, nem síkban, hanem térben látjuk így a képet.” Korompay H. János: ‘Szerkezet és jelentés a János vitézben.’ A kitűnő tanulmány számos gondolatát felhasználom elemzésemben.
  8. A Romeo és Júlia erkélyjelenetében Júlia így inti kedvesét: „A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt! / Az körbe járva változik havonta: / Oly változó lesz majd szerelmed is.” (II. 2., Mészöly Dezső fordítása). Iluska pedig a búcsúzásukat leíró IV. ének elején így szólítja meg szerelmét: „Jancsi lelkem, mi lelt? miért vagy oly halovány, / Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”
  9. V. ö.: „S a szoba mérete! A János vitéz képeiben, mesés távolságaiban – Kukorica Jancsi végtelen bandukolásában, lovaglásában, aztán ahogy a griffmadárral repíti magát, s ahogy az Óperenciáson át viszi-viszi az óriás a vállán –, a vers dallamában érzékelem azt a bizonyára ingerkedő, újra meg újra próbára tevő cselédszobát, mintha csak ágy és asztal – több el sem fért – kérdezné: no, barátocskám, mire jutsz innen?” Levendel Júlia: ‘János vitéz a Neretva völgyében és az Attersee-nél’, In: Hát amint fölállok.
  10. A csodás kalandokon áteső utazók Odüsszeusztól Szindbádon és Gulliveren át Candide-ig és Münchhausen báróig számos hasonló eseményről számolnak be, és ezekben a történetekben is rendre összekeveredik a realitás és a mese, megkérdőjeleződnek a józan ész és a természettudományok törvényei.
kép | shutterstock.com