Horgas Béla

A KORÁNKELŐ KLEE

1999 november

A KORÁNKELŐ KLEE

te vagy az a javíthatatlan koránkelő Klee
aki bádogpapucsaidban kopogsz ajtótól ajtóig –
                   így valahogy Kassák ‘hatvanötben
                                 s most hallom hogy tényleg
         amit elhittem egyszer ma itt van minden
                                         igaz
     ő jól ismert téged mert mintha semmi sem
                                            változott volna azóta
                vagy mégis? nem tudom
a kopogás mint festett hallomás
a remegő vonalak ahogy képpé összekötik
a mindig szétesni kész világot (betűit)
élnek még velünk
                                                                   vagyunk
                                                          és a házak amik
persze hogy nem is házak meg a fák és virágok
madarak amik persze hogy nem is fák és virágok
madarak de Klee szemeinek éhes pillantását
őrzik és fájdalmait éneklik az éjben mind
mind létezők
          és mi ott lakunk ezekben a házakban és ott
sétálunk fái virágai madarai közt és halljuk
a koránkelő bádogpapucsait kopp zörr csossz
belekapcsolódunk
hajlunk oda
                                                      mint én most Kassákhoz
                                           ezt igazán könnyű megtennem
                                    a holtan élőkkel mindig könnyebb
                  ha eleven korukban nem ültünk asztaluknál
               beszélgetni velük mert válaszolnak és elvárják
                 hogy rájátszásainkban visszakérdezhessenek
                      mint a vadon termő tartományok jártasai
                                                                                          igaz
                                     közlékenységük olykor félelmetes
                                                  jó lesz csínján bánni velük
        de hát nincs kockázat nélkül semminemű értelem
                          a zsírkréták fekete tusok gyöngyházszín
                                            akvarellek gyönyörűsége vagy
                        az ezüst ködökben alvó vörös varrataival
                      elnémíthatatlan sebhelyek viszketése sem
        a kampók és fűrészek egy vakipar mai szerszámai
                               egy vakjövő- vaklyuk-vakvarjú-szem
                                                              ez sem amit írok itt
csak bámulok
a kín-kínálat végtelen ahogy merülünk
mit mivel miért és mire megy ki ez a
mi ez a mi?
ma például korán keltem és a szobámat
hajnali hermetikus fénybe ásott üveg-kockát
olyan szépnek láttam hirtelen mint még sohasem
növényeit a könyveket és a falon függő képeket
az asztal és az ágy közt áramló történetek árnyait
                  gyerünk gondoltam (Kassákkal) és mentem
akár egy farostlemezbe tört végű ollóval vájt vonal
mentén
papírmentém az a kivagyi
virított szomorúan
ohó ezt én is jól ismerem
ha útjára ered egy aktív vonal szabadon máris hallani
hogy a doktorok csuhások berzenkedő krákogására
koboldvihogás felel (közti világból)
és a füves gömbkalitka magja ott lüktet a vonal
tüskés tenyerében (ha angyal)
szájában (ha Kolumbusz hala)
                               ilyenkor azt kell mondani mondja Kassák
                                              mindenki sózza be az orra hegyét
                                   mindenki csavarja meg az üvegdugókat
           te meg kösd csak rám a térdeidet bátran asszonykám
                                                                         ezüst szalamander
          a koránkelő érti ezt (nevet) ott áll a varázskonyhában
                ha jól számolom 120 éves és a bagolybársonysötét
                 szemek a kávé dohány csiriz firnisz olajfesték füst
                 illat felhőin át ragyognak rám mintha Czipó Antal
                     hajdani vegyeskereskedésében állnék 12 évesen
                 kuncsorgó gyerek egy tubus sötétfehér temperáért
                        szürke csomagolópapírra csontvázat festeni –
                                           így ugrálnak tények helyszínek nézőpontok
                                                                                                     utólagosan
                                           a vonal vágtat de Klee most azt mondja állj
                                  én egy ideje túl sok határba ütközöm és a képsík
                                                  végül is betölthetetlen (de tölti közben)
                                 az ősképszerűtől elválasztó távolság fűrészfogain
                                                                                                morzsálódom
                                                          egy ódon bábszínház rejtett rímein
én is mondom
nekem tetszik ahogy konstruál legyen
absztrakt epressziók és áttűnések
                                                                                                 van látni-való
leragadtam az R villára festett kastély kertjében
vonalaim a vegyeskereskedés illatain át
visszakanyarodnak a kövesút és vasút origójához
ott hallgatózom a bolyhoshoz vöröshöz közel
ott vagy itt
                                            kopp zörr csossz kopp
                                                sózza be mindenki az orra hegyét
                                                          zörr csossz zörr kopp
a teremtés talán nem zárult le még nem ma sem

kép | a költő festményével