Újhelyi Szilárd

A KOR, AMELYBEN ÉLTÜNK

1989 nyár

A KOR, AMELYBEN ÉLTÜNK

Búcsúztatni annyit jelent, mint megemlékezni a halottról, akit szerettünk, és vigaszt nyújtani az élőknek, akik szerették. Az első feladat csak látszólag könnyű. Igaz, az egymás közelében átélt 50 esztendő rengeteg emléket halmozott fel, de éppen ez a bőség nehezíti meg, hogy az emlékek zuhogó tömege Donáth Ferenc életének lényegét kifejező néhány perces megemlékezéssé sűrűsödhessék. A második feladat szinte lehetetlen. Tudhat-e vigaszt nyújtani az, aki maga is vigaszra szorul? Mert a halál ezúttal olyan valakit ragadott el, aki sorsom alakulásának egyik meghatározója volt. 1936-ban nem egyszerű ismeretség, nemcsak szokásos mozgalmi kapcsolat jött létre közöttünk, hanem barátság. Olyan barátság, amely véleménykülönbségek, viták, még intrikák próbáját is kiállva valóban halálig tartónak bizonyult.

gyakran félrebeszél

Nem véletlen, hogy évszázadok kialakult rítusa szerint – kivételes esetektől eltekintve – közeli hozzátartozók nem vállalkoznak a búcsúztatásra. A közelálló halála a saját élet fájdalmas csonkulását is jelenti. Ezt a fájdalmat nemcsak vér szerinti hozzátartozó érezheti. A fájdalom pedig gyakran félrebeszél, vagy legalábbis nehezen artikulál.

Ezért nézzék el nekem, hogy – bár sohasem volt szokásom papírból beszélni – ezúttal kénytelen vagyok ennek a hevenyészett írásnak a mankójára támaszkodni.

Két nappal halála előtt láttam utoljára. Öntudatlan állapotban volt már. Fején is, lábán is vér szivárgott. Hirtelen belém villant egy több mint 45 évvel ezelőtti kép. Az összevert, eszméletlen Donáth Ferenc az alagi csendőrlaktanya szalmáján. Döbbenetes a hasonlóság. De éreztem, hogy ez az eszméletlenség még tragikusabb. A kínokkal vallató betegség csak egyetlen beismerést akar kicsikarni: azt, hogy nincs tovább, hogy fel kell adni! Még neki is! Pedig, ha valaki, Ő szerette az életet. Talán éppen azért, mert igaznak tartott ügyekért mindig hajlandó volt kockára tenni. Arra gondoltam: vajon igaz-e, hogy az utolsó órákban filmszerűen lepereg az ember előtt az élete. Micsoda élet, micsoda film pereghet most benne a bódulat fátyla mögött! Csak egyetlen cselekményszálat próbálok elképzelni. A mozgalmi életét. Látja-e önmagát, mint alig húszéves egyetemistát, amikor 1934-ben Rajk László felszólítására belép az illegális KMP soraiba. Aki nem élt ebben a korban, nem tudhatja, mit jelentett az illegális kommunista párt tagjává lenni. Nem egy pártot választott valaki a sok közül; ez egy világgal való szakítást, a hidak fölégetését jelentette.

ujhelyi2 0808

A pártba való belépésével egész életét meghatározó viszony kezdődik. Csaknem negyedszázadon át dolgozott a kommunista párt szigorú fegyelme alatt azért, hogy a megértett világot, annak felháborító igazságtalanságait a magyar nép javára megváltoztassa. Máig hatóan meghatározó ez a viszony akkor is, ha 30 év óta nem tagja a pártnak. Mert a kommunista mozgalomhoz való csatlakozás élményétől ő maga ugyanúgy nem tudott megszabadulni, mint ahogyan a párttörténetből sem lehet kiiktatni Donáth Ferenc tevékenységét.

Miért van az, hogy életének filmje, amely most bennem és valamennyi közeli barátjában tovább pereg, mégsem szakad meg? Nem kell kazettát cserélni; harcának folyamatosságában nem érzünk semmiféle törést.

Donáth Ferenc nem lett Coriolanus, aki a volscusok élén saját közössége ellen vonult. Nem lett Julianus Apostata, aki a régi istenek tiszteletét akarta helyreállítani. Nem tagadta meg a múltját, mert megőrizte a magyar nép ügyéért vállalt életprogramjának folyamatosságát akkor is, ha végül konfliktusba került a párt konkrét politikájával.

Mivel magyarázható a folyamatosságnak ez az érzése? E helyen csak nagyon leegyszerűsítve lehet válaszolni. Donáth Ferenc soha nem tartozott a forradalmárok doktriner típusához. A közösség, a magyar nép sorskérdései lökték a történelmi küzdelem arénájába. Nem a kommunista doktrínához keresett népet, amelyen mint kísérleti alanyon világmegváltó teóriákat lehet kipróbálni. Megfordítva: azért jutott el a kommunizmushoz, mert úgy érezte, ez a mozgalom alkalmas arra egyedül, hogy ennek a kis népnek nemzeti és társadalmi problémái megoldódjanak.

hallatlan biztonsággal

Hosszan lehetne erről értekezni, de ez aligha férhet be a végső búcsú perceibe. Csak példaként említem hát meg annak a mozgalomnak a szervezését, amely az alig 23 éves Donáth Ferencnek a Horthy-korszak nyomasztó körülményei között egyik legkiemelkedőbb tette volt. Semmiféle konkrét pártutasításra nem várt, nem is várhatott. Hiszen ebben az időben – mint ismeretes – Magyarországon az illegális pártszervezeteket a Komintern feloszlatta. A konkrét helyzetet elemezve hallatlan biztonsággal látta meg, hogy a 30-as évek közepére az egész ellenforradalmi rendszer rendkívül válságos helyzetbe került. A hivatalosan beharangozott, megújhodást ígérő reformokkal szemben eltitkolhatatlanul szembeszökő volt már a valóság nyomorúsága. Ahogyan akkor fogalmazta: minden változás után kiáltott. Meglátta azt, hogy ezt az igényt nem annyira a dinamizmusukat vesztett legális ellenzéki pártok, mint inkább a magyar valóságot feltáró népi írók fejezik ki. E nélkül a felismerés nélkül soha nem jött volna létre a magyar népfrontmozgalom első jelentős kísérlete, a Márciusi Front. A történetírás majd teljes valóságában föl fogja tárni, hogy ennek a mozgalomnak központi figurája Donáth Ferenc volt. Ő építette ki és tartotta a kapcsolatot a népi írókkal, ő fogta össze a haladó egyetemi ifjúság mozgalmait, és ő tájékoztatta a mozgalom helyzetéről a Kommunista Párt Külföldi Bizottságát. Mi, akik akkor kerültünk vele először kapcsolatba, „történelmi távlat” nélkül is azonnal megéreztük egyéniségének szuggesztív erejét, érvelésének szigorú logikáját, higgadtságát és megfontoltság mögé rejtett szemérmes pátoszát. Egy-két év korkülönbség ha volt köztünk, és mégis ő volt a vitathatatlan tekintély, akihez minden kétségünkben fordulhattunk. A Márciusi Front a szövetségi politikának kitűnő iskolája volt. Itt szerzett tapasztalatait hasznosította pártmunkája további során a Békepárttól a Magyar Frontig, és ’45 után a koalíciós politika idején. Megadatott neki – csak egy példát említek –, hogy részt vehetett az ezeréves per lezárásában. Nagy Imrével, a földosztó miniszterrel és Veres Péterrel együtt irányítója a földreform végrehajtásának. Évtizedek múlva is lelkesülten tudott beszélni arról az élményről, amelyet a spontán alakult népi szervek: a nemzeti bizottságok és a földigénylő bizottságok működése jelentett számára. Igazolva látta azt a meggyőződését, hogy a nép, ha megbíznak benne, képes saját ügyeinek igazgatására. Úgy érezte, hogy saját tevékenysége, pártjának politikája és a nép érdekének szolgálata harmonikusan egybeesik.

ujhelyi3 0808

Nem volna helyes, és Donáth Ferenc személyéhez méltatlan volna, ha – legalábbis vázlatosan – nem jelezném ennek a harmóniának a megbomlását. Ez a bomlás nem ’56-ban kezdődik, még csak nem is ’51-ben, hanem 1948-ban. Lényegileg az ún. ötvenes évek megítéléséről volt szó. Köztudomású, hogy ő maga is egyike volt azoknak, akiket eufémisztikusan a személyi kultusz áldozatának neveznek. De aki egy kicsit is ismerte Donáth Ferencet, az előtt egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy véleményének formálásában semmiféle sértődöttség nem játszott szerepet. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy mindaz, ami bekövetkezett, egyes személyek rossz jellembeli tulajdonságaira redukálható. Túlságosan szemérmes volt ahhoz, hogy sokat beszéljen belső konfliktusairól. De mint olyan valaki, aki 1948 és 51 között maga is a hatalmi apparátus központjában dolgozott, saját gondolkodásában mérhette le az ellenőrizhetetlenné vált hatalom torzító hatását. Ez nagyobb károkat okozott neki, mint az elszenvedett börtönévek. Hadd idézzek néhány általa írt sort, amely összefoglalja az okok feletti töprengésének végkonklúzióját: „Rákosiék azért juthattak célba, mert törekvésük nem mondott ellent a rendszernek, amelynek alapvető eleme a hatalomnak a modern történelemben példa nélküli koncentrálása. Ez a koncentrált hatalom, amely szabályozza, irányítja és ellenőrzi a társadalom minden fontos életmegnyilvánulását, tenyérnyi teret nem ad a társadalom autonóm szervezeteinek. Átfogó jellegű és ellenőrizhetetlen.”

fenyegető tragédia

A hatalom ellenőrizhetetlenségének kérdése vált egyik legdöntőbb problémájává. Nem tudott egyetérteni azokkal a véleményekkel, amelyek az ötvenes évek szörnyűségeit jelentéktelen pattanásoknak kívánják feltüntetni. Ő ezeket súlyos, az egész mozgalomra és az egész nép ügyére végzetes betegség jeleinek tartotta. És nem tudott egyetérteni azokkal a véleményekkel, amelyek nem ettől a halálos betegségtől, hanem a nép autonóm cselekvésétől, a vélemények szabad megnyilvánulásától féltették a szocializmus ügyét. Ez a meggyőződése határozta meg ’56-os magatartását. Nem szervezett ellenforradalmat, még forradalmat sem. Ellenkezőleg: barátaival együtt – jóval a XX. kongresszus előtt – az utolsó pillanatig, sőt még azon túl is minden lehetőt megtett, hogy idejében hozott reformokkal elősegítse a mozgalom megújulását, elkerülhetővé tegye a fenyegető tragédiát. Más kérdés, hogy amikor a népi elégedetlenség kirobbant, mély meggyőződéssel hitt abban, hogy a spontán módon létrejött népi szervezetek képesek lesznek az ország helyzetét saját erejükből – külső segítség nélkül – és a szocialista vívmányok megőrzésével konszolidálni.

Tanúskodnom kell erről, annál is inkább, mert akkor nem osztottam ezt az optimizmusát. Mindenkinek joga van egy meg nem valósult alternatíva realitását kétségbe vonni. Donáth Ferenc nem tartotta magát csalhatatlannak. Mindenkor kész volt álláspontját becsületes, indulat nélküli, tárgyszerű vita mérlegén megmérni. Csak egyet nem tudott elfogadni: hogy ezt a kérdést zárt tárgyalásokon, zárt testületek határozataival, vagy az, „audiatur et altera pars” elvét semmibe vevő publicisztikával le lehet zárni.

Donáth Ferenc elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja: a történelem fordulatain nem sopánkodni kell, hanem felkutatni az okokat és tanulni belőlük. Nem a saját igazát kereste; múltunk rendbetételét a jelenlegi súlyos problémák megoldása és jövőbeli fejlődésünk feltételének tekintette. Kevés ember van, akinek élete folyamatosságát annyiszor szaggatta meg a történelem. Nem volt hatalmi formáció, amelynek börtöneit ne ismerte volna meg. És mégis: kevés ember akad, aki meggyőződésének kontinuitását olyan mértékben őrizte meg, mint Ő. Nem véletlen, hogy csak nemrégiben idézte – mint máig aktuális érvényű megállapítást – a Márciusi Front programjának egy részletét: ,,Csak az alulról felépített politikai nemzet tudja képviselni a széles néprétegek érdekeit. E népet érettnek és hivatottnak tartjuk arra, hogy önmagát kormányozza.”

ujhelyi4 0808
Közel 50 éve fogalmazódott meg ez a program, amelynek szerkesztésében Donáth Ferencnek oroszlánrésze volt. E gondolat megvalósulását remélte 1945-ben, ez a gondolat vezérelte 30 év előtti cselekedeteit, és minden pártfegyelemnél jobban ez késztette arra, hogy példátlan lelkierővel viselt betegségében is eszméletének utolsó villanásáig ennek érvényesüléséért emeljen szót. Donáth Ferenc tehát nem megtagadta, hanem harcai során szerzett tapasztalatait feldolgozva meghaladta és éppen ezért megőrizte ifjúkorának eszméit.

Valahogy így pergett le fejemben életének filmje, miközben betegágyánál állva elkínzott arcát néztem. És ekkor, egyszerre, mint ott Alagon, felnyitotta szemét, amelyből az önmagával megbékélt ember szelíd derűje sugárzott. – Szervusz, barátom – mondta, és én szinte vártam, hogy — mint akkor — megkérdezi tőlem: — Mondd csak, hogy van az a vers a véres rózsáról? – Tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy Ő, aki olyan szemérmesen hallgat belső érzéseiről, azokat a költő szava mögé rejti. Most nem kérdezte. De hadd mondjam el, amit ott a szalmán elsuttogtam neki:

Elbocsát az anyánk csókja.
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba.
De így éltünk vitéz módra.

Igen, így éltél. Barátom! Békében nyugodj!

Gyászbeszéd Donáth Ferenc temetésén: 1986. július 29.

kép | Akkitham Narayanan művei, wikiart.org