Kováts Albert

A KÖNYVESPOLC

2005 augusztus

A KÖNYVESPOLC

Vegyük, mondjuk, a könyvespolcot. A könyvespolc legnagyobb szobánk leghosszabb falát foglalja el. Ezt a leghosszabb falat ugyan középen ajtó szakítja meg, miáltal inkább csak két rövidebb falszakaszról beszélhetnénk. Ám erről senki sem tud, a látszat szerint ez a leghosszabb fal, mert a polc jótékonyan elrejti azt a kétszárnyú ajtót, amely a másik szobába vezetne, ha a polc engedné.

intelligens ember

A polcot magam csináltam. Méghozzá kézi fűrésszel nyiszatolva a deszkákat. Pénzem nem volt villanyfűrészre, ha egyáltalán lehetett akkoriban ilyen luxuscikket magánszemélynek vásárolnia. Ámbár tudok ilyen példát: Dezsőnek van egy szovjet villanyfűrésze, gyakran emlegeti, szinte hivalkodik vele, hogy ő milyen puritán, íme, neki jó a 30 éves fűrészgép is. Ezzel szokta megutált, megunt képeit szétvágni. Aztán kiállítja a darabkákat. Ez olyan avantgárd gesztus. Lehetséges, hogy ő akkoriban vette a gépet. Végtére is Dezső igen leleményes, vagy ahogy ő mondja magáról, intelligens ember. Szeret mindent maga csinálni, a bútoroktól a képkeretekig, mindent. Nem ad ki pénzt fölöslegesen. Talán az autóját is úgy szerezte be alkatrészenként, s a műteremben szerelte össze. Amikor a műterem előző lakója, özvegy Diener-Dénes Rudolfné fölkínálta megvételre a műtermi asztalt, Dezső azt mondta, neki nem kell, tud ő asztalt csinálni, ha szüksége van asztalra. Megcsinálta saját életmű-katalógusát is, minden lehető módon: előbb kartotékon, dián, majd haladva a korral, számítógépes programban. „Minden művem naprakészen az interneten”. Megcsinálja az utóéletét is. Megjegyzendő, azt az asztalt aztán én vettem meg. Nekem nincs műtermem, legalább műtermi asztalom legyen. Meg aztán épp elég volt a könyvespolcot megcsinálni. Ez a fenyőfa asztal annyiban műtermi, amennyiben két nagy fiókját pontosan rajzlap-méretűre csináltatta a leleményes Diener-Dénes Rudolf festőművész (1889–1956). A festők ilyen intelligens emberek. Az asztal lapján a festőszeres üveg aljának régi, odaszáradt karikái, a mester anyaggal való egykori küzdelmének tanúi. Sajnos, az asztalnak nincs igazán jó helye nálam; állandóan helyhiánnyal küzdök. Előre érezhettem, hogy így lesz, mert kerekeket szereltem a lábaira, így viszonylag egyszerű a mozgatása. Egy darabig az ablaknál volt; ám oda túl hosszúnak bizonyult, kihasználatlan zug keletkezett mögötte. Most a könyvespolc előtt áll; nem tudok a könyvekhez férni miatta.

Kováts Albert: Ég és Föld I.

Méghozzá különösképp pont a művészeti könyvek részlege elé került, máshol még annyira se lett volna alkalmas. Ha valami nagyon kell, percekig tartó rámolásba kezdek, vagy bonyolult tornamutatványra kényszerülök. Hát még, ha hozzáteszem, hogy a polc és az asztal közé egy festőállvány is be van szorítva. Mozdulatlanságra kárhoztatva pusztán félig vagy nem teljesen elkészült képek demonstrálását szolgálja. A kép ugyanis, ha valaki nem tudná, nézés által alakul. Olykor hetekig változatlan, majd egyszerre megindul rajta valami, s akkor már olyannyira kézenfekvő az, aminek korábban nem volt megoldása. Még mást is mondhatnék; a másik festőállvány, amin dolgozom, ugyancsak akadályozza a hozzáférést a könyvekhez, közelebbről a magyar próza részlegéhez (legalul, a magas polcon a Budapest-tárgyú albumok, nagyalakú művek vannak). Az asztal és a könyvespolc közti hézag, ami a közbülső festőállvány miatt nem szűkíthető, önként kínálkozik a lealapozott táblák, keretek ideiglenes elhelyezésére. Ez persze tovább fokozza a nehézségeimet, ha egy bizonyos könyvet szeretnék kiemelni, mert pontosan tudom, hogy ott kell lennie.

méretbeli gondok

Ha nehezen megközelíthető is, mindenesetre áll a könyvespolc, és többé-kevésbé rendezetten foglalják el helyüket rajta a könyvek. Alig vártam, hogy elkészüljek a polccal; bepakolni, fenét bepakolni: gondosan rakosgatni, keresgélni, válogatni, mi, hová, mi mellé való, nagy élvezet. Közismert talán, hogy a könyvrendezés nagyszerű időtöltés; az órák észrevétlenül telnek; fontos tennivalók tolódnak el a bizonytalan jövőbe, miközben megállsz egy-egy régen kézbe vett kötettel, s újraolvasod benne az ismerős sorokat. (Vagy ismeretlen részeket fedezel fel.) Mint mindenben, akadnak nehézségek itt is; például amikor nem fér el, aminek pedig veszettül el kellene férnie ott, ahol eltervezted; vagy méretbeli gondok merülnek fel, amik a könyvek eltérő alakjából fakadnak. E gondok megoldása ugyancsak időigényes feladat; szükség volna ilyenkor egy festő intelligenciájára. A tapasztalat szerint forró nyári délutánok a legalkalmasabbak a nehézségek megoldására, amikor is mindenki nyaral valahol, a telefon nem csörög, az oldalazó fény betűz az ablakon, felragyog a szoba, és a mennyezet alatt is jól látható minden sor, amikor félmeztelenül lapozgatsz a létra tetején.

A legrémesebb a lukak fúrása volt a csavaroknak. Ezt ugyanis kézi fúróval csináltam, villanyfúróm sem volt. Most már van villanyfúróm – ezzel jóban vagyok, az apósomtól örököltem, remek darab –, van kézi fűrészgépem is, de nem szeretem használni. A Kiállításokat Kivitelező Ipari Vállalatnál jelen voltam a gépműhelyben, amikor a szalagfűrész egy fiatal gépmunkás két ujját vágta le. Ordítva rohant ki az udvarra, csonka kezét maga elé tartva. Hú, az elég borzasztó. Az ember nem is igen ér rá sajnálkozni vagy együtt érezni, mert annyira lefoglalja az önkéntelen átélés, mintha az ő ujját vágta volna le a gép. Vagy pont ezt hívják együttérzésnek? Legszívesebben világgá szaladnál ilyenkor.

Talán szögelni is lehetett volna a polcot, de az volt az elhatározásom, hogy tartós, szolid, polgári gyártmányt készítek. Emlékeztem olyan esetre, amikor a könyvek súlya egy idő után kilazította a szögeket, végül leszakította a polcot. A csavarok a függőleges deszkákhoz erősítik azokat a kis lécecskéket, amelyekre a polcok nehezednek. Az eltelt évek arról tanúskodnak, hogy ez jó megoldás. Csapolásról, vagy más, igényesebb műveletről szerszám, berendezés híján természetesen nem lehetett szó. Meg az idő is sürgetett. Ott állt halmokban a sok könyv, és a közös szobánk se lehetett a végtelenségig asztalosműhely. És még valami: előnye is van a kezdetleges asztalosmunkának. Arra gondoltam, egy esetleges költözésnél nem kell szétverni az egészet, csak finoman szétszedni; a polcok deszkái nincsenek a függőleges tartókhoz erősítve. Nem mintha kilátás volna valami költözködésre. Ha utánaszámolok, jövőre lesz negyven éve, hogy itt lakom. A leghalványabb gondolatát is utálom a költözködésnek. Borzalmas lenne. Ez a rengeteg könyv, például. Ildikó mesélte, hogy költözésekor több mint ötven banános doboz telt meg könyvekkel. Amikor a harmadik emeletről már a kocsin volt mind, az egyik szállítómunkás azt mondta: „csak három könyvem van, de azt is kidobom”.

Kováts Albert: Kész a leltár

Pénzt csak a lécekért adtam, a deszkák évek szorgos gyűjtögetésének ragyogó eredményei. Végtére is az ember, ha kis intelligencia van benne, lehetőleg nem ad ki fölöslegesen pénzt. Régi bútorokat vertem szét, például. Meg lomtalanításnál bukkantam ragyogó stelázsikra. Remek puhafa deszkák akadnak a régi bútorokban. Kivételként Irén ismerőseitől, bizonyos Erdészéktől vettem pár szál deszkát igen olcsón. Láthatóan kölcsönösen szívességet tettünk egymásnak, egy nagyobb lakásfelújítás után voltak éppen; a deszkák fölöslegessé váltak számukra, foglalták a helyet. Izgága nyugdíjas házaspár. Ömlött belőlük a panasz, „mennyi a gond egy lakással”. A festés rengeteg piszokkal jár, a fürdőszobában mi mindent kellett kicserélni. És ami a legjobban hiányzott, éppen azt nem lehetett kapni. Biztos, hogy becsapták őket az iparosok. Minden annyira drága. Most meg a takarítás. Az ember meg tudja érteni az ilyen gondokat. Viszont meg kell mondanom nyíltan, azok a deszkák, amiket tőlük kaptam, a legvacakabb deszkák voltak az összes közt; iszonyú kemények és csomósak, vért izzadtam, amíg fúrtam a lukakat a csavaroknak, pedig fenyőfának mondták. Rengeteg deszka gyűlt össze különben. Kellett is. Képzelhető: nyolc polc egymás fölött és a szoba teljes széltében. Nem mindenhol; az egyik helyen egy régi ajtós komódfélét építettem be alapzatnak. Tervezésnél a meglévő deszkahosszakból kellett kiindulnom. Így adódott hat függélyes tartó, ami öt, különböző szélességű polcrészt szakaszol. Hát persze, az asztalosmunkát gondos tervezés előzte meg. A polcrendszer lehető legnagyobb befogadóképessége érdekében a polcmagasságoknál a gyakori könyvméreteket vettem figyelembe. Ennek a megoldásnak azonban hátránya, hogy a tárgyuknál fogva összetartozó művek nem mindig tudnak egymás mellé kerülni. Különösen a versköteteknél kirívó a méretkülönbség. A magyar költőknél kénytelen voltam kivételt tenni, és helytékozló módon azonos, nagy belmagasságú polcokon elhelyezni minden verseskötetet. Mégiscsak abszurd história lett volna, ha van kis Weöres-polc és nagy Weöres-polc. Kis Pilinszky, nagy Pilinszky. Művészeti könyvből meg annyi van, hogy a különböző, négy-ötféle méretű kötetek mind megtöltik a maguk polcát, sőt.

kevés a hely

Mert elég hamar, talán már két éven belül kiderült, hogy kevés a hely. Ekkor még lehetett fölfelé terjeszkedni, és a bejárati ajtó magasságáig érő polcrendszer további három emeletet kaphatott. Ezt megcsinálni gyerekjáték volt az előző tapasztalatok alapján, egy délelőttbe került. Akadt még elég tartalék deszka a pincében. A keskeny ajtót, amit a polcok szabadon hagytak, s amin a leggyakrabban lépünk a szobába, áthidalja az építmény. Ezzel a technikai bravúrral még Vera nagyrabecsülését is kivívtam, aki pedig odáig nem sok érdeklődést mutatott kézmíves teljesítményem iránt. Arra mindenképpen ügyelnem kellett, hogy a mennyezet alatt elég helyük maradjon a balatonfüredi padlásokon közösen gyűjtött káposztásoknak, ezeknek a feketére kormozódott öblös cserépedényeknek. Ide, a legfelső polcra került néhány tejesköcsög és vizeskorsó is, köztük azok, amiket Patkóval cseréltem ghánai faragványokért. Ezeket később Győrben láthattam viszont, a kiállított gyűjteményben. „Olyan furcsa érzés mással látni téged”, mondja a sláger, ez jut eszembe arról, amikor ugyanott, sok év után, a saját képeimmel szembesültem. Rögtön, a belépésnél rám zúdította magát egy régi, majd elfeledett narancssárga festmény. Aztán persze kerestem a többit, az ismeretségünk során Patkóhoz vándorolt többi képemet. Az egyik kollázst nem találtam a falakon, a gyűjtemény vezetője sem tudott róla. Nem került a gyűjteménybe. Ez az egyik Übü-kollázs 1982-ből, az Übü My Love; a gyűjtő nyilván elcserélte vagy elajándékozta. Így aztán nyomát vesztettem, akár A kincstárban címűnek. Ez utóbbinak regényes története van, bár a történet regényessége nem kárpótol az eltűnt képért. Egy kedves barátnőnknek ajándékoztam, aki nem sokkal ezután, váratlanul, lakását, mindenét, a kollázst a falon hátrahagyva disszidált. Ügyeinek elrendezését, a lakás kulcsát egyik kolléganőjére hagyta, aki a helyet titkos szerelmi találkák helyszíneként hasznosította, egészen addig, amíg kedvese el nem hagyta őt. Ekkor elkeseredésében és haragjában mi telhetett tőle? Eldobta a kulcsot. Csak úgy. Eztán az elrendezendő ügyek meg a lakás és a kollázs sorsa ismeretlen.

Kováts Albert: Képregény

Sokszor a könyvek útja is követhetetlenné válik. Sose tudtam rendesen számon tartani, kinek mit adtam kölcsön. Szívesen adtam, amire az illetőnek éppen szüksége volt, esetleg pont én ajánlottam, mert nekem tetszett, vagy fontosnak tartottam, hogy elolvassa. Aztán előfordult, hogy elfeledkeztem róla, s csak akkor tűnt fel a hiánya, amikor szükség lett volna rá. Többnyire már nem emlékeztem, kinél is lehet. Apám szokása volt, hogy a kölcsönadott könyv helyére, két kötet közé cédulát szorított dátummal, a kölcsönző aláírásával. Tökéletes megoldásnak látszik, és mégsem az. Apám halála után több cédulát is találtam, réges-régi évszámmal, olvashatatlan aláírással; vagy ha azonosítható volt is a személy, fütyült a felszólításomra. Bejáró takarító bácsink egyszer, miközben a szoba egyik oldalát betöltő polcot szemlélte elgondolkozva, azt mondta, hogy „minek ennyi könyv”. És hogy ez nem kérdés volt, hanem állítás, valamint, hogy szavainak mi is a valóságos értelme, csak hosszú hónapok múlva vált világossá. Én ezt akkor költői kérdésként értelmeztem, nem is válaszoltam semmit. Bejáró bácsi, belátom, ritka fogalom. Nem is volt bácsi; inkább olyan negyvenes forma, alacsony, fekete emberke. De mi takarító bácsit mondtunk egymás közt. Pistiék ajánlották. A Magyar Néphadsereg egykori alhadnagyának mondta magát. Talán kéthetente jött, rendesen takarított. Én azokon a napokon sürgősen távoztam otthonról. Ez utóbb hibának bizonyult, bár ki tudja. Az ismert dolog volt, hogy délben lemegy a ház elé, vagy a sarokra, hogy az élettársával találkozzék. Előre kérte a járandóságát, s olyankor „pénzt adott az asszonynak”. Egyszer telefonon érdeklődött egy rendőrtiszt, hogy tényleg dolgozik-e nálunk XY? Egy darabig nem értettem a kérdést, mert a takarító bácsi valódi neve ritkán merült föl nálunk, de aztán igazoltam őt, természetesen. Ez a telefon nem keltett gyanút, mert azokban az években az ember inkább a rendőrségre gyanakodott. Első jelként Laci nagy műgonddal gyűjtögetett Képes Történelem-kötetei kezdtek fogyatkozni. Munkához kikészített könyvek tűntek el. A polcra nyúlva valamiért nem találtam ott, ahol lennie kellett. Az ember a memóriáját hibáztatta, a fiúkat, a feleségét, a felesége tanítványait, akik persze sohasem adják vissza a kölcsönkapott könyveket. Egy idő múlva kitűnt, hogy amit nem találunk, az mind illusztrált, képes, vagy nagyalakú, súlyos darab. Csak hónapok múlva ismertük föl az itt-ott hiányzó könyvek közti összefüggést. S aztán, amikor az ember biztosan emlékezett valamire, ami tegnap még ott volt, s az a nap a bejáró bácsi napja volt, ki kellett mondani: a takarító bácsi lopja a könyveket. Igen, lopta a könyveket, és a kiemelt kötet helyén gondosan összetologatta a többit, hogy a hiánya ne legyen észrevehető. A déli lemenéskor adta át a bűntárs-élettársnak a zsákmányt, hogy amikor délután elköszönünk, ne legyen nála az árulkodó csomag. Addigra az asszony a napi adagot már el is kótyavetyélte az antikváriumban. Tehát a „minek ennyi könyv” az ideológia, az erkölcsi alap volt. Ahol ennyi van, nyugodtan lehet kevesebb is. Nem jelentettem föl a pasit, csak kidobtam. Erre aztán Pistiékhez se ment többet. Pisti szerint tőle csak borotvapengét lopott, de ez nem megbízható adat; Pisti sohase tudta, milyen könyvei vannak. Mindig csak az éppen olvasott könyv, vagy amivel dolgozott, az érdekelte. Velem még évek múltán is előfordult, hogy nem találtam a helyén egy-egy biztosan meglévőnek tudott könyvet. De nem csináltam statisztikát, listát az ellopott könyvekről. Annyira bántott a dolog, hogy igyekeztem elfelejteni, noha egy-egy újonnan felfedezett hiány újra felidézte a botrányt. Olyan tizenöt-húsz, főként művészeti könyv tűnt el. Alig egy-kettőt vettem meg újra, mint például a Martyn Ferenc-címlapú Mallarmé-kötetet. Persze több olyan is volt, amit később meg se kaphattam volna.

Kováts Albert: Ajtó

A kérdés különben, hogy minek ennyi könyv? Így, kérdőjellel, komolyan is föltehető. El lehet merengeni rajta. Esetemben több ok is szerepet játszik. Családi hagyomány. Apámnak is falat betöltő könyvtára volt, azzal a jelentős különbséggel, hogy asztalossal remekbe csináltatott, elmozdíthatatlanul beépített, fényesre politúrozott üveges-ajtós polcokon sorakoztak a könyvei, pontosabban a két szülő egyesített könyvtára. Ebben apám része volt a tetemesebb; elsősorban francia, angol nyelvű szépirodalommal, szótárakkal, nyelvészeti és nyelvkönyvekkel; anyám hozzájárulása főként a húszas-harmincas évek magyar prózája és költészete terén volt jelentős. Derékmagasságban kiszélesedett a könyvszekrény, a párkánya kényelmes rakodóhelyként szolgált, ha keresgélt, pakolászott az ember; az alsó, zárható fertály pedig különböző titokzatos, általam soha teljesen fel nem derített tárgyak rakhelyéül szolgált. Nagyalakú művek, családi iratok, mappák, fényképalbumok, utazási prospektusok, régi folyóiratok; apám ifjúkorából származó úti emlékek, kövér dossziék, kéziratos jegyzetek lappangtak a homályos mélységben. Aztán. Praktikus okok. Nem szeretek könyvtárba járni. Kényelmetlen. Nem lehet fekve olvasni. Türelmetlenné tesz a könyvek keresése, kikérése. Az olvasóban nem tudok rendesen figyelni, az embereket nézem, főleg a nőneműeket, satöbbi. Más dolog volt serdülőként böngészni az óbudai Szabó Ervin könyvtár kartotékai közt, és ígéretes című, ismeretlen könyveket, mint zsákbamacskát kikérni. Végtelen volt akkor az idő. Szóval: ami érdekel, ami fontos, lehetőleg legyen meg, legyen kéznél.

parvenü körökben

És aztán: tagadhatatlan a szobaméretű könyvespolc dekoratív szerepe. Nem tudom, divat-e még parvenü körökben méterszámra vásárolni könyvet, vagy könyvgerincekből Potemkin-könyvtárat létesíteni dekorációs célzattal. Mindenesetre a jelenség arra utal, hogy valami kívánatos látvány előidézése a cél, a tulajdonos kulturáltságának, műveltségének dekoratív igazolása. De persze látvány-voltában sem puszta dekoráció a könyvtár. Meghatározza a szoba barátságos hangulatát. Jó a szemet legeltetni a könyvek gerincén, s tudni, vagy inkább érezni közben, mit is rejtenek. E tekintetben a képzőművészettel rokon: a megjelenésével hat, a külsőn mégis átüt a belső sugárzása. Aztán. A könyvek eredete. A könyvekkel a történetüket is birtokolom. Egyúttal saját történetem egy darabját. Érthető, ha ragaszkodom múltam dokumentumaihoz. Ezért is volt annyira sértő a bejáró ember közreműködése. Más kérdés, de szorosan összefügg a történetiséggel, hogy annak idején miért és hogyan is lett az enyém ez vagy az? Az ősi mag nagyszülői eredetű. Gyerekkoromban az ágyammal szemben volt egy könyvállvány, rajta két sorban a Pallas Lexikon kötetei – nagyapai örökség –, annyit néztem, hogy kívülről megtanultam a kötetkezdő és -záró címszavak felsorolását. A–Arad-megye, Arafale–Békalen, Békalencse–Burgonyavész, és így tovább. Az sokáig kérdéses volt, vajon az elektromos halfék mi lehet, hát persze: Elektromos hal–Fék. Szintén apám családjától származott egy 100 kötetes Jókai-díszkiadás. Ez fájdalmamra ma már nincs meg. Magányos nyárdélutánokra emlékszem kamaszkoromból, amit az aranyozott, félbőr Jókaik társaságában töltöttem. Ide vág a bőrkötéses Károli Gáspár-féle családi Biblia is, „Istennek o es ujj testamentomaban foglaltatott egész szent iras”, MDCCXCIV. A következő réteg apám fiatalkori szerzeményei. Karinthy Így írtok ti, harmadik kiadás, „irodalmi karikatúrák”, ezt a példányt gyötörtük barátaimmal az ötvenes években is, újabb, bővebb aztán sokáig nem volt. Benne apám kézírásával „3. X. 916”. Tehát még bevonulása előtt, gimnazistaként szerezte. Hadiérettségi, tiszti tanfolyam és három év frontszolgálat után megvesz minden könyvet és folyóiratot, amit bír. A széteső Nyugat-példányokon, a rossz háborús papírra nyomott, puha fedelű Ady-, Kosztolányi-, Szép Ernő-köteteken érződik a mohó kíváncsiság, ahogyan ráveti magát az olvasmányokra, hogy behozza, amit a háború elvett tőle. Az időszak olcsó füzetes irodalmi sorozatai: Tevan Könyvtár, Olcsó Könyvtár, Modern és Új Modern Könyvtár. Többet ezek közül később beköttettem. Lánykori könyvei közül anyám nem egyet maga kötött be; a színes-mintás vászonkötések megfakultan bár, ma is vidáman villannak ki a komoly könyvgerincek közül. Kosztolányi mellett Kaffka Margit, Babits, Móra, Szabó Dezső, Móricz egyes művei képviselik ezt a korszakot. Hogy melyik kötet honnan való, kié volt, s „miről szól”, sok év vakációs böngészésének, olvasgatásának az ismerete. A nyár volt az idevonatkozó kutakodások ideje, mert eszmélkedésem táján, a háború utáni években nem tudtuk fűteni a lakást, az élet a konyhában zajlott.

Kováts Albert: Nincs rózsás labirinth

A ház úgynevezett etázsfűtéssel épült, azaz „békében” a szobába díszes rácsokon át áramlott a pincében lévő kazán melege. De az ötvenes évek kemény telein a szobák olykor nulla fok alá is lehűltek, bemenni, kihozni valamit expedíciónak számított. Később aztán egy szobát, ahol cserépkályha volt, fával fűtöttünk. Ez ugyanaz a szoba, ahol az ágyammal szemközt villogtak a Pallas Lexikon aranyozott címszavai.

A múló időben bővült, változott ez az egyesített könyvtár, a harmincas-negyvenes évek magyar és magyarra fordított kiadványaival, a falukutatók könyveivel, divatos regényekkel, vagy Szerbtóni dedikált munkáival. Apám a Franklin Társulatnak írt nyelvkönyveket, kedvezményesen kaphatott a kiadványaikból. Innen eredt ifjúsági olvasmányaim egy része. Például a most már széteső félben lévő, gyerekgenerációk által tanulmányozott, egyébként gyönyörű, nagyalakú A Pál utcai fiúk, Vadász Miklós rajzaival, Molnár Ferenc portréjával 1912-ből. (A Franklin Társulatnak a Károlyi-palota mellől nyomtalanul lebombázott és eltüntetett klasszicista épületét valósággal elsiratták a szüleim.) A hatvanas-hetvenes évek olcsó könyvei minden téren szaporították az állományt. Az antikváriumokban kincsekre lehetett bukkanni; sajnálom utólag, hogy idevágó búvárlataim nem voltak eléggé rendszeresek.

A képzőművészet elsősorban anyám érdeklődési körébe tartozott. A lánykori gót-betűs könyvei, majd a későbbi közös szerzemények fokozatosan az én polcomra származtak át. Ezt az anyagot már én szaporítottam, előbb az ötvenes évek szerény lehetőségei szerint (Réti István: A nagybányai művésztelep), majd a forradalom után, amikor megjelent a művészeti könyvválasztékban nem kisebb forradalmat előidéző idegen nyelvű könyvesbolt, s tápászkodott a magyar képzőművészeti könyvkiadás is. Igen, tudatos gyűjtés volt ez, főként, hogy a XX. századi magyar művészet minden tája és kora lehetőség szerint képviselve legyen. „Érdek nélkül” érdekelt a téma, de az olvasás inkább csak impresszionisztikus volt, nem rendszeres. Igazából magam se tudtam, miért ez a szisztematikus gyűjtés. Évtizedekkel később lett rá magyarázat, amikor írni kezdtem kiállításokról, művészekről, művészeti jelenségekről. És itt egy fontos válaszához értünk a „minek ennyi könyv?” kérdésnek. Talán a legfontosabbhoz.

kincsek

A szándékosság mellett életfordulatok is szerepet játszottak a könyvtár bővülésében. Két házasság természetes hozadékán kívül mindenképpen megemlítendő két hagyaték. Mindkettő öreguraké, de óriási volt a különbség kettejük személyisége, mentalitása és az örökség körülményei között. Vera nagybátyja volt a jelentősebb személy, akivel kezdeti bizalmatlansága után igen közeli, nemzedékeket áthidaló mély barátságba kerültünk. Szenzációs ember volt, kihaló műfaj képviselője. Foglalkozására nézve Zürichben tanult mérnök, aki a hetvenes években lett nyugdíjas – vállalati méltánytalanságok miatt, sértetten hagyta ott a céget. Zeneértő, hangverseny-látogató, abszolút hallással rendelkező idős úr, aki fiatalon tanár nélkül tanult meg zongorázni, Mozart-, Beethoven-kamarazenét játszani – csak úgy magának. A magyar irodalom ismerője és rajongója, aki számtalan verset tudott és idézett Vörösmartytól József Attiláig és Szabó Lőrincig, s aki lépést tartott az új fejleményekkel is. A nyugdíj után néhány évvel Svájcba települt át, ifjúkora kedves Zürichébe. Sűrű és terjedelmes, sok mindent felölelő levelezésünkben az én feladatom volt tudósítani őt a magyar kultúra eseményeiről. Sok-sok mindent köszönhetek neki. Nos, az ő magával nem vitt és utána nem küldött könyveit és hanglemezeit hagyta rám. Kincseket. A másik úr, távoli rokon, kis vékony, kellemetlen öregember. Talán kétszer ha találkoztam vele. Ez alkalmakkor divatjamúltságát, a világból kiszakadtságát legkülönfélébb ismeretei részletező előadásával kompenzálta. Azért olykor érdekeset is mondott: a középiskolában osztálytársa és barátja volt Illyés Gyulának. „Akkor még Illés Gyulának hívták”. Amikor a kilencvenes évek közepe tájt meghalt, hagyatékát néhány nap alatt kellett rendeznie Amerikából hazasietett lányának, aki megkért, hogy segítsek, s felhatalmazott, hogy a könyvállványokról mindazt, ami megtetszik, kigyűjtsem magamnak. A leletek szerint az elhunyt fiatal korában a Kassák-kör és az egykori avantgárd irodalom iránt érdeklődött. Ez a körülmény könyvtáramba új színt hozott. A könyvek közti kutatás, ami egyébként a szorító sietség miatt elmélázást nem engedett, egyszerre csak különös fordulatot vett, abszurd játékká fajult.

 

Kováts Albert: Rámszakadék

A minden rendszer nélkül, dupla sorban egymás mögé bezsúfolt, gyakran sérült, gyűrött és hiányos könyvek közül váratlanul piszkos nejlonzacskóban köteg papírpénz került elő. Aztán még egy, kisvártatva megint és megint. Néhol forgalomból régóta kivont címletekben. Versengtünk, ki talál többet. A végeredmény akkori értékben tekintélyes summa volt. Az öreg félt, hogy elszegényedik, pénz nélkül marad; „a kommunista bankban” nem bízott, s ide-oda, nem túl tágas szobája különféle zugaiba, kivált könyvek mögé, vagy könyvek fedele alá dugdosta a bankjegyeket. Aztán megfeledkezett róluk. (Egyébként gyógyszeres dobozokat, tablettákat, fiolákat innen-onnan, egy papírzsákra valót találtunk.) Én boldogan vittem haza a könyveket; bizonyos szétesett köteteket úgy kerestem össze ívenként, s köttettem be aztán.

évek telnek el

Ilyenformán érthető, hogy az otthoni könyvespolc-bővítmény is hamar megtelt könyvekkel. Terjeszkedni csak más helyiségek felé lehetett. Itt már más technológiát kellett választani: a polcok az ajtók fölé kerültek, máshová nem kerülhettek. Jött tehát a falfúrás, de már profi munka: villanyfúró, tipli, miegymás. Kényszermegoldás; ha kell valami, kémlelés fölfelé, hozd a létrát. S egy ponton túl az ember már nem egészen biztos benne, mi hol van, megvan-e a keresett könyv valahol. Különösen, ha hozzávesszük, hogy közben évek telnek el, mire a bizonyos műre újra szükség lehet. Nemcsak szaporulat van, fogyatkozik is a könyvtár a végérvényesen kölcsönadott, majd az időközönként kényszerűen vagy szükségszerűen antikváriumba vándorolt darabokkal; egyes könyvek, könyvcsoportok az átrendezéskor helyet változtatnak. Az eredeti, nagy könyvespolc a legfontosabb és legkedvesebb darabok rakhelye marad, hiszen az elrendezésben is vannak bizonyos tradíciók.

Egyszer azonban szemléletet kell változtatni. Nem gyűlhetnek a könyvek ész nélkül. Kell valami intelligens rendezőelv. Lehetetlen helyzetek állnak elő. Már alig találsz meg valamit, ha kell. Vagy itt vannak például a kiállítási katalógusok. Öt-hat polcot foglalnak el; ebből két polcon még ABC rend szerint, de miután az irattartók megteltek, az újabb kiadványok már csak az érkezés egymásutánjában sorakoznak a többi polcon. Azután pedig csak lapjával tornyozódnak egymásra. Hovatovább a könyvekkel is ez a helyzet. Áttekinthető elrendezésükhöz már-már könyvtáros kellene. Mindenekelőtt azonban HELY és IDŐ.

felső kép | Kováts Albert: Térkép