A KIS NYÁRI

Ötvenéves érettségi találkozónkon a gimnázium kertjében állított kopjafánál emlékeztünk elhalt osztálytársainkra, köztük Nyári Imrére, aki elsőként, 19 évesen ment el. „Kis Nyári”-nak hívtuk az alacsony, vézna, tizenévesen is aszott fiút. Súlyos szívelégtelenséggel, csökevényes billentyűkkel született, ereiben állandóan keveredett a friss és a használt vér, ezért volt kékes-lilás a bőre; formátlan lapátujjain aránytalanul nagy körmök nőttek. Csúnya volt és torz. Az orvosok nem sok jóval biztatták a szülőket: egy, legfeljebb három évig élhet. De rendesen elvégezte az általános iskolát, és tizennégy évesen osztálytársunk lett a gimnáziumban. Közel laktam hozzájuk, az utcánk arra a térre futott ki, ahol a házuk állt. Két egészséges testvére volt: jóképű, magas öccse és álomszép húga.

pontosan negyed kilenckor

Imre nem járhatott gyalog iskolába, hiszen pihenés nélkül száz métert sem tudott menni, annyit is lassan, zihálva, vonszolódva – aki elhaladt mellette, szánakozott (talán undorott is?) –, a gimnázium pedig több mint két kilométerre volt, busz nem járt. Az első évben nagybátyja hordta őt reggelente és vitte haza tanítás után kerékpáron, olykor kis robogón. Másodiktól meg én fuvaroztam saját Csepel biciklimen, amit előző nyáron vettem szünidei keresetemből. Odagurultam a házuk elé, ő pontosan negyed kilenckor kijött a kapuba, felült a kipárnázott hátsó csomagtartóra, átfogta a derekamat és indultunk. A városi rendőrök már ismertek bennünket, soha nem tették szóvá a közlekedési kihágást. Nagy havakban, a legkeményebb fagyokban előfordult, hogy tolnom kellett a kerékpárt; ilyenkor hamarabb indultunk, s ha pár percet mégis késtünk, egyik tanárunk sem hibáztatott. Amikor a gimnáziumhoz értünk, két osztálytársunk leszaladt a második emeletről, és átvette Imrét – csuklófogással összekulcsolt kézfejükre ültették, ő a nyakukba fogódzott, és vitték föl az osztályunkba. A tanítás évtizedes hagyomány szerint 8.40-kor kezdődött, elsősorban a tanyavilágból és a környező településekről bejárók miatt.

Imre jól tanult, valószínűleg ez volt egyetlen sikere. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is kimenjen a katedra elé, és állva feleljen, a táblánál oldja meg a matekpéldákat, ahogyan mindenki más; tanáraink hiába mondták, hogy helyén maradhat, ő kiment és helytállt, így egyenértékűnek érezte magát velünk, hiszen minden más programból kimaradt. Nem jött le szünetekben az udvarra, még a nagyszünetben sem – szívesen vittük-hoztuk volna, ő nem akarta. Talán erre már nem futotta erejéből, de gyanítottuk, inkább azért, mert riasztotta, hogy bámulják és sajnálkoznak. Mi, a C osztályban folyamatosan láttuk a „kis Nyári” küzdelmét. Állandó „memento mori” volt közöttünk, ami valamiképpen már az érettségi előtt érettebbé tett bennünket; erkölcsi értelemben biztosan. Az osztálykirándulások szervezésekor bizony gombóc volt a torkunkban, hogyan mondjuk el neki, hogy most Balatonaligára megyünk, most meg Sopronba. Soha nem láttuk tornadresszben, fürdőnadrágban… Legfeljebb elképzeltük, hogyan fürdeti otthon öccse vagy apja.

Carlos Ebert, flickr.com

Ritkán volt beteg – ő maga volt a betegség. Semmiféle gyógyszert nem szedett; bajára nem volt gyógyszer. Ott élt közöttünk, mégsem tudtuk átélni, mi zajlik benne, mit érez, mit remél, tervez, miről álmodik… Megszoktuk a rejtélyt, hogy él, megtettük, amit lehetett: a korlátokon belül elviselhetővé tenni napjait – de egészségesen hárítottunk is. Hogyan gondoltuk volna el, milyen látnia, amikor focizunk, birkózunk, úszunk, hógolyózunk – és milyen, amikor lányokhoz közeledünk.

letörölhetetlen szomorúság

Néha átmentem hozzájuk délutánonként, együtt írtunk leckét, magoltuk a latint. Segíteni nem kellett neki, jól memorizált és okosan oldotta meg a példákat, de kíváncsi voltam az otthoni környezetre, amiben semmi különöset nem találtam. A család is úgy élt, mint mi az iskolában: egy határon túl nem vettek tudomást arról, hogy hamari halálra ítélt rokkant van közöttük. Testvérei viháncoltak, szórakoztak, üvöltették a magnót vagy a rádiót. Szülei arcán letörölhetetlen szomorúság ült, de ezt csak az vette észre, aki ismerte Imrét. Apjában furcsa visszafogottságot, valami kérlelő szelídségfélét éreztem; anyja jól megtermett, hangos, indulatos nő volt, mindig készen a támadásra, perlekedésre. Anyagilag jobb helyzetben voltak, mint mi. Engem kitüntettek kedvességükkel, látták, hogy fiuk nemcsak elfogadja tőlem a segítséget, hanem ragaszkodik is hozzám.

Meglepődtünk, hogy érettségi után tovább akar tanulni. Ez már túlzás! Hogy fogja bírni?! Felelőtlenség, a sors kihívása. Nem elég, hogy leérettségizik? A legközelebbi egyetem Pesten van. Hogyan utazik, és ki törődik vele úgy, ahogyan itt mi? Az lett volna természetes, ha ott helyben, az egyik városi irodában vállal munkát. A család akkor már tervezte, hogy beszereznek egy akkumulátoros rokkant kocsit, amivel önállóan is tud mozogni. Először igazgatónk és tanáraink is le akarták beszélni tervéről, hosszan tanácskoztak a szülőkkel, végül is Imre beadta jelentkezési lapját. A Közgázra jelentkezett, terv-matematika szakra. Elsőre felvették, így napi kapcsolatom megszakadt a „kis Nyárival”. Hallottam, hogy kollégiumi társai befogadták, segítették. Ahol nem volt lift, ugyanúgy vitték, mint mi a gimnáziumban, bár olykor erőltette, hogy fél vagy egy emeletet önállóan menjen. Az első félévben, amikor meglátogattam, jó kedélyűnek tűnt, lelkesen mesélt a tanultakról.

koharuteisyoku, flickr.com

Engem is elsőre felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, de számomra nem volt magától értetődő, hogy ott a helyem. Talán akkor hasonlítottam össze először kettőnk sorsát, és szégyenkeztem. Mik az én kilátásaim, és mik az övéi? Letaglózott a felismerés, hogy ő boldog és hálás, én meg nyüglődöm, hitetlenkedem, végig tudom-e csinálni az öt évet, és jó mérnök lesz-e belőlem. Nem tudom, Imre mennyit töprengett saját sorsán, mennyi volt benne a bizakodás, a félelem. Próbálta jól érezni magát a saját világában; megtanulta másképp értékelni az arányokat. Ahogy múltak az évek, talán felcseperedett tudatában a gyógyulás reménye is. Hátha megéri, hogy a tudomány… új szívbillentyűi lesznek… Amikor gimnazista lett, már biztosan voltak álmai, és hitte, hogy ha eddig ereje volt élni, lehet tovább is. Ezért jelentkezett egyetemre. De mindig száraz tényként közölte: „addig el tudok menni”, vagy: „álljunk meg egy kicsit, mert tör az ülés”, nem beszélt betegségéről, elmúlt éveiről, a félelmeiről és reményeiről. Mi meg nem kérdeztük, nem faggattuk; hogyan is mertük volna?

Az első félévet jeles eredménnyel végezte, társai, tanárai ámultak teljesítményén. Bennem pedig folytatódott az összehasonlítás, amelyben lelkileg alulmaradtam. Hogyan viselném én az ő sorsát? Nem átkoznám-e az órát, amikor ilyennek születtem? Nem vádolnám-e az orvostudományt, hogy még nem talált gyógyírt bajomra? Talán öngyilkos lettem volna. És vele együtt erősödött a reményem – lelkesültségem? –, hogy ha még pár évet kibír, lesz életmentő eszköze az orvostudománynak. Akkoriban már hallottuk, hogy külföldön olyan műtéteket végeznek, amelyekkel szinte új szívet adnak a betegnek. Hátha! Most már sikerülnie kell!

berácsozott

Február elején jött a hír, hogy Imre kórházba került, agyhártyagyulladással. Megfázott? Nem vigyázott eléggé magára? Túlerőltette védtelen szervezetét? Mégis magányosabb volt a fővárosban, mint otthon? Kétszer tudtam úgy meglátogatni a kórházban, hogy beszélgettünk. Másodszor már berácsozott ágyban találtam, alig volt benne élet. Megismert, és úgy örült nekem, ahogyan a túlvilágra indulók örülnek az ittenieknek. A távolság meghatározhatatlan volt közöttünk. A félig öntudatlan, kínoktól összepréselt test, a vonagló arc rettenetes látványa megtorpantott, de erőt vettem magamon, és egészen közel hajoltam a rácsokhoz. Addig soha nem tapasztalt érzés markolt belém; tudtam, hogy nincs visszaút. Utolsó értelmes mondata ez volt: „… pedig a matematikát nagyon szerettem”. Amikor másnap ismét bementem, már üres volt az ágya. Az orvos megkért, hogy én mondjam meg szüleinek a halálhírt, mert nem akarja, hogy táviratból értesüljenek fiuk haláláról. Szorongva csöngettem be a házba. Amikor Imre édesanyja megpillantott, irtózatosat kiáltott. Néhány rövid mondat után eljöttem, apja kísért ki, és miközben megölelt, valami köszönetfélét dadogott. A temetés után a család megmutatta naplószerű jegyzetfüzetét, szerelmes levél is volt benne, soha el nem küldött levél.

Carmen Jost, flickr.com

Miért eddig? Miért így? Miért ekkor? Válasz nincs ötven év után sem, csak a kérdések súlyosabbak. Az ötvenéves találkozón 94 éves tanárunk elmondta, hogy felejthetetlen számára a látvány, amikor a kapuban a „kis Nyári” leszáll a bicikli csomagtartójáról, a két fiú kezére ülteti, és viszik fel az osztályba. „Amikor ezt láttuk az ablakból, minden reggel elcsitult egy percre a tanári, elhalkultak a viták, abbamaradt a locsogás. Mindnyájan ezzel a képpel indultunk az óráinkra, és arra gondoltunk, hogy a mai első leckét ti adtátok nekünk.” Imre sorsa legalább szolidaritást keltett? Vajon ő mennyit érzett ebből? Alig negyvenkilós testét könnyű volt felvinni a második emeletre, de lelkét meddig tudta felemelni szánalommal vegyes szeretetünk?

felső kép | Tom, flickr.com