A KIREKESZTÉS NYELVEI
1994 október

Általában elfogadottnak tekinthető, hogy a magyarországi nem-közszolgálati médiumok (ma még főleg a nyomtatott sajtó) kulturális-politikai erővonalak mentén sorolhatóak különböző kategóriákba. Egyik oldalon állnak az ún. magyarországi konzervatív eszmekör híveihez közel álló lapkészítők, velük szemben az ún. liberális gondolkodású sajtómunkatársak (más megfogalmazásban: a választásokig ellenzéki; ismét más megfogalmazásban a kozmopolita-szocialista kisebbség képviselői). A két fél között kibékíthetetlen ellentét van: a média a magyarországi kulturkampf egyik legfontosabb és leginkább ,,véráztatta” terepe. A hangnemében és intoleranciájában szélsőséges ellentéteknek a pártpolitikai vonzalmakon, a kormánypártiság–ellenzékiség kettősségén túlmutató, a pártrokonszenveken túl politikai-ideológiai véleménykülönbségeket is bemutató terepe a határokon belüli kisebbségekhez fűződő viszony.
Ez a viszony a demokratikus gondolkodás kiemelkedően fontos mozzanata, a politikai gondolkodás demokratikus minimuma. Mégis, a kisebbségi kérdés kezelésének különféle lehetséges változatai körüli vitákban – az ún. liberális minimum talaján állva is – a jobboldali és a baloldali gondolkodás hívei általában szélsőségesen különböző véleményeket fogalmaznak meg.
nemzeti gondolat
A kisebbségi kérdés (pontosabban fogalmazva: bizonyos politikai-társadalmi-kulturális kérdések, melyek nyíltan vagy rejtve érintenek kisebbségeket) a magyarországi médiumok kedvelt témája. Az ún. nemzeti konzervativizmus hívei azonban a demokratikus minimumot nem mindig érvényesítik, s ezért véleményük a nyilvános, demokratikus diskurzus részeként nehezen értelmezhető. A nemzeti konzervatív sajtó számára a magyarországi kisebbségi kérdés elsősorban a népi–urbánus ellentéttel leírt kultúrharc része, ezért a felszínen jelentős mértékben „zsidókérdéssé” válik. A nemzeti gondolat önmagukat konzervatívnak nevező védelmezői számára a szabadelvűséggel kapcsolatos kulturális-politikai ellentétek egyszerű séma szerint fordíthatóak át társadalmi problémákká. Ebben a megfogalmazásban a kulturális-politikai véleménykülönbségek jelentős része a zsidók (bármit is jelentsen ez) felülreprezentáltságából és sajátos habitusából adódik, amellyel szemben politikai eszközökkel kell védekezni (amint erre egy elhíresült közíró és későbbi kormánytisztviselő javaslatot is tett). Itt valójában nincsen többről szó, mint egy politikai konfliktusnak az összeesküvés-mitológiák szabályai szerinti bemutatásáról és értelmezéséről. Egy bizonyos csoport összeesküszik egy másik csoport ellen annak érdekében, hogy a hatalmat megszerezze és a másik csoportot megsemmisítse. A csoporthoz tartozást az összeesküvés lehetősége maga igazolja: minden ellenfél összeesküvő és minden összeesküvő ellenfél. Ez a mitologikus gyökerű politikai antiszemitizmus már a maga korában, a tizenkilencedik század végén is idejétmúlt volt, ugyanakkor a zsidósággal kapcsolatos mai politikai előítéleteknek van egyetlen eleme, mely figyelmünkre érdemes lehet: a nyelvi jellege. A holocaust után a társadalmi közvélekedés a ,,zsidókérdést” tabuvá tette: egyértelműsítve, hogy az antiszemitizmus bármely formája és a nácizmus között szoros, oksági összefüggés van, a politikai antiszemitizmus minden formájára anatémát mondtak ki.
A zsidósággal kapcsolatos előítéletek a holocaust után sem szűntek meg, ám a társadalom – még az ilyen előítéleteket vallók is – elfogadta, hogy az antiszemitizmus szélsőségesen veszélyes jelenség, ezért az aporiából egyetlen kiút kínálkozott: az antiszemitizmust mint elnevezést el kellett szakítani tartalmától, ki kellett üríteni, meg kellett fosztani jelentésétől. Így a politika nyelvén megfogalmazott és annak eszközeivel élő zsidóellenes előítéletek nyelvi szinten elváltak az antiszemitizmus fogalmától: ki lehetett mondani, hogy korlátozni kell a zsidók jelenlétét bizonyos szakmákban és az ezt követelő ugyanakkor kijelenthette, hogy ő nem antiszemita. Így tehát antiszemitizmus nincs, numerus clausus szándék, kulturkampf van. Az antiszemitizmus nyilvános beszédből kizárt fogalmához hasonlóan a zsidó elnevezés is kerülendővé vált, más szavakkal kellett behelyettesíteni úgy, hogy a név (mint szó) nyelvi, és az azt alkalmazó beszéd társadalmi-politikai funkciója megmaradjon: jelölt és jelölő között egyértelmű legyen a kapcsolat. Így a magyarországi politikai antiszemitizmus nyelvezete nyelv a nyelvben: van egy magyar nyelv, melyben a liberális egy politikai ideológia hívét jelöli, a hazaáruló azt, aki elárulja a hazáját stb., míg egy másik nyelvben mindezek egyetlen – noha virtuális – csoportot jelölnek, és egyetlen név helyettesítésére szolgálnak.
Azt gondolhatnánk, hogy a liberálisnak mondott médiumok viszont egyértelműen a hazai kisebbségek társadalmi helyzetének pozitív változását igyekeznek segíteni, hogy sajátos eszközeikkel megmutatják, s így akadályozzák e kisebbségek hátrányos megkülönböztetését. Magyarországon azonban e tekintetben a sajtót nem lehet a pártpolitikában kialakult erőviszonyok szerint értékelni. Az itt következő – elsősorban a liberális-baloldali sajtóra vonatkozó – elemzés arra kísérel meg rámutatni, hogy amit könnyen egyértelműnek vélünk, az nem feltétlenül és nem mindig az. Három kisebbségi csoporttal, a magyarországi zsidósággal, a magyarországi cigánysággal és a magyarországi homoszexuálisokkal kapcsolatban kísérlem meg jelezni, hogy a róluk, velük, nekik szóló nyilvános beszéd – médiabéli megjelenésük és megjelenítésük – jelentős problémákkal terhes, és eltér azoktól a normáktól, melyeket más területeken az ország polgárainak vagy politikai képviselőinek többsége irányadónak tart, valamint nem harmonizál – sok esetben ellentétes – azzal a helyzettel, amely a különböző médiumok vallott politikai-ideológiai kötődése alapján feltételezhető vagy kívánatos.
a jogrend fölött lebeg
Modern társadalmakban a kisebbségekkel kapcsolatos problémák kezelésének elméleti lehetőségét a pozitív diszkrimináció szociológiai elve kínálja. E helyütt szükséges némi magyarázó kitérő. A pozitív diszkrimináció politikai transzformációja az a kívánatosnak minősített politikai gyakorlat, melyet a politikai helyesség fogalma jelöl. Ennek vannak vitathatatlan emberi-jogi előnyei – felhívja a közfigyelmet olyan társadalmi jelenségekre, melyeket a többségi társadalom gyakran hajlamos nem észrevenni, és bevezeti a társadalmi párbeszédbe a kisebbség szempontjait is –, de gyakorlati megvalósulása, a társadalmi discours-ba emelése jelentős társadalmi-politikai veszélyeket rejt magában, például bizonyos helytelennek vélt gondolatokat a vélt politikai következmények miatt kizár. Ez önmagában még nem szokatlan demokratikus társadalmakban. Modern alkotmányos demokráciák kizárják a közbeszédből a vallási, faji megkülönböztetés minősített eseteit; az általában az alkotmányban megfogalmazott alapjogok megsértést, szankcionálásának feltételeit alacsonyabb rendű jogszabályok rögzítik. A politikai helyesség azonban olyan metanyelv, mely a nyilvános beszéd és így a jogrend fölött lebeg, s állandó viszonyítási pontként meghatározza, hogy a beszéd miről és hogyan folyhat. Nem jogelvekhez vagy formalizálható morális normákhoz kötődik, hanem a vélelmezett kirekesztés gyakorlatát egy – más premisszákon nyugvó – kirekesztést formalizáló nyelvvel helyettesíti. Mint metanyelv kiemelkedik a társadalmi diskurzust alkotó, egyenrangú nyelvek és az ezeken a nyelveken megfogalmazott egyenrangú vélemények közül: a társadalmi párbeszéd lingvisztikái eszközökkel operáló (erény)csőszévé válik. Míg a modern politikai demokráciák morális rendszere a nyilvános és a magánerkölcs szigorú elválasztásán és a nyilvános morális rend politikailag szabályozott egyeztetésén és formalizálásán nyugszik, a politikai helyesség párhuzamos egyeztetési rendet ír elő, amely nem formalizálható. Nem felrúgja a lassú fejlődés kialakította jogrendet és a politikai-társadalmi-kulturális párbeszédet, hogy helyette másikat javasoljon, hanem metanyelvként rátelepül a létező politikai-morális beszédre, s egy, az elnyomást tiltó, abszolútnak tekintett értékrendre való legitimációs hivatkozással a megkérdőjelezhetetlenség igényével lép fel. A formalizálás hiánya szándékos: az abszolútum csupán legitimációs hivatkozásként van jelen (ellentétben más abszolútnak tartott – például vallásos – értékrendekkel, melyek bár dogmákat fogalmaznak meg, formalizáltak és institucionalizáltak, ezért kiszámíthatóak), a formalizálhatatlanság a szubjektív döntéshez szükséges politikai mozgástér fenntartását szolgálja. Ez alapjában ássa alá a modern társadalom politikai-kulturális rendjét, mert szemben áll a demokratikus politikával és a modern – mert szabad és egyenrangú elemekből építkező – kultúrával.
Kérdés, hogy a fent említett kisebbségi csoportok nevei valóban létező társadalmi csoportokat jelölnek-e, hogy az elnevezés milyen tartalommal rendelkezik, s e tartalom mennyiben és kinek a számára érvényes.
Általános értelemben, úgy vélem, helytálló a fentiek kapcsán kisebbségi csoportokról beszélni. Kisebbségiek azért, mert a csoportok tagjai vagy a többségi társadalom úgy véli, hogy valamilyen ismérv alapján eltérnek a többségi társadalomtól. (Az ismérv fogalmát, amennyiben a tagok szempontjából vizsgáljuk, értékválasztásként – az egyént közösségéhez kötő és egyben a személyiséget felépítő identitásként – határozhatjuk meg. Az értékválasztás ebben az értelemben nem csupán a cselekvőképes és felelős személy folyamatos döntéseit jelenti, hanem annak a folyamatnak a pillanatnyi, jelenbeli végpontjára utal, melyet a személyiséget, értékrendet, világnézetet, pszichológiai állapotot kialakító szocializáció alapvetően befolyásol.) Amennyiben a csoporthoz tartozást az érintett tagok szempontjából és szociológiai értelemben tekintjük, azt kell vizsgálni, létezik-e olyan szolidaritás a személyek között, mely a személyek halmazát összeköti és egyben tartja? Vannak-e olyan személyek és csoportok, akik más személyeket bizonyos ismérvek alapján meghatározott csoportba tartozónak vélnek, illetve hogy a tagok magukat e csoportba tartozóknak tudják-e, s hogy ez a kapcsolat elegendő-e ahhoz, hogy a csoport tagjai számára szolidaritást kiváltó tényezőként működjön? Az identitáselemek között természetesen vannak különbségek. Az egyének különbözőképpen rangsorolhatják értékválasztásaikat, és a rangsor éppen a szolidaritás fokában mutatkozik meg. Vannak aztán olyan értékválasztások, melyek pillanatnyiak, és az egyén nem véli úgy, hogy az az identitásának, személyiségének része. Más értékválasztások részei a személyiségnek, de nincs csoportképző erejük: nem indukálnak hasonló értékválasztású egyének iránt szolidaritást.
csoportképző szolidaritás
A szolidaritást, így a csoportképző szolidaritást általában nem egyetlen identitáselem egyezése váltja ki. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy számos identitáselem nem írható le az értékválasztás fogalmával, miután azokat döntően befolyásolja a szocializáció, a kulturális hagyomány. Számomra azért tűnnek mégis értékválasztásnak, mert a szabad társadalmakban lehetőség van a szocializációs folyamatoktól eltérő identitás kialakítására is. A ,,kényszer” itt szociológiai és pszichológiai, nem politikai. Ezért bizonyos értékek nem választása is választásnak tekinthető, noha nyilvánvaló, hogy választás és választás között van különbség. Az egyén végtelen számú vegyiértékkel (értékválasztás-lehetőséggel) kötődik az őt körülvevő világhoz. Csoportokat elegendő számú vegyiérték kapcsolódása hoz létre. Valóságos csoportról akkor beszélhetünk, ha az értékválasztások és a szolidaritás is működik. Virtuális egy csoport, ha vannak egyező értékválasztások, ám szolidaritás még nincs, vagy létezik bizonyos egyének között összefűző szolidaritás, de ennek alapja nem a megegyező értékválasztás létesítette kapcsolat. A meghatározásnak nem része, hogy a két megközelítés azonos eredményt mutasson, vagyis mindenki, akit a többségi társadalom e csoportokba tartozóknak vél, magát is akként határozza meg. A meghatározás mint név elfogadása még nem jelenti, hogy e személyek valóban csoportot alkotnak, csupán hogy vannak, akik őket így nevezik. Ugyanakkor a külső befolyás/kényszer és a belső választás folyamatos kölcsönhatásban van egymással.
Mi a tartalma annak a kijelentésnek, hogy a magyarországi zsidóság kisebbségi csoport? Kérdésünk az lehet, hogy rendelkeznek-e olyan ismérvvel, amely a csoporthoz tartozásukat igazolja, s ez megfelel-e annak, ahogyan más kontextusban a zsidóság fogalmát meghatározzuk; vagy maguknak kell egybehangzóan állítaniuk – akár meghatározható ismérv nélkül is –, hogy ők e csoporthoz tartoznak. A vállalt – elsősorban etnikai – identitás mint társadalmi csoportképző elv politikai értelemben nem vitatható és nem elemezhető: zsidó (cigány, szlovák, német) az, aki annak vallja magát. Ez azonban nem jelenti, hogy az így kialakult csoport valóban csoportként működik: a tagok között van szolidaritás és a csoporton kívül rekedtek nem tartozhatnának más szempontok mentén a csoporthoz. Az egyéni identitás választása és vállalása az egyén szempontjából és politikai értelemben megkérdőjelezhetetlen: nem alkalmazható institucionális kényszer a választás megváltoztatására. Ugyanakkor a választás nem kizárólagos és végérvényes. A szolidaritás érzése változhat, ahogyan az értékválasztás is, a vegyiérték-kapcsolatok egy része vagy valamennyi elszakadhat és más vegyiértékekhez csatlakozhat.
A zsidóság fogalma más kontextusban általában vallási, kulturális, vagy származási kategóriaként határozható meg. Vallási abban az értelemben, hogy az így gondolkozó és érző egyén bizonyos hitelveket elfogad, valamint bizonyos rítusokat betart, és életét e hitelvek szerint és a rítusok betartásával éli. Vannak olyan személyek, akik – bár a többségi társadalom szerint e csoporthoz tartoznak – a meghatározásnak nem felelnek meg; továbbá olyanok, akik önmagukat a csoporthoz tartozónak gondolják, ám a vallásos világkép nem elfogadható számukra. Kulturális értelemben a zsidóság társadalmi és családi hagyomány, érzésvilág és közös múltkép elfogadását, ápolását jelenti. Vannak olyan személyek, akik a zsidóként meghatározott hagyományt, érzésvilágot és múltképet nem tartják sajátjukénak, identitásuknak más kulturális értékek a részei, mégis a többségi társadalom őket ebbe a csoportba sorolja, és/vagy a kulturális azonosság tudata és vágya nélkül magukat zsidónak tartják. Származási értelemben akkor volna az elnevezés tartalmas, ha meghatározható volna olyan biológiai kapcsolat a vélt tagok között, amely egyértelműen megmondja, ki a csoport tagja, s ki nem. Ilyen kapcsolatot az elnevezést alkalmazók nem határoznak meg: bizonyos esetben azonos származással rendelkező személyek egyike a csoportba, másika azon kívülre soroltatik.
negatív identitás
Így a zsidóság olyan virtuális csoport, melynek bár van neve, ám tartalma egyrészt a többségi társadalom vélt, de egyértelműen meg nem határozható és nem egységes szempontjain, másrészt az elnevezésen múlik. A többségi társadalom nem sorolja fel tételesen azokat az értékválasztásokat, melyek a csoportot meghatározzák, ahogyan azok, akik magukat a csoporthoz tartozónak vallják sem nevezik meg a csoporthoz tartozás alapjául szolgáló választás(oka)t. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy létezik a csoporthoz tartozók között szolidaritás, mely ezzel a csoportnak valóságos formát ad. Úgy tűnik, a csoporthoz tartozást nem valamely belső és választott érték, hanem a külső és kényszerített meghatározás szabályozza. A fenti identitáselem-egyezés hiánya ellenére is létrejöhet a csoporthoz tartozás szolidaritáson túlmutató érzése: a társadalmi kényszer negatív identitást kölcsönöz a csoport tagjainak. A negatív identitás tartalma formális, nyelvi jellegű: az elnevezés csupán önmagát jelenti, és érvényességét az elnevező szándékai igazolják, ám az elnevező szándékait a csoport tagjai nyelvi értelemben átveszik: elfogadják, hogy létezik ilyen csoport. A nyelvi jelleg mellett tartalmi elemek is érvényesülnek. Meghatározhatóak olyan értékválasztások, melyek alapján a csoport létezővé válhat. A zsidóság történeti kontinuitása, közösségi hagyománya és a veszélyeztetettség történeti tapasztalata a kulturális-társadalmi meghatározások közötti határokat elmossa, a kötődés alapjául szolgáló értékválasztások szimbolikusak: csupán azért választják őket, mert vegyiértéket képeznek, és ezzel biztosítható a szolidaritás. Úgy vélem, a nyelvi kényszer és a tartalmi értékválasztás egymástól nem elválasztható: a kirekesztő társadalmi presszió elleni védekező mechanizmus kialakította a pozitív identitás válaszát.
A cigánysággal kapcsolatban tartalmi szempontból jogos kisebbségi csoportról beszélnünk. Léteznek olyan ismérvek, amelyek egybeesnek a cigányság más kontextusban használt fogalmával. Ezek kulturális jellegűek. (Az eltérő kulturális értékválasztásokat nem tartom egymással hierarchikus viszonyba rendezhetőnek, vagyis ezek az értékválasztások egyenrangúak; valamint nem tartom őket morálisan értékelhetőnek, tehát az ilyen vagy olyan választás nem jobb vagy rosszabb, mint egy másik.) A cigányságról mint kulturális csoportról beszélni indokolt, mert létezik olyan kulturális hagyomány, melyet a csoportba tartozók magukénak vallanak. E kulturális hagyományt a közös származás tudata, a közös múltkép, a vállalt közös érzésvilág és csoporttudat jelöli. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a kulturális hagyomány és így a csoport maga kulturális értelemben homogén. A cigányság mint kisebbségi csoport a többségi társadalomhoz hasonlóan megosztott: nyelvi és kulturális hagyományok, életforma és műveltség, foglalkozás és lakóhely szerint. A cigányságot mint csoportot sújtó, a többségi társadalom részéről megnyilvánuló kirekesztő vagy asszimilatív történeti hagyomány is megosztó: a két hagyomány egymás mellett létezett, és ellentétes kényszert támasztott. Azok, akik elfogadták az asszimiláció kényszerét, előbb vagy utóbb beleütköztek a kirekesztés támasztotta falba. Az asszimiláció nem lehetett tökéletes, s ez a többségi társadalom egyéb előítéleteivel terhelten tovább erősítette a kirekesztés híveinek érvkészletét: az asszimiláció útját választók képtelenek a végrehajtásra, így csupán a kirekesztés lehet követendő. Sok esetben olyan személyeket is a csoportba tartozóknak ítél a többségi társadalom, akik az asszimiláció útját választották, a kulturális hagyományt nem vállalják, ám az implicit kirekesztő hatásra a többség továbbra is a cigánysághoz sorolja őket. Ezzel párhuzamosan, s e folyamattól nem függetlenül, a kulturális hagyomány részévé vált egy szociális és részben biológiai (származási) elem. A történeti, politikai, kulturális okok miatt a társadalom perifériáján, szociális értelemben a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedő cigányság kultúrája – szociális kényszerből – magába olvasztotta a szegénykultúra elemeit, míg a magát származási kategóriákban is megfogalmazó társadalmi kirekesztés elleni védekező mechanizmus kialakította a biológiai kapcsolat mint identitáselem értékrendjét. Ma már nehéz elválasztani egymástól a cigány kultúra szociális helyzetből, illetve más kulturális hagyományból származó örökségét. E folyamat nem kulturális „értékcsökkenést” jelent, hanem a különböző csoportok közötti kulturális egymásra hatást példázza. A többségi társadalom a két, társadalmilag rossz helyzetben lévő és szociálisan nehezen elválasztható csoport kölcsönhatását kisebbségellenes előítéleteinek alapján végletesen értelmezi: a cigányság szegény kultúrája etnikai (biológiai s így megváltoztathatatlan) csoportjelleg, míg a szegénykultúra szociális állapot, mely kedvező társadalmi folyamatok hatására megváltozhat, eltűnhet. Így a cigányság egyszerre jelent ma Magyarországon kulturális és szociális csoportot, mely a kirekesztő hagyomány okán biológiai tartalmat nyer. Ez a többség által a cigányságnak tulajdonított biológiai tartalom ma a társadalmi előítéletek talaján a politikai ítélet igazolásává válhat. A cigányságra vonatkozó csoport-meghatározás nyelvi és tartalmi jellegű. Létezik olyan csoport, melyet a társadalmi párbeszéd megjelöl (noha e csoport kulturálisan, szociálisan, nyelvileg heterogén), a csoport tartalmi (kulturális) jellemzőkkel leírható, és a tagok között szolidaritás mutatkozik. Ugyanakkor a többségi társadalom meghatározása nem, vagy nem mindig vág egybe a csoport önmagára is elfogadott kulturális jellemzésével, s a csoport megnevezése a társadalmi diskurzusnak önmagában is jelentéssel rendelkező (a csoport tartalmától független) elemévé válik. A csoport tartalmi és nyelvi meghatározottságának kettőssége a politikai és a szociális nyilvánosság terében érvényesül, a meghatározás két halmazának közös része is van. Hasonlóan működik a csoporthoz tartozás tudata is: külső kényszer és a belső értékválasztás egymás mellett érvényesül, néha egybeesik, néha nem. A homoszexualitás fogalma a szexuális értékválasztásra vonatkozik, s ez kulturális jellegű. (Vagyis nem biológiai: az, hogy az elsődleges és másodlagos nemi jegyek milyenek, még nem határozza meg egyértelműen és kizárólagosan a szexuális értékválasztást.) A homoszexuális személy szexuális életét azonos neműekkel bonyolítja, ezt önszántából teszi, s ez személyiségének fontos aspektusát érinti. Identitásának ez az eleme megkülönbözteti a vele társadalmi interakcióba lépő más személyektől, s összefűzi azokkal, akiknek e területre vonatkozó értékválasztása azonos. A társadalmi diskurzusban szereplő homoszexuális fogalma – elsősorban köznyelvi, vulgáris formában – pejoratív tartalommal teli, és elszakadt a csoport megnevezésétől. A csoport fogalma nem nyelvi jellegű: aki e nevet alkalmazza, nem gondol arra, hogy ezzel egy csoportot határoz meg. A homoszexuálisokra vonatkozó csoport-meghatározás tartalmi jellegű: egyértelműen meghatározható, hogy kik tartoznak az így jelölt csoporthoz. A csoport létezik, a tagokat összefűző – nemegyszer a pejoratív többségi vélekedés és az annak nyomán mutatkozó diszkrimináció miatt rejtett vagy elnyomott – szolidaritás mögött valós értékválasztás rejlik.
Feltehető a kérdés, hogy a különböző társadalmi, kulturális és egyéb csoportok közül miért éppen ezeket vizsgáltam? Azért, mert a többségi társadalom meghatározása és értékítélete nem vág egybe azzal, amit elfogadhatónak tartok, s mert a csoportokhoz tartozást a többségi társadalom alapvetően negatív jelenségként értékeli. A zsidóság esetében ez azt jelenti, hogy a domináns nyelvi meghatározást erőszakkal tartalmivá változtatja, melyet a csoport lehetséges tartalmi meghatározásának történeti kontinuitása igazol. E tartalmi jelleget politikai-hatalmi motiváltsággal köti össze, illetve fenntartja egy ilyen értelmezés lehetőségét; a cigányság esetében azt, hogy a különbözőség kulturális tartalmát társadalmivá változtatja, valamint a meglévő, történeti, politikai okokra visszavezethető és így esetleges szociális különbözőségeket (negatív) morális értékké és ezért saját meghatározása szerint abszolút és megváltoztathatatlan társadalmi ténnyé (biológiai meghatározottsággá) alakítja; s ugyanez bekövetkezhet a homoszexuális közösség esetében is: a kulturális és így relatív különbözőség társadalmivá válhat, majd morális tartalommal telhet meg.
Mindezek kulturális következménye, hogy eltérés alakul ki a többségi társadalom kisebbségről és a kisebbségi társadalom önmagáról kialakított képe között, s ez megnehezíti a csoportok közötti kommunikációt; az eltérést a többségi társadalom hatalmi eszközökkel próbálja kezelni. Megkísérli például a csoport megszüntetését, s tagjait a többségi társadalomba terelné: ez az asszimiláció útja. Ha a csoport nem megszüntethető – a többségi erőszak ellenére is ragaszkodik értékválasztásához, az asszimiláció csak felszíni, a kudarc pedig valójában a kirekesztés legitimálására szolgál –, a csoport tagjainak társadalmi elszigetelése következhet be.
fizikai veszélyeztetettség
Magyarországon jogállam van, a fenti folyamatok érvényesülését a jog eszközei akadályozzák: a többség nem érvényesítheti akaratát korlátlanul és erőszakosan. A csoportok mint csoportok fizikai veszélyeztetettsége – reméljük – nem fenyeget. De a folyamatok látensen is lezajlódhatnak, s olyan helyzet alakulhat ki, melyben a csoporttagok fizikai léte nem, de társadalmi létezése ellehetetlenül. Ugyanakkor, főként a cigányság esetében, az előítéletek a fizikai veszélyeztetettség peremére sodorhatják az e csoporthoz (a többség szerint megváltoztathatatlanul) tartozókat. Az írott és az elektronikus sajtó mint a nyilvános társadalmi párbeszéd tere mindezt erőteljesen befolyásolja.
Úgy vélem, e csoportok a médiában – szinte egységesen, csupán mennyiségi és nem minőségi különbségeket mutatva – a fenti séma szerint jelennek meg. A zsidóság a médiumokban tartalmi jellemzőként szerepel. A sajtó a zsidóság történetéről, értékeiről, vallásáról, ünnepeiről, szokásairól, kultúrájáról beszél anélkül, hogy jelezné, milyen értelemben használja e fogalmakat. Természetesen a különböző médiumok között különbség tehető: némelyek határozottan megfogalmazzák a társadalmi folyamatok szerintük kívánatos irányát. (Ilyenek a szélsőségesen nacionalista, nyíltan antiszemita orgánumok, a Hunnia, a Szent Korona, a (volt) Pesti Hírlap, az Új Demokrata). Más orgánumok a társadalmi szándékot elfedő ,,nyelv-játékokat” alkalmaznak: a zsidóság fogalmát más szavak jelölik, ugyanakkor az olvasók számára egyértelművé teszik, mely csoportról van szó. (Ilyenek a Pest Megyei Hírlap, a Magyar Fórum és a Heti Magyarország.) A baloldalinak-liberálisnak tartott sajtó nyelvi semlegességre törekszik: a zsidóság valóságos csoportként jelenik meg, ám nem kötődik hozzá egyértelmű társadalmi tartalom. Az 5-10 000 főnyi vallásos közösség hasonló lélekszámú vallásos közösségeknél aránytalanul gyakrabban kap nyilvánosságot, ez a vallási közösségen túlmutató társadalmi jelentőséget feltételez. A zsidó kultúra eseményei a politikailag semleges, kisebbségi kulturális hírek közé tartoznak, míg a zsidóságot érintő politikai események elemzésétől az írások tartózkodnak.
A többségi társadalomban a cigánysággal kapcsolatos előítéletek a legsúlyosabbak, s néhol a fizikai veszélyeztetés határait súrolják; a médiumokban a cigányság szinte soha nem jelenik meg értéksemleges vagy pozitív helyzetben. A nacionalista és a volt kormánypárti sajtóban az értékakcentus egyértelműen negatív, s – miután a cigánysággal kapcsolatos társadalmi előítélet a többség számára legitim – e sajtóorgánumok a nyelvi leplezés módszerének alkalmazását sem érzik szükségesnek. A liberális-baloldali sajtó által megjelenített kép a cigányságot szociálisan rossz helyzetben lévő társadalmi csoportként mutatja be, amelyet a többség előítéletének következményei gyakran sújtanak. Annak ellenére, hogy a megjelenített kép általában tényfeltáró-szolidáris jellegű, a konfliktusok elemzése elmarad, így a bemutatott kép – a kabátlopás-történethez hasonlóan – tovább erősíti a meglévő előítéleteket. Politikai szempontból a liberális-baloldali sajtó a cigánysággal mint politikai kisebbséggel kapcsolatos híreket kiemelten kezeli, ám ez valójában a helyzeten inkább ront, mint segít. A cigányság olyan politikailag hátrányos helyzetű csoportként jelenik meg, mely folyamatosan arra kényszerül, hogy jogaiért harcoljon. Miután a politikai hírek premisszája, hogy Magyarországon jogegyenlőség és viszonylagos demokrácia van, a folyamatos politikai „követelőzés” megjelenítése azt a hamis képet sugallja, hogy itt egy szociálisan rossz helyzetben lévő közösség helyzetének javítására politikai, társadalmi előjogok megszerzésére törekszik. Statisztikai közhely (és a cigányellenes politikai szándékok igazolásának alapja), hogy cigánynak tartott és önmagukat is akként meghatározók országos számarányuknál jelentősebb mértékben válnak bűnelkövetővé. Ennek okai sokrétűek és elsődlegesen szociális jellegűek, az azonban kimondható, hogy a statisztikai adatok és a társadalmi szerep közötti összefüggés nem teremthető meg az etnikum meghatározta öröklött személyiségjegyek alapján. A baloldali-liberális sajtó cigány-képe az előítéleteket a nyilvános beszéd hivatalosságának autoritásával erősíti meg. A bűnelkövetőkről szóló beszámolókban gyakran szerepel a gyanúsított etnikai csoportjának a neve, ahogyan a garázdaságról szóló beszámolók esetében is kimondatik, hogy a felek egyike-másika cigány származású. Könnyű belátni, hogy a történetek elmesélése során a csupán esetleges kiegészítő információként szerepeltetett adat a történet részeként a bűncselekménnyel, a bűnelkövetővel és annak társadalmi csoportjával szoros összefüggésbe kerül. Ha gyakran olvassuk, hogy a szakállas férfiak jobb szeretők, mint a szakáll nélküliek, hajlamosak leszünk elhinni azt. A Népszabadság egy riportjában arról tájékoztat, hogy vannak magyarországi szórakozóhelyek, amelyekbe cigányok számára tilos a belépés. Ez nem csupán az érintettek emberi méltóságát sérti és nem illeszthető abba a ,,baloldali-liberális” értékrendbe, melyet a lap vállaltan megjelenít – kommentár nélkül nem lett volna szabad ennek megjelennie –, hanem ellentétes a Magyar Köztársaság jogrendjével; büntetendő cselekmény. A kommentár nélküli jelenség-bemutatás megerősítővé, elfogadóvá válik, és növeli a meglévő társadalmi előítéleteket.
A liberális-baloldali sajtóban sem jelenik meg a rossz szociális helyzet politikai értékelését árnyaló, befolyásoló alternatív kép: a pozitív helyzetben cselekvő, élő cigány ember. A pozitív diszkrimináció szükségessége itt egyértelmű. Az elektronikus médiában a cigányság csupán elszigetelt kulturális kisebbségként szerepel. A televízió különleges lehetőséget biztosíthat arra, hogy a cigányságról kialakult kép alapvetően változzék: erre akkor van esély, ha cigányok pozitív értéktartalmú helyzetben, funkciójuknál fogva a néző szimpátiájára igényt tartó, fontos szerepben jelennek meg: tévésorozatokban a pozitív hős, a krimikben a nyomozó, a vetélkedőkben a játékvezető, a hírolvasók, a bemondók. Ha a cigány kisebbség tagjai gyakran szerepelnek olyan helyzetben, amely a társadalom egészének szól, ez a társadalmi szolidaritást erősítheti és lazíthatja a hamis magyar–cigány beállítást.
ezoterikus kuriózum
A homoszexuális kisebbség sajtóbeli jelenléte minimális. A média magát a témát nem tartja szalonképesnek, s nincsenek a megjelenítésnek kialakult szabályai, így a probléma az alternatív lapokban, mint a Magyar Narancs vagy az Anarchista Újság jelenik meg, s ez tovább növeli elszigeteltségét és szűkíti társadalmi terét. A Magyar Narancs az alternatív kultúra részeként mutatja be a homoszexuálisokat – elsősorban mint ezoterikus kuriózumot –, fokozva e kisebbség megjelenését övező titokzatosságot. A homoszexuális kisebbség sajátos helyzetben van. A demokratikus szabályok garantálják a magánszféra védelmét, de abban a pillanatban, ha egy homoszexuális mint homoszexuális kapcsolódik a társadalmi párbeszédbe, ez a védelem sérül, hiszen őt szigorúan egy, a magánszférába tartozó értékválasztás határozza meg. Míg a szexuális értékválasztás csupán akkor része a társadalmi interakciónak, ha az abban résztvevő felek ezt akarják vagy beleegyeznek, a homoszexuális nyílt társadalmi részvétele automatikusan magával vonja a magánszférába tartozó szexuális értékválasztás nyilvános megjelenését.
Amennyiben a homoszexuális kisebbség mégis megjelenik a polgári (nem alternatív) sajtóban, mint nem túl régen a Népszabadság egész oldalas „tényfeltáró” riportjában, az újságíró a kényesség érzetével küszködik, s alapvető etikai normákat sem tart be. A homoszexuális éjszakai életet feltáró riportból kiderült, hogy a cikkíró az éjszakát az ellenőrző rendőrök társaságában töltötte, így a „tényfeltárás” a hatósági értékítélet szűrőjén jut el az olvasóhoz. Emlékezetes a Kertész utcai homoszexuális klubról szóló vita, melyben a sajtó elfogadta az egyik fél (a környékbeli és a házban lakók) véleményét, hogy az utcára is kiszüremkedő hangosság és szexualitás (például azonos nemű csókolózó párok látványa) erkölcsromboló hatást vált ki. A vitát bemutató sajtó átvette a nyilvános és magánerkölcs szétválasztásának a vitában megnyilvánuló áthágását (mert a köz szempontjából nincsen különbség azonos vagy különböző neműek szexuális jellegű tevékenységének tiltása vagy megengedése között) éppenúgy, ahogyan elfogadta azt a beállítást, hogy a hangoskodás összefüggésben áll a klub homoszexuális voltával.
A társadalmi biztonságérzet megteremtéséhez a liberális minimum kiemelkedően fontos. A demokratikus jogállam kodifikált politikai rendje és jogbiztonsága szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a társadalom minden tagja biztonságban érezze magát. A jól működő jogrend képes védelmet biztosítani a pluralizált diszkriminációval szemben, ám tehetetlen a látens, inplurális kirekesztés eseteivel szemben. Különösen veszélyes a helyzet az átmeneti társadalmakban, ahol a jogrend nem tartalmazza a formalizált kirekesztés egyes eseteit, valamint a civilszféra fejletlensége okán az egyén kiszolgáltatott az intézményi túlhatalommal szemben. A magyarországi írott sajtó (ehelyütt csupán annak baloldali-liberális részét tekintve) súlyos szerepzavarban szenved. Politikai értelemben ezek a médiumok saját politikai értékrendjüket a személyes véleménynyilvánítás szférájában vállalják. Ezért az írott sajtó kedvelt műfaja a politikailag semleges tudósítás, a semleges, érdeklődő interjú és a politikai publicisztika. Nem csupán a sokat emlegetett oknyomozó újságírás hiányzik, hanem a hírek szakszerű és hozzáértő elemzése és – a vállalt ideológia alapján – magyarázata is. Kivételt csupán a vezércikkek jelentenek, amelyek azonban szintén a személyes hangot kívánó publicisztika műfajához tartoznak. Ezek a lapok átmenetet képeznek a szigorú közszolgálatiság vélt politikai semlegessége és a bulvársajtó vulgáris harsánysága között, de ezek össze nem egyeztethető diskurzív terek, az egyensúlyozás vértelen cikkeket és politikai álsemlegességet eredményez.
újságírói etikai norma
A szociális újságírásban hasonlóképp érződik a semlegesség vágya. A vélt újságírói etikai norma betartása – szólaltassuk meg mindkét felet – elegendő, hogy egy cikk közölhető legyen. Ilyen értelemben a baloldali-liberális értékrendet kizárólag a témaválasztás igazolja: a riportokban szereplő történetek általában a társadalmi igazságtalanságról szólnak. Az írásokat nem az legitimálja, hogy az olvasó megtud belőlük valami társadalmi értelemben fontosat, hanem hogy a valóságot hűen írja le. S minthogy a valóságot számtalan módon le lehet hűen írni, a legegyszerűbb az egyszerű leképezés: beszéljenek a szereplők, és meséljék el, ők hogyan látják. Ez az újságírói (és szerkesztői) magatartás különösen veszélyes, mikor kisebbségeket érintő kérdésekről van szó. Amikor az egyik fél azt képviseli, hogy a szomszéd csirkét lopott, és ez a szomszéd mellesleg cigány, akkor nagy a valószínűsége, hogy az olvasó a vádlónak ad igazat. Ettől az olvasó még nem pokolra való gonosz ember, csupán résztvevője a társadalmi nyilvánosságnak, melynek az ilyen előítéletek részei.
A liberális minimum alapján a kisebbségekkel kapcsolatos pozitív diszkrimináció a politikai-társadalmi semlegesség része. A vélt értéksemlegesség csupán tovább erősíti a társadalmi nyilvánosság veszélyes folyamatait. A médiumoknak különös feladata van abban, hogy Magyarország társadalmi értelemben is demokratikus országgá váljék. A politikai intézményrendszer, jogrend, a hatalmi ágak elválasztása, az erőszakszervezetek kontrollja nálunk általában megfelel egy demokratikus jogállam elveinek és gyakorlatának, de a sajtó képviselte nyilvánosság ezt nem jeleníti meg. A modern társadalmakban a politika tere nem különböztethető meg a társadalmi interakciók egyéb szféráitól, a „társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásával” a sajtó nem csupán bekerült a klasszikus politika terébe, hanem abban centrális szerepet tölt be: transzmissziós szíj a közvetett demokrácia mechanizmusában képviselt és képviselő között. Magyarország különös helyzetben van: a politikai intézményrendszer demokratikus, a társadalom nem az. Mivel azonban e két szféra tartósan csupán totalitárius keretek között létezhet egymástól függetlenül és ellentétes politikai premisszák talaján, a helyzet demokratikus keretek között sokáig nem tartható. A sajtó szerepe épp ezért különleges. Képes lehet arra, hogy megszüntesse a két szféra különállóságának érzését, másrészt elősegítheti, hogy a társadalom a politikai intézményrendszer kínálta politikai tér kitöltőjévé váljék, és ne az intézményrendszer idomuljon a társadalom antidemokratikus politikai elveihez. A liberális-baloldali sajtó viszonya a kisebbségekhez kettős értelemben is fontos: segíthet felmutatni a demokratikus társadalom működéséhez szükséges liberális minimumot, és segítheti a veszélyeztetett helyzetben lévő magyarországi kisebbségeket, hogy egyenrangú és elfogadott tagjai legyenek egy demokratikus társadalomnak.