Békés Pál

A KIRÁNDULÁS

1989 tél

A KIRÁNDULÁS

A kirándulást egyáltalán nem szántuk olyan transzcendens jellegűnek, mint amilyenné végül is lett. Távol állt tőlünk minden efféle szándék, s ha egyáltalán értelmes a később történtek tükrében minősíteni a megelőző eseményeket, akkor azt mondhatnám: épp ellenkezőleg.

Kora reggel kibuszoztunk a Dunakanyarba. Már nem is emlékszem, milyen faluból indultunk. Thényi előbogarászta a hajtások mentén szétszakadozott, cikkelyeire hulló turistatérképet, és tájékozódni próbált. Később átengedte nekem, én pedig rövidesen reménytelenül összekevertem a málladozó térkép elemeit. Végül Thényi az egész salátát begyűrte a táskájába.

– Az biztos, hogy a kéken kell mennünk.

Körbeszimatoltuk a falut, de a kék jelzést nem találtuk. Feltűnően kevesen jártak az utcákon, akárha az egész község nyaralni ment volna, bár a csípős tavaszelő üdülésre éppen nem csábított. A templom kapuja zárva volt. Közönyösen haladtunk el mellette, tétován nézelődve, útbaigazítást keresve. Aztán Thényi megtorpant s lecövekelt az ómodi, kopott templomkapu előtt. Azt hittem, meglelte a kék jelzést vagy egyéb turista-információra bukkant, és követtem. Ám egészen más késztette visszafordulásra. Egy plakát.

valószerűtlenül tiszta

Pompásan kéklő, húsos szárú orchidea hajladozott a képen, leheletnyi levelén áttetsző erezet, csöppek csillámló harmatozása, s egy fekete-sárga méhecske billegett a bíborszín bibék felé, hogy leszüretelje, amit a természet számára rendelt. Túlvilágian, valószerűtlenül tiszta volt a kép, kodak-kolor mámor, s éppen azt a kérdést gerjesztette, amit a plakát készítője gömbölyített művének aljára gyermekírást imitáló, rafináltan ártatlan betűkkel: LEHET MINDEZ MAGÁTÓL?

Sokáig néztük.

Tovább kóboroltunk aztán. A terecskén, a buszmegálló szomszédságában, ahová most visszajutottunk, három fehér-kék terepjáró parkolt. Mellettük egyenruhások álldigáltak, készültség; nem tudni mi végre. Körül nyugalom és béke, nyugodtak és békések voltak ők maguk is, cigarettáztak, nézelődtek, csupán egy hordozható URH-készülék sistergő vartyogása piszkított bele olykor a csöndbe.

– Hát ezek? – kérdezte Thényi, de választ nem várt, s a rendőröket és járműveiket hamarosan elfödte a girbegurba házsor.

Rövidesen eluntam a lődörgést.

– Legyen inkább a piros – javasoltam.

– Legyen – bólintott rá, afféle nekem-aztán-mindegy módon, a tekintete réveteg volt, s mintha a felhőkben járna, úgy lépett a rügyező bokrok közt meglelt piros jelzésű turistaösvényre.

– Mi van? – szóltam rá. – Hm? Mi van? – Nem felelt, s hallgatása egyszeriben képtelenül ostobává fokozta le a kérdést.

jurek d., flickr.com

Kísérőnkül szegődött a csönd. Foszlékony szövetű áhítat hullt ránk, szentségtörésnek tetszett a talpunk alatt zizzenő avar verte mégoly természetes zaj is. Vétek lett volna szavakkal szemetelni e hirtelen támadt kristályos tisztaságba. Óvatosan jártunk, majdhogy lábujjhegyen, a puszta földre léptünk, száraz levélre sem, s ügyeltünk, nehogy lábunk nyomán kavics vagy göröngy szaladjon hátra a mind meredekebb lejtőn.

Rügyezett az erdő, halvány levélkék hajlottak télre zárt tokjukból a fényre. Az ösvény peremén gyengécske fehér virág küszködött, szárával nekiveselkedett az útját álló két korhadt gallynak – közöttük kereste útját. Thényi leguggolt, segített neki, kiszabadította, hosszan nézte.

– Mi ez? – súgta.

Szinte kényszerített, hogy mellé kuporodjak, s úgy leheljem a fülébe: – Jácint. Azt hiszem.

Thényi megsimogatta a fehérlő fürtöcskét, a legmagasabban ringó, még bimbózó sziromról egy csöpp harmat hullt a félretolt gallyra, motyogott valamit, még közelebb hajoltam, ő pedig megismételte, oly halkan, hogy sejtettem inkább, mintsem értettem:

– Igaz.

– Mi?

– Nem lehet magától.

Mentünk tovább. Thényinek csak a hátát láttam, ahogy mind beljebb óvakodott a varázsba. Ami az ösvény kezdetén még csupán erdőnek tetszett, most fokról fokra megvilágosodott, s igaz valójában mutatkozott meg. Barátom megigézve lépkedett a váratlanul megnyílt ösvényen. Sohasem láttam még ilyennek. Talán elég, ha annyit mondok: nála keményebb, gyakorta cinizmusba hajló iróniával vértezett racionalistát nemigen ismertem. Egyébként nem tudom, hogy jácint volt-e.

Titokzatos jelenlét ejtett bennünket foglyul és igézett elénk megfejthetetlen tágasságot és magasságot. Szinte túlzás volt. Thényi önkéntelen, apró szökkenésekkel haladt, mint a veréb, ha repülni rugaszkodik… De azután rám pillantott és észre tért, persze.

Amikor a dombocska tetejére ért, ahonnan már enyhén lejtett az út, bevárt. Az előttünk mélyülő tenyérnyi völgyet bámultuk hosszan. A napsütés erősödött, párává szikkasztotta a reggeli harmatcsöppeket, sűrűbb szövésű lett az áhítat fátyla is. Thényi felém hajolt. A szájáról azt olvastam:

– Most itt van valahol.

Hökkenten néztem. Ez nem az az ember, akivel reggel buszra szálltam. Semmiképp. Na persze, lehet, hogy én sem vagyok már ugyanaz.

Kicsoda? – súgtam, s meg is bántam nyomban, mélységesen, majdhogy bocsánatkérően pillantottam körül. – Igen, igen, itt van – helyesbítettem –, nem kérdéses – de a bizonykodás túl hangosra sikeredett.

Három rendőr termett előttünk. Thényire néztem. Látja-e ő is, amit én. Látta. Három rendőr volt valóban. Kettő géppisztollyal, a hátrább maradó harmadik rádióval. Zajt nem csaptak. Az ösvényen nem követhettek, de szembe sem jöhettek, s mégiscsak ott álltak előttünk. Ha ránk nem is szegezték a fegyvert, karjukban ott volt a mozdulat.

A rádiós a kezében lévő képre pillantott, végigmustrált mindkettőnket külön-külön.

– Egyik sem – mondta végül.

Henry Burrows, flickr.com

A két géppisztolyos szorítása lazult a fegyvereken.

– Mit keresnek itt? – kérdezte az egyik. Idősebb férfi volt, sörhasa kiduzzadt.

Erőfeszítésembe került, míg megleltem az egyszerű szót:

– Kirándulunk.

– Itt csak ne kiránduljanak.

– Miért?

– Nem hallották a rádiót?

Thényi makacsul hallgatott, mint aki úgy döntött, hogy rám bízza a világi hatalmakkal való érintkezést.

– Nem.

– Na tessék – fordult a sörhasú a rádióshoz, hangjába bizonyos szemrehányás vegyült, de homályban maradt, kinek szánja a szemrehányását. – Nem hallották.

– Pedig bemondta – bizonykodott a másik fegyveres. Fiatalabb társánál, mokány, fekete, mintha két számmal kisebb tányérsapkát vételezett volna a kelleténél, a lakkellenző fölcsúszott a feje tetejére.

Bólogattak mind: bemondta bizony.

– Mit?

– Megpattant otthonról valami hülye kölyök. Bevette magát az erdőbe.

– És?

– Magával vitte a papa szolgálati fegyverét. – És nyomatékul hozzátette még egyszer: – Bemondta a rádió is.

– Nem látták? – kérdezte az idősebb. Intett a rádiósnak, az előrelépett, kezébe nyomta a fényképet, a sörhasú pedig felmutatta. Sovány, fakó, semmilyen arc. A raszteres fekete-fehér fotón is látszott: szőke, kék szemű.

A fejünket ráztuk.

A sörhasú visszaadta a képet a rádiósnak.

– Pedig ez itt van valahol. Kirándulni tilos.

Thényire néztem, szóljon már valamit, majd vissza a rendőrökre. Nem voltak sehol. A csönd sértetlen volt ismét, ám anyaga megváltozott, fátyolszerűsége odalett, elnehezült, megolvadt, fenyegetően folyt körül.

– Menjünk – szólalt meg végre Thényi.

Már nem ügyeltünk lépteinkre, siettünk, ahogyan tőlünk tellettt. Elhagytuk az ismerős fordulókat, egyiket a másik után, most is Thényi haladt elöl, kis híján futnom kellett, hogy követni tudjam. Egy idő múltán lassított, majd elbizonytalanodva megállt. Beértem.

– Erre jöttünk? – lihegte.

Talán rejtett útelágazásra tévedtünk, melyet odafelé nem vettünk észre, vagy mégis a jó úton jártunk, mely most szántszándékkal elfödte előlünk ismerős arcát. Thényi felkapaszkodott egy térdig érő görgeteg kőre az ösvény peremén, és félretolta az ágakat.

– Közel vagyunk – lélegzett fel. – Nézd csak.

Leugrott. A helyére másztam és megpillantottam a templomtornyot a ritka tavaszi lomb mögött, alig négy-ötszáz méterre, egy villanásra csupán, mert az ág, hiába nyomtam két kézzel, visszalendült a helyére, s elfödte ismét.

Tom Coates, flickr.com

Thényi megindult toronyiránt. Lihegve törtettem a nyomában, ágakat hajlított el útjából, melyek csípősen csaptak vissza mögötte, száraz gallyak recsegtek, talpunk alatt avar zizegett, egy pillanatra fölmerült bennem: mire jó ez, mire; de azután tettem én is, amit ő – igen, legyen visszavonulásunk minél hangosabb, az áhítat némaságának helyébe nyomult csöndingoványt akartuk széttaposni, a megnevezhetetlen fenyegetést, és csörtettünk tiporva, csapkodva, szándékolt harsánysággal visszafelé.

Aztán Thényi meghőkölt, hátralépett. Vállába ütköztem. Megingott, keze ágért, indáért kapkodott: – Vigyázz! – ordította. – Vigyázz! – de már nem vigyázhattam, amiként ő sem, és összegabalyodva zuhantunk a földre, ő hasra, én a hátára, legurultam róla, karom a testem alá csavarodott, küszködve igyekeztem, hogy talpra tornászhassam magam, s e küzdelem közben, alig méternyire egy arcot pillantottam meg, sovány, fakó, semmilyen arc, ráismertem, bár eltorzult egészen, a pisztoly mellette hevert, avarral félig födötten, a koponya hátsó fele merő vörös-fehér ragacs, nem bírtam nem látni. Tehetségtelen bal kezem kínlódva keresett támasztékot, hogy leemeljem testem az ostobán beszorult jobbról, a fakószőke haj a ragacsba tapadt, azt hiszem, ordítottam.

– Állj föl! – bődült rám Thényi. – Állj már föl!

Talpra rántott, hogy nyekkentem belé. Engem cibált, mégsem rám nézett, delejezve bámult oda, ahová én is ; láttam, ahogy az elnyílt száj fekete barlangjából egy bogár bújik elő s az arcon végigmasírozva a nyitott, fakókék szemre lép.

Egy perc sem telt belé, elértük az első házakat. Végigrohantunk az utcán, a templomhoz vezetett ez is, mint jószerivel mindegyik. Thényi lassított. A méh a pompás orchideaszirmot tapodta a plakáton: LEHET MINDEZ MAGÁTÓL?

– Gyerünk! – kiáltottam. – Gyerünk! – Rohantunk tovább, a buszmegálló és a három terepjáró felé, de már fölösleges volt. A három rendőr szembe sietett, elöl a két fegyveres, mögöttük a rádiós. Nem értettem, hogyan vághattak elénk.

– Pontosítsa a helyszínt, vétel – harsogta a rádiós a mikrofonba; válaszul érthetetlen brekegés érkezett.

Emily Carlin, flickr.com

A mokány, fekete rendőr vett észre bennünket. Szűk tányérsapkájának lakkellenzője vidáman ficánkolt fejebúbján.

– Most már nyugodtan kirándulhatnak – szólt ránk mentében.

Eltűntek ismét, végleg.

A kocsma zsongása nyugtatóan hatott. A harmadik kört ittuk Thényi rettenetes kedvencéből, a vegyes gyümölcspálinkából. Nem szóltunk egymáshoz és kerültük egymás tekintetét.

A hervadó pénztárosnőt lestem, igyekeztem kitalálni domborulatainak rezzenéséből, hord-e melltartót.

Megjött a busz, s én indultam volna az ajtó felé, ám Thényi megragadta a karomat.

– Addig innen el nem megyünk, míg… – elakadt.

– Míg? – kérdeztem.

– Nem hagyhatjuk ennyiben. Mondanunk kell valamit. Érvényeset.

– Miről?

– Arról, ami történt. Istenről, ördögről, életről és halálról. Röviden szólva.

Maradtunk. A busz elment, majd egy óra múlva a következő is. Megittuk a negyediket és az ötödiket, de hiába, nem fogott egyikünkön sem, Thényit sosem láttam még ilyen hidegen és elszántan józannak.

Néha egy-egy szót vetettünk egymásnak, de jobbára hallgattunk. Gyötörtem az agyam semmirevalóan, gondolataim félresiklottak, megbicsaklottak. Pihenésül olykor a pénztárosnőt figyeltem. A hatodik és a hetedik megroggyantott kissé, de Thényinek nem ártott az sem.

Már sötétedett, amikor a pénztárhoz botlottam, hogy megrendeljem a nyolcadik kört. Megkapaszkodtam az asztalkában, és egész közelről figyeltem, ahogy a hervadó asszony beütötte a gépbe az összeget. Muslincák felhőztek a söntés fölött. Akkor jutott eszembe. Végre. Az egyetlen érvényes állítás: a bogárnak mindegy, hogy mire lép.

felső kép | Tyler Cipriani, flickr.com