A KIKÖTŐ

Elfelejtették, mióta vannak úton. A felejtést különleges ajándéknak érezték, s titkon segítséget vártak tőle. Útjuk során egyszer-egyszer a hulló havat, a sivatag szélén talált vizet is annak tekintették. Ezúttal időt ajándékoztak maguknak, azaz lehetetlent cselekedtek, de az utazás, bármennyi ideje tartott (tíz napja vagy tíz éve), elviselte ezt is. Végül tett velük valamit, aminek nem volt köze a lehetőségeikhez. Feloldott bennük egy határt, s a feloldódó határok által közrefogott területet csak lépteik fáradtságával lehetett mérni. Ez volt a legkönnyebb és a legértékesebb poggyászuk, amit útjuk során szereztek.

Reggel, amint felkeltünk, megláttuk a várost. Olyan magától értetődően vettük tudomásul, hogy szót sem vesztegettünk rá. Összeszedelődzködtünk és kicsit ráérősebben indultunk el, mint szoktunk. Pár óra múlva már nemcsak tudtuk, de érzékeltük is (mert a világ összes jelensége: a fák, a szél, a szembejövő emberek, az út szélén eldobált holmik mind azt mutatták), hogy a város közvetlen közelébe értünk. Igen, reggel, ahogy fölébredtünk, azonnal megláttuk a várost. Előző nap, mit sem tudván a pontos távolságokról (úgy gondoltuk, még egy vagy két napot lakatlan vidéken kell megtennünk), korán tábort vertünk. Még világosban raktunk tüzet, sokáig beszélgettünk, és elszívtuk minden dohányunkat.

Az eget kémlelték, ami hosszú idő után most nem fenyegetően szakadt rájuk, hanem hunyorgó csillagaival barátságosan borult föléjük. A következő napon, ahogy már számtalanszor utazásuk során, semmi sem úgy történt, ahogy elképzelték. Idegen táj közepén feküdtek le, és a város barátságos közelségében kaparta le szemükről az álmot a didergető hajnal. Sőt, még annál is közelebb voltak a hatalmas falakkal védett, nyüzsgő településhez, mint azt korán reggel megébredve gondolták. Csodálkoztak, mert szerettek csodálkozni.

Mindenki máshogyan mesélte aztán ezt az első pillanatot. Titusz még sötétben kelt fel, ő fényekre, őrtüzekre emlékszik. Zakariás a városfal csipkés pártázatára a fák felett nagyon távol, de jól kivehetően. Gábrielt harangszó ébresztette, így meséli, azaz ő már álmodott is a várossal.
jókedv és kiszámíthatatlanság
Pár órával később megérkeztek a tárva-nyitva álló, óriási kapuhoz. Fényes délelőtt volt, friss szelekkel, ide-oda csapongó fényekkel. Csupa jókedv és kiszámíthatatlanság. Titusz megtorpant egy pillanatra, Gábriel hátra sem fordult, úgy mondta:

– Most nehogy megállj!

– De meg akarok állni, meg akarok jegyezni mindent! Ez csak most van! Ez mindig csak egyszer van.

– És az is, ha úgy érkezel meg, mintha már jártál volna itt.

Gábrielnek igaza volt, tényleg úgy éreztük, mintha jártunk volna itt. Térképeink és feljegyzéseink ennek a feltételezésnek persze szigorúan ellentmondtak. Régóta sóvárogtunk egy helyre, ahová fényes nappal érkezünk, nyugodtan, a barátságosan hívogató kapun úgy lépve át, mintha nem történne semmi különös. A sóvárgás és a beteljesülés tette ismerőssé, nem a helyet, a helyzetet. Nem álltunk meg nézelődni, mert valóban többet látni, ha sodródunk, ha hagyjuk, hogy magába fogadjon a város, úgy, ahogy neki jó, nem úgy, ahogy nekünk. A város mindenképpen erősebb, még akkor is, ha valaki győztes hadvezérként lép házai közé, nemhogy mi: három elcsigázott vándor.

Egy hete a mind jobban kiszélesedő völgyben ereszkedtek le, az utolsó napokban egyre kevesebb utat tettek meg, ezen a legutolsón pedig szinte semmit. A város környékén elmaradtak az erdők. Kopár, szélseperte tájon kellett haladniuk a maradék pár kilométeren. Vészjósló, de csak annak, aki először érkezik ide.

Nem jártunk még ezen a vidéken, ezért megilletődve forgattuk a fejünket, néztük, figyeltük az ismeretlent. Furcsa volt a nyelv. Hárman nagyjából tíz-tizenkét nyelvet beszéltünk tűrhetően, de ebből egy szót sem értettünk. Felfedezésre váró, sajátos dallamvilágú, ütemtelen zene. Ha csak hallottuk (mert diskuráltak, veszekedtek körülöttünk a helybeliek), megpezsdült a vérünk. Mintha kitűnő bort akarnánk inni. És meg is innánk. Az emberek pedig, akik ezt a furcsa nyelvet beszélték, úgy tűnt, mind rokonságban állnak egymással. Sógorságban, komaságban, atyafiságban, egy nemzetségből valók, és ahogy hallgatjuk őket, mi is belépünk az ősi kötelékbe, mert lehetséges az ismeretlent ilyen egyszerűen mégis ismerni, az érthetetlent nem ésszel, szívvel megszelídíteni.

Mindhárman szerették volna, hogy maradjon is így: ismeretlenségében sokat és jót ígérő. Bármennyire furcsa volt a város, a helybeliek öltözködését nem találták különösnek. Hamarosan meg tudták különböztetni a várostól északra lakók durvább szövésű, ridegebb környezethez, fagyos, hegyvidéki szelekhez varrt kabátjait a városiak finomabb, kényelmesebb szabású köpenyeitől. Az első nap még nem, de a második naptól a tengerészek rikító színű mellényeit, bojtos sapkáit keresték a tömegben, s elégedetten mutogatták egymásnak, ha néha feltűnt egy-egy a belső városban, ahol szállást találtak.

Bárhogyan számolgattuk, mindig arra jutottunk, hogy túl vagyunk utunk nehezén, a legnagyobb veszélyeken. Elhatároztuk, nem indulunk azonnal tovább. Nem kerestük meg a kikötőt, sőt, olyan helyen béreltünk házat, ahonnét nem látszik. Irtóztunk az utazás gondolatától. Hosszú hónapokig ritkán fordult elő, hogy két este ugyanabban a városban aludtak. Egészen pontosan csupán háromszor álltak meg hosszabb időre. Először, amikor Gábriel megbetegedett. Másodszor, amikor nem mertek nekivágni a hegyeknek és két napig azon vitatkoztak, merre kerüljenek. Harmadszor pedig, amikor Zakariás meg akarta őket ölni, és összekötözve vitték tovább. Talán könyvben olvastuk mindezt. Elhomályosult az emlékezetünkben, bár tudtuk, a valószerűtlenül közeli múltban történt. Az utolsó hét kellemes sétája azonban vonzóvá változtatta a korábbi élményeket. Végre újra a régi barátsággal néztünk egymásra, és bizonygattuk: egy hétig, legalább egy hétig itt maradunk, de az is lehet, hogy tovább.
új, átmeneti életünk
Az első napok azzal teltek, hogy kialakítottuk új, átmeneti életünk rendjét, ami elsősorban lődörgésre, semmittevésre épült. Sokat ücsörögtünk a házunk előtt az árnyékban. Olyan irgalmatlan ideig nem láttunk mást, csak egymást, hogy élveztük az idegen arcok sokaságát. Mégis mindenhová együtt mentünk, nem váltunk szét, legalábbis eleinte. Ezt annyira megszoktuk, hogy nem tudtunk másképp hozzákezdeni semmihez. Később, miután kiélveztük az idegen emberek közelségét, behúzódtunk az udvarunkra és vendégeket hívtunk. Új ismerősöket, kíváncsi ismeretleneket, akik meg akarták hallgatni, honnét jöttünk, mit láttunk olyan vidékeken, amelyeknek eddig a hírét sem hallották.

A házunk berendezése leginkább szőnyegekből, párnákból, leomló függönyökből állt. Kényelmes forróságot árasztottak, az utcák kopár forróságának pontos ellentétét. A titokzatos nyílásokon beáramló huzatokban leforrázott teafű és szárított gyümölcs illata libbent ide-oda. Ez kivétel nélkül mindenkit arra késztetett, hogy leüljön, megpihenjen, elheveredjen, hosszan hallgasson vagy éppen beszéljen olyan szavakkal, amilyeneket korábban nem mondott ki. A kopott, szakadozott függönyök, párnák, és takarók, ha beléjük burkolóztunk, fejünk alá simítottuk, magunkra terítettük: kifényesedtek. Közelről jól látszott, hogy hibátlan a szövésük. Megszáradt vérre emlékeztető, tompa vörös színnel festették meg valamennyit. Ez megijesztett, de új, csodálkozó félelemmel, ami – csak később értettük meg – a tudatlanságunkból fakadt, hogy elmulasztottunk pontosan megfigyelni és fölfogni valamit. Nem fájt, csak mérgezett a gondolat; megakadályozta, hogy mindent sajátunkként szeressünk itt. Mégis ez siettette, hogy fejest ugorjunk a világba, amit eddig nem is sejtettünk. A második héten felfedeztük, hogy a köpenyek alá, a ráncokba lerakódó finom por színe is ilyen, s így hagy nyomot, ha szétmorzsolom az ujjaim között. Ezzel a színnel festették a faliszőnyegek mintáját. Épületalaprajznak tetszett, végeérhetetlen köralakban futó helyiségek sokaságának, s az egyre bővülő köröknek nem látszott a vége. Nem labirintus, inkább koponya szerkezete, szövetei, csontfolyosói. Egy képzelt koponya képzelt szerkezete, ami magába foglalja az egész világot.

A városba egyelőre keveset jártak. Kibotorkáltak a legközelebbi utcákba, sikátorokba, vettek egy tál sült húst, és már mentek is vissza a házba, aztán ki a ház elé. Ott élték az életüket, ott ettek, ittak, néha el is aludtak a kiugró eresz árnyékában. A húst eleinte büdösnek találták, és bárhol vették, mindig ugyanolyan volt. Éhségükben rákényszerültek, hogy szájukba vegyék, megrágják, nyelvükkel megforgassák, lenyeljék.
a város íze
Egy nap (annak az időszaknak a kezdetén, amikor már nem tudták pontosan megmondani, mióta vannak a városban) ebéd után a párnáinkon heverésztünk némán, figyeltük az ismeretlen zajokat, pontosabban ennek az ernyedt figyelemnek a segítségével kerültük el, hogy határozott körvonalakat nyerjenek gondolataink. Ekkor, nem tudni, hogyan, miből, miként, egyszerre ismertük fel az ízt, amit akkor éreztünk meg, amikor az első reggel megláttuk a városfalak tetejét. Akkor fújta a szánkba, a torkunkba, az orrunkba az izzó szél ezt az émelyítő édességet. Bort ittunk rá, amit a város melletti hegyeken termő szőlőből préseltek, és még jobban éreztük, sőt most már mindenben felismertük. Mintha puha női kezek illatos iszappal kenték volna be az arcukat, s az iszap végérvényesen bőrükre tapadva testük részévé vált. Ez hát a város íze. A húst is szívesebben ették ezután. Alacsony peremű, széles kosarakban vitték haza, tetejére kenyeret halmoztak. A borért a környéken kódorgó gyerekeket küldték a közeli kocsmába. Az ára mindig változott, hol sokat, hol keveset kértek érte. A bor mindig ugyanaz volt. Egy idő után belátták, az egymásra torlódott jelenségek kuszaságában a szó legegyszerűbb értelmében, minden nap (itt inkább minden óra) más, s ebben a reményt keltő, szép váltakozásban miért pont a bor ára lenne állandó?

Fürdőbe akartunk menni, hogy kiáztassuk magunkból a hosszú úton belénk ragadt bénultságot. Ha az is eltűnik, elő lehet majd állni újabb tervekkel. De úgy látszik, ebben a városban nem lehet akarni semmit. A környékünkön nem volt fürdő. Beljebb merészkedtünk a belső kerületekbe, addig nem ismert negyedekbe, lementünk egészen a keleti falakig, de nem találtunk egyet sem. Kérdeztük, merre menjünk. Többen is segíteni akartak. Hosszas magyarázatokba kezdtek, merre induljunk, hol forduljunk el, mire figyeljünk, de mindig egészen más helyre irányítottak. A sógoruk fűszerboltjába, ahol csak mérgeket lehetett venni, a néptelen házba, ahol kakasviadalokat tartanak, – persze jóval éjfél után, és napközben nincs ott senki, ­– az egyetlen templomba, ahol idegen istenekhez lehet imádkozni. A kérdéseinkre nem figyeltek, bár megértőén bólogattak, miközben beszéltünk, látszott, jóravaló, különös embereknek tartanak minket.

Rövid idő alatt megtanulták a nyelvet, sőt, meglehetősen választékosan fejezték ki magukat, ami errefelé a komoly barátság és a kölcsönös tisztelet alapja. Titusz verseket is írt ezen a forró sárra emlékeztető nyelven. Például ezt: Márkhe gét aa lám imgal / orh peruzs zamarkhigan, ami nagyjából annyit tesz, hogy „nincs testem csak a nap fénye / belőle épülök napfelkeltére”. Titusz legtöbb új ismerősünknek elszavalta ezt a két sort, de nem aratott vele nagy sikert. Egy kávéházban unatkozó férfi végül kibökte, hogy a napra inkább a „zűr ca” kifejezést használják, a „markh” szót csak ritkán, ráadásul számos jelentésárnyalata van, s a legtöbbje kocsisok szájára való trágárság. Azt is csak ekkor tudtuk meg, hogy errefelé nem kedvelik a rímes verselést. Nyelvükhöz jobban illik a hosszú, szabadabb forma. Legjobb költőik sajátos, nehezen meghatározható versmértéket használtak, de ehhez mi még nem tudtunk eleget. Ráadásul amikor fürdőt kerestünk, még ha pontosan lejtő ritmusban daloljuk el kérésünket, akkor sem kapunk határozott választ. Bármennyire részletesen írtuk le, mit akarunk, fürdőbe nem kalauzolt senki.
nem tud semmiről
A házukban egyáltalán nem volt víz, kút sem az udvaron. A hűvös kamrában magas cserépedényekben balzsamok, gyógyhatású olajok sorakoztak, és persze ivóvíz. A ház tulajdonosának udvarbírója mindennap ellenőrizte az edényeket, és gondoskodott róla, hogy teli legyenek. A fürdő, a gőzölgő sok víz, hogy pépesre áztassák végre a bőrüket, mégis kínzóan hiányzott. Végül összeszedték magukat, és Zakariás vezetésével kisétáltak a városból, azon a kapun, amin át először léptek be. Mentek vissza arra, amerről jöttek. A folyóhoz készültek. Ha fürdő nincs, legalább úsznak egyet a lassú sodrású vízben, de nem akadtak nyomára. Újra csak kérdezősködniük kellett. Volt, aki a fejét rázta, nem tud semmiről, nem is érti, miről beszélnek. Mások pontos útmutatást adtak, de már tudták, hogy nem érdemes nekiindulni, hacsak nem szőnyegeket, ékszereket vagy lányokat akarnak vásárolni egy félreeső és rossz hírű boltban. A legfurcsább, hogy ugyanúgy emlékeztek mindhárman. Sőt, felismertek minden helyet, minden tájékozódási pontot az utolsó, az utolsó utáni pillanatig. Elhaladtunk a lerombolt templom mellett, majd egy téren átvágva a városszéli rozoga viskók között jutottunk a kapuig futó utcára. Itt ugyanúgy kiáltoztak az árusok, mint megérkezésünkkor, kicsit odébb a tűző napon feküdtek a koldusok. A kapu tárva-nyitva, ahogy emlékeztünk rá. Felismertük a kopár, poros utat, azt a pár fát, ami mellette hajladozott, és amelyek közül egyet Titusz akkor meg is öntözött. Mentünk addig a pontig, ahol, – mindhárman így emlékeztünk, – láttuk a folyót bal kéz felől. Most pusztaságot találtunk, semmi mást. A folyó eltűnt.

Elindultunk visszafelé, elegünk lett ebből a napból. Lassan, fáradtan lépkedtünk, aztán Gábriel beszélni kezdett. Látjátok ezeket a legyeket. Fürtökben lógnak árnyékos, fülledt sarkokban, épületek romló falaiban, és a legkisebb levegőmozgásra milliószámra repülnek szét. Hangjukat nehéz megkülönböztetni ziháló, hörgő légzésünktől. Furcsán hosszúra nőtt lábuk tapintása olyan, mintha apró kúszónövények hálóznák be a testünket a bőrünk alatt. Petéiket repülés közben, a levegőben szórják szét, s mint az eső, csillogva hullanak a földre. Cascoplecia insolitisnak neveztem el, s már el is raktam belőlük néhány jól fejlett példányt. A legkülönösebb (a napokban figyeltem meg pontosan), hogy a fejükön van egy szarvszerű kinövés, ennek a végén ül három szem. Emellett persze van két hagyományos, összetett szemük is. Furcsa, mindenfelé látó ronda kis lény. Csapjatok csak le egyet azok közül, amelyek itt döngnek körülöttünk – javasolta Gábriel –, majd meglátjátok…

Már majdnem visszaértünk a falakig, amikor nem messze tőlünk, jobb kéz felől sötét csík, a szélesen áradó folyó bukkant elő. Zavarodottan néztük. Úgy emlékeztünk, folyásirányban ereszkedtünk a város felé néhány héttel korábban, de most éppen az ellenkező irányban hömpölygött a zavaros, sárgásbarna víz. Sebaj! Ledobtuk ruháinkat és rohantunk a partra.

Mielőtt belevetették magukat a habokba, megtorpantak. Nézték egymást, mitől ijedtek meg. Zakariás beledugta nagylábujját a vízbe, de azonnal ki is kapta, a folyó elviselhetetlenül hideg volt. Visszavették ruháikat, kiültek a parton heverő nagy, lapos kövekre. A hűvös szélben vastag takarókat vásároltak egy készséges kereskedőtől, s azokba burkolózva figyelték a víz partromboló áramlását. Aznap már nem lett jobb kedvük. Nem is nagyon beszéltek. Hazamentek, és lefeküdtek aludni.

Megint azt érezték, hogy ez megtörtént már velük. Mindhárman ugyanarra gondoltak, félálomban forgolódva ugyanaz az érzés kínozta őket (ami egyébként utazásuk során számtalan éjszakán): valahogyan kettévált bennük, amit cselekszenek és ami történik velük. A kettő ugyanarra irányul, mégis van valami megmagyarázhatatlan eltérés, apró hiba, ami nem hagyja nyugodni őket.

Reggel csillogó fénynyalábok csiklandozására ébredtünk, szobáink megteltek bolondozó fényekkel, mintha arra várnának, hogy kergessük, hajkurásszuk őket, megpróbáljuk a tenyerünkbe gyűjteni, az orrunk hegyével megérinteni valamennyit.

– Meg kellene borotválkoznod! – rángatta meg Gábriel szakállát Zakariás. – Rád sem ismerek.
valaki álmodik rólunk
Mosolyogtunk, könnyűnek és tisztának éreztük magunkat. Emlékeink legmélyén szűk világosság derengett, eszünkbe jutott, miért is indultunk útnak. De ebben a vágyakozó, szép reggelben annyi teendőnk akadt, hogy nem jutott időnk alaposabban átgondolni. Titusz szőrszálakat tépdesett az orrából. Gábriel cigarettát sodort, én meg kipróbáltam, milyen, ha reggel először pálinkát iszom, s így még azelőtt érzem a hőséget és a fényt, hogy az utcára lépve rám szakadna. Később, amikor megint szóba jött a hogy-is-volt nagy kérdése, mindenki máshogy emlékezett. Zakariás szerint rossz álmainkat, vagy inkább álmatlanságunkat indultunk legyőzni. Titusz szerint valahol megvan az egyenlet, ami tisztázza a viszonyt ébrenlét és alvás, férfi és nő, bor és víz, cselekvés és történés, élet és halál között – ezt keressük. Én úgy éreztem, valaki álmodik rólunk, vagy meséli a történetünket. Vagy minden álom, és nincsenek mesék. Vagy minden mese, amiben mi álmodtuk a hosszú nélkülözést. Talán csak el kellene olvasni az egyenletet és megérteni álmunkban a mesét, hogy a kettőből egy legyen. Megnyugtató, hibátlan megoldás. A többieknek nagyon tetszett ez az elmélet, hogy aztán kinevessenek.

– Több pálinkát kellene innod, Gábriel! Akkor mindig ilyen szép marhaságokat mondanál.

– Ha mindig találnék ilyet…

– Miért, ezt hol vetted?

– A piacon, attól a szép fiatal lánytól.

– Szép is, fiatal is. Ki az?

– A nevét nem tudom, de nem idevalósi. Nagyon fehér a bőre, s halvány, szinte áttetsző a haja is. A szeme két fénylő ezüstdukát. Olyan halkan beszél, hogy alig lehet hallani.

– Hát ezt megint csak álmodtad, ilyen teremtések nem szoktak pálinkát árulni.

– Én is láttam, a bal bokáján finom szemű ezüstláncot visel. Bár akkor nem pálinkát árult, hanem üres pergameneket.

– Én nem láttam soha, pedig mindennap kijárok a piacra.

– Fel sem merül benned, hogy esetleg nem vetted észre?

– Nem, ez fel sem merül bennem. Én ugyanis mindent észreveszek. Tudod jól, hogy nem vásárolok soha semmit, csak nézelődni járok a vásárba.

– Igen, igen… Soha nem ad el semmit. Lehet, hogy te vagy az egyetlen vásárlója, Gábriel.

– Pálinkát! Még hogy pálinkát árul. Nem láttam sohasem.

– Ha legközelebb piacra mész…

– Most mindjárt.

– …nézz szét jobban!

– Azt teszem.

Frissen mosott ruhát öltöttek: hosszú inget alig kivehető kék csíkokkal, bő szárú nadrágot. Együtt léptek ki a ház elé, még éhesen, csupán egy korty vízzel a szájukban. Hatalmas tolongás fogadta őket, mint mindig, de ezúttal ugyanabba az irányba tartott a tömeg. Halottat kísértek. Némán, mohó kíváncsisággal szemlélték a szokatlanul színes és harsány temetési menetet. A gyászolók között felfedezték a háztulajdonost, Titusz félrevonta és megkérdezte, ki halt meg. Emberük részletes és hosszas magyarázatokba kezdett, megmondta az elhunyt nevét, foglalkozását, részletesen ecsetelte családfáját, kitért a távolabbi rokonaira és barátaira. Befejezni nem tudta, mert a menet megállt és újabb közös imába kezdett. A férfi csatlakozott hozzájuk, kántálta a fenyegető, s a különösen magas regiszterekből hirtelen ereszkedő szöveget.

Kicsit hátrébb húzódtunk, de hallottunk mindent, megértettük az ima szavait. Ezzel mi is részesei lettünk a szertartásnak, s ha mással nem, a magunk őszinte szomorúságával meggyászoltuk az elhunytat. Ezzel is közelebb kerültünk a városhoz, és egymáshoz is. Közös gyászunk volt, komoly, de édes szomorúságú, ami magához húz, átölel, és többé nem enged el. Beteltünk a várossal. Megéreztük, hogy tovább csak a részletekben haladhatunk. Így ismernénk meg teljesen, de ez ki is ölné minden érdekességét, amiben egyelőre még önfeledten fürdőztünk. Megint ráébredtünk, nagyon nyilvánvaló lett, hogy nem vagyunk idevalók.

Nem szóltunk erről egymásnak, de már mindnyájan készülődtünk az indulásra. Ennek túl sok látható jele nem volt. Gábriel talán elszántabban és hevesebben szaladgált a lányok után. Sokat beszélt, még többet ábrándozott olajbarna bőrükről, fenyegető, fekete szemükről. Itt, ha igent mondanak – magyarázta zaklatottan –, akkor… De elharapta a mondatot, elpirult. És ha nemet mondanak – folytatta ugyanazt másképpen –, akkor az tényleg nem. Tetszett Gábrielnek, hogy minden alkalommal az életét is kockára teszi. Így akart szeretni mindig is, ilyen elszántan. Ha nem kell verekedni egy nőért, az nem is éri meg a fáradságot. Zakariás a kávéházakban egyre több időt töltött térképészetben jártas emberekkel beszélgetve. Újabb és újabb fóliánsokat hozatott velük. A tenger érdekelte. Távolságokat mért, a szelekről kérdezősködött. Vásárolt egy pontosnak mondott, nagyon régi térképet, ezen bejelölt minden szélirányt, áramlatot. Komolyan bólogatott, amikor újra és újra elmagyarázták neki, szinte ugyanazokkal a szavakkal, hogy hiába minden térkép, ha elhagyta a kikötőt, egyik sem ér semmit. Zakariás összeráncolt homlokkal hallgatott, és azt kérte, hozzanak neki még régebbi, még pontosabb térképet.

Én visszahúzódtam, az indulás gondolata egyelőre tétlenségre késztetett. Sakkoztam bent a házunk udvarán, az utcára ki se léptem. Ismertem néhány jó játékost, ők jártak el hozzám. Legtöbbször úgy játszottunk, hogy a királynő helyére vékony kristálypohárban áttetsző agavélikőrt tettünk, az italba kevés bendzs-darabot. Aki levette, kiitta, ettől rövid és mély álomba merült. Amikor felébredt kábult álmából, az arcát lemostuk, édes bort ittunk vele. Beszélgettünk, s a sakkot csak szórakozottan folytattuk, mintha már nem is lenne fontos, ki nyer. Visszafelé is játszottunk pár lépést, ha nagyon rosszul ment a parti. A beszélgetés persze mindig a játék körül forgott. Itt az volt a legnagyobb dicsőség, ha nem törekedett az ember egyértelműen győzelemre, de persze mégis nyert a végén. Haladni kellett a táblán valamerre, a lehető legkevesebb ütéssel, bonyolult stratégiával, nehezen átlátható helyzeteket teremtve, de leginkább céltalanul. Csak a legvégén bukkant fel mégis a cél, az édes álmot hozó bendzs-darab. A király szomorkodva és félrefordulva álldogált a tábla egyik félreeső és jól védett helyén.

Négy vagy öt kiváló sakkmester járt Tituszhoz – a legkülönfélébb emberek: kelmefestő, hóhérsegéd, pap, gazdag kereskedő. Délutánonként jöttek, az álmos hőséggel együtt. Szinte mindig megverték. Amikor a saját taktikájával támadott, akkor azért, mert erőtlen volt a szép és pontos nemtörődömséggel szemben, amikor átvette az ő taktikájukat, azért, mert gyengébb és tapasztalatlanabb volt ebben a céltalanságban is. Titusz egy cseppet sem bánta a sorozatos vereségeket, ráadásul párszor úgy esett, hogy a királynőt feláldozták ellenfelei, így ő kortyolhatta ki az agavélikőrös poharat. Ezért ijedt meg nagyon, amikor az egyik délután egyedül maradt, mert nem jött senki hozzá sakkozni. Mintha megbetegedett volna, s hiába várja az orvost. Nem tudott mihez kezdeni.
szétfutó sakkjátszma
Az árnyékból az ég felé emeltem poharamat, és ledöntöttem torkomon az agavélikőrt. Finoman megkarcolta a fel nem oldódott bendzs-darab a szájpadlásomat. Most először ittam érdemtelenül, tehát nem a szétfutó sakkjátszma részeként. Elbizonytalanodtam. A sakk elsősorban gondolkodás, lépcsőfok a szellemivé lényegülés útján, ahogy itt játsszák: a megvilágosodás felé vezető út egyik állomása. Így a kábulat, a mámor is emelkedettebb. Most azonban, hogy nem ebből az állapotból léptem feljebb, hanem anyagba vetettségemből, rosszul is végződhet a dolog. Kétségeim azonban nyomtalanul eltűntek, mert minden eddiginél furcsább álom lepett meg. Egészen pontosan két álom. Egyszerre álmodtam, hogy fekszem mély álomban a szőnyegen, s hogy álmomban felülök, úgy fogadom a szobámba lépő angyalt. Komor volt, barátságtalan. Ruhája elütött az errefelé használatostól. Farmerdzseki, szűk, csíkos nadrág, nyakában kendő, hátán hátizsák. Pillantásával meggyújtott egy viaszgyertyát az ágyam mellett, és megszólalt. Láttam, hogy mozog a szája, de a hangja nem felőle ért el. Bennem, a tarkómban visszhangzott, kicsit erősebben, mint kellett volna. Mindent, amit mondott, kétszer hallottam, ugyanabban az időben. Fekve és ülve is. Amikor a fekvő Tituszhoz lépett az angyal, végigsimított a homlokán, aztán két ujjával a két szemét érintette meg. Végül megcsókolta az ajkát. Az ülő Tituszhoz nem ért, csupán tekintetük találkozott. Miért nem határozod el magad? Mert még nem jött el az idő. Az idők fölött nem te rendelkezel. De kereshetem az értelmét. Most megtaláltad – itt maradtok ebben a városban.

Az álom gyorsan pergett és hirtelen múlt el. Nem volt átmenet, nyitott szemmel feküdtem, arcom félig a mintás párnába fúrva. Nagyon közelről látok néhány homokszemet és egy hosszú, fekete bogarat közeledni az orrnyergemhez. Talán nem is aludtam, képzelődtem, magamban beszéltem. Minden rendben van – suttogtam magam elé, miután hirtelen felülve levertem az alacsony asztalról és szedegettem fel a sakkbábukat a földről. Féltem, hosszú idő után megint féltem. Nem úgy, mint az úton számtalanszor, amikor ellenségtől rettegtünk, vagy attól, hogy nem tudtuk, hogyan keveredjünk végre vissza a helyes irányba a kényszerűségből választott kerülőről. Most pusztán élete súlyától remegett meg. Úgy döntött, lemegy és megnézi a kikötőt. Végre a kikötőt. Mégiscsak határozni kell.

Fájt a szemem, úgy éreztem, összetört minden csont, összezúzódott minden hús az arcomon. Ezúttal attól, hogy pontosan, éles kontúrokkal láttam a világot, amerre mentem. Nem hagytam, hogy elhódítson a forgatag. Először maradtam egyedül, s ezt most kissé kétségbeesve arra használtam fel, hogy mindent alaposan szemügyre vegyek. A házból a hátsó szűk sikátorra léptem ki, onnét gyorsan tovább egy másik utcába, aztán még eggyel odébb. Minden utca ugyanabba az irányba vitt. Miért nem vettem ezt eddig észre? Megfordultam. Teszek egy próbát, gondoltam nagyképűen. Másfelé akartam menni. De ebben a városban nem lehet akarni semmit. Az alacsonyra húzott boltozatokat néztem, az itt-ott kikandikáló eget. A mindenhol megülő, izgő-mozgó, rikácsoló madarakat. Mennyi madár van ebben a városban! Miért nem vettem ezt eddig észre? Egy sarokkőre telepedtem, megpiszkáltam a cipőmet, kavics nyomta a talpamat. Gyerekek ültek körém rongyos ruhákban, kíváncsian nézték, mit csinálok. A legidősebb elszaladt, eltűnt egy házban, majd egy kancsó vizet cipelve került újra elő. Nem kell víz. Nincs semmi bajom. Vidd vissza a kancsót. Rekedt parancsszavakkal válaszoltam magától értetődő kedvességére. Elkerekedett szemmel nézett és a lábam elé öntötte a vizet a földre, aztán nevetve elrohant a többi gyerekkel együtt. Továbbmentem, találomra kanyarodva erre vagy arra, végül megértettem, hogy valóban nem kell akarnom semmit, mert jó felé megyek, a kikötőbe tartok. Átláttam ennek a minden kiterjedést felemésztő, zavaros városnak a szerkezetét. Megéreztem a városrészek egymáshoz fűződő viszonyát, egymásba olvadt, kibogozhatatlan építészetét, és éles különbözőségeit: színeket, szagokat, történeteket. Kisétáltam a belső városból, s most feltűnt, hogy hegyről ereszkedem alá.
ami bent van
Lent megritkultak a házak, a fő utak szélesebbek, a mellékutcák még szűkebbek lettek. Feltámadt a szél, de csak port vert a szemembe. A széles utcákon, ettől az oly régen tapasztalt tágasságtól megnyugodtam. Szembe fúj a szél. Ezt is akkor éreztem utoljára, amikor… Lépteim könnyebbek lettek, és mintha a saját nyomaimat követném, olyan egyértelműséggel haladtam. Ami kívül van, az van bent is. Ami bent van, az van kívül is. Ezt mondogattam magamban. Nem mint egy imát, inkább mint egy gyerekverset. Kiértem a város szélére, elhagytam az utolsó épületet – errefelé úgy látszik, nincs városfal, vagy észre sem vettem, amikor kiléptem kapuján. Mindenesetre nagyon messzire elláttam, semmi sem akadályozott, hogy tekintetem a horizontvonalig kalandozzon. Boldogan bámultam a semmit. Még akkor is, ha ott, ahol a kikötőt sejtettem, csak kiszáradt földet találtam. A végtelen pusztán száraz kórókat dobált ide-oda a szél. Fel sem tűnt, nem is lepett meg igazán. Megfordultam, s amikor keresni kezdtem a szállásunkhoz visszavezető utat, hogy megtörjem a csendet, hogy beszéljek, hogy halljam a hangom ezen az anyanyelvemtől oly mérhetetlenül különböző nyelven, megkérdeztem néhány idős asszonyt, akik egy fa árnyékában hűsöltek, talán a piacról hazatérőben. A legidősebb kitérő választ adott. Egy másik egyenesen tagadta, hogy van a környéken kikötő. Így a harmadik és a negyedik is. Az ötödik emlékezett valami hasonlóra, legalábbis egy történetre, de már nagyon régen lehetett, állította. Ő maga nem látta a tengert soha életében. Hajókat viszont, nem messze innen, még lehet találni. Menjek ki a marhatelep mögé, ott áll féloldalra dőlve néhány. Nehéz felismerni azokról a furcsa dombokról, hogy hajók. Megmutatta még, merre induljak, de tudtam, nem nézem meg a hajódombokat. És nem kutatok tovább a kikötő után. Amikor megérkeztünk, talán bíztunk benne, azt reméltük, könnyebb lesz, de most már nem jelent semmit.

Visszamentem a szállásunkra, és örültem, hogy nem találtam otthon a társaimat. Olyan üres volt a ház, mintha nem is élnénk ott ki tudja, mennyi ideje. Gábriel és Zakariás még nem tért vissza aznapi elszánt lődörgéséből. Ez csak megerősített abban, hogy nem történt semmi különös. Nem hoztam rossz hírt. Nem tudtam meg semmi rendkívülit. Összeszedtem a felszerelést. Túladtam gyorsan mindazon, amire úgy gondoltam, nem lesz szükségünk, és persze vettem néhány holmit az útra. Jó sok tartós élelmiszert és a búcsúestére ínyencségeket. Fűszerezett, pirított tyúkot, szezámolajban sült sajtot, gránátalma befőttet, mézes süteményt. Zakariás és Gábriel nem is nagyon csodálkozott, és egyáltalán nem ellenkezett, amikor meghallotta, hogy másnap útra kelünk. Titusz még nem mondta meg, hogy nincs tenger, nincs kikötő, tehát nincs hajó sem. Úgy mennek tovább, ahogy idejöttek.
az éjszakába tapadt árnyékok
Hajnalban szinte egyszerre keltek. Szótlanul léptek ki a még sötét ég alá. Bizakodó jó kedvük volt. Önkéntelenül is megölelték egymást, mielőtt nekivágtak az útnak. Később mindannyian máshogy mesélték ezt a pillanatot. Gábriel ólmos fáradtságra emlékezett, az éjszakába tapadt árnyékokra, amelyek a megtett kilométerekkel együtt oszlottak szét. Titusz émelyítő, édes virágillatot érzett, amire addig még nem figyelt fel. Most hálás volt, hogy így búcsúzhat. Zakariás a csillagokat nézte. Megértettem, még sok nappalt és éjszakát kell idegen földön töltenünk, amíg feltűnnek előttünk a nagy síkság után a hazai hegyek. Úgy számoltam, az utolsó téli fagyok után érkezünk meg, épp a legjobbkor. A szoroson áttörő folyó vize még hó és jég illatú lesz, de a déli legelők fölött lassan felenged és melegen kezd sütni az égbe fagyott nap. Nem tudom, mi történik addig velünk. Nem tudom, mit kell tennünk. Nem tudom.

kép | Giorgio De Chirico, wikiart.com

felső kép | Olasz tér